Rövid bemelegítés után útjára indítottam a srácokat, majd össze-vissza bolyongtam, mire felszedtem Dusánt. Vele álltam be a rajtba, végre nem egyedül kellett induljak! Sokkal jobb így, hogy az utolsó negyed órában még valaki szórakoztat. A lányok fotóztak, mi pózoltunk, fél zselé, kicsi izo, FIRE!
![]() |
Rajt előtti pózolj Dusival |
Az aszfalt elején, még síkon 170-re ugrott a pulzusom, gondoltam is rá, hogy így szép menet lesz, hova fog emelkedni, ha már most ennyi??? Végül nem is ment olyan magasra, és egész vállalható tempóban mentem felfelé az aszfalton. Mindenki más meg húzott el mellettem, szokás szerint, pont a feléig, amikor már magamhoz tértem, a rakéták meg kimerültek. Hiába, én is dízelmozdony vagyok, kell idő mire belejövök, de utána egyenletesen megyek tovább.
![]() |
Bizonyíték, hogy jártam az erdőben 🙂 |
Végül ugyan megcsináltam, amit kitűztem, 2:16:30 a hivatalos időm, és ezzel 8. lettem, ami pontosan az elvárt. 5 hónap kemény munkája van benne, és végülis majdnem egy órával jobb, mint három éve, az első versenyemen. Ettől függetlenül nem vagyok igazán elégedett magammal (a maximalista törpe már megint össze-vissza beszél). Ennyi volt bennem, semmi több, de a Dunán még jobban meg fogom nyomni.
![]() |
És az ott nem körömlakk… |
![]() |
Nem is volt sár… 🙂 |
![]() |
Ez meg csak úgy, mert kép. Ez is sáros. |
Izgalmasan indul a hosszú hétvége…
Szerencsére hajnali negyed nyolckor felébredtem (…), majd kinéztem az ablakon, és szívem szerint vissza is feküdtem volna azzal a lendülettel, de végül csak a kávéval a kezemben való fedettpályás kanapén fentrengés mellett döntöttem.
Szép lassan meggyőztem magam, hogy esőben is van piac, és kivonultam epret és rebarbarát venni, ha meg már úton voltam, a megjavított kerekemet is hazahoztam, mert két kerékkel mégiscsak könnyebbnek tűnt a mára kiírt két és fél óra edzés.
Az esős délelőttöt ki is használtam lekvárfőzésre, és bicikliszerelésre: nem csak újra két kerekem van, de végre sikerült felhekkelnem az új sárvédőm! (Spoiler: szükség volt rá….)
![]() |
Ez nem a sárvédő, hanem a lekvár, ha nem lenne egyértelmű |
Délután a hogyan legyünk fanatikus hülyék című nagysikerű előadást mutattam be, hozzávalók:
1. végy egy bolond lányt
2. rakd rá egy biciklire
3. küldd el tekerni, de az első 20 perc után szakadjon rá az ég
4. mikor sikerült hazavergődnie, várj másfél órát
5. tűnjön úgy, mintha már tényleg jó idő lenne
6. mivel a fele bringásruha a mosógépben van, a másik fele meg az esőtől vizes, a szekrény mélyéről áss elő valami olyat, ami közepesen alkalmas tekerésre (Zoli régi, kisebb meze épp alkalmas…)
7. küldd ki újra, még két és fél órára sötétedésig
8. röhögj hangosan, amikor hazaért csurom sárosan…
![]() |
Itt épp szakadt az eső, én meg vártam a csodát…. |
Most már csak az a kérdés, hogy van-e értelme annak, hogy ennyire mindent megteszek…
Ha már látvány, akkor BUKÓ.Ugyan nem szép és csajozni/pasizni sem lehet benne (deigen 😉 ) de még mindig jobb kevésbé dekoratívan közlekedni, mint amikor a kifolyt agydarabkáinkat csipegetik fel a madarak az aszfaltról. (bocs, ez erős kép lett, de remélem átment a lényeg).
A hétvégét ismét sikerült túltolni egy csöppet…
Szombaton csak aszfalton mentem úgy 50 km-t, szép kis kör, madárcsicsergős, zölderdőbenjártam-nemvoltkékibolya-mertmájusvan környéken. Nem mellesleg szigorú pulzuskontrollal is 15 percet javítottam ezen a körön tavaly nyárhoz képest.
Aztán tegnap délután Peti bejelentkezett, hogy akkor a vasárnapi Vértes maratont én mindenképp passzoljam, mert agyig fogok süllyedni a sárban, az nekem meg nem buli, hogy cibálom a bringát. Főleg, mert a sárban közlekedés már level 2, és ott még nem tartok. (legutóbbi próbálkozásom vadmalac módra fetrengés lett, szóval van hova fejlődni) – hamar meggyőzött, mert ha ő, aki szereti a sáros versenyt, mert ha elég gyorsan mész, úgyis kicsapja a kerék, azt mondja, hogy ne erőltessem, én bizony hallgatni fogok rá.
Ennek örömére Sipivel megbeszéltem, hogy mivel ő még sérült, vigyen el egy (neki) lájtos körre. Be is vergődtem Pestre, majd irány a Hármashatárhegy! Első körben fel az Árpád-kilátóhoz, átverekedvén magunkat a turistákon – itt fent legalább be tudtam tájolni magam, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen. Valahogy nem éreztem túl jól a lefelét, pedig nem is volt vészes, még csak nem is meredek.
![]() |
Árpád-kilátás |
Leérkezés után már csak fel kellett menni a HHH tetejére, az új kilátót megnézni, végülis ezért jöttünk. Szép lassan kismókusban tekergetek felfelé, próbálok nem megfulladni és nem versenypulzuson (értsd, határ a csillagos ég) menni, amikor szép lassan elmegy mellettünk egy futó. Csöppet sem éreztem kellemetlenül magam, hogy én a csoda-traktoron küzdöm fel magam, erre egy gyalogos lehagy…ennyire még sosem éreztem magam gyengének…
Nade, a kitartás meghozza gyümölcsét, csak sikerült felérni, és ismét keresztülverekedni magunkat a turista-tömegen. Ott megcsodáltuk az ejtőernyősöket, rengetegen repkedtek, köszönhetően a csodaszép időnek.
![]() |
Véletlen se mosolyodik el, nekem meg kilóg mind a 64 fogam… 🙂 |
A lefelé már meccsesebb volt…oké, magamnak kerestem a bajt, és nagyon bátor voltam, simán mentem Sipi után, csak lassan ideje lenne megtanuljak kanyarodni és fékezni is. Vagy legalább kanyarodni….
Jó meredeken indultunk lefelé, megkaptam a köves-gyökeres utat, és ugyan nem siettem el a leérkezést, de valahogy levergődtem. Közben azon gondolkoztam, hogy itt mekkorát lehet esni, és ha nem tanulok meg sürgősen nagy sebességnél információt feldolgozni, akkor rosszul járok, mert megint szedhetem össze a testrészeimet a szakadékból. A lankás részen csak száguldozni kellett, a baj csak az volt, hogy a levelek között beszűrődő fénytől pont nem láttam, hogy min fogok átmenni. Úgy voltam, hogy Sipi megy elől, ő biztos látja. Ha meg nem, akkor puhára esek 🙂
Az utolsó lejt már nem volt vicces (na jó, de, csak akkor még nem nevettem), a kedvencem: meredek, jó kis nyomvályús, a közepén kövekkel, de szerencsére csak kicsit sáros. Párszor megcsúsztam, és lefutott előttem, ahogy én futok le az útról, és töröm ketté a bringámat, sőt félúton meg kellett állni pihenni, mert még túl gyorsan fáradok, de lejöttem, annak ellenére, hogy ez tényleg para volt.
Visszajutottunk a civilizációba, az óbudai új bringásút egy álom, csak sajnos elég hamar felébredtünk az Árpád híd előtt a macskaköveken… Megegyeztünk, hogy igazán nem is kell terepre menni, van néhány jó képességű bicikliút….
Innen már csak haza kellett jutni, még úgy 30 km…Persze Dunakeszin elkapott az eső, és bár aranyat ér, de nem voltam felhőtlenül boldog a felhők alatt (jelezném, hogy csak felettem volt fekete felhő, amiből esett, körös-körül pedig szikrázó napsütés, igazi rajzfilmes módra)
Legközelebb jobb lenne több terep, de ma ennyi fért bele. Így is 4 órát töltöttem a nyeregben, a héten összesen 10-et. Szerintem túlteljesítettem.
![]() |
Ez meg csak úgy, kéktraktorok |
Amikor hazaértem, találtam egy negyed GiantBart, rajta a felirat: “Eat me” – helyből eszembe jutott, hogy ha most ezt megeszem, akkor össze fogok menni, mint Alice, és már mehetek is a nyúl után…
Azért bátor voltam, megettem. Azt hiszem legalább annyira betéptem, mint amit a fent említett könyv hangulata determinál…
Egész szép időnek látszott a szobából, szóval jó ötletnek tűnt egy szál rövidnadrágban és széldzsekiben nekivágni az edzésnek. Ez a gondolat épp addig tartott, amíg ki nem kanyarodtam a 2-es útra….
Úgy voltam, hogy megyek Csörög felé két kört, egyet a szokott irányból, egyet meg visszafelé. Odafelé még csak szidtam a szelet közel sem úrilány módjára, de amikor az első kör végére értem és visszafordultam, na ott beütött a magic-GiantBar.
Az egy dolog, hogy sprinteltem, mert majdnem rám csukódott a vasúti sorompó, viszont nem volt idegem még egyszer kivárni, hogy elmenjen a vonat, de amint átértem, elkezdett esni az eső. Mintha ma már szóba került volna ez az esőkabát kérdés…
Itt már elkezdtem röhögni, hogy a hülyegyerek nekiáll edzeni az esőben, és még nem tudtam, hogy a nap csúcspontja csak most jön: ebből az irányból ugye még nem mentem ezen a körön, de hát nem lehet olyan bonyolult, egy helyen kellett újra keresztezni a vasúti síneket – én be is kanyarodtam az első szimpatikus átjárónál, majd realizáltam, hogy tökre nem ott vagyok, ahol kellene. Jó, hát mindegy, én ugyan vissza nem megyek már a szembeszélbe, megyek erre tovább. Konkrétan egy idő után ott álltam Csörög közepén, valahol a semmiben, és nevetgéltem magamban, hogy na, hozom a formám. Még szerencse, hogy montim van, mert az út elfogyott már percekkel azelőtt, és akkora árkok voltak, hogy simán kihasználtam a telót, de legalább addigra már épp elállt az eső. Így az állóképességi edzésbe egy kis technikázást is belevittem, csak úgy kellemest a hasznossal módra.
Lassan visszabolyongtam a civilizációba, még mindig magamban röhögcsélve, majd a következő kanyarban ismét ráálltam az oldalszélre, hogy majdnem befújt az autók közé. Oké, nem vagyok nagydarab, de azért simán arrébbpakolt. Az utolsó 5 km-t teljes szembeszélben tettem meg, annyira fújt, hogy alig kaptam levegőt tőle, és csak tekertem, de majdhogynem egyhelyben álltam…
Azon gondolkoztam, hogy hát igen, nem adják ingyen a helyezéseket, de most már tényleg nem lehet rám fogni, hogy ne tennék meg mindent érte…
Végül teljesen átfagyva sikerült hazaérni, bár voltak kétségeim, hogy ez egyáltalán sikerül-e. Majdnem két óra ilyen időben…
24 nap a Szilvásig!
© 2022 Egy lány a bringán
Theme by Anders Noren — Up ↑