Első szín
Normafa, átcsatlakozás terepre az aszfaltról, halvány ötletem sincs, hogy hol.
Nixi elindul lefelé, túlfékez, fekszik a kövek között. 20 méterre fiatal kutyások, szörnyülködve sziszegnek. Nixi feltápászkodik, megnézi, hogy a bringa egyben van-e, visszaül, továbbmegy.
Az út végén a lépcső előtt erős fék, leszáll, lesétál. Tanári kar szakérti a sérülést:
  •           Jólvanaz, nem is vérzik, nincs semmi bajod! Menj vissza, gyere le!
  •           Nem megyek!
  •           Dehogynem, lejössz. Nézd, a bringád is le tud jönni!

Richárd bemutatót tart, látszik, hogy a Traktor egyedül is le tud jönni a lépcső mellett a meredeken.
Nixi még próbálkozik kicsit, hátha megússza, végül a többség szava dönt  – És megoldja, átlép a félelmén.

Függöny le, felvonás vége.

Tehát: elesik, koronát igazít, megy tovább.
Egyébként pedig az történt, hogy tegnapra összejött a kis kompánia, hogy most aztán mindenki engem fog tanítani (szeretem ezeket a session-öket, tök sok okosságot tanulok).
Normafára sikerült felvergődni, én azt hittem, hogy elég gyászos idővel, de végül kiderült, hogy nem is ment az olyan rosszul (lásd Strava, csomó PR és társai). Fent megvártuk Sipit, elütöttük az időt Gergő utó-szülinapi köszöntésével (8 napon bőven túl, de a szándék a fontos, szóval boldogat innen is :)), aztán jött a fent említett színdarab. Azt az esést kihagytam volna az életemből, hiszen legalább egy hétig nem volt seb rajtam, ráadásul olyan helyen sikerült produkálni, ahol amúgy már lejöttem mindenféle gond nélkül. Nem is értem, hogy mit csináltam már megint…. Mindenesetre nem vették komolyan a sérülésemet, és nem volt opcióm kiszállni, minden maradék bátorságot össze kellett szedni.
A lépcső melletti bemutató után találtak még egy remek helyet, ahol nekem feltétlen le kellett menni. Ismét bemutatózás a tanári kartól, majd rövid (?) könyörgés, hogy ugyan induljak már neki. Második nekifutásra sikerült is abszolválni, fentről tényleg félelmetesebb volt. (És persze megint csak a szám nagy, Gergő kapott el, mert nem annyira tudtam eldönteni, hogy álljak-e meg vagy menjek tovább.)
Innentől nem kínoztak nagyon tovább, csak a köves részeken kellett átjutnom, tulajdonképpen nem is ment olyan rosszul. Vagyis lehetett volna rosszabb is, tényleg minden bátorságomat összegyűjtöttem. Kell is, az egész esemény tulajdonképpen azért jött össze, hogy a Mátrára felkészüljek. Legalább lélekben.
A végére sikerült HGerit és Lacit is összegyűjteni, bár velük én már nem mentem terepen.
Hazafelé a Szépvölgyin azért sikerült egy kocsinak elémkanyarodnia, amikor 40-nel jöttem lefelé, végülis alig vagyok feltűnő…Mindenesetre mindent túléltem, és most ez volt a cél.
Most viszont három dolgon kell dolgozni:
 – megtanulni fékezni
– megtanulni kanyarodni
– megtanulni, hogy bátran mehetek, mert általában kiadja. Kivéve a medve.
Viszont az felborulás tényleg nem kellett volna, már megint nem tudok térdelni (nemkalandozikel) – mindkét térdemre ráestem, csupa seb vagyok, bedagadt a lábszáram és a tenyerem, ahol odacsapódtam.
Ellenben gyűjtöm a bátorságot, és vasárnap kemény leszek, mint Tarzan talpa, valahogy majd megoldok mindent. Legalább már biztos, hogy beállok a rajtba. És a jó hír, hogy Ricsi is rövidtávozik, így nem egyedül kezdek!
A többieknek is szép lassan összejön a nevezés, így a jelek szerint a teljes pónicsorda tiszteletét teszi. Már várom a vasárnapot 🙂