Említettem ugye, hogy ha a fejembe veszek valamit, azt elég nehéz belőle kiverni. Ennek következtében gyorsabban sikerült beszerezzek egy országútit, mint sejtettem. Íme, ő az új szerelmem:

Mivel olyan rém türelmes természetem van, persze, hogy úgy terveztem, hogy azon nyomban kipróbálom. De hát ugye mindig történik valami: amint aláírtuk a szerződést, a tinta gyakorlatilag még meg sem száradt a papíron, amikor elkezdett esni… Miután kidühöngtem magam, hogy ez nem ér, és egész délelőtt verőfényes napsütésben próbáltam magamhoz térni a szombati bónusz-munkanap után, pont most kell esnie, elállt és nagyjából fel is száradt az út. Gyanús lehetett volna, hogy teljes szélcsendben ez ugyan nem szárad fel, de hát ennyi eszem azért nincsen.

Szóval gyorsan útra keltem, és hát jelentem, imádom. Nyilván a sok km tapasztalata is lendített a helyzeten, de sokkal biztonságosabbnak éreztem, mint számítottam rá. Oké, még nem érzem, hogy Dobogókőről ötvennel fogok leszáguldozni, de ami késik… 🙂

Ellenben a kaland velem az élet jegyében, elindultam a 2-esen: szokásos edzőútvonal, ezerszer jártam rajta. Node, fúj a szél (nem kicsit), sötétedik (nem kicsit), nosza menjünk a Duna-partra, a bringásútra! Hát persze, mert a Duna-parton nem fúj a szél, ugye? Mindenesetre mikor oldalbakapott a szél, kicsit elkezdtem tartani tőle, hogy azon lapított küllőstül fog belefújni a Dunába. Inkább úgy döntöttem, hogy megyek vissza a 2-esre. Szóval fogtam magam, és eltévedtem. Bebolyongtam az üdülőövezetbe, amit onnan lehet megismerni, hogy nincsenek leaszfaltozva az utak. Úgyhogy a zsírúj országútival, 23-as gumival szép lassan ki-cyclocrossoztam a főútig, miközben röhögtem magamon, hogy hogy lehet eltévedni Gödön…

Mire persze sikerült hazaérjek, teljesen besötétedett (pedig toltam neki, 170+ bpm, kocsik között szlalomozva), de az eltévedés ellenére is olyan tempóval mentem, mint montival ritkán. Szóval azt hiszem, ez szerelem.