Megint lemaradtam a beszámolókkal, valahol ott, hogy 23-án megvolt a teljesítménydiagnosztika. Pár dolog már most látszik, például, hogy van hova fejlődni, de még várom Peti értékelését. Ha az megvan, akkor írok róla részletesebben. Egyébként elöljáróban annyit, hogy 190 bpm fölött látni a hangokat 🙂

A karácsonyi készülődést egy csöppet sikerült kapkodósra venni: 23-án délelőtt sikerült végül eldönteni, hogy akkor én főzök a családra Szenteste, tehát a teszt után álltam, hogy akkor valahonnan halat kell keríteni. Mivel a horgászat nem az én sportom, muszáj voltam beállni a sorba a halas bódénál, ahol elfogyott a hal. Úgy 40 perc várakozás és utcai közelharc után sikerült magamévá tegyek egy darab halottnak tűnő pontyot. Boldogan libegtem vele haza, elfagyott lábujjakkal, hogy akkor ezt most ehető formára kell alakítani. Kicsaptam a konyhapultra, hogy akkor itt most bizony vérengzés lesz. A belezéssel még nem is volt baj (biológus vagyok, vagy mi :)), de most akkor ezt hogy kell felaprítani?

Addig szerencsétlenkedtem az immáron jelentősen halottnak tűnő állattal, hogy megnyomtam egy ideget, tehát a konyhapulton elkezdett csapkodni. Nagy nehezen megfékeztem, és sikerült hidegre tegyem, de úgy értékeltem, hogy ez innentől férfimunka. Mivel Zoli ezalatt valahol volt, így a döntés az lett, hogy majd másnap, rohamtempóban fogja feldarabolni, öt perccel halászléfőzés előtt, én pedig elvonultam a többi vacsorára valót is összevadászni, azon gondolkozva, hogy vajon a döglött hal mekkora kárt tesz a hűtőben.

Mivel úgy értékeltem, hogy 3 óra elég lesz a teljes menü végigfőzéséhez és amúgy sem gondoltam fairnek, ha csak Zoli megy bringázni én meg itthon játszom a háziasszonyt, becsatlakoztam a három hosszútávos Zolihoz egy kis téli kirándulásba. Azért még indulás előtt előkaptam az immáron tényleg mozgásképtelen halat, hogy akkor íme, ezt a szörnyet kellene a következő 6 percben meghámozni és a rendelkezésre álló vajazókéssel formára szeletelni. Mivel a művelet hamar kudarcba fulladt, telefonos segítséget kértünk. Végül Zoli anyukájának egy barátja mentette meg a vacsorát, és amíg mi kirándulgattunk, a hal szerencsésen feldarabolódott.

Nade, ami a kirándulást illeti, a kezdeti nehézségek ellenére (ketten kipontozódtak otthonmaradt alkatrészek miatt), végül az alig jeges úton sikerült nekivágni a télnek. Egész úton azon gondolkoztam, hogy ha két éve valaki nekem előadja, hogy én Szenteste a hegyen leszek bringával, és élvezem is, azt nettó kiröhögöm. Mindenesetre az első kicsit havas ösvény végén TZoli mondta, egyrészt alig tudott aludni, annyira várta a mai tekerést, és hogy akkor mindjárt átérünk a télbe. Mi összenéztünk, hogy mért, eddig hol voltunk?? Aztán felszedtük az állunkat a földről, mert valóban kiértünk egy olyan csodaszép, havas területre, hogy nem győztünk csodálkozni.

Innentől viszont csak fel kellett menni a hegy tetejére, mert a kilátókat oda szokták tenni, valami érthetetlen oknál fogva. Ahogy felfelé haladtunk, egyre mélyebb lett a hó, meg csúszott is, úgyhogy bármennyire is igyekeztem, az utolsó pár méteren már nem tudtam kitekerni. Mentségemre szóljon, hogy a nagyok se 🙂

Mire felverekedtük magunkat a hegytetőre, egyikünk se fázott, bár azért hiányzott a forralt bor, de hát mindent nem lehet, és a látvány kárpótolt minket. A szokásos fényképezkedés után újra nyeregbe pattantunk, hogy most lefelé csúszkáljunk a hegyről.

Végülis itt jöttem már le szárazon, szóval úgy nagyjából volt sejtésem róla, hogy a hó és az avar alatt bőven vannak kövek, de legalább nem láttam, így nem volt mitől félni 🙂

Félúton leváltunk a többiekről, mert ők nagyobb kört mentek, nekem viszont muszáj volt hazamenni halászlevet főzni. Hazafelé vezető úton egy kis ösvényen azért kicsit nagyobb tempót sikerült menni, mint akartam, meg is találtam, hogy hol van jég a hó alatt 🙂 Végül ezzel az egy eséssel megúsztam, és igazából annyira élveztem, hogy már értem TZoli pörgését a havas tekerésre. Nekem ez lett a karácsonyi ajándék, fehér karácsony, az igazi téli csodaországban.

Hogy ne hagyjak senkit kétségek között, estére elkészült a halászlé is, anyáink legnagyobb örömére. A jelek szerint mindenki túlélte 🙂