Month: március 2016 (page 2 of 2)

Bajnokok reggelije

Jólvanna, nem bajnokok, csak az enyém. A reggeli allítólag fontos, vagy nem, attól függően, hogy brit tudósok  éppen mit  fedeztek fel.

Mindenesetre azért nem árthat enni valami táplálót, főleg edzésnapon, mert akárhogyis, éhezve nem az igazi.

Így álljon itt a mai csodám, megemlékezvén róla, hogy ez bizony finom.

Nem szép, ellenben csúnya.

1 banán
Fél mérőkanál fehérjepor (nálam sima vaníliás Scitech isoizé)
Úgy 30 g zabpehely
Némi tej (vagy valami, ami folyik) – ez egy erősebb lányos adag.Fiúknak mehet egész adag fehérje és 45-50 g zabpehely.

Ugyanez volt már meggyel és csokis fehérjeporral, úgy is menő.

Összekever (majd ottfelejt és elmegy tárgyalót berendez és két óra múlva jut vissza), megesz, boldogság.

UPDATE: azt mondták a szomszéd szobában, hogy eperrel megszórva meg jobb. Jogos, megyek is a piacra eperért. 🙂

A maximalista törpe és a házi kísértetem, a verseny-szellem

Szóval gondolkoztam. És beszélnünk kell.

Nem, nem akarok szakítani! 🙂
Azért igyekszem humoromnál maradni, végülis csak könnyed elmélkedés következik. Még elkattinthattok!

…..
…..
…..

Jó, én szóltam, hogy még elkattinthatsz, innentől magadra vess!

Na jó, igazából ma pihenőnapom van, és szerdáig nem is látok bringát (leszámítva azt a hármat, amik a hálóban laknak), és rengeteg a szabadidőm filozófiai vitába bocsájtkozni saját magammal. Miután kis híjján ecetet öntöttem a hús alá olaj helyett, inkább kiszórakoztam magam a konyhában (aztán reméljük a srácok túlélik a lasagne-mat), már jöhet is a napi ámokfutás az internet bugyraiban. Mondjuk egyelőre olyan sokan nem olvasnak, hogy kínosnak érezzem 🙂

Tehát a motiváción gondolkoztam, hogy vajon miért is jó nekem, hogy kínozom magam és tudom, hogy verseny közben is azon fogok gondolkozni, hogy hogy juthatott eszembe ekkora hülyeség, pedig igazából a lelkem mélyén én ezt tényleg élvezem. Olyan kihívást találtam magamnak, amiben rengeteg oldalról van legyőzendő feladat. Egyrészt a bennem lakó kis maximalista törpét tudom etetni, hiszen önbizalmat ad, ha valamit sikerül megcsináljak, pl. a lépcsőzés, vagy csak egy félelmetesebb lejtőn lejönni.
Másrészt meg már attól tériszonyom van, hogy ha kissámlin állok és kizártnak tartom, hogy egyedül mossak ablakot vagy fára másszak – legyőzni magamban ezt a félelmet a lejtő tetején nem kispálya…. Másoknak semmi az egész, de nekem hatalmas lépés egy-egy ilyen.
Harmadrészt a maximalista törpével együtt él a házi kísértetem, a versenyszellem. A két hülye meg egymást hergeli odabent a fejemben!!!! Világos, hogy sokakat hidegen hagy a verseny, mert úgysem lehet első, akkor meg minek, de nekem az a hangulat, ami egy rajtnál van, amikor verseny közben együtt küzdjük fel magunkat a hegyekre, és amikor begurulsz a célba és boldogan dőlsz el, engem ez éltet. Tudom, a verseny semmi, és nem dobogóért megyek, de nekem már egy tizedik hely is boldogság. (és mélyen hallgatok a legutóbbi cyclocrossról)

Nem utolsó sorban, el sem tudom képzelni, hogy ne mozogjak valamit. Van olyanom, aki azért mozog mert muszáj, én azért, mert nem bírnám ki nélküle hosszútávon. Oké, el tudnám. Úgy egy hónapig. Utána viszketnék, hogy valamit kell csinálni. Ha nem bringáznék, akkor ott a futás (kár, hogy nem bírja a térdem), ha meg már terem, akkor TRX, crossfit, vagy valamit biztosan találnék. De egyelőre itt a legnagyobb a kihívás.Cserébe a legnagyobb élmény is…

Közben meg a heti 5 edzés, hogy nulla szabadidőm marad és állandóan fáradt vagyok, ráadásul még mindig majdnem tél van, elég kimerítő. Emellett kell megtalálni a motivációt, hogy igen, felmászok a görgőre, és igen, kimegyek akkor is, ha öt fok van kint és fúj a szél. Két és fél hónapja még nem hagytam ki edzést, remélem ez így is marad. Ebben rengeteget segít, hogy van edzésterv, megmondják mit kell csinálni, és törődnek velem, akkor is, ha kezdő vagyok.

Mindemellett hiába tudom, hogy az első versenyig még majdnem két hónap van hátra, bennem van az para, hogy egyáltalán képest leszek-e rá, végig tudom-e csinálni, lehetőleg úgy, hogy a bringa is és én is egy darabban érjünk a célba.

Lásd mint fent, believe you can and you are half way there. Valahogy idén sok ilyen coleho-i magasságokat súroló csoda jön velem szembe, ad egy kis támogatást. Tulajdonképpen az edzésmunkát belefektetem, állítólag annyira tehetségtelen sem vagyok, csak kicsit félős és gyakorlatlan.

Innentől pedig már csak abban bízhatok, hogy elég lesz, amit befektetek…

No milk today – Update: az izomláz a barátom (?)

Szerintem minden bringás nevében mondhatom, hogy kezdjük unni a görgőzést… A tegnapi lustaságom meghozta gyümölcsét: egy nap maradt a hétvégéből, és megint dolgok esnek az égből…
A szombati munkanap rettenetesen megterhelt, ráadásul a hatékonyságom is hagyott némi kívánnivalót maga után. Ugyan hazaértem 3 körül, tehát ha megerőltetem magam, még pont ki tudtam volna menni lenyomni az edzést. Ehelyett Zoli meggyőzött, hogy a hideg szél helyett, ami letépné a fejem és simán arrébbrak az úton, inkább aludjak kicsit. Az alvás meg nagyon fontos egy sportoló (hú, de nagyképű lettem) életében,  így nem kellett sokáig győzködnie. Így mire felébredtem, elmentünk bevásárolni, hogy legyen mit megenni, besötétedett és marad a görgő. Megint. 
Az edzés így egy katasztrófa volt. Eleinte nem ment fel a pulzusom, utána meg le nem ment (éljen a pulzuskontroll!), utána a görgő ellenállás szabályozója nem működött… jól fel is hergeltem magam, hogy na majd ma letépem a pedálokat. 
Erre nem esik az eső? (Segítek, de.)
El is megyek vasalni, mert elég shoking, ami rám vár (Ééééérted, SOK-ING…)

—–

 Update: Délutánra felszáradt az út (vagyis inkább már nem esett rá több víz), így kijutottam a lakásból! Sőt, annyira hatékony voltam, hogy a már szétkopott SPD-t kibányásztam a rákövült sár alól és feltettem egy újat, így lett egy új cipőm. Vagyis lett egy cipőm, ami még mindig szakadt, de szépen csillog a talpa és ha becsatolok, nem old ki egy rossz mozdulatnál. Na jó, magunk között szólva azért elgondolkoztam, hogy vajon mennyivel lesz szorosabb és ki tudok-e lépni időben. Nincs is szebb látvány, mint szép komótosan eldőlni azért, mert nem tudod levenni a lábad a pedálról.

Koszos SPD vs. csillogós SPD

Maga az edzés igen szórakoztatóra sikerült, 4×15 perc 160-as pulzuson. A helyi hegyen fel-le, és miközben hallgattam a tavaszi madárcsicsergést, közben végigszidtam mindenkit, aki kitalálta, hogy nekem bringázni kell (meg azt is, aki szerint edző kell), és amikor már kellően fájt, még hátra volt 10 kicsi sprint. Oké, olyan gyors vagyok, mint a reumás csiga, de végülis train slow race fast (szóljatok már rám, hogy ne hordjak össze enniy okosságot), szóval most még ráérek. Így kicsit több mint két és fél óra lett, a végén pedig sikerült hazavonszoljam magam, ami végeredményben sikernek tudható be.

 Most pedig arra vagyok képes, hogy üljek a kanapé sarkában és sajnáljam magam.Gyerekek, a sport jó, értem? Bár azt még nem tudom, hogy holnap hogy jutok fel az első emeletre a munkahelyemen…

A nap híre

Szóval a nap jó híre, hogy a Bringabanda befogadott, és mától egyesületi tag vagyok.

http://bringabanda.hu/
http://bringabanda.hu/
Sosem voltam még sportegyesület tagja, köszönöm! Már el is múlt a hisztinap! 🙂

Spring is around the corner… avagy egy hisztinap margójára

    
Ez után a gyenge kezdés után erős visszaesést prognosztizálok mára: hisztinap van. Ráadásul ez egy alattomos csütörtök, ami pénteknek álcázza magát.
Állítólag tavasz van, és hallom is, hogy csiripelnek a madarak (nagyjából egyszerre kelek velük, pedig szívem szerint átaludnám a napfelkeltét, bármilyen szép is az állomásról nézve), de egyelőre csak a sapka-sál-télikabát-csizma-térdzokni-kötöttpulcsi-forrókávé marad hajnalonként. Mellesleg nem is szeretem a forró kávét, az igazi a friss eszpresszó sok hideg tejjel – csak mondom, hogy ezzel lehet levenni a lábamról J

Szóval hiszti mode on: elegem van a télből, hidegből! Már nem akarok fázni, hogy folyton vagy fúj a szél vagy dolgok esnek az égből, mert ugye a földnek kell az eső, már úgyis olyan száraz volt minden. Az, hogy állandóan Michelin-babának öltözöm, mert nincs elég réteg ruha, amit magamra tudnék rángatni, és arról ne is beszéljünk, hogy a téli bringás ruhatáram is hagy kívánnivalót maga után. Pl. januárban 2 fokban nem nevettem, amikor a lábujjacskáim már egy fél óra után annyira fáztak a nyári cipőmben, hogy már nem tudtam hova összébb húzni őket… Oké, mondtátok már, el fog múlni és lesz még idén nyár, meleg, és porzani fog utánam az út. De addig is egyszóval: TÜRELMET AKAROK, DE MOST AZONNAL!
Ami viszont nem múlik el csak úgy, az a remek közlekedés: MÁV-val járok. Szerintem sokáig nem is kell részletezni, hogy mennyire utálok vidéken lakni és ingázni, főleg pesti lány lévén. Az, hogy óránként egy értelmes vonat jár, a többivel meg egy fél élet hazaérni (arról nem is beszélve, hogy hol jár, hol nem, és azt, hogy menetrend létezik, engedjük is el…), kocsival meg nyilván egy vagyon és nem éri meg – nem tudom feldolgozni, pedig lassan három éve költöztem ki. Nem tudok elég korán bejönni reggel, hogy utána ne sötétben érjek haza, hogy ne kelljen ezerszer átszállni és azon izgulni, hogy vajon elérem-e a vonatomat, vagy megint két órát utazom. Csak oda. Ma biztos fáradtabb is vagyok, de annyira utálom, hogy az elmondhatatlan.
Nade, hiszti mode off, össze kéne szedni magam, hiszen még holnap is munkanap!
Sajnos a szülinapom már elmúlt, de azért álljon itt egy kis kívánságlista, hátha jobb kedvem lesz tőle:
1. Világbéke. (Jó-jó, komolyan veszem J)
Szóval:
2. Szeretnék megint egy rózsaszín BMX-et 😀 Na jó, csak viccelek, igazából egy Bianchi Superpista váz a vágyam, mert annyira vicces neve van. Nyilván egy szál váz még önmagában kevés a boldogsághoz, de Sipi biztos tudnak szépet építeni belőle. Merjünk nagyot álmodni!

3. Egy ilyen mezt szeretnék:

Veela collection
Csipkés bringásnaci, imádom. Pedig azért ez a bringásmez dolog alapvetően nem különösebben szexi, de ezért odáig vagyok. 

4. Egy új cipő: najó, ez igazán nem csak kívánságlista, hanem tényleg kell. A mostani cipőm eléggé megviselt, muszáj leszek záros határidőn belül lecserélni.

5. Hosszúujjas kesztyű: tavaly névnapomra kaptam egy rövidujjas Mavic kesztyűt, de most nagyon érzem a hosszú hiányát. Konkrétan egy melegebb, kötött téli kesztyűt hordok most. Igazán professzionális…

6. Egy háromnegyedes bringás nadrág. Szintén must have, tavasszal meg hűvösebb nyári napokon nagyon jól jön, szeretem, ha védve van a térdem. Meg készülök a Szívásvárad maratonra, ott jellemzően csodálatos idő van.

7. Fotokromatikus napszemcsi. Oké, tudok nélküle élni, de Zolinak van, és nagyon hasznos, ha az ember lát is dolgokat.

8.  -5 kg… Ezért mondjuk csak tenni kell, egyelőre az edzések segítenek, de azért csak könnyebb feljutni a hegyre, ha 5 kg-val kevesebbet kell feljuttatni. Mondjuk, hogy rajta vagyok az ügyön 🙂

9. Egy hosszúhétvége, felhőtlen (lehetőleg szó szerint) pihenéssel. Amikor nem rohanok, nem kelek 5:45-kor, amikor reggeli után elindulunk a napsütötte erdőben egy kellemes bringatúrára, megállunk útközben fotózni, sütit enni, délutánra hazaérünk, és egy jó ebéd/vacsi után a jacuzziban áztatjuk megfáradt izmainkat. Oké, felébredek, ez még arrébb lesz, de jó esetben egy bő hónap múlva nyitótábor, az már majdnem tökéletes.

10. Tavaly a Salzon kinéztem egy féktárcsa alakú ezüst fülbevalót, de túl drágának tartottam. Idén megszerzem, remélem még ott lesznek! Illeni fog a Fannitól kapott biciklilánc-nyakláncomhoz!

Igen, ez medál, de nem találtam rendes képet róla. Mindenesetre ilyen, csak fülbevaló
+1: Utolsóként nem is igazán tartozik a kívánságlistára, hanem cél, amiért most is dolgozom, és igazán mindent megteszek: szeretnék kategóriámban első 10-ben végezni a Topmaratonokon. Vagyis inkább úgy mondanám, hogy az első felében a mezőnynek, eddig azért voltunk nagyjából 20-an. 
Lányok, gyertek tekerni, hogy legyen ellenfelem! Anélkül nem buli a verseny 🙂

A szőke nő és a görgő

Szorult belém némi műszaki érzék, egyedül képes vagyok többek között kicserélni egy villanykörtét, tudok IKEÁs szekrényt összerakni, Windowst installálni és falikazánt légteleníteni.
Ehhez képest tegnap eljátszottam az igazi szőkét… pedig már épp gondolkoztam, hogy vajon miről fogok írni, és egy uncsi szerda estén mi történhet? De hát igen, sikerült…
Szóval az úgy volt, hogy nyertem egy szabad estét (Zoli vidéken, enyém a lakás!), az edzéstervet meg komolyan kell venni, gyerünk a görgőre! 
Mivel nekem csak montim van, az meg mégsem való a görgőre, Zoli országútiját szoktam használni, természetesen két számmal nagyobb (ez a karmám: én csak túlméretezett országútikon tudok tekerni), de eddig ő is otthon volt, és segített összerakni.
Nadehát mi lehet olyan nehéz benne? Edzésterv kiír, zene beállít, ventilátor a megfelelő hőmérsékletért, víz, pulzusmérő, cipő… Mikor már kellően rezgett az ablak a szeletelős zenétől, felmásztam a bringára, de valami fura volt. Mi a fura, mért nem jó? Végülis csak magát a görgőt nem raktam össze… Szóval vissza az egész, bringa beállít, becsavar, ellenállást visszapattint….őőő… ez nem csinálja. Egy kicsit még szerencsétlenkedtem, mire inkább telefonos segítséget kértem (Köszi Dávid! ), azzal végül sikerült. Szőke nő akcióban…Jöhet a második felvonás! 
Itt már csak a görgő ellenállás szabályozó zsinórja ért hozzá a kerékhez, de mire leesett, hogy mi ez a hang…Végigfutott az agyamon, hogy itt pörgök 110-es pedálfordulaton, ha itt error van, akkor az egy dolog, hogy a házasságom végét jelenti, mert összetörtem a karbonbringát, de ha balra dőlök, akkor az üvegajtón esek át, ha jobbra, akkor meg a szekrény sarkának.  Remek kilátások, mennyire kínos lenne bevallani, hogy szezon előtt a montis lány lesérült szobabiciklizés közben.
Szerencsére innentől kezdve nem volt több kalandom (leszámítva, hogy a keddi konditól és a tegnapi nagyfordulatos görgőzéstől izomlázam van – legalább ma nem eszem sokat, mert kétszer is meggondolom, hogy megmozduljak-e J), alább pedig a pedálfordulat görbémmel büszkélkedek:
Kicsit halvány, de az 152-es max rpm!

Egyensúlyok

Ahogyan néhány éve elmésen megállapítottam, a kocka azért jó reklámhordozó, mert sokoldalú (Szia Fanni! 🙂 ), és ennek az egyensúly dolognak is sok oldala van, nekem meg közlési kényszerem.
Elsőre az egyensúlyról az alábbi video jutott eszembe:
Így edz egy világbajnok… azért nagy labdán guggolgatni elég nagy bulinak tűnik (szerintem nagyobbakat esnék, mint tavaly a Bükkön…) Mondjuk a szabadgörgő is egy remek találmány, az oké, hogy ha rajta van az ember, és teker, akkor nem dől el, de elképzelésem nincs, hogy arról hogy szállnak le. (rengeteg video van a kezdeti próbálkozásokról, egy estét el lehet tölteni vele, ahogy mások bénáznak – legszebb öröm a káröröm) Hiába, ehhez a sporthoz elengedhetetlen az egyensúlyérzék, és lássuk be, mindig van hova fejlődni! Nincs más hátra, mint gyakorolni….
A másik vonal, hogy kicsit áttérjünk mély-filozófiai kérdésekre (a helyesírás ellenőrző erre felajánlotta a molyfilozófiai kifejezést. Kommentben várom ennek értelmezését, a helyes megfejtők között kisorsolok egy buksisimogatást): szóval az életünkben lévő egyensúly a második téma. Baromi nehéz megtalálni az arany középutat, hogy mindenkinek jó legyen, és úgy nagyjából jusson idő mindenre. Itt arra célzok, hogy heti 40 óra munka (plusz alsó hangon napi két óra utazás) mellett nem egyszerű beszorítani még 8-10 óra edzést, anélkül hogy valaki ne nyávogjon valamiért. Ez leginkább én vagyok, hogy hiányoznak a kis barátnőim, meg hogy sosem alszom eleget, és hogy egyek megfelelően, SÜSSEK SÜTIT ha pl. a Bringabandásokkal találkozunk (természetesen ilyenkor virslis lekvárosat).

Erről át is kanyarodtam a kajálásra. A bringázás mellett van még egy hobbim (azon túl, hogy itt összevissza beszélek), a főzés-egészségeséletmód-sütihegyek köre. Ezt egyensúlyba rántani a legnehezebb, mert ehhez még gondolkozni is kell. Nem fogok ebből receptes blogot csinálni, de elképzelhető, hogy megírom néha, hogy mit szoktunk enni. Szerencsére Zoli (gyk.: férj) jól viseli a furcsa kajáimat, eddig mindent megevett, amit elétettem (a szalvétát, evőeszközt, tányért csak a legritkább esetben), és mostanában már néha szemléli ferde szemmel, hogy miazazöldmármegint. A legnagyobb kihívás olyan kaját elé rakni, ami egyrészt finom, másrészt meg úgy nagyjából van benne némi tápanyag is és nem fog fél óra múlva a hűtőben kutatni, hogy mit lehet megenni. A következő táplálkozástudományi feladatom, hogy kitaláljam, mit vigyen el magával edzőtáborozni – lehetőleg ne forduljon le a bringáról már az első órában, és estére is legyen valami értelmezhető, ami helyrerántja a gyomrában háborgó zseléket. Hosszútávon meg erősen gondolkozom, hogy egy táplálkzástudományi MSc szerintem nekem jól állna. Mert még nincs elég papírom arról, hogy okos vagyok…(és persze szép és szerény is 🙂 )

Pánikszoba

Egy barátnőmmel való beszélgetés során felmerült, hogy miután őt elütötték bringával (mármint ő volt bringával, a tettes egy szabálytalan autó), sosem lesz már képes félelem nélkül tekerni (majd adok neki egy egész elemet, hahaha. Hiába, a humorom fergeteges).
Mint ahogy említettem már az előzményekben, volt néhány emlékezetes pofáraesésem rövid pályafutásom alatt.
Egyrészt mert figyelmetlen vagyok, másrészt meg mert annyira nem vagyok pro, hogy minden hirtelen elém ugró tereptárgyat csak úgy kikerüljek (utalnék itt a villamossínre, ami jellemzően csak úgy az ember elé terem, minden előzetes figyelmeztetés nélkül)
Szóval a tárgyra térek: tavaly a Bükk maratonon egyetlen erősebb lejtő volt, nyomvályús és meredek (a mezőny eleje persze ezt észre sem vette, de én nem ott vagyok). Valaki kiabált mögöttem, hogy jobbról, én jól nevelt bringás módjára megpróbáltam balra húzódni, de inkább eldőltem.  Felpattantam, felszedtem a szétgurult kulacsot, járművet, testrészeimet, és inkább úgy döntöttem, hogy akkor itt az ideje eltolni a bringát. Szerencsére a lejtő alján állt a kihelyezett mentő. Itt kértem egy gyors sebfertőtlenítést, vártam 5 percet, hogy legyen némi vér az adrenalinomban, és azon gondolkoztam, hogy mi legyen. Nagy hegy már nincs hátra, a mentősök szerint vészesebb lejtő sincsen, lesz, ami lesz, visszaülök. Hát nem volt vidám az arcom (hanem inkább koszos és véres – minek fetreng egy úrilány kiizzadva a porban…), de onnantól tényleg nem volt nehéz szakasz, leszámítva, hogy minden apró kavicsnál úgy éreztem, hogy mentem felborulok. Egy apuka jött a kisfiával, hogy jól vagyok-e, végülis csak úgy néztem ki, mint akit megtámadott egy medve… aztán szegényt egy kicsit később utolértem,: kedvet kapott tőlem és ő is elesett, pedig igazán nem akkora buli, hogy utánozni kelljen.
Node, beértem, csálé bukóval (fel se tűnt akkor már), és jó alaposan bekötöttek a célban a mentősök. (Meg hát az sem tűnt fel akkor, hogy a vállamat is megzúztam, gyakorlatilag nem tudtam felemelni a karom és a fájdalom eltartott decemberig.)
De azt még nem tudtam, hogy a neheze csak most jön:
Ugyanis bepánikoltam. Nem viccelek, minden kavics zavart, ami az úton volt. Betonon is. Ott van alattam a kis traktorom, ami átmegy kb. bármin, én meg félek lefelé a Sejcéről az aszfalton…
Nem mintha feladtam volna, mert kimentünk gyakorolni, de a kedves férjem ott elgondolkozott, hogy mi lesz tovább, amikor azon a földúton, amin lejöttem már a Meridával is, nulla tapasztalattal, azon fogtam és letoltam a Scottot. Őszintén szólva, én is elgondolkoztam, hogy ebből nem lesz nagy karrier.
Szép lassan szoktam vissza. Először aszfalton, aztán a közeli ligetben egy apró lejtőn, aztán Sipivel egy kicsit erdőben, meg egy Mátra maraton lassú bejárás… Nem mondom, hogy lemegyek bármin, mert még bennem van a para, de sokkal jobb a helyzet. Sőt, idén már részt vettem egy cyclocross versenyen (kétes sikerrel) és egy kicsi lépcsősoron is lejöttem J

Ennyire pici volt az a lejtő, ami elsőre kihívást jelentett – ma már nem is értem mitől féltem rajta


Szóval összefoglalva a lényeget, a gyakorlás kell. Sokat és sokszor, először kicsiben, aztán majd lehet nagyobban. És szép lassan a bátorság is visszajön. Nem mondom, hogy én vagyok az új Jolanda Neff, de először saját magamat próbálom legyőzni, mindig egy lépéssel. (Nixi Coelhot hallották, köszönöm a figyelmet.)

 

Newer posts