Page 4 of 17

Őrségváltás

A remekül sikerült verseny után jöhetett a jutalomút: a hosszú hétvégére a két apámmal úgy döntöttünk, hogy meglépünk valahova, ahol nincs térerő, civilizáció és lehetőleg emberek.

Ricsi már előre félt, hogy vajon mennyire leszünk Sipivel metálkész a péntek reggeli indulásra, mert mi még egy penge bulit terveztünk be csütörtök estére. A félelem alaptalannak bizonyult, mert ugyan az alvás nálam gyakorlatilag kimaradt, de legalább másnapos nem voltam. Sipi meg atomkemény, neki mindegy: felteszed egy biciklire és megy.

Az első és legfontosabb, a hétvégénk himnusza. Méltatlan lenne nem megemlékezni róla, hogy Richárdunk megtalálta a hétvége szelleméhez leginkább illő dallamot. Eztitt. Nem, ne nyisd meg! Én szóltam… Sajnos mi is eggyel többször hallgattuk meg, mint kellett volna.

Szóval mostanra már egészen összeszokott kis csapatunk a szintén megszokott laza másfél óra késéssel útnak is eredt Őriszentpéter felé. Állítólag legalább két és fél óra volt az út, de szerintem átvertek a srácok és sokkal rövidebb. Vagy teleporttal mentünk (=a főcímnél elaludtam és csak a stáblistánál ébredtem fel…)

Mikor kiderült, hogy tényleg mindentől messze vagyunk, és még nincs kész a lakosztályunk, gyorsan bringára is pattantunk, hogy megismerjük a közvetlen környezetünket, azaz igyunk egy kávét. Így jó három perc ötven másodperc tekerés után már be is ültünk egy szimpatikus (=  közel s távol az egyetlen) kávézóba.

Közben megnéztük, hogy a főhadiszállásunk mögött indul a kék ösvény, ami meg biztos jó, végülis kijelölt út, meg minden. Neki is vágtunk, gyorsan találtunk egy singletrailt a patakparton (volt híd is rajta. Akarom mondani két egymás mellé támasztott palló, meg az egyik oldalon egy félig odaszögelt korlát. Tériszony, mi? :)) . Itt kezdett gyanús lenni, hogy ez nem az a kezdőterep lesz, életlen kanyarokkal meg simára döngölt földúttal.
Az első gond ott volt, hogy akkor kövessük a kék jelzést. Aztán forduljunk vissza, mert nem ott kellett volna balra. Aztán ismét. Majd megint. És ha már minden lehetséges utat megnéztünk, de egyik sem volt a kék, akkor az lesz, ahol rendesen be van bokrosodva és igazából soha nem mondanád rá, még erős jóindulattal sem, hogy az valaha ösvény lehetett.  Valami csoda folytán átjutottunk Szlovéniába (ne kérdezzétek, fogalmunk sincs), egészen a Hodos-tóhoz. Mindannyian nyáladzottunk, hogy mennyire szép helyre sikerült eljönni, pedig nem tudtuk, hogy ez tényleg csak a kezdet volt. Első nap végül csak két és fél órát mentünk, mert ránk akart sötétedni.

Richard a tónál

A bolyongás után rendesen megéhezve nekivágtunk a falunak, hogy akkor találjunk valami helyet, ahol enni adnak. A hellyel tulajdonképpen nem volt baj, de a tavalyi nyitótáboros élményeink újra felszínre törtek, amikor a végtelenül kedves (=kicsit féltünk tőle, hogy letépi a fejünket, ha rendelni merünk)  felszolgáló hölgy megjelent az asztalunknál. Végül szerencsésen túléltük, és a kaja is rendben volt, de annyira félelmetes volt a néni, hogy hamar menekülőre fogtuk.

Másnap sikerült tőlem eléggé szokatlan módon fél tízig aludni, majd elreggelizgetni az időt és elmenni bevásárolni (szigorúan csokit. Meg csipszet. Meg csokit. A csokit említettem?) Szóval így ezzel megint jó későn indultunk neki a tekerésnek, így ismét csak három órát mentünk. Az volt a koncepció, hogy majd nekiindulunk a piroson, ami elvisz az orszták-szlovén-magyar hármas határig. Az oké, hogy elvisz, csak nem létezik… Úgy kell elképzelni, hogy mész egy úton, ahol a fákon néhol van piros jelzés, majd a gps szól, hogy nem vagy rajta az ösvényen. Akkor visszafordulsz, megkeresel egy kanyart, mert a bokrok között valóban tökmás irányban van egy piros jelzés, de út az nincsen. Szóval átcsatlakozol arra, a bringát emelgeted át a kidőlt fatörzseken, és közben azt veszed észre, hogy ezen az úton ember nem járt még idén.  Maximum az őzikék meg a vaddisznók. Egyszerre bekeveredtünk egy fenyőerdőbe, mintha egy mesébe csöppentünk volna.

Traktor a Zerdőben

Ricsi szokás szerint hozta a gépét, úgyhogy beálltunk modellkedni, és ugyan nem lett sok kép, de jól elszórakoztattuk magunkat.  Azért ezt a piros ösvényt nem bringázásra találták ki, ugyanis azt vettük észre, hogy bármikor elénk ugorhat egy két méter széles szakadék, vagy egy akkora kidőlt fatörzs, amit nemhogy átbunnyzni nem tudunk, de átrángatni a bringát is körülményes. Ó igen, azt az apróságot nem is említettem eddig, hogy előző éjjel esett. Mi pedig rendes montishoz híven megtaláltuk azt a szakaszt, ahol van sár. Én meg szokásomhoz híven persze, hogy túlfékeztem és felborultam. Bele a sárba. Mondjuk ez volt az idei első esés a terepen, szóval ennyit ért.

Meseország

Valahol félúton a határok felé behisztiztem, hogy nekem elég lesz, mert ez mocskosmód fárasztó így, hogy nincs út, szóval haza is fordultunk, innen betonon gurultunk majdnem hazáig. Észrevettük, hogy  a főhadiszállás mögötti kék singletrail pont a szomszéd faluban ér véget. Muszáj is volt rácsatlakozni még egy kis élvezkedésért hazáig. Mikor hazaértünk, kiderült, hogy a sár alatt az összes lábam enyhén véres és sebes. Hiába, nem teremsport  🙂

Vér, sár, verejték. A hülyegyerek meg élvezi

Este kiültünk a kert végébe borozni (Ricsi meg laptopot nyomkodni), és néztük a mezőn legelésző őzeket. Maga volt a teljes béke és nyugalom.

Vasárnap, az utolsó napra úgy döntöttünk, hogy az előző napi kört fejezzük be, és csak eljutunk a határig: Farkasfáig aszfalton, onnan pedig majd visszacsatlakozunk a pirosra. Így is tettünk, csak azzal nem számoltunk, hogy azt a pirosat továbbra is csak úgy jelölték, ahol épp eszükbe jutott: random fákon elhelyeztek pár jelet, anélkül, hogy ott lett volna út, ösvény, vagy legalább értelmezhető irány. Így kereszteztünk néhány utat, amire nem mentünk rá, hanem inkább a lehető legsűrűbb erdőn át vágtattunk. Az biztos, hogy fejlődött a technikám és nem ijedek meg attól, hogy elém ugrik egy kidőlt fa vagy térdig érő avarban kell keresni az utat. Ellenben ismét meseszerű helyeken jártunk. Abban mindenesetre megegyeztünk, hogy hazafelé aszfalton megyünk, mert egyikünknek sincs ingere ugyanezen az úton visszabolyongani (főleg, mert nem sikerülne).

Szerelem

Orfaluban már ki volt táblázva: Hármashatár-tanösvény. Éles logikánkkal kikövetkeztettük, hogy ez vezethet az osztrák-szlovén-magyar hármashatárhoz. Gyanús volt már az elején, hogy zöld háromszöget festettek, ami jellemzően hegycsúcsot jelöl, de hát naivan tekertünk tovább. Amíg olyan meredek nem lett, hogy majd’ lefordultunk a bringáról. A srácok végül kitekertek a tetejéig, én leszálltam és Superwoman voltam egy szakaszon. Fent szelfi, aztán a szokásos imaszakkör. Meggyőztem magam, hogy nem is olyan meredek, és a lépcsőt, ami mellett eljöttünk, igazából csak képzeltem. Sipi mutatta az utat, menjek utána lassan. Nem is volt baj a lépcsőig, mert kiderült, hogy azt nem csak odaképzeltem, és ugyan végigfutott az életem miközben mentem mellette (meg egy derékszögű kanyar a végén. Biciklikezelés, haladó fokozat), de megcsináltam. Utólag Sipi megjegyezte, hogy neki is eszébe jutott, hogy nem volt akkora ötlet itt levinni 🙂

Hármas határ, ami hegyen is van. Akkor ez a Hármashatárhegy. Meg a vágjál hülye fejet szelfi

Mindenesetre innen már csak haza kellett gurulni. Aha, még 35 km totál szembeszélben. Hát azt hittem, sosem lesz vége. Ricsinek elszállt az agya, és hazasprintelt, én pedig az életemért küzdöttem. Összesen majdnem 5 órát mentünk, és találtunk 830 m szintet is benne, úgyhogy fájt a végére.

Viszont az biztos, hogy ezen a terepen rengeteget fejlődtem biciklikezelésben, szűk kanyarokban, nem létező ösvényeken, és amúgy is az egész hétvége megint nagyon jól sikerült. Teljesen kikapcsolt, nem gondoltam sem munkára, sem egyéb oda nem illő dolgokra, sikerült kiszakadni a hétköznapokból.

Hétfőn locsolás helyett Sipi egy bónusz-tracken megkergetett: a budai Hármasharáton felzavart a tégylagyári szegmensen. Én nem tudom mit ettem aznap reggel, de megvolt végig nyeregben. Már félúton le akartam szállni, őszintén csodálkozom, hogy valahogy feljutottam.

Sajnos ezzel véget ért a hosszú hétvége, és a mai időjárást megnézve a szezon is, így decemberben. Szóval boldog karácsonyt mindenkinek, holnap meg visszaülök a görgőre…

 

Zselic maraton – tökéletes évnyitó

Vasárnap túlestünk az idei szezon első versenyén, amire méltán lehetünk büszkék.

Szombat reggel már Kaposváron ébredtünk, és néhány óra rajzfilmnézés és nemakarokfelkelni hiszti után elindultunk az utolsó átmozgató edzésre, és egy kis városnézést beiktatni. Meg ugye nem utolsó sorban kipróbálni a fékemet meg a váltót, mert arra nem annyira maradt idő odahaza. Márpedig mind ismerjük az ősi indián bölcsességet, miszerint féket verseny előtt kicserélni nem hoz szerencsét. Vagy legalábbis van rá sansz, hogy fájni fog.

Végül az átmozgatás alatt rendes montishoz méltón elhangzott a „nini, ott egy ösvény, nézzük meg”, és kivételesen tényleg jó ötletnek bizonyult, mert így legalább nem a bicikliúton mentünk, mint a földi haladók Kaposvár belvárosa felé. Délután átvettük a rajtszámokat: kiderült, hogy a versenyközpont egy csodaszép helyen van (térerő és civilizáció nélkül), ahova mindenképp érdemes lenne visszamenni csak úgy, verseny nélkül is.

A mai nyerőszámunk a 335!

Nade vasárnap reggel verőfényes napsütésre ébredtünk, ami elég biztatónak tűnt. A szokásostól eltérően valami csoda folytán időben sikerült elhagyni a szállást, és a versenyközpontban elkerülni a pánikhelyzetet, hogy semmi nincs meg és már megy a beszólítás.

A másik csoda, hogy volt idő és hely rendesen bemelegíteni, eddig ez is hagyott némi kívánnivalót maga után. Sőt, időben be is álltunk nagyjából a sor elejére. Sipi elrajtolt a hosszútávval, aztán már csak ki kellett várni a sorunkat.

Ricsi bevállalta, hogy ezen a versenyen vonatozunk, felfelé segít, hogy próbáljam utolérni, lefelé segít, hogy a nyomot mutatja. Úgy tűnik, jó kis csapatot alkottunk 🙂

Az első hosszú aszfalton mondjuk voltak kétségeim, hogy fogom-e tudni tartani ezt végig üveghangon. Tulajdonképpen a pulzusom nem sokat volt 180 alatt, és amíg még elláttam odáig, volt 192 fölött is, de hát versenyezni mentem, nem aktívan pihenni.

Az elején elment mellettem egy lány: nagyon szép Cube-ja volt, olyan mint a Traktor, csak zöldes, 29-es és talán idei. Ezt viszont nem lehetett hagyni, kicsit arrébb sikerült visszaelőzni és meg is tartani az előnyt. (Mint utóbb kiderült, az én kategóriámból származott.)

Annyit sikerült fejlődjek az évek alatt, hogy ez a pálya ne jelentsen technikailag kihívást, egyik lejtő sem volt félelmetes vagy nehéz. Na jó, volt egy apró kavicsos, ami nem életem álma, de messze nem mondanám nehéznek vagy ijesztőnek. Meg volt híd is, de Ricsi szólt előre 🙂 Egyébként meg az összes lefelében sokkal gyorsabban mentem, mint szerettem volna, mégis teljes biztonságban éreztem magam.* Nem ezen a pályán kopott be a fékem 🙂

Úgy döntöttünk, hogy mivel rövid a pálya, és egyébként is sietünk, nem fogunk megállni az itatóknál: a hátamban volt egy zselé, Ricsi pedig rendes sherpaként hozott nekem egy váltó-kulacsot izoval. Félúton, mikor már haldokoltam, szólt is, hogy akkor zselé time, és annyira király vagyok, hogy menet közben sikerült elfogyasztani a fél zselét, a másik felét meg a kezébe nyomni, hogy csináljon vele valamit. A kulacs végül nem kellett, kitartott az első adagnyi.

Meglepő fordulat volt, hogy el kellett haladni a rajt/cél terület mellett, és a verseny előtt látott húbzmegeztnemkéne emelkedőn feltekerni. Legalább addig kitekertem, amíg láttak a népek, de hát ha 180+-ban mész neki az emelkedőnek, az nem fog sikerülni végig. Az utolsó pár méterre leszálltam, de mindig rájövök, hogy rosszabb Superman-pózban tologatni, mint tekerni…

Az utolsó meredekebb lejtőnél (kb. mint a Bükkön, csak rövidebben) láttam az út szélén feküdni valakit. Ricsi meg is állt segíteni, én meg továbbszáguldottam. Úgy voltam, hogy ő úgyis utolér, ha pedig maradnia kell, és tud segíteni az esésnél, akkor már innen egyedül is be fogok érni. Végül utolért, és az utolsó két km-t együtt tettük meg. Azért éreztem, hogy gyorsabban megyek mint ahogy jólesik, úgyhogy ha tovább kellett volna menni, abból bizony görcs lett volna. Szerencsére már látszott a rajt/cél terület, innentől pedig sprint, hogy legyen meg 1:30-on belül.

Végül 1:28:22 lett, ami hozzám képest eléggé fergeteges idő, 17,5-es átlaggal. Teljesen elégedett vagyok, főleg, hogy kiderült, hogy második helyen értem be kategóriámban, összetettben pedig harmadik lettem.

Ott állok a dobogón 🙂

Őszintén szólva halkan bíztam benne, hogy nem nagyképűség a dobogóért indulni, de felülmúltam a várakozásokat, és most nagyon örülök.

Sipi a hosszútávról kategória 4. helyen ért be, hiába mondtuk neki, hogy rakja a kereket Parti Andrisra, mégiscsak kirándulni ment. Na jó, kivéltelesen tényleg nem kirándult, láttuk a végén, hogy elfáradt. Viszont jövőre visszamegyünk, és hoz nekünk egy dobogót!

Persze az edzéseknek nincs vége, most kezdődik csak a szezon. Szerintem ennél jobban nem tudtuk volna megnyitni!

Így a végére még kicsit méltatni szeretném a sherpám szerepét: köszönöm Ricsi a segítséget, nélküled nem ment volna így! Rengeteget segített, hogy mutattad az utat, és hogy akkor is menjek felfelé, és előzzek, amikor már nem esik jól.  Király volt így a csapatunk, máskor is csapassuk 🙂

Ittató – meg az érem és a Traktor

Most pedig elvonulunk kirándulni pár napra, mini-edzőtábort nyomunk, mert megérdemeljük a jutalmat.

 

*Oké, hogy gyorsabban mentem, mint ahogy jól esett, de gyakorolni kellene, hogy amikor már fel tudom dolgozni a bejövő infot, akkor merjek rátekerni is, ne csak gurulgatni. Azé’ szokni kell a tempót rendesen.

 

Walkin’ on sunshine

Nos, most már ötödszörre fogok hozzá ehhez a bejegyzéshez, kicsit nehezen megy. Van az a hullámzó lelkiállapot, hogy igazából egy csomó mindent leírnék, de aztán igazából meg mégsem.

Szóval csak elmesélem, hogy hogy csinálják a profik:

Kedd este, szokásos szétszórtságommal felpattannék a bringára. Ház előtt jobb lábbal becsatol, körülnéz, hogy jön-e autó, konstatálja, hogy jön, úgyhogy azzal a lendülettel, elegánsan jobbra dől, azon biciklistől, becsatolt lábbal.

Azért ilyet elég rég nem csináltam már, amatőr hiba, most meg ott a folytonossági hiány a térdemen.

Mindenesetre kicsit idegbeteg voltam, szóval legalább az edzés jól ment, ha már szerencsétlenkedtem az elején. Cserébe ma levelibékát játszom, hogy vajon leszakad-e az ég, mire sikerül nekiinduljak a mai penzumnak. Mondjuk felettébb hasznos lenne, ha sikerülne, mert dr. Sipi megműtötte a bringámat, és most, hogy már kilábadozta magát, muszáj lenne egy kört menjek, ugyanis új a fék. Azt pedig nem szerencsés versenyen kipróbálni, hogy hol foghat vajon…

Meg sort, meg láncot cseréltünk, úgyhogy legalább az idei szezonra alaposan felkészült a Traktor. Illetve a legfontosabb, hogy sikerült (ismét) tublessesíteni (ez egy szép magyar szó), szóval remélem legalább defektet nem kapok. Elvileg.

 

Valami van a levegőben

Hát most aztán igazán érzem a tavaszt, eléggé rendben volt ez a hetem 🙂

Tehát a pénteki felejthető edzés után (otthonhagytam a pulzusmérőt, és nem indítottam el a Stravat…)  szombat reggelre Sipivel meg Dombival volt megbeszélve, hogy a Moszkván találkozunk, és megyünk egy kört valamerre. A kislány mit csinál? Indulás előtti utolsó pillanatban visszaszalad a gumileszedőért, meg az imbuszért, csak úgy just for sure, de pótbelső az nem kell, miért kapnék pont most defektet. Igen, pont ezért. A Kolosy tér előtt…

Remekül indul, Sipiék jönnek megmenteni, én meg játszom a királylányt, aki nem tud még csak kereket se cserélni… Úgyhogy innen is köszi srácok a mentést, tanultam belőle!

Ezek után voltak kétségeim, hogy milyen lesz a nap, de hát max mi baj lehet alapon nekivágtunk a Szépvölgyinek, majd a szokásos Árpád-kilátónak. Itt még rengeteg volt a turista, ami nem akkora baj, legalább az emberek kimozdulnak, ha már ennyire szép az idő. Lefelé az ominózus híd felé, amit Sipi a nagy testével ki szokott takarni, úgy sikerült PR-t csinálni, hogy a népek miatt még lassítani is kellett, szóval gyanús volt, hogy ez most mégis az a nap lesz.

Átvágtunk Hűvösvölgy felé, majd terepen ki Nagykovácsiig. A legtöbb helyen próbáltam versenytempót felvenni (= gyorsabban, mint ahogy jól esne, hátha sikerül jól esni), mert az  talán segít valamit a jövő heti felkészülésben. Dy kitalálta, hogy ott Nagykovácsi fölött van két kilátó, keressük meg a magasabbikat, nincs messze, és már majdnem szintben vagyunk. Ahha, én meg hiszek a tündérmesékben 🙂 A majdnem szintben vagyunk után még olyan köves, meredek emelkedő jött, hogy kétségeim támadtak, hogy ki tudok-e tekerni. De mivel aznap megszállt valami, és tomboltak a wattok a lábamban, szó nélkül felmentem mindenhova. Ötszázhúszas pulzuson.

Végül meglett a kilátó a Nagy-kopasz tetején, és mivel tart a tériszonytréning, Sipi kézen fogott és felvitt a tetejére. Én meg hősiesen felmentem, úgy hogy rettentően bátor voltam.

És ha már bátorság, lefelé valami jó kis sodrós-köves bulinak álltunk neki, át a másik kilátóhoz, Sipi mondta, hogy csak kövessem. Én meg követtem. Olyan helyen, ahol tavaly lenézni sem mertem volna, nemhogy nekiindulni… Végül egy nagyon pici tologatás lett benne, de alapvetően a nehéz részén lejöttem hiba nélkül.

Innentől már csak az volt a baj, hogy fogalmunk sem volt, hogy hogy jutunk vissza a civilizációba, úgyhogy jobb híján elindultunk valamerre, ami lefelé vitt. Végül Budakeszi mögött kötöttünk ki, Sipi szerint már nem lesz benne több emelkedő. Ahha, hát persze, ilyenkor már nem szokott 🙂 A Vadaspark mögött indultunk, majd a Hűvösvölgyi Nagyrét után már visszatértünk a megszokott, hazavezető útra.

Igazából nagyon éreztem, hogy hogy lesz jó. Minimális volt a félelem bennem, gyakorlatilag úgy mentem, ahogy sosem gondoltam volna, hogy fogok. A jövő heti versenyre komoly önbizalmat adott ez a tekerés, olyan élvezet volt benne, ami miatt az egészet csinálom. Még kell gyorsulni, és bátrabbnak lenni, de igen, ez az. Igazi szabadság. Már nem feszülök rá a kormányra (annyira), és megyek mindenütt, úgy, hogy közben nem a halálfélelem verekszik bennem a pánikrohammal, hanem élvezve azt, hogy tavaszodik és zöldül az erdő. Ez a szerelem, megérte minden fájdalmas esés, és kínlódós edzés.

Aztán most gyanús, hogy hamarosan jön egy komolyabb pofáraesés, mert már túl jól megy, és kezdem elbízni magam, úgyhogy ideje lesz visszavenni az arcomból.

Egyébként meg voltunk I <3 my bike fotózni Ricsivel meg Sipivel, és elképesztően jó képek lettek. Úgy indult, hogy még télen a CX bajnokság versenyközpontja Csepel mellett egy lepukkant gyárépület volt. Már akkor kinéztük, hogy csak ki kéne jönni valamikor fotózni. El is jött a napja azzal, hogy öltözzek lánynak, és hozzuk a Traktort is, aztán majd kitaláljuk a többit. Én ugye rettentően élveztem, de szeretek szerepelni (ki gondolta volna…), Ricsi meg szeret fotózni, szóval ebből még lehet jó dolgokat kihozni.

Viszont most kiszerepeltem magam egy kis időre, szóval jöhetnek a versenyek.

I <3 my bike

Csak egy nap van – Balaton karika

Úgy kezdődött, hogy néhány évvel ezelőtt Sipivel kitaláltuk, hogy ha már odatették a Balatont, körbe kéne tekerni. Mivel akkoriban sok lelkes amatőr gyűlt össze, ezért kétnaposra vettük a dolgot, azt mindenki tudta teljesíteni, pedig akkoriban még sem erőnlétben, sem technikai felszereltségben nem álltunk a helyzet magaslatán.

Idén úgy döntöttünk, hogy akkor kicsit erőltessük meg magunkat, és próbáljuk meg már tavasszal a kört, de most nyomjuk le egy nap alatt.

Péntek este érkeztünk Lellére, Gergő, Sipi meg én, illetve a supportunk, Bogi. Persze a szokásos késéssel, hogy aztán megint ne feküdjünk le időben aludni, és a reggel 6:15-ös kelést egyikünk se kívánja.

Mire felnyergeltük az összes lovakat (a srácok a montit, mert ők kemények, én pedig az országúti Kiskockát, mert én nem vagyok kemény, de legalább tudom tartani velük a tempót) már fél nyolc lett, ami tulajdonképpen hozzánk képest nem is rossz teljesítmény.

Még mosolyogva indultunk neki a körnek, figyelvén, hogy a Balcsi mindig a bal oldalon legyen, különben Jobbcsinak hívnák (oké, ez már ott is rossz volt, és leírva még rosszabb). Az első pihenőt Siófokon tartottuk, mert ugye rendes országútis rendszeresen kávézik (és a lábam sem szőrös), meg ha már ott voltunk, nyilván kellett reggelizni is. Aznap másodszorra. Monjduk gyakorlatilag egész nap ettünk, de hát ez azért várható volt.

Kávé 1.0

A második megálló a Balaton legszebb része, a balatonvilágosi kilátónál volt. Nevéhez híven, mint kilátó, magasan van, az outis áttétellel meg nem volt vicces a 15%-on kitekerni, de hát még az első 50 km-ben elég nagy volt a szám, hogy ez még bőven megéri. Innen belátni a fél Balatont, ahogy lefolyik a horizonton túlra. Mi meg belegonodltunk, hogy ma még oda el is megyünk… Bemutattuk a szokásos áldozati banánt, és indultunk tova.

Az ott én vagyok és még örülök a kilátásnak

Innentől legaláb volt egy kis gurulás lefelé, és ismét rájöttem, hogy az outin bizony nem hidraulikus tárcsafék van, amikor az egyik kanyart kishíjján kiegyenesítettem.

Füredre terveztük az ebédet, mert az majdnem félút (nem…), és amúgy is épp ideje volt megint enni valamit. Meg inni egy sört. Akarom mondani, izot. 🙂 Kicsit hosszabb lett az ebéd, mint gondoltuk, úgyhogy már nem esett jól visszaszállni a bringára, de ez még csak az eleje volt. Mindenesetre innentől még egészen vidáman csacsogva, viccelődve haladtunk Tihany felé, ahol már megint felfelé kellett menni az apátsági képért. Meg a macskakövekért, elég jól esett lefelé…

Jóképességű bringások Tihanyban 🙂

Kicsit arrébb belefutottunk a Balaton Szupermaraton résztvevőibe, pont szemből jöttek a biciklisúton. Meg a szél is. Nem nagyon örültünk nekik, mert így nem haladtunk túl jól, ki is mentünk a 71-esre, aminek meg az autósok nem nagyon örültek. Külön jó volt, amikor a nyerges vontató zúzott el mellettünk 90-nel. Na itt nagyon elegem lett, első holtpont. 115 km, még hátra van vagy 100, itt bóklászunk az úton, ráadásul emelkedik és a szél is fúj. Hát kibírtam nevetés nélkül….

Egész Révfülöpig jutottunk, ahol megálltunk kávézni (ugye már mondtam, hogy ez fontos), és ha már ott voltunk, nyilván enni is kellett. Azért a csokis gofri kicsit helyretette a lelkivilágunkat, hogy már komoly fájdalmakkal telve üljünk újra járműre. Innen már szinte közel voltunk, Keszthelyig meg sem álltunk. Egész jó tempót sikerült menni, Sipi szélárnyékába húzódtunk, és a lehetőségekhez képest jól is haladtunk.

Keszthelyen már nagyon ideje volt megállni (és enni valalmit…), de már egyre kevésbé volt őszinte a mosolyunk. Innen számoltuk, hogy több megálló már nincs és még olyan két – két és fél óra a célig. Gyorsan hívtuk Bogit, hogy szerezzen nekünk vacsit, hogy mikor hazaérünk, elég legyen leroskadni az asztal köré. Keszthely amúgy a szívem csücske, kár, hogy nem volt már idő ott bóklászni.

Furcsa módon innentől már nem annyira voltunk beszélgetős kedvünkben… Már látszott, hogy világosban biztosan nem érünk haza, szóval el kellett kezdeni rendesen tekerni, hogy a lehető legkevesebbet tegyük meg sötétben. A jó rész az volt, hogy nem fújt már szembe a szél, és egész jó tempót sikerült felvenni. Mikor besötétedett és megálltunk lámpát kapcsolni, kiderült, hogy elfelejtettem feltölteni az enyémet… Végül Sipi fényénél haladtunk tovább, már közel sem versenytempóban.  Innentől Sipi sokszor elmondta, hogy már nincs sok, mi meg igyekeztünk csendben maradni.

Vittünk magukkal egy kis üveg pálinkat, hogy majd az lesz a jutalom az út végén. Őszintén szólva én még így nem vágytam rá, hogy páleszt igyak, mint erre 🙂

Finisher pálinka a sötétben, MEGCSINÁLTUK!

Végül bruttó 12 óra alatt sikerült megtenni a kört (nettó 9:50), ami nem egy világbajnoki idő, de tavasz van, és a monti nem erre van kitalálva, de megcsináltuk és ez őrült büszkeséggel tölt el. Valamint sokkal kevésbé fájt, mint számítottam rá, és járni is tudtam másnap. Azért egy hátmasszázs jól esett volna, de nem leszek telhetetlen, örülök, hogy nem estem szét.

Szeptemberben meg visszatérünk, hogy megnézzük, megy-e gyorsabban!

Körberajzoltuk

 

 

Supergirls just fly

Kicsit nagyzolós lett ez a cím, ugyanis most sokmindent csinálok, csak nem repkedek. Konkrétan az van, hogy túltoltam (mert amúgy nem szoktam…), és az utóbbi két hét egy picit erős lett minden szempontból.

Mostanra azért múlik az alvászavar, és kicsit kezdek nyugodtabb is lenni, így azért sokkal könnyebb végigaludni az éjszakát. Ellenben most azon gondolkozom, hogy mikor volt utoljára teljes pihenőnapom, és nem annyira emlékszem rá. Szóval most van az a pillanat, amikor önhatalmúlag kijelölök egyet, mondjuk kizárásos alapon mára.

Tegnap történt ugyanis, hogy a szokásosnak megfelelően végignyargaltam a városon, és este 8-kor sikerült nekiesni az edzésnek. Amivel önmagában még nem is lett volna baj, de rég nem esett ennyire rosszul (extrém magas értéket ért el a Ricsi-skálán – gyk. az egységre jutó b*megek számát jelölő mértékegység). Egyrészt a negyedik hónap a görgőn már nem csal mosolyt az arcomra, másrészt meg azon gondolkoztam, hogy vajon csak begörcsöl a lábam vagy kapásból leszakad. Végül mivel kemény vagyok, mint Tarzan talpa, ahogy mondani szoktam, kibírtam, mert amúgy mindent kibírok, csak maximum nem esik jól, de éreztem, hogy ez most sok lesz. Úgyhogy ma erős leszek és nem csinálok semmi aktívat.

Egyébként meg Sipivel beszéltünk róla, hogy mi is az a motiváció. Ez azért sokszor előkerül ebben a versenyző-körben, sőt, hétköznapi helyzetekben is. Nem mondom, hogy én nem nyekergek mindig valamiért, és elhiszem, hogy elképesztően nehéz változtatni, ha valami nem tetszik. Ellenben azért tegyük a szívünket a kezünkre (igen, gondold át), sokkal könnyebb egy közepesen kényelmetlen helyzetben nyávogni, mint megmozdulni és csinálni valami olyat, ami nem teljesen triviális vagy nem a legkönnyebb út. Vegyük azt a példát, hogy le kellene fogyni pár kilót, mint a hétköznapi lányok általában. Sokkal könnyebb a reggeli péksüti mellett elmondani a munkatársaknak, hogy adott esetben nem tetszik, amit lát az ember lánya, mint fogni a kis zabpelyhet meg a halott állatot valami gallyakkal és ne adj isten megmozdulni egy kicsit aktívabban, és tenni érte, hogy az ne úgy legyen. Tulajdonképpen ez rém egyszerű (és egy kicsit demagóg is):

A másik vonal az edzések: persze, elismerésre méltó nekiindulni a Szilvásnak mindenhogyan, mert azért milyen menő lenyomni egy MTB versenyt, és természetesen itt önmagunk legyőzése a cél, nem a dobogó. De azért ahhoz, hogy az ember magabiztosan merjen odaállni, oda bizony kell edzeni. Sokat és keményen, ez nem egy könnyű sport. És egyáltalán nem vicces nekiállni decemberben görgőzni, meg felöltözni és kimenni a mínuszezer fokban, és rengeteg időt elvisz az egész edzésprogram, de azért a szívünk mélyén mind tudjuk, hogy megéri. Én meg ugye szeretem, ha fáj.

Mostanában több bringástól is hallottam ezt a részt, hogy elfogyott a motiváció. Nyilván több év után az ember nem csinálja olyan lelkesedéssel, mint az elején, mert néhány versenynapban kimerül az izgalom, és maradnak az unalmas hétköznapok. Nehéz megtalálni azt, amitől az ember sokadszorra is felkászálódik a bringára, és nekiindul bármilyen zord időben. Végülis ez csak  egy hobbi, ahol pont az a lényeg, hogy az élvezet része legyen meg, ha már ennyit költünk rá. Viszont ez pont nem az a sport, ahol megvan az élvezet, ha az ember nem elég erős hozzá. Felfelé ugyanolyan nehéz és kell az állóképesség, mint amennyire lefelé is. Persze, könnyebb lefelé, de ha gyenge vagy, az bizony úgy is fájni fog, mert gyakran lefelé sem könnyű megtartani a bringát (meg saját magad). Bennem egy kicsit túlteng a versenyszellem, meg egyáltalán a csökönyösség és makacsság, és végigviszem, amit eldöntöttem, de szerintem ezt nem is lehet máshogy igazán. Csak csinálni kell, és majd lesz valahogyan. Igazából az első pár lépés nehéz, utána már visz magával a flow.

Szóval most így szerda* reggelre ennyi elég is lesz az észosztásból, tulajdonképpen csak saját magamat győzködöm, hogy nem vagyok teljesen elmebeteg 🙂

*Egyébként meg csütörtök van. És ugye nem is vagyok szétszórt…

Tomorrowland

Már szó érte a ház elejét, hogy nincs új poszt, úgyhogy most helyzetjelentek.

Szóval egészen nagy sikerű hétvégét tudhatok magam mögött, amit ismét sikerült kimaxolni a „velem mindig történik valami” jegyében.

A hétről annyit, hogy Petivel megegyeztünk, hogy ez akkor egy pihenő hét lesz, mert amúgy is rám fér, hogy a káoszt és zűrzavart, amit generáltam, kicsit le tudjam tisztázni. Ezért csak egy kondi és egy görgőzős edzés jött hétköznapra, meg ugye a pénteki Spinning. (Jaigen, újra tartok órákat. Vagyis csak helyettesítek. Vagyis. Áron megkért, hogy amíg edzőtáborozik, addig legyek oly kedves és szórakoztassam a vendégeit. Én pedig mindent megteszek, hogy fájjon.)

Lassan csak eljutunk a hétvégéig, csak még fokozom kicsit a feszültséget. Voltunk szerdán barátnős wellnesselni is, valahol a világvége után kettővel. Bogi azon nevetett, hogy a szembejövő bringásoknak utánafordultam, hogy milyen jármű van alattuk. Nos, a szokások. 🙂

Szóval szombaton, ahogy az várható is volt, kellemesen szakadó esőre ébredtem. Kicsit borús hangulatban (hahaha) mentem a bringáért, hogy akkor majd délután eldöntöm, hogy mi legyen az edzéssel. Mikor megláttam két kósza napsugarat, felbátorodva felöltöttem a teljes harci díszt, kirángattam a bringát, és nekivágtam. Majd pontosan 2 perc 36 másodperc múlva (a pontosság fontos, ugye :)) fordultam vissza az utca végéről, mert elkezdett újra esni. Mire kimorogtam magam, és felnyergeltem a görgőt, átöltöztem (mert a téli softshell kabátot egy picit túlzásnak éreztem a szobabiciklire)  és felkászálódtam, megint kisütött a nap. Mérgemben már csakazértsem szedtem szét a rendszert, és lenyomtam a másfél órát a görgőn, de közben néztem, ahogy szárad a terasz, mert nyilván onnantól kezdve egy csepp sem esett.

Estére Bogi ismét megfűzött, hogy menjek vele bulizni, hááááát…. Jó volt, de azt hiszem most megint elég volt egy kicsit. (És én meg olyan vagyok, mint a kiselefánt, nehezen tanul és könnyen felejt, szóval majd ér a fejemhez vágni, amikor a következő buliról mesélek.)

Ellenben vasárnap reggel a lehetőségekhez képest sokáig aludtam, amivel ugyan még mindig csúnyán deficites vagyok, de jobb, mintha két órával érkezés után már keltem is volna (ahogy szoktam). Kint pedig verőfény, meg száraz aszfalt, úgyhogy már pakoltam is, hogy Sipivel menjünk az erdőbe, mert ott biztos nem lesz sár, két nap eső után…

Végül délben sikerült nekivágni a már megszokott úton fel az Árpád-kilátóhoz, majd onnan le a másik irányba, ahol a lépcső van és ahol Sipi a nagy testével kitakart egy egész hidat. Igazából meglepődtem, egyrészt mert felfelé a fáradtságon kívül nem volt bajom, de lefelé is mentem szó nélkül. Még a végén megtanulok bringázni. A lépcsőt azért nem adtam be, és még nem is fogom egy darabig. Azt meghagyom a nagyok játékának.

Itt az alján Sipi kitalálta, hogy megmutat nekem valami sziklát, mert az jó. És arról mélyen hallgatott, hogy merre is megyünk… Én meg bátran mentem utána, míg ki nem derült, hogy olyan meredek, amint pont esélyem sincsen, úgyhogy örülök, hogy meg tudtam állni időben. Hogy hol voltunk, arról gyakorlatilag halvány lövésem sincsen, de innen valami helyi singletrailen mentünk át, balra hegy, jobbra szakadék, közte meg úgy fél méter út. Enyhén lejtve a szakadék felé. Azt hittem, hogy megint bekattant nálam a para, úgyhogy inkább felülkerekedtem rajta, és egy szó nélkül mentem előre, és végül tényleg megérte, mert a szikláról állati menő kilátás nyílt a városra. Meg a másik hegyre, ahova át akartunk menni. Utólag Sipi megjegyezte, hogy azért reméli féltem egy kicsit, mert ez most tériszonytréning volt… Jaköszi, akkor nem indokolatlan parám volt, hanem itt tényleg elvárás volt. Persze igazából tök nagy büszkeség, hogy egy szó nélkül megcsináltam, csak volt valami értelme a sok imaszakkörnek, és nem onnan indulok, ahonnan tavaly ilyenkor.

Innen már aszfalton gurultunk le a János-hegy aljába, hogy újra feltekerjünk. Részben aszfalton mentünk fel, aztán egyszercsak egy jó meredek ösvény fel Disznőfőig. Ott kicsit nézelődtünk, aztán még egy jó meredek, és már csak fel kellett bóklászni Normafáig. Voltak kétségeim, hogy ki tudok-e tekerni ezen a két röviden, de mivel egy amazon vagyok, mókuskerék fokozatban (kár, hogy nem országútival voltunk… :)) megoldottam. Mondjuk Sipi se volt biztos benne, hogy kimegyek ott… Akkor azt hiszem erősödtem.

Mindenesetre fent járt a kötelező rétes napközisteával, aztán irány ugyanarra lefelé. Éppencsak végig terepen. És végig lejöttem. Egészen büszke voltam magamra, mert egyik lefelében sem kezdtem el nyekeregni, hogy nem csinálom, pedig volt pár meredekebb, mint amit kellemesnek mondanék. Meg egy lelépés, ahova Sipi visszaküldött, hogy nem kell kikerülni, zúzzak csak át rajta. A következő szint meg az lesz, hogy megugorjam. Hát, vannak elképzelései…

Összességében rettenetesen élveztem, és azon teljesen el voltam hűlve, hogy tényleg nem volt sár. Még csak egy tisztességes pocsolya sem. Elmentem montizni és nem koszoltam össze magam. Azért ez tarthatatlan, legközelebb jobban igyekszem.

Most pedig lelkileg felkészülök a Balaton-körre. Az fog fájni.

Put your feet back on the ground

Valahol ott hagytam abba, hogy akkor most már szombat jön, ugye?

Tehát szombaton reggel kicsit helyre kellett rántani megbillent lelkivilágomat, így az előírt edzésen felül jó gondolatnak tűnt kigurulni Szentendrére. Ez kivételesen az az elsőre jó ötletnek tűnt rész, ami másodszorra is az. Annyi országútissal találkoztam, mintha mindenki kiszabadult volna az utakra 🙂 Aztán leültem a Duna-parton, bemutattam az isteneknek egy jobb sorsra érdemes áldozati banánt, és élveztem a napsütést. Elhittem, hogy tavasz van, és az az aprócska tény, hogy közben a szél éppen letépni készülte a fejem, egészen elhanyagolható.

Mikor már majdnem odafagytam a padra, muszáj volt hazainduljak, de tényleg volt élvezeti értéke a dolognak.

Vasárnapra egy régi bringás ismerős jelentkezett be, hogy menjünk együtt valahova. Éppencsak azt nem említette meg, hogy ő idén még nem ült bringán, szóval lehet, hogy nem volt nagy ötlet kapásból nekivágni a Szépvölgyinek meg az Árpád-kilátónak.

A Fenyőgyöngye előtt már terepre váltottam felfelé, hogy legalább egy kis élvezet legyen benne (igen Richárd, mert szeretem, ha fáj :)), onnan meg gyakorlatilag egyenes út visz a kilátóhoz. Mondjuk így, hogy először voltam a srácok nélkül, volt benne sansz, hogy pont nem fogom megtalálni, de végülis sikerült. Annyira jól, hogy mentem még egy kört, így sikerült egy PR-t is összehozni. Márciusban. Jó lesz ez a szezon 🙂

Igazából a terepen töltött idő minden percét élveztem, de mint tudjuk nem vagyok teljesen épelméjű e tekintetben, úgyhogy ez kicsit elfogult rész. Jó dolog az országúti, élvezem azt is, főleg, amikor épp nem akarok leesni róla, mert akkora az áttétel, de azért ha választani kell, mégiscsak az erdő az igazi. Akkor is, amikor pofára esek, és “nem is vérzik, menj vissza, és gyere le még egyszer!”, meg akkor is, amikor szenvedek felfelé, és szívem szerint bevágnám a bringát a bokorba. Ilyen a szerelem. A szerelem meg fáj. Én meg Nixi Coelho, megint bölcselkedem.

Most pedig megyek, és felfordítom az egész kis világomat, és fogalmam sincs, hogy fogok edzeni a következő két hétben. De hát mint már említettem, kemény vagyok, mint Tarzan talpa, április 9-én meg Zselic maraton.

Wish me luck.

Ain’t nobody loves me more

Egész héten verőfényes napsütés, én szétizgulom magam, meg ügyintézek megállás nélkül, sütit sütök az ezdőtáborozóknak (nem mintha megérdemelnék, mert itthagytak és elmentek a tengerpartra süttetni a hasukat), éjjel érkezem (esküszöm tervezek leszokni ezekről a vérciki linkekről :)), és semmi időm nem volt kimenni tekerni, erre ma, hogy tengernyi szabadidőm lenne, most meg esik az eső… Morg.

Egyébként mivel tegnap is elment az idő, jobb híjján eltöltöttem majdnem másfél órát a görgőn – pontosabban fogalmazva 1 óra 24 percet, mert fontos a precizitás -, ami a lehetőségekhez képest nem is volt olyan szörnyű (de). Most már azért így március idusán lassan jó lenne, ha kijuthatnék hétköznap is edzeni, de hát mindent nem lehet, legalább a hétvégék összejöttek eddig. Kíváncsi leszek a holnapra, hogy mennyire van rá reális esély. Mondjuk a Nagyhideg-hegyet pont buktam az esővel, de annyi baj legyen, majd megyek máshova.

Egyébként, ha meg már itt tartunk, nincs egy hónap az első versenyig, szóval lassan ideje lesz összekapni magát a kis tanári karnak, és csinálni velem valamit, mielőtt még megint elkezdem nyomni, amit tavaly. És mint tudjuk, az senkinek nem hiányzik, hogy imaszakkört nyissunk a hegyen… 🙂

Szóval tessék szépen mindenkinek hazatolni a kis arcát, és menjünk a HHHra!

Angels deserve to die

Ma különkiadással jelentkezem, mert vasárnap este már annyira fáradt voltam, hogy esélyem nem volt még blogot is írni. Tegnap meg elkezdtem, aztán jól nem fejeztem be…

Szóval ott kezdődött, hogy péntekre végre sikerült minden, kicsi szívemnek fontos embert egy légtérbe összezsúfolni, és minden februári lányt megünnepelni. Így aztán 3 óra alvást tudtam szombat reggelre prezentálni (meg egy enyhe másnaposságot, és néhány apróbb karcolást a lelkemen), amivel eléggé kétséges volt, hogy vajon megmászom-e outival Dobogókőt.

11 után volt a találkozó az Árpád hídnál, addigra minden érintett emberi formát varázsolt, és nekivágtunk a már ismert irányban a síknak. Ugyan a gazokon még nem látszik, de a jelek szerint úton van a tavasz, és már egészen meleg volt. Olyannyira, hogy már az első emelkedőn megálltam levenni a széldzsekit.

Azért sajnos olyan erős továbbra sem vagyok, hogy tartsam a tempót a srácokkal, szóval amint elindultunk felfelé, mondta Sipi, hogy majd Pilisszentlófxxnál megvárnak, nézzem a táblát – furcsa mód nem ez is volt kitáblázva, hanem Pilisszentlélek, de mentem előre rendületlenül (tulajdonképpen nem volt különösebben bonyolult, amerre vitt az út).

Szereztünk friss vizet, és nekivágtunk a meredekebb résznek. Házi feladat volt, hogy gyakoroljam a kiállva tekerést, hogy ne forduljak bele az árokba, mert azért az áttétel nem olyan barátságos, mint a Traktoron. Szóval nyomtam kis magányomban a kiállós szakaszokat, a végére már kevésbé volt természetellenes a mozgásom, egész jól belerázódtam. Ellenben legalább felfelé volt időm gondolkozni az élet nagy dolgain, egész sokmindent sikerült is megfejteni és a helyére tenni. Szóval most még nem jó, de már majdnem 🙂

Mindenesetre ha nem is csúcssebességgel, de viszonylag hamar felértünk a hegy tetejére, és nem is volt olyan vészes, mint amire számítottam. Hiába no, kemény vagyok mint Tarzan talpa. Fent természetesen kellett az almáspite, meg a pihenő, meg persze az orkánerejű szél, úgyhogy elég lendületesen csinálunk egy szokásos szelfit (ami akár bárhol is készülhetett volna), majd elinduljunk lefelé, Esztergomnak.

A kötelező szelfi, ami bárhol készülhetett volna, de Dobogókőn csináltuk

Elég hiányos volt az út lefelé, az aszfalt hagyott némi kívánnivalót maga után, és egyáltalán nem volt vicces 40-nel átzúzni egy kátyún. Erre Sipi azt mondta, hogy könnyű vagyok, meg 7 baron nem fog felültéses defektet kapni, de attól még nem volt jó érzés. Illetve a végére görcsbe állt a kezem a fékezéstől…Azt hiszem, kevesebbet kell fékezni 🙂

Esztergomban még kitaláltuk, hogy menjünk fel a Bazilikához, ott is megvolt a kötelező fényképezkedés, meg az olyan erős oldalszél, hogy szó nélkül rakott arrébb.

#lanyabringan

Azért elég komolyan elfáradtam, de nem is szokásom március első hétvégéjén 70km-t menni 700m szinttel. Gyakorlatilag többet tekertem, mint aludtam…

Vasárnapra Sipivel ketten maradtunk, és mivel esőt mondtak, kitaláltuk, hogy inkább elmegyünk kirándulni a Holdvilágárokba. Főztem neki egy adagnyit a világ legjobb kávéjából a világ legjobb kávéfőzőjével <3, aztán egy kicsit szerelgettük a kocsimat, szóval a szokásosnak megfelelően nem volt teljesen zökkenőmentes az indulás, de mire elkezdett szakadni az eső, félúton voltunk. Úgy voltunk vele, hogy most már kimegyünk, aztán maximum visszafordulunk.

Végül mire a Holdvilágárok bejáratához értünk, az eső is elállt, így nekivágtunk. Monjduk sok turista nem volt… Ezt egyáltalán nem bántam, jó volt az erdőben a csend. Elég komoly sziklamászások voltak az úton, patakon át, sziklán fel, sziklán le, tényleg az árok alján mentünk. Azért hogy ne legyen tökéletes, egy kicsit csak elkezdett esni, úgyhogy ideje volt megálljunk ebédelni. Behúzódtunk egy kis sziklapárkány alá, megettük a  szendvicskénket,  és megbeszéltük, hogy milyen jó lehet itt páfránynak lenni, olyan szép kilátásuk van.

Barlangilány

Végülis jó két és fél óra alatt tettük meg a túrát, és most meg izomlázam van a szokatlan mozgástól. A végére úgy elfáradtam, hogy alig éltem, anyukám vasárnapi ebédje (meg persze a kávé :)) mentette meg az életem.

Szóval ismét kalandos volt a hétvége, most nem is igazán vagyok jól, ráadásul a srácok lassan lelépnek edzőtáborozni, én meg ittmaradok és várom a napi képet, hogy merre járnak a nagyvilágban. Legalább irigykedhessek, ha már végülis nem mentem velük.

 

« Older posts Newer posts »