Nagy várakozásokkal mentem neki a hétvégének, és azt hiszem, minden várakozásomat felülmúlta…
Ahogy említettem, a szombati nap nem nyert zoknit, gondoltam még két nap van a hétvégéből, hozzuk ki, amit lehet.
Vasárnap már jobb idő volt, csak brutál szél fújt, de annyi baj legyen, edzésnap nem maradhat el. Meg ahogy Móricka elképzeli… Ebéd után elég rosszul lettem, mintha egy enyhe gyomorrontást sikerült volna benyelni, de mivel kemény vagyok, mint Tarzan talpa, nekiindultam. Kár volt… Egy fél óra után már nagyon szenvedtem, nulla erő, de legalább nem haladtam. Gondolkoztam, hogy akkor itt most bevágom az árokba a bringát, mellé ülök, és ott is maradok. Szerencsére győzött a jobbik énem, és sikerült hazavergődni, de ennek semmi élvezeti értéke nem volt. Ha már otthon voltam egész délután, míg Zoli a hegyekben „kirándult” a bringás barátaival, addig inkább körmöt lakkoztam, hiszen fontos a harmónia, mégiscsak a piros körömlakk illik a BB-s mezhez 🙂
Hétfőre beterveztük a Szilvás bejárást, eredetileg ketten Zolival. Aztán szép sorban bejelentkeztek a BB-s vadállatok is, hogy akkor ők bejárják a középtávot, míg én valakivel a rövidet. Mivel Sipi lebetegedett, ezért Zoli lett a szerencsés nyertes. Reggel életem legrosszabb szendvicsét sikerült elé tegyem, pedig esküszöm tudok főzni, csak épp elfelejtettem. 4 év alatt ez a második kifejezetten rossz kaja, amit kapott tőlem, így kicsit félek mi lesz a harmadiknál (nem tudom, ismeritek-e a viccet a cowboyjal és a lovával *)
Mindenesetre kicsit késői indulással sikerült nekivágni az aszfaltnak, ahol éreztem, hogy ma sem KOM-ért megyek. A pulzusom valahol 200 és a halál között, közben nem haladtam, sokkal gyengébb voltam, mint amit megszoktam, meg ami várható lett volna. Az aszfalt végén, ahogy elindul a terep, kb 3/4-ig sikerült kitekerni, utána feltoltam (a mai nyerőszámunk a 193, ez a max pulzusom, ever) Nem is emlékeztem, hogy három éve itt hogy jutottam fel vajon. Mire végiggondoltam ezt, megláttam, hogy a fiúk épp a helyi vadőrökkel cserélnek eszmét arról, hogy itt bizony tilos bringázni. Mint megtudtuk, nem tanácsos letérni a kijelölt útról, mert így öten egy komolyabb bringa árát hagynánk ott nekik, ha meglátnak. Mindenesetre jófejek voltak, és elengedtek minket, azzal a feltétellel, hogy akkor gyorsan térjünk vissza a jelölt útra.
Épp ezért, mikor elérkeztünk arra a pontra, ahol szétválik a rövid és középtáv, az lett a döntés, hogy mind megyünk együtt a röviden, mert az ingyen biciklizés mindenkinek szimpatikusabb megoldásnak tűnt.
A következő köves lefelén már nem is tudom, hogy hogy jutottam le, csúszott-mozgott alattam a bringa, volt veszélyes pillanat is, amikor nem tudom, hogy sikerült megfogni, de végülis egy darabban lejutottam, és még büszke is voltam magamra, hogy sikerült. Azért már kezdtem nagyon fáradni, fejben még ott voltam, de fizikailag már kevésbé.
Az utolsó mászás már nem hiányzott, de essünk túl rajta alapon már mentem. Kicsit sajnáltam a srácokat, hogy így kell velem jönni, hogy még formában sem vagyok, megint rosszul jártak velem 🙂
A sík részeken állt a víz-sár, kerülgettük a pocsolyákat, már amennyire lehetett, de már félúton úgy néztünk ki, mint a varacskos disznók, és a java még hátra volt.
Utolsó hosszú lejtő, irány a cél! Már csak 9 km lefelé…aminek az eleje annyira félelmetes volt, hogy inkább letoltam a nagyján, nem akartam elesni. Még ha száraz, lejövök valahogy, de a sáros-csúszós köveken nem erőltettem inkább. Ahogy visszaültem, ismét eszembe jutott, hogy én ezt három éve hogy a francba éltem túl???? Mit téptem, hogy nulla tereptapasztalttal, alig tudván bringázni, ráadásul nem is túl jó erőben, szakadó esőben és öt fokban ezt végig mosolyogva csináltam meg? Egyáltalán, hogy csináltam meg???? És hogy nem mondtam, hogy soha többet nem ülök bringára???
A kimosott részeken rázkódtam, fájt már mindenem, de hát haladni kell, versenyen se kérdezik meg, hogy elfáradtam-e. Végül az lett, hogy Ádám és HGeri lezúztak valami olyan részen, amit ők is élveztek, én meg díszkísérettel (Zoli és Gergő), szép lassan legurultam.
Lent ettünk egy kürtöskalácsot, amikor a nagyok kitalálták, hogy akkor irány fel még egyszer az aszfalton, és majd valahol ugyanott le, ahol a verseny vége is van. Nem voltam benne biztos, hogy ez nekem még kell, de hát csináljuk, max visszafordulok, ahol megunom.
Persze nyilván jó volt a hangulat (igen, megint én voltam a kiválasztott, Gerik, nem is tudom, mi lenne velem nélkületek <3), addig sikerült szórakozni az aszfalton, míg felborultam, majdnem magammal rántva Gergőt is, szerencsére ő ügyesebb, mint én. Végülis épp begyógyult az összes sebem, kellett másik. És cseppet sem ciki, hogy elesek az aszfalton 10-zel… Megérdemlem a sorsom, minek erősködik, aki nem tud biciklizni.
Mindenesetre nem untam meg a felfelét (deigen), végigmentem az aszfalt végéig, úgy egy órán keresztül felfelé. Mondjuk a mosolyom nem volt már őszinte, és a viccelődés is alábbhagyott részemről, de legalább megcsináltam. Mikor kiértünk a terepre, én visszafordultam, a srácok meg legalább élvezhették végre az utat. Cserébe én elég jó tempóban jöttem le az aszfalton (legalább ott bátor vagyok), igen jól szórakoztam, amikor egy kocsit előztem meg 🙂
 |
| Nem is volt sár… 🙂 |
A vége 65 km, 1400 m szint, és egy kis csalódottság.
Innentől lelkiélet ON:
Hazafelé már a beszélgetés is nehezemre esett, iszonyatosan elfáradtam. Ennyire metálkész nagyon régen voltam, Zoli azt mondta, hogy ilyennek talán még sosem látott. A baj, hogy nem csak fizikailag, hanem lelkileg is mélyponton vagyok most.
Egyrészt, mert ahhoz képest, hogy mennyire elfáradtam, nem hoztam a várt időt, és versenyen sem gondolom, hogy sokkal gyorsabb leszek (bár nyilván akkor kevesebbszer állok meg, és kijelölt pályán kevesebbszer fogok eltévedni is), másrészről meg mentálisan is atomjaimra hullottam. Gyakorlatilag sehogy nem találom a helyem, és nem érzem, hogy oké lennék, ez meg nem segít az edzések kivitelezésében sem. Többször nyomtam már resetet életem során, nyilván ebből a helyzetből is kijövök majd valahogy, de kedves barátaim, akik olvassátok, és eljutottatok idáig, most kell igazán a támogatás! 🙂
Peti szerint nem most kell formában lenni, és milyen szerencse, hogy ennyire szétestem fizikailag és mentálisan is, mert megkaptam a megfelelő terhelést, és innen fogok újraépülni. Várom szeretettel az újraépülést, mert most aztán mindenhogyan mélyponton vagyok.
 |
| Ez meg csak úgy, mert kép. Ez is sáros. |
* Cowboy meg a felesége ülnek a lovon, a ló egyszercsak megbotlik. A cowboy csak annyit mond: -Egy. A ló megint megbotlik, cowboy: – Kettő. A harmadik botlásnál a cowboy leszáll, lelövi a lovat. A felesége felháborodik: – Hát ezt most miért csináltad, hogy megyünk tovább??? Cowboy: – Egy…
