Egészen kalandosra sikerült a hétvégém, de a lényeget egy mondatban tudnám összefoglalni: ODAKINT FAGY!!!!

Szombat reggel konstatáltam, hogy a szélvihar nem tűnt el teljesen, és szédületes, 18 km/h sebességgel száguldok Verőce felé, miközben letépi a szél a fejem. Kicsit féltem is, hogy ekkora tempóval hogy tartom meg a gépet egy hirtelen fékezéskor, de szerencsére másik idióta szerencsés sporttárs nem tűnt fel az úton.  A végeredmény gyászos, választhattam, hogy épeszű tempót megyek vagy tartom a pulzust, és hát az utóbbira esett a választás. Train slow, race fast, a race pedig még olyan messze van, hogy van időm várost nézni.

Vasárnapra mérséklődött a szél, és átléptem a bűvös 20 km/h sebességet (fordítok nem-bringásoknak: ez az, amit Mari néni a teszkós biciklire gumipókozott gázpalackkal még megerőltetés nélkül tud tartani),  így csak a repkedő mínuszok miatt fagytak el a lábujjaim.  Egy külön életérzés a dérlepte fűcsomókat, és befagyott pocsolyákat kerülgetni…

A hétvége tanulsága, hogy egy órát bárhogy ki lehet bírni, de legkésőbb hétvégéig kell egy kamáslit szerezzek (addig ugye nem megyek ki edzeni, a görgőn meg elvagyok azért nélküle),  illetve, hogy ha bentről nézve fáj is a szívem, hogy milyen szép idő van, és  csak jó lenne kint tekerni, igazából ez teljes átverés. Tömören: fanatikus hülyegyerek. 🙂