Category: Kaland (page 3 of 6)

Én vagyok az a lány, akinek van egy egész csordányi Csillámpónija. Kirándulások, kalandok, esések, kelések.

Napom -.-

2016. november 13. vasárnap, délelőtt 10 óra.

Odakint verőfényes napsütés, 3 fok. Gyakorlatilag tél, de úgy megtetszett, hogy kedvem támadt egy órát lazán tekerni. Úgyis le kell mosni a Traktort, mert a dobogókövi sár már rákövült.

Előkotrom az összes tél cuccomat: dupla zokni, dupla nadrág, aláöltőző, mez, télikabát, sál, sapka, hosszúkesztyű. Mikor így teljes harci díszbe vágtam magam, gyors check: lapos a hátsó kerék. Szupi, már izzadok, de így nem lehet elindulni. Elő a pumpát, bemelegítésnek 2,2 bar.

Majd megkeresni, hogy honnan süvít kifelé a levegő… Gyakorlatilag olyan lendülettel ereszt, hogy lett egy lökhajtásos bringám, de ezzel most nem tudok elindulni. Akkor ma nem bringázok…

Ellenben Zoli kitalálta a frankót:

Csak tape legyen kéznél

Csak a Tape

Szóval igen, a Tape ismét bizonyított: leragasztottuk a defektet, hogy legalább a mosóig eljussak, mert így belsőt se lehet beletenni.

Mindenesetre most szép tiszta (és lapos…) aztán majd kerül bele egy belső, télire elmegy, tavaszra meg egy rendes felni, amiből nem tűnik el a tej két hónap alatt. De ha már itt tartunk, Sipi, hogy is van az ZTR Crest? 🙂

Furasport kalauz – kerékpáros foci

Egy korábbi BringaExpon láttuk már a srácokat bringás focizni, de Sipi közbenjárásának hála, ki is próbálhattuk.

Összerántottuk a csapatot, és tegnap este túlestünk az első (a többieknek második) „edzésen”.

Amikor megláttam a rendelkezésre álló járművet, elgondolkoztam, hogy ezzel vajon hogy fogok elindulni? Meghajtásilag fixi, de a nyereg a felsőcső meghosszabbításaként ül a kerék fölött, és a kormány is inkább két szarv, mint amennyire az ember egy kormányt elképzel, tehát azon túl, hogy két kereke van, és tekerni kell, másban nem nagyon hasonlít egy hétköznapi bringára.

Nos az első ijedelem után ráéreztem, hogy hogyan kell használni a járgányt, legalábbis képes voltam elindulni, kiállva tekerni, és közepesen görcsösen kapaszkodni a kormányba. Elnézve Sipi könnyedségét, még van hova fejlődni, mindenesetre rém viccesen néztünk ki mindannyian.

Amit nem gondoltam, (azon túl, hogy kétségeim voltak, hogy vajon tekerni sikerül-e), hogy ez mennyire nehéz. Nyilván az, hogy még nem tudunk lelazulni, hanem eléggé mereven ragaszkodtunk a kormányhoz, és hogy szokni kell ennek a bringának a mozgását, sokat nehezített, de nem gondoltam, hogy valaha abban fogok megizzadni, hogy megpróbálok megállni egy bringán.

Az óra felénél eljutottam én is oda, hogy a trackstandinget is megpróbáljam. Hááááát 🙂 Monjduk, hogy a többieknek egész jól ment, de nekem így elsőre még inkább a két másodperc utáni felborulás sikerült.

Dani (az edzősrác) egy ponton megjegyezte, hogy azt szeretné elérni a kamasz tanítványainál, amit velünk egy fél óra alatt: néma csend a teremben, és mindenki feszülten koncentrál 🙂

A végére úgy tűnt, nem vagyunk teljesen reménytelenek, úgyhogy most beterveztük a hétfői focit. Jó móka, próbáljátok ki!

Pár kép a mókáról:

20161107_200239 20161107_200219 20161107_200109

Elérhetőség: kerekparfoci.hu

Dobogókő – retrospective hosszúhétvége

 

Szóval eltelt ez a hosszúhétvége is, igen tartalmasan. Szombat reggel kocsiba vágtam a Traktort és saját magamat is, majd az irodánál összevártuk egymást a Pónicsorda kétharmadával, és útnak eredtünk Dobogókő irányába.
Ugyan már az Árpád-hídon le akarta tépni a fejünket a szél, és egy cseppet sem volt barátságos idő, azért mi kitartottunk, és hamar Pilisborosjenőre értünk. A helyi büfében elfogyasztottunk egy forralt bort (akarom mondani forralt izot), hátha segít átfagyott tagjainkon.

Innentől már csak felfelé vezetett az út. Jártunk már erre tavasszal, és egyszer nyáron is. Már akkor is fájt. Nem volt ez másképp most sem, főleg, hogy gyanúsan bujkált bennem egy kis megfázás. Ennek köszönhetően, a szokásos, normális beszélgetős tempóban mentem fel – konstans 175-180 bpm között. Igazándiból nem értettem, hogy miért ilyen magas, de hát nem volt mit tenni, nem akart lemenni. Cserébe az erdő állati szép ilyenkor: ahogy az orkánerejű szél belekap a szivárvány minden színében pompázó falevelekbe, majd jól irányzott pofaszéllel a fél erdőt az arcodba kapod…
img_20161029_140249
Halászunk az avarosban
Mindenesetre a köves részen, ahol már év elején is meglepődtek a srácok, most is ki tudtam tekerni, pedig a ráhordott levelektől nem annyira látszott, hogy merre kell menni. Így azért nehezített pálya volt, de hát azért ez a szezon csak hozott annyi plusz tudást, hogy ezt is megoldjam. Ahogy számítottam is rá, nem is ez volt a legnehezebb rész, hanem a medve az utolsó szakasz. Itt mindig csak a Matyi büfé palacsintájának gondolata tartja bennem a lelket, ezen a napos szombaton szintén csak ez motivált.
img_20161029_143312
Szóval ezen a kövesen megyek épp felfelé, ahol lefelé is mentem.
Sajnos Sipi most nem mutatott be a legutóbbi tripla leszúrt Rittberger után újabbat. Mondjuk amúgy is le voltam maradva, szóval simán elképzelhető, hogy de, hogy csak nem vallja be.
Fent megvolt a palacsinta-napközistea kombó, majd a szokásos szelfi a kilátónál. Szerencsére a múltkorinál vállalhatóbb lett, szinte szépek vagyunk rajta:
img_20161029_153140_1
2/3 pónicsorda
Ezek után a szokásos, hogyjutokleinnen rész jött. Mivel felfelé haldokoltam, megemlítettem, hogy mi lenne, ha inkább aszfalton gurulnék le, de a srácok helyretettek, hogy nem országútizni jöttünk, szóval majd lecsorgok szép lassan.
Nem is volt para a már említett kövesig, ahol egy sráccal találkoztunk. Megjegyezte, hogy ésszel menjünk, mert mozognak azok a kövek, amik amúgy sem látszanak az avar alatt. Én úgy voltam, hogy elindulok, aztán majd leszállok, ha nagyon meguntam a bulit. Végül valami őrült csoda folytán lejutottam lábon, Zoli hüledezett is, hogy ezt hogy csináltam. 🙂 (és a szokásos kérdést feltette, hogy akkor miért hetedik vagyok a maratonokon…)
Miután kihevertem a sokkot, hogy lejöttem ott, ahol nem is akartam, a srácok elzúztak előre egy kavicsos-avaros úton. Több se kellett nekem, úgy voltam, hogy egy életem-egy halálom, megyek, ahogy sikerül, tartom a tempót, amíg tudom. Hát sikerült 🙂 Életemben először tudtam őket úgy követni, hogy nem mentek miattam lassan.
Addig örömködtem ennek, míg ki nem derült, hogy benéztünk egy útelágazódást, és túlmentünk…. nos igen, nem volt elég a szint, pont ez a visszamászás hiányzott még hozzá…. Valamint azt is konstatáltuk, hogy amíg Ricsi lemaradt molyolni, ő ismerte az utat és bevette az említett kanyart. Ő azt hitte, hogy mi vagyunk túl gyorsak, mi pedig azt, hogy utál minket és végre lerázott.

Szóval mentünk-mendegéltünk az erdőben lefelé, Zoli is elhúzott előre, Sipivel ketten maradtunk. Az utolsó szakaszon, gyakorlatilag az aszfalttól 2 km-re lehettünk, amikor szembejött egy nyomvályús szakasz. Már a tetején gondolkoztam, hogy lehet nem kéne úgy kapkodni itt lefelé, de hát jöttem már le ezen hiba nélkül máskor is. Ez pont addig tartott, amíg a hátsó kerekem be nem csúszott az egyik nyomba. Sipi mögöttem riadókészültségbe vágta magát, hogy majd jön összegyűjteni a szétgurult testrészeimet, de valamilyen őrült csoda folytán sikerült megfogjam. Magam sem értem, igazából itt bővel el kellett volna essek.
Mindenesetre innen már hamar leértünk, és Zoli megdicsért, hogy olyan még sosem volt, hogy jobban jöttem lefelé, mint ahogy felfelé.
Viszont nem véletlenül volt az átlagpulzusom 160 bpm. Vasárnapra úgy lebetegedtem, hogy a hosszúhétvégét sikerült végigszenvedjem… Az egyetlen plusz program a keddi squash lett, amit a csökkent tüdőkapacitásommal csak korlátozottan tudtam abszolválni…
Most már remélem, lassan befejezem ezt a betegségeskedést, mert kicsit unom.

 

Illetve ezúton szeretném felcsigázni maroknyi olvasómat, hogy készül a bloggal kapcsolatban egy kis meglepetés, bár gyanítom, hogy informatikai érdeklődésemet figyelembe véve, ez engem csak engem villanyozott fel 🙂

Mire jó a MOL Bubi?

Nincs több hozzáfűznivalóm, kattintsatok át, és okuljatok.

Azt hiszem, az év legnagyobb elmebetegségével zártuk a szezont. 🙂
img_1441-1024x683
Elit alakulat

Offseason – off to Amsterdam

Most, hogy pihenőidőszak van, kihasználtuk a lehetőséget, és múlt hét csütörtöktől vasárnapig Amszterdamban süttettük a hasunkatjártuk le a lábunkat.
Zökkenőmentes érkezés után elindultunk megkeresni a szállásunkat: egy hajót valahol a csatornákon. Namármost ez Amszterdam térképét elnézve azért jelent némi kihívást… Végül egy kedves bácsi elmagyarázta, hogy hova is kell mennünk, így átvehettük 2 m2-es lakosztályunkat. Nem viccelek, a kabinban elfért két ágy egymás fölött, egy ajtónyitásnyi hely és egy 80 cm széles fürdő. Azért jó buli volt hajón lakni, de egyszer elég volt belőle*.
Első nap csak a belvárost kerestük meg, és hazabotorkáltunk, valamint megállapítottuk, hogy ez egy bonyolult város. Zoli is és én is viszonylag gyorsan kiismerjük magunkat idegen helyen, teljesen eltérő módon: ő érzésből megy, aztán legtöbbször jó irányba, de ha nekem azt mondja, hogy északnak menjek, fogalmam se lesz róla. Én meg, mivel nincs bennem beépített gps, táblákat nézek, és azokat követem – tehát mire ő feldolgozza, hogy merre van észak, én már megtaláltam, hogy melyik vágányról indul a vonat. Ellenben itt egyikünk taktikája sem működött. Valahogy nem ott voltak az utcák, ahol a térképeken, és többször körbe-körbe járkáltunk. Szerencsére az okostelefonok korában azért sikerült ezt a műveletet abszolválni, és hazataláltunk, de volt benne kihívás.
img-20161011-wa0001
Egy kevés jármű
Hogy témába is vágjak, nem vicceltek, amikor arról volt szó, hogy igazi bringás város. Annyi romot, mint amivel itt járnak, és mindenhova ki vannak kötve, még nem láttam. Gyakorlatilag kizárólag falubike-okon száguldoznak, de mivel nincs szintkülönbség, nagyon másra nincs is szükség. Mondjuk sokat segít, hogy létezik a bicikliút fogalma, az autósok erősen tiszteletben tartják, és rendesen kiépítették őket (= nem sárga festékkel készültek az utak). Szombaton mi is beszálltunk a buliba, és béreltünk bringákat. Vicces volt, mikor elősre próbáltam meg felemelni, nem sikerült…. Úgy 30 kg körül lehet, jó kis gyakorlás a Bubi-ridera…
img_20161008_153932 img_20161008_141531
img_20161008_141531
Viszont így azért könnyebb volt alaposan bejárni a várost, bár azért kellett egy kis idő, mire felvettük a ritmust: a KRESZ csak ajánlás, itt mindenki megy ész nélkül, még sincs percenként baleset. Egyszerűen figyelnek egymásra, mint a síelők: a hátulról jövő feladata, hogy ne essen át rajtad. Pedig rengetegen vannak, eszméletlen sok a kölcsönzött járgány, de még nekem sem sikerült senkit elütni.
Azért nem mondom, hogy bringával könnyebb a tájékozódás, itt is többször fordultunk más irányba, mint kellett volna, de aztán csak sikerült visszabóklászni a kölcsönzőhöz.
Sajnos a három és fél nap nem volt túl sok, de a nevezetességeket megnéztük (Hajózási Múzeum, Heineken múzeum, Dam tér, stb., ez tök uncsi, minden útikönyvben megtalálható), ettünk szédítően csípős kínai kaját (jobbat, mint itthon bárhol), kipróbáltuk a helyi bringát, és kicsit kikapcsolódtunk. Tegnap óta újra meló, TRX, karbonkormány, de ez már egy másik történet.
img_20161007_133820
Captain Zoltán

 

*Főleg, hogy én aludtam a felső ágyon. Első este nem mertem elaludni, mert féltem, hogy legurulok…

Rozsomákos jóreggelt

Említettem már, hogy utálom a Naszályt? Na, hát most se szerettem meg.
Tegnapra gyűjtöttem annyi túlórát, hogy jó korán hazamehessek, és csak úgy, terv nélkül tekerjek kicsit. Útközben Zoli kitalálta, hogy remek, akkor megyünk a Naszályba. Lenyomtam a szokásos hisztit, hogy azt nem szeretem, de essünk túl rajta.
A legjobb a Naszályban, hogy máris jó kis combos emelkedő vezet oda tőlünk, azon bemelegítés nélkül. Utána jöhet a nyomvályús rész, szintén felfelé. Zoli meg kitalálta, hogy az nem járja, hogy lejövök olyan sziklákon, ami nincs is egy maratonon, de a sima erdei utakon meg lassú vagyok, itt kell fejlődni. Szóval összeszedtem minden parámat, és nyávogva ugyan, de elkezdtem nyomni. Zoli kedvenc teszt emelkedőjét is becéloztam, hogy majd én most aztán kitekerek, és végülis másfél perccel jobbat mentem, mint eddig, de egy gyökér kigáncsolt, így ez ma sem az a nap lett. De hát hosszú még a tél, fog ez még sikerülni egyszer.
Útközben felfelé megjelentek az apró fekete bogarak, amik szeretnek az ember arcán/szemüvegén/orrán/egyéb kiálló testrészein megülni és rettenetesen idegesítően körözni a szemem előtt. Ráadásul a szúnyogokhoz hasonlóan valamiért engem nagyon szeretnek, de sajnos az érzés egyáltalán nem kölcsönös. Mikor azt hittem, már fent is vagyunk, és kezdett lemenni a nap (és még mindig nyávogtam valamiért) Zoli bevitt a bozótosba. Azt mondta, hogy azért jövünk erre, mert itt lakik a Rozsomák. Ilyenkor az ember jobban kapkodja a lábacskáit, nehogy otthagyják az erdőben, szabad prédának 🙂
Szerencsére megúsztam, de itt még nem értek véget a megpróbáltatásaim: ott egy jó meredek, köves, menjünk arra! Hát az én kis testem már ezt egyáltalán nem kívánta, szóval itt elszakadt a cérna, úgyhogy meggyőztem Zolit, hogy a lemenő nap, hogy még vár a mosatlan edény és a mosatlan farmerom, és hogy egyáltalán nem élmény a biciklitoló verseny, inkább forduljunk haza, de villámsebesen.
Ennek hatására úgy össze is félte magát tőlem, hogy menten nekivágtunk a hazaútnak. Innen már csak az ezoterikus rétig kellett elvergődni, ahonnan csak lefelé vitt az út.
Valamiért nem ment túl jól a lefelé, fejben nem annyira voltam ott, szóval igazából megint el sem kellett volna indulni. Ellenben a naplemente csodaszép volt, ritkán látni ilyen színeket. Amit persze telefonnal remekül le lehet fotózni (nem).

 

pano_20160929_184346

 

A tanulság annyit, hogy a Naszály nem a barátom, és bármennyire is igaz, hogy aki a Naszályban tud tekerni, az bárhol tud, én még nem tartozom ebbe a klubba. Idén többet nem akarok oda menni, majd talán jövőre újra megpróbálkozom vele.
img-20160929-wa0012

Csodaride – 4000-en túl

Úgy volt, hogy szombaton Zoli elmegy Sipivel országútizni, én meg nyakamba veszem a Nagyhideg-hegyet. A pénteki Surströmming-buli után viszont Sipi lemondta, állítólag megfázott. Szerintem lehet köze a rohadt halnak hozzá, de hát ne konspiráljunk, igazából nem volt az olyan rossz. Viszont jó tanácsként mondom, hogy ne nyúlj hozzá puszta kézzel, mert két nap múlva is érezni fogod a szagát, és semmiképpen ne bontsd ki zárt térben, kivéve, ha egy arra tévedt borzot akarsz kiüldözni.
Mivel mindketten egyedül maradtunk, rávettem Zolit, hogy recoveryt tartson, és jöjjön inkább velem. A Duna-parton megreggeliztünk, és már úton is voltunk Királyrétre. Az első sokk itt ért, amikor Zoli kitalálta, hogy ne a járt úton menjünk fel, hanem a Grófi úton. Ebben az a jó, hogy köves és alaposan ki van mosva, de ha így még nem lenne nehéz, szerencsére meredek is. Azt már az elején tisztáztuk, hogy az utolsó szakaszon biztosan tolni fogom, de hát menjek addig, amíg bírom. Felnézve ijesztőbb volt, mint a valóságban, de azért tényleg nagyon köves, lefelé nem akartam volna erre jönni. (Aztán végül még ilyenebben jöttem, de ne rohanjunk úgy előre.)
 A rettegett utolsó szakasz előtt egy perc nyomvonal egyeztető pihenőt tartottunk, hátha feljutok lábon. És tulajdonképpen magam sem tudom, hogy hogyan, de egy kilépéssel és biciklit árkon átrángatással kitekertem. A tetején megint megkaptam, hogy miért csak a hetedik vagyok a maratonokon, ha így megyek…
Itt szétváltunk, mentem a sotteren Magastaxig, Zoli meg úgy gondolta, hogy ő ma kőarc lesz, és felteker a piroson. Ebben az volt a kihívás, hogy még sosem sikerült neki, de innen is gratula, aznap megoldotta!
Fent Magastaxon már kezdett hűlni a levegő, winter is coming,ugyebár. Innen már csak az volt a cél, hogy a túristaházig valahogy feljussak. Persze nem volt kérdés, ha a Grófi úton kitekertem, akkor a sotteren sem maradhatok szégyenben…
Fent rengeteg bringás volt, szikrázó napsütés, de elkelt a szélkabát. Kaptam egy tűzforró kávét a kemény munkáért cserébe, amit a mátrai magnéziumhoz hasonlóan, megpróbáltam külsőleg alkalmazni, és egy elegáns mozdulattal a térdemre borítottam. Ezzel a kísérlettel empirikusan bizonyítottam, többet ér, ha megiszom, és a forró kávé nem tesz jót az ízületeknek.
Zoli kitalálta, hogy még kőarcabb lesz, és felteker a sípályán. Beakadt nála ez a sípálya dolog, ha meglát egyet, akkor fel akar tekerni rajta. Én addig elücsörögtem a fűben, élvezve, hogy nézhetem, ahogy küzd 🙂
img_20160924_141938
A hős küzd a sípályával
A rettegett lefelében választhattam: a piroson megyünk le, ahol Zoli feltekert, vagy a híres Róka-úton. A pirosat választottam, a Róka-úthoz még kicsit kell fejlődni.  Itt is megvolt az instrukció: amíg menjek, amíg jól esik, és leszállok, ha túl sok. Nem mondom, hogy hiba nélkül, mert egy helyen leszálltam, de a nagyján lejöttem. Azt hiszem, tavaly ilyenkor senki nem gondolta, hogy valaha ebben az életben én ilyen helyen lejövök. Na jó, igazából még én sem. És azon gondolkoztam, hogy igazából nehezebb volt elindulni tavaly augusztusban a Ligetben a kétméteres lejtőn, mint most itt végigjönni. Ott kellett igazán a bátorság, itt már csak az egész éves gyakorlás adta meg a lendületet.
Hazafelé még belefért egy kis kerülő, Szokolyáról Magyarkútra egy singletrack visz. Az összképen rontottak a kidőlt fák (itt a cx szezon…), de amúgy egy nagyon szép kis út. Mondjuk nem hosszú, és az elején át kell vergődni a csalánerdőn, de hát a szépségért meg kell szenvedni.
img-20160924-wa0007
Ebből így 67 km, 1100 m szint lett, szép kis szezonzáró tekerés. ÉÉÉÉÉS, túl vagyok az idei 4000. km-en. Az már nem is olyan kevés. De akkor miért csak a hetedik vagyok a maratonokon? :/

 

img_20160924_161244

Napéjegyenlőség

Tegnap délután még mentünk egy kört a hegyen, csak a rend kedvéért. Úgy terveztük, lesz még ilyen hétköznapi tekerés, de meggyőződtünk róla, hogy ennek sajnos idénre vége.
A Normafánál találkoztunk a csordával (bár Ricsire mind kicsit neheztelünk, amiért nem tolta oda az arcát, ennyit igazán megtehetett volna, ha már úgyis szabadságon van*)
Még a felfelé útról említésre méltó, hogy ugyan nem tudom mit ettem tegnap, de volt benne kraft: hoztam pár PR-t, sőt, a Libegőtől a betonig offroad sprint szegmensen nemcsakhogy végig kitekertem, de már nem is vállalhatatlan az időm.
Tehát fent a hegyen konstatáltuk, hogy itt bizony nincs viccelődés, mocsok hideg van, mi meg erősen alulöltözöttek. De sebaj, zúzzunk lefelé, úgy még hidegebb lesz.
A legutóbbi elnyalásom emlékére újra ugyanarra indultunk, de most kicsit összeszedettebbnek éreztem magam, így közel hiba nélkül jöttem le. A sor végén meg, a múltkori áhitat** helyszínén pedig már megállás és gondolkodás nélkül (a megfelelő terminus technicust idézve) b*szattam mint asertés – legalábbis én így éreztem, amúgy a valóságban ez úgy nézett ki, hogy lassít-körülnéz-najóessünktúlrajta-huhhlentvagyok.
Innen indult a biciklicipelő verseny. Sipi és Zoli ugyan bemutatták, hogy kell lemenni a sziklákon, de Gergő és én inkább úgy döntöttünk, hogy nem akarunk a közeli János kórház vendégszeretetével visszaélni.
Sipi viszont veszélyérzet nélkül pattogott tova a kis ösvényen, éppen addig, míg a telefonja egy 10 pontos salto mortalet bemutatva landolt a bozótosban. Szerencsére Sipit szeretik a barátai, ezért alaposan dokumentálták, ahogy bemászik érte, és büszkén hozza elő:
videotogif_2016-09-22_12-13-54
Zoli pedig, aki egyik kezével ad, a másik kezével elvesz, az alábbit bírta megjegyezni egy lejtő végén: Te így tudsz lefelé jönni?? Akkor mit csinálsz a Maratonokon? -.-
Nos, innentől visszafogottabban arcoskodok, mert az ismeretlen terület megtört kicsit. Mint ahogy azt hiszem, említettem már korábban is, nem annyira tudok kanyarodni, itt meg pont az volt a lényeg. Egyébként nem rossz ösvény, pont elég nehéz ahhoz, hogy én remegő lábakkal másszak át a nagyján, de amúgy teljesíthető lenne.
Átérve a Kis-Hárs-hegyre, Sipi tudott egy rövidebb utat, és mint ugye tudjuk, ez sosem végződik jól. Mutatott egy DH pályát, mert az nekünk nyilván jó lesz. Még az eleje nem is volt rossz, de nekem hamar véget ért a buli, innen meg lerángattuk csak a bringát.
Az aljában már gyakorlatilag semmit nem láttunk, annyira ránk sötétedett az erdő, így véget vetett a játékunknak.
Ellenben BORZalmas hazautam volt. Zene dübörög a kocsiban, teljes lelki nyugalomban haladok hazafelé a kisautómmal, hátul a bringa behajtogatva, mikor az M2-n elém ugrik egy BORZ. Azért eléggé halálra rémültem, hogy most elüssem, vagy ne üssem, de végülis visszaszaladt, így megmentette mindkettőnk életét és a kisautómat is.
Illetve végtelenül demoralizáló, hogy ma van az őszi napéjegyelőség, innentől hosszabbak az éjszakák, mint a nappalok. De már csak 93 nap van karácsonyig.
*Majd jönni fog a kifogásokkal, hogy 1000 km, meg nyaralás, de természetesen ez mindannyiunk szerint elfogadhatatlan.

 

**Ahol leimádkoztak, és nem voltam hajlandó lejönni. Aztán de.

Névnapi Csóványos ride

Kicsit lemaradtam a beszámolókkal, pedig hétvégén nem kicsit mentünk.
Szombaton Sipi jött 10-re, és szokás szerint délben már úton is voltunk. Na jó, annyit csalok, hogy fontos szerelnivalója akadt, és Királyrétig kocsival mentünk. (Igen, mi kocsival megyünk bringázni is)
Csóványoson még nem jártam, adta is magát a remek alkalom – azt hiszem, azért még van hova erősödni. Az elején az aszfalt még oké, megy az magától, de a sotterre érve már kevésbé komfortos a dolog. Mivel a takonykór még rajtam van (most már igazán elmúlhatna, kezdem unni), levegőt csak korlátozottan kaptam, de hát az minek is, úgy mindenkinek menne…
Node, felfelé a sotterről elég hamar letértünk egy ösvényre, ami sosem akart elfogyni. Így értünk fel a Foltán-kereszthez, ahol Sipi és Zoli próbálták kitalálni, hogy vajon merre visz az út.
img_20160910_124948
Foltán-kereszti tanakodós
A jó hír az volt, hogy innen már nincs túl messze a kilátó, a rossz az, hogy most jön az ún. börzsönyi szuszogó szegmens. Az ilyennek meg sosincs jó vége, vagyis inkább csak a vége jó. Tehát neki is mentünk, Sipi elhozta a KOM-ot, én azért párszor megálltam rápihenni. Ez elég mocsok szakasz, jó kis meredek, keresztbe néhol gyökerekkel, egy helyen be is borultam a bokorba. Legközelebb már jobban fog menni, és lesz legközelebb, mert olyan nincs, hogy nem tudom megcsinálni 🙂
A kilátó mellett hozzánk csapódott egy cuki kiskutya, gondoltuk, hogy betesszük a zsebbe és jöhet haza velünk, de végül muszáj volt otthagyni. Kép azért van róla:
img_20160910_133004
Sipi + cukikutya + Zoli mancs
 Innen jött a nehezebb része, mert ha felmegy az ember a hegyre, akkor bizony onnan le is kell jönni. Na itt kiderült, hogy a szuszogó nem csak felfelé nehéz…. Végülis a tanár kar oktatásának köszönhetően nem kaptam frászt az első méteren attól, hogy csúszott a kerekem, így csak öt méterrel később szálltam le. Azért ahol már kevésbé meredek volt, ott visszapattantam, és lejöttem, de azért na. Van még hova gyakorolni.
Igazából a lefelé legrosszabb része a kavicsos út volt, nagyon vártam, hogy véget érjen. Apró kavicsok, mozognak, ijesztgetnek, arrébb teszik a bringát. Nem esett jól, na.
img_20160910_140935
Itt meg csak gurulni kell
Szerencsére innen egy jó kis lejtős aszfalt vitt tovább Kemencére, közben csak egy forrásnál álltunk meg kisóvodás módjára fröcskölnivizet vételezni:
img_20160910_141653
A gonosz manó
Kemencén Sipi ismert egy jó helyet a „belvárosban”, és mivel a hidratálás fontos, egy kávé mellé az izotóniás sör is jól jött. A kocsma meg elég menő, ide még visszatérünk.
img_20160910_151129
A sör tulajdonképpen izo
Tanakodtunk, hogy mi is legyen, végül Nagybörzsöny felé vettük az irányt, véletlenül tudtunk egy helyet, ahol jó a kaja (gyk. ott volt az esküvőnk). Ide muszáj volt aszfalton menni, jó kis hullámvasút: beálltam Zoli mögé a szélárnyékba, így egész kényelmesen tartottam a 30 körüli tempót. Életem egyik leggyorsabb lejtőjén egészen 54-ig felgyorsultam, de ez csak aszfalt, csak fél pontot ér.
A kiadós ebéd után már csak a hazaút volt hátra. Lassan elindult lefelé a nap, kapkodni kellett, hogy sötétedés előtt visszajussunk Királyrétre. Zoli ismert egy utat, vagyis inkább elképzelt egy utat, amiről azt feltételezte, hogy létezik.
Ugyan egy helyi részeg korlátozottan stabil mozgású bácsi annyit segített, hogy valóban létezik az az út, a sorompónál kell továbbmenni, de azt nem tudtuk kiszedni belőle, hogy hol a sorompó… Végül egy helyi nagyon kedves néni irányba állított minket, és megtaláltuk azt a bizonyos sorompót. Éppencsak egy mező közepén kötöttünk ki, út meg sehol. A mezőn átvágva, Stravával irányba állva végül megkerült az út, de alaposan elbújt a bozótosban. Az élvezetes, köves lejtő a végén pedig bekötött egy aszfaltba, amit nem is értek, hogy vajon ki és miért hozott el idáig. Újabb aszfalt, ami a semmiben végződik (vagy kezdődik, nézőpont kérdése).
Innen már csak át kellett mászni a hegyen, legurulni a Deszkametszőn, és máris Királyréten találtuk magunkat.
Összesen 75 km, 1350m szint lett, úgy a fele terepen. Mit ne mondjak, kemény nap volt….

 

Rule#1: Fall down, adjust the crown, walk on

Első szín
Normafa, átcsatlakozás terepre az aszfaltról, halvány ötletem sincs, hogy hol.
Nixi elindul lefelé, túlfékez, fekszik a kövek között. 20 méterre fiatal kutyások, szörnyülködve sziszegnek. Nixi feltápászkodik, megnézi, hogy a bringa egyben van-e, visszaül, továbbmegy.
Az út végén a lépcső előtt erős fék, leszáll, lesétál. Tanári kar szakérti a sérülést:
  •           Jólvanaz, nem is vérzik, nincs semmi bajod! Menj vissza, gyere le!
  •           Nem megyek!
  •           Dehogynem, lejössz. Nézd, a bringád is le tud jönni!

Richárd bemutatót tart, látszik, hogy a Traktor egyedül is le tud jönni a lépcső mellett a meredeken.
Nixi még próbálkozik kicsit, hátha megússza, végül a többség szava dönt  – És megoldja, átlép a félelmén.

Függöny le, felvonás vége.

Tehát: elesik, koronát igazít, megy tovább.
Egyébként pedig az történt, hogy tegnapra összejött a kis kompánia, hogy most aztán mindenki engem fog tanítani (szeretem ezeket a session-öket, tök sok okosságot tanulok).
Normafára sikerült felvergődni, én azt hittem, hogy elég gyászos idővel, de végül kiderült, hogy nem is ment az olyan rosszul (lásd Strava, csomó PR és társai). Fent megvártuk Sipit, elütöttük az időt Gergő utó-szülinapi köszöntésével (8 napon bőven túl, de a szándék a fontos, szóval boldogat innen is :)), aztán jött a fent említett színdarab. Azt az esést kihagytam volna az életemből, hiszen legalább egy hétig nem volt seb rajtam, ráadásul olyan helyen sikerült produkálni, ahol amúgy már lejöttem mindenféle gond nélkül. Nem is értem, hogy mit csináltam már megint…. Mindenesetre nem vették komolyan a sérülésemet, és nem volt opcióm kiszállni, minden maradék bátorságot össze kellett szedni.
A lépcső melletti bemutató után találtak még egy remek helyet, ahol nekem feltétlen le kellett menni. Ismét bemutatózás a tanári kartól, majd rövid (?) könyörgés, hogy ugyan induljak már neki. Második nekifutásra sikerült is abszolválni, fentről tényleg félelmetesebb volt. (És persze megint csak a szám nagy, Gergő kapott el, mert nem annyira tudtam eldönteni, hogy álljak-e meg vagy menjek tovább.)
Innentől nem kínoztak nagyon tovább, csak a köves részeken kellett átjutnom, tulajdonképpen nem is ment olyan rosszul. Vagyis lehetett volna rosszabb is, tényleg minden bátorságomat összegyűjtöttem. Kell is, az egész esemény tulajdonképpen azért jött össze, hogy a Mátrára felkészüljek. Legalább lélekben.
A végére sikerült HGerit és Lacit is összegyűjteni, bár velük én már nem mentem terepen.
Hazafelé a Szépvölgyin azért sikerült egy kocsinak elémkanyarodnia, amikor 40-nel jöttem lefelé, végülis alig vagyok feltűnő…Mindenesetre mindent túléltem, és most ez volt a cél.
Most viszont három dolgon kell dolgozni:
 – megtanulni fékezni
– megtanulni kanyarodni
– megtanulni, hogy bátran mehetek, mert általában kiadja. Kivéve a medve.
Viszont az felborulás tényleg nem kellett volna, már megint nem tudok térdelni (nemkalandozikel) – mindkét térdemre ráestem, csupa seb vagyok, bedagadt a lábszáram és a tenyerem, ahol odacsapódtam.
Ellenben gyűjtöm a bátorságot, és vasárnap kemény leszek, mint Tarzan talpa, valahogy majd megoldok mindent. Legalább már biztos, hogy beállok a rajtba. És a jó hír, hogy Ricsi is rövidtávozik, így nem egyedül kezdek!
A többieknek is szép lassan összejön a nevezés, így a jelek szerint a teljes pónicsorda tiszteletét teszi. Már várom a vasárnapot 🙂
Older posts Newer posts