Page 3 of 17

Salzkammergut Trophy – Rövidtáv 2.0

A tavalyihoz hasonlóan, idén is az F távot néztem ki, mert arra van esély, hogy maradandó testi és lelki sérülés nélkül túlélem, vagy akár még élményszámba is megy. (Ó, már megint negatív vagyok, pedig komolyan mondom, hogy élvezem. Szóval szarkazmus-tábla on, de ez egy másik poszt témája.)

Ez most alapvetően élmény volt. Hihetetlen, de élmény.

Szóval ott kezdődött, hogy a múlt heti Duna maraton után (amiről megint jól nem írtam beszámolót), kicsit hirtelen jött ezen a héten az újabb verseny. Végül szerdán magányomban kitaláltam, hogy jó lesz nekem egy recovery edzésként egy téglagyári szegmens, mert az kellően fáj. Én meg ugye szeretem, ha fáj, úgyhogy végtelen csodálkozásomra (és nem alacsony szívveréssel) csak kitekertem.

Node térjünk vissza a tett színhelyére, azaz hogy pénteken munka után sikerült elindulni Bad Goisern felé. Közben online közvetített Sipi, hogy ott felettébb változatos az időjárás: az egyik percben verőfényes napsütés, a következőben pedig világvége, armageddon, szakadó eső és sáskajárás. Lélekben azzal próbáltam felkészülni, hogy megpróbáltam Ricsinek megmagyarázni, hogy nem fog azon nyomban elhalálozni, ha megeszi a cukkínis kakaóscsigát.

Szombat reggel sokat dobott a hangulatomon a tudat, hogy ugyan a sok Zoli és Sipi hajnalban rajtolnak az A távon, de én kivételesen alhatok (a tavalyi tapasztalatok alapján az nem játszik, hogy 5-kor rajtoltatok és délben versenyzek).

Kicsit bizonytalan voltam, hogy hol is van pontosan az etetőpont, ahol Ricsinek hősiesen kellett frissítenie a csapatot, de szerencsére elkerültem azt a kellemetlen helyzetet, hogy három óra céltalan bolyongás után leüljünk az erdőben a frissítőcsomagokkal, és életem végéig hallgassam, hogy térképészeti Nixi ismét akcióba lendült, valamint soha többé ne találjunk haza.

Tehát Ricsit otthagytam a frissítőnél, én pedig egy gyors bemelegítés után beálltam a rajtba. Szóba elegyedtem egy helyi lánnyal, így gyorsabban telt az idő, majd mintha csak erre várt volna, a rajtpisztoly eldördülésekor az eső is rákezdett.

Ahogy haladtunk fel az első aszfaltos mászáson, tudván, hogy ebből még úgy 10 km hátra van, elgondolkoztam, hogy szakadó esőben a francnak van kedve itt vergődni, és most azonnal visszafordulok. Aztán győzött a jobbik énem (és versenyszellem) , és csak továbbmentem. Másfél órával később, mintha el is állt volna az eső… De mivel az esőnek van egy olyan felettébb otromba tulajdonsága, hogy nedves, szanaszét áztatott mindent. Az első füves lejtőn persze már esélyem nem volt lejutni, örülök, hogy talpon lecsúszkáltam. Amúgy se vagyok a sárhoz szokva, úgyhogy szerencsétlenkedtem, ahogy tudtam…

Cserébe viszont erősödtem nem is keveset: ahol tavaly nem sikerült kitekerni,  egy rövid, ám annál meredekebb aszfaltos szakaszon most kapásból felvergődtem. Na hát nem volt jó, de megcsináltam!

Innen egész hamar az Ewige wandhoz jutottunk. Csodálkoztam is, hogy az hogy jött ilyen közel. Itt épp nem esett, viszont tömeg volt előttem, úgyhogy szép lassan gurultunk át az alagúton. Azért ez még mindig jól néz ki, várom is a képeket.

Innen jött a neheze, le is kell jutni: végülis megoldható lenne szárazon, de így, hogy folyik a sár mindenütt, és a franc se tudja mennyire csúszik, sok értelme nincs vergődni. Messzebbre jutottam ugyan, mint tavaly, de azért sokat toligáltam, meg ugye a fent említett tömeg sem oszlott fel teljesen, úgyhogy ahol akartam volna se mindenütt tudtam haladni.

Valahogy tavalyhoz képest egész hamar véget ért ez a szakasz, innentől meg a sotteren már nem volt probléma, lehetett rendesen menni. Nagy meglepetésemre már itt visszaértünk a civilizációba, el is száguldottam Ricsi mellett. Innen még 20 km volt hátra, de a szint több, mint felén már túl voltunk.

A hosszú sotteres emelkedőn nem sok variáció van, nem túl meredek, de azért kell tekerni rajta. Ez mondjuk annyira nem izgalmas, de cserébe a kilátás kárpótol a teteje felé.

Mivel hideg volt, a második frissítőn sem álltam meg, még volt elég vizem, megettem a zselét (új skill, hogy magabiztosan tudok zselét bontani a bringán, miközben haladok. Tulajdonképpen van értelme, így nem kell megállni a frissítőn, mert mint tudjuk, az nem erre való).

Tehát még mindig hosszú sotter, számolom vissza hátra levő métereket a szintből. Nagy nehezen a tetejére értünk, és elindultunk lefelé, tudván, hogy olyan sok már nem lehet hátra.

Persze, nem sok, de cserébe szívás. Ugye mint említettem, egy picit esett. És a pici esőtől lett egy pici sár. Mert amúgy nem voltam még koszos, most olyan szakasz jött, ahol aztán térdig ér, és csúszik, és mindenki vergődik. Volt, aki elesett, és csak a szerencsén múlott, hogy elég messze volt mögöttem, és nem sodort el, csak meglökött. Tulajdonképpen ez volt a legrosszabb része, ezen túlesve szinte már csak célegyenes.

Aztán elsüvített mellettem Peti is (innen is gratula), úgyhogy már látszott a vége. Jó saras vége… Legalább közel sík rész, viszont jól feláztatva. Ha valahol, hát itt megtanultam sárban közlekedni… Annyira nem csúszott, viszont ahhoz azért hosszú lett volna, hogy királylánykodjak és betologassam a célba.

Van egy elátkozott emelkedő. Nagyjából 20 méter hosszú az egész, közepesen meredek, de tavaly is és most is itt görcsölt be a lábam. Tutibiztos valami ezoterikus, elvarázsolt terület, ami összerántja az izmaimat…

Mindenesetre innen már tényleg látszott a vége, még egy kis sárdagasztás a patakátkelésnél, aztán egy jó sprint a betonon, és 2:43-as idővel, kategória 22-ként zuhantam át a célvonalon.

Ricsi egy életmentő citromos sörrel (meg egy elképesztően menő kompressziós szárral :)) várt a célban, én meg nagyon büszke vagyok rá, hogy rengeteget javítottam a tavalyihoz képest.

Most úgy érzem, hogy ebben már lassan benne lesz, hogy ha jövőre összeszedem magam, E távon fogok indulni. Mondjuk akkor nem fogok mosolyogni a célban, de hát mégiscsak azért megy az ember, hogy rendesen elfáradjon.

 

A lányról, aki tubeless kerékkel is tud defektet kapni

Történt egy s más, mióta nem jelentkeztem, de mivel legtöbbször meghalni sincs időm (viszont profin glettelek), így pár dobásból kimaradt a blog.

Na de, nem tűntem el (egy távoli bolygón jártam…jó, abbahagyom :)), és a vasárnapi fergetegpartyt muszáj közzé tennem. Mindig mondom, hogy kaland velem az élet, ezt ismét sikerült kimaxolni.

Szóval vasárnap reggel a szakadó eső ellenére is úgy döntöttünk, hogy “arra már tisztul”, így vonatra pattantunk Kismaros irányába. Meglepő fordulatként valóban verőfényes napsütés következett, és mi mit sem sejtve indultunk fel Királyrétre.

Mivel sikerült pont ebédidőben felérni, egy életmentő húslevessel ki is pihentük az első 10 km tekerést, majd nekivágtunk a Nagy-hideg-hegynek, szerény személyem vezetésével. Azon ritka pillanatok egyikével sikerült szembesülni, amikor tényleg arra mentünk, amerre szerettem volna, és nem vesztünk el végleg az erdőben (pedig azért lássuk be, volt rá sansz). Tehát a grófi út tetejéig sikerült eljutni, ahol Sipit továbbküldtük a piroson, hogy fájjon neki is egy kicsit, mi  meg Annával a sotteren korzóztunk felfelé. Amíg egyszercsak olyan fura nem lett a bringám. Defektet kaptam? Az nem lehet, hát nem rég lett feltöltve tejjel, az tuti megfogná. De akkor is fura. Basszus, ez tényleg lapos. Na jó, akkor valamennyit pumpálok bele, amíg Sipivel találkozunk, aztán majd megszakérti. Anna nyilván jól szórakozott rajtam, ahogy vergődök a pumpával, természetesen meg is kellett örökíteni:

Egy cseppet lapos

Amikor már kellően meguntam, és mintha lett is volna némi nyomás a kerékben, folytattuk az utat, és legalább 200 métert megtettük, mire leengedett. Na remek, így hosszú lesz az út…. Addig szerencsétlenkedtem, hogy a pumpával együtt a szelepmagot is sikerült kicsavarni, tehát a kerékben lévő maradék nyomás is eltávozott. Itt jött el az a pillanat, hogy felhívtuk Sipit, hogy akkor guruljon vissza hozzánk, mert hát mégiscsak meg kéne menteni a hazát.

A mester úgy tippelt, hogy csak a szelepmagot tekertem ki, és biztos ott szökött el a levegő. Már majdnem elhittem neki, amikor a frissen fújt kerékből csak úgy süvíteni nem kezdett az orkán erejű szél. Szóval akkor sikerült igazi defektet kapni, tubeless-szel.

Nosza rajta, szedjük szét, mi van benne: SEMMI. Tökéletesen kiszáradt az egész. Még jó, hogy 1. Ricsitől két napja kaptam egy világszemefénye szerszámkészletet* (és valami csoda folytán magammal is hoztam – nem Ricsit, a szerszámkészletet), 2. mindig van nálam pótbelső. Sipi szétfeszegette, összerakta, felfújta. Majd kiderült, hogy a belsőm is lyukas. Valamint, hogy Anna és Sipi is felettébb felkészültek, mert az ég világon semmilyen mentőfelszerelés nincs náluk. Oké, akkor tanakodás, hogy mi legyen. Végső kétségbeesésünkben Zolit hívtuk fel, hogy hátha nem vágyik másra sem, minthogy engem megmentsen egy napsütéses vasárnap délután. Hát, nem hiszem, hogy végtelen boldogsággal, de nekiindult, hogy hozzon nekem egy foltot és egy belsőt, aztán valamelyiket elhasználjuk. (Innen is köszönöm a mentést, nagyon hálás vagyok érte!)

Mi meg addig sétáltunk le a hegyről. Bicikli ölben. Aztán Sipi előrement, így mi ketten Annával felváltva hoztuk a Traktort, mint gyermekünket, hogy lehetőleg ne tegyem teljesen tönkre a külsőt meg a felnit. Viszont arra jöttünk rá, hogy a grófi út hiába tűnt olyan rövidnek, bizony nagyon hosszú, ha közben egy 12 kilós bringát kell sétáltatni.

Már majdnem Királyrétnél voltunk, mire Sipi odaért a javítószettel. Gyors gumicsere, a 27,5-esbe szinte hibátlanul illik a 29-es belső. Innen már csak gurulni kellett Verőcéig, ahol kiültünk egy hekkre. Éppencsak kirendeltük, amikor lecsapott a vihar. Csodálatos, ez még kellett… Mindenesetre fedezékbe húzódtunk, és saját magunkon (de főleg rajtam, hogy velem mindig történik valami) röhögcsélve elkajálgattunk várva, hogy elálljon az eső.

Vihar előtti csend

Mivel “arra már tisztul”, az a fergeteges gondolat szállt meg minket, hogy akkor induljunk haza, és ha valahol nagyon esik, akkor legrosszabb esetben felszállunk egy vonatra. Hát, nem szálltunk… Megálltunk még egy kicsit Vácon a Ligetben, megmutattam Annának, hogy hol tanultam meg lépcsőzni, és őt is lezavartuk rajta, aztán lassan hazagurultunk. Közben lemerült az órám, a telefonom, és én is.

Mindenesetre az elátkozott napon mi nagyon jól szórakoztunk, és a végére lett sport-, és élvezeti értéke a dolognak. Azért legközelebb el tudnám képzeni úgy is, hogy valóban feltekerünk a turistaházig. Úgyis el kell vennem Anna QOM-ját 🙂

Most meg fáj mindenem. Sipi megmondta, legközelebb majd nem sétálgatok annyit. Ott a pont.

*mert mihez kezdenék nélküle 🙂

UCI DH worldcup Leogang – beszámoló

Próbálom behozni a lemaradást, szóval álljon itt az utókornak egy rövid beszámoló a leogangi DH kupafutamon tett látogatásunkról.

A nove mesto-i XCO után kitaláltuk, hogy csak meg kéne nézni élőben egy DH kupafutamot is, mégiscsak abban van a vitamin. Kiválasztottuk a legközelebbi helyszínt (bármennyire is vonzó lenne egy ausztrál futam), és nekivágtunk a múlt hét végén Ausztriának, majd meg sem álltunk Leogangig.

Az odavezető kalandos út után (Álljunk meg a következő városban egy Aldiban. Jahogybezárt. Akkor a következő Landzeit jó lesz. Jahogyelmentünkmellette. Nem baj, jó lesz a következő. Aznincsen. Akkor benzinkút. Túlkésőmindenzárva. Oké, akkor ma éhezünk…) még úgy a vicc kedvéért sikerült belenyúljak a borotvába, úgyhogy elállíthatatlan vérzéssel sikerült zárni a napot. Éhesen. Tudván, hogy reggel nem lesz kávé. Annyira nem indult jól…

Szombat reggel a városban szerzett közepesen szörnyű kávé és kevésbé szörnyű reggeli után már sokkal barátságosabban álltam a világhoz, és mehettünk is át a kvalifikációt megnézni.

Nem tudom, tudjátok-e, de a DH versenyeket általában elég meredek hegyekre szokták rakni. Oké, van felvonó, de hát úgy mindenkinek megy, és amúgy is, meg akartuk keresni, hogy a pálya melyik részéről lehet a legjobban látni. (Spoiler: sehonnan…)

Szóval nekiindultunk a hegynek fel, ami (micsodameglepetés) meredek. Egyébként meg csodaszép, épített, döntött kanyarok vannak végig, amiken egyrészt könnyebb bringával lemenni, mint gyalog, másrészt felfelé brutálmeredek. Persze ezek is csalnak, és felvonóval viszik fel a bringákat. Na nem mintha esélyes lenne kitekerni azokkal a járművekkel… (Mondjuk,ha már itt tartunk, nyilván lenézni sem mernék bringával alattam, nemhogy elindulni, de ez most részletkérdés. A freeride-on meg mindenki le tud jönn. Aha, persze. Nem.) Valamint jótanács a következőkre: a Converse cipő nem alkalmas hegymászásra.

Találtunk egy cuki (közel függőleges) sziklakertet, ahol néztük, hogy akkor a nagyok hogyan is választanak nyomot rajta: sehogy, akkora lendülettel indulnak el, hogy  átrepülnek felette, így a nyomválasztás, mint olyan, értelmét veszíti.

Mire felvergődtünk a pálya tetejére, kezdőtött a férfi elite kvalifikáció, amiből olyan sokat nem láttunk, csak a rajtot és pár kanyart. Aztán egyszercsak megállt a műsor. Kiderült, hogy valaki esett egy komolyabbat a pálya alján, és azért állították le a bulit, hogy a szétszórt alkatrészeit összeszedik. Mi meg úgy döntöttünk, hogy mivel nincs már jó idő odafent és gyalog lefelé rosszabb menni ezeken az utakon, mint felfelé, inkább levonózunk.

A vasárnapi program már az utolsó edzés és a verseny megtekintése. Van egy hangulata nézni, ahogy a profik gyakorolnak olyan gyökeres-köves letöréseken, ahol elképzelésem sincsen, hogy lehet lejutni, majd kanyarodnak be olyan szűk helyen, ahol még gyalog is kétszer meggondolod.

Egyébként pedig itt a lányok is teljesen elmebetegek, olyan tempóval ugrálnak át mindenen, mintha teljesen természetes lenne 10 métereket repülni. Meg persze ez az egész DH dolog csalás: a pálya felén a levegőben vannak, úgy könnyű 🙂

Férfi elite-ben végül nyolcvanan kvalifikálták magukat, volt időnk végignézni a pálya minden részét. Az utolsó néhány versenyzőt (a legjobbakat) a céltól nem messze néztük, elképesztő időkkel értek be.

A tanulság az, hogy a DH-t nem jó itt élőben nézni, mert sehonnan nem lehetett igazán jól látni a lényeget, illetve a pálya csak rövid szakaszát lehetett belátni. Jó volt, megérte kimenni, de jövőre inkább tekerünk ugyanezen a környéken.

Nameg pár fotó, csak úgy kommentár nélkül:

Wallride….van hova fejlődni

Hopika

Itt amúgy egy ugratón ülök, alig két méter magasan. Elsőre be lehet adni, nem gond.

Ez itt a kert. Vagyis a rajt. Szóval az van, hogy az egy dolog, hogy a pályát nem tudom teljesíteni, de hogy még a rajtból sem mernék elindulni…

Szilvásvárad Maraton #throwback

Az van, hogy tökéletesen elfelejtettem, hogy nekem illene ide valami beszámolófélét biggyeszteni. Úgyhogy most biggyesztek, így utólag, hamvakat szórva a fejemre.

Szóval úgy történt, hogy hármasban megérkeztünk a szállásra még szombaton délután, átvettük a rajtszámokat, és elmentünk enni. Mivel a fél világ indul Szilváson, főleg, hogy valami isteni csodatétel nyomán ez a harmadik év zsinórban, hogy teljesen vállalható az időjárás, nyilván öt percen belül futottunk össze ismerősökkel.

Szintén megmagyarázhatatlan módon elmaradt a szokásos szanaszét parázom magam rész, leszámítva, hogy végiggondoltam, hogy a hét elején még arról volt szó, hogy itt aztán térdig érő sár van, és együtt rajtoltatnak minket a helyi varacskosdisznókkal.

Vasárnap reggel a szörnyűséges zabkása után még elgurultam bemelegíteni, Sipi meg elrajtolt. Arra meg nem volt idő, hogy ezt megnézzem. Közben sikerült találkozni egy blogismerőssel (Szia Peti :)), és együtt álltunk be a rajtba. Teljesen véletlenül Dusiék mellé. Kicsi ez a nagyvilág 🙂

A rajt után még egy darabig tudtam tartani Peti tempóját, de aztán kiderült, hogy pont egy hajszállal vagyok lassabb, úgyhogy egy csöppet lemaradtam. Viszont felérve az első terepes mászásra úgy voltam, hogy egy életem-egy halálom, én itt bizony feltekerek. És lőn. Mondjuk magam is csodálkozom, hogy nem fordultam le egy elegáns hátraszaltóval a bozótosba. Ezzel ugye letudtuk a mászások nagyját, innen nehéz részre már nem számítottam. Valahol a mezőn utolértem Petit, rá is kiabáltam, hogy ne lazsáljon 🙂

A frissítőhöz idén sem sikerült egy órán belül elérni, de ahogy láttam, már nem sok hiányzott, innen meg már nagy mászás nincsen, tehát akkor csak van remény rá, hogy a két óra közeli időt hozzam.

Nem merném állítani, hogy innentől nyugalmi pulzuson mentem, sőt, nagyon vártam az utolsó 10 km lejtőt megkezdő, köves háromnyilast.

Nem gondoltam, hogy ilyen elhagyja a számat, de ez a legjobb része. Most, hogy már relatív stabilan jövök rajta. Amíg száraz. És amíg nem kell a wattdisznók elől elugráljak. Tőlem meglehetősen szokatlan módon még előztem is. Lefelé. Én. Valami volt abban a zabkásában. Mondjuk egy picike görcsöcske. Ami a combomban materializálódott. Kibírtam nevetés nélkül…. Gyanítom, ha még lett volna szint a pályán, abba pont belehalok. Mindannyiunk nagy szerencséjére nem volt.

Mindenesetre elengedtem a lovakat, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, innentől már csak a közepeseket felvezető motoros előzött meg. Akkor azért megijedtem, hogy majd jön az eleje, és úgy hátba csap, hogy aztán a fal adja a másikat, de kapkodtam a kis virgácsaimat, és egész hamar beértem a célba. Szerencsére ott Ricsi már várt, és nem hagyta, hogy azonmód elvágódjak, pedig az esély megvolt rá.

Komoly munka.

Sipi kisebb technikai gondokkal küzdött, szóval a várthoz képest jó soká ért be hosszútávról (jelezném, 107 km 2600 m szint), de megcsinálta, és kivételesen nem túratempóban. A mi hősünk 🙂

Egyébként végeredményben 2:07-tel értem célba, amivel kategória 6. lettem. Kis statisztika, mert szeretem a számokat: ez 10 perccel jobb, mint a tavalyi időm (a nagyját gyaníthatóan a lefelében hoztam össze), és 5 perccel előttem értek be a dobogós lányok. Tavalyihoz képest két helyezést javítottam. Úgy néz ki, nem teljesen reménytelen a helyzet, de azért az az öt perc rengeteg egy év alatt… Nade teher alatt nő a pálma. A felhők felett meg mindig kék az ég. Nixi Coelhot hallottátok.

Kanyarodó célegyenes

Nove Mesto – Wold cup 2017

Szokásos lemaradással írnék pár gondolatot a Nove Mesto-ban múlt hét végén megrendezett kupafutamról. Főleg azért emlékezetes és szeretek ide jönni, mert nekem két éve itt kezdődött minden.

Leginkább a bringás karrierem, mert amikor itt láttam, hogy a lányok hogy közlekednek, és mire képesek, annyira magával ragadott, hogy amint hazaértünk, felültem egy biciklire, és sokak szkepticizmusát megcáfolandó, azóta sem szálltam le róla.

Szóval pénteken munka után immáron ötfősre bővült csapattal zsúfolódtunk a kocsiba, majd érkeztünk meg fél 10-re a szállásunkra. Ahol a helyi néni nem egészen értett angolul, mi nem egészen értettünk csehül, szóval kicsit ugyan körülményesen, de mindenki megkapta a szobáját. Sőt, találtunk egy magyarul beszélő felszolgálót, akivel némi activity segítségével sikerült megegyeznünk, hogy kapjunk vacsorát. Hát nem volt könnyű menet…

Másnap reggel 10-től rajtoltak az U23-as fiúk, erre mindenképp ki akartunk érni, mert több magyar induló is jelen volt (Dina fiúk és Valter Ati). Itt még nem voltunk olyan lázasak, de kezdtünk belemelegedni a szurkolásba.

Délben megkerestük a nap egyik fénypontját, Danny Macaskill showját. Azért a srácok nem ma kezdték, és ha esetleg valakinek nem lenne ismerős a név, ajánlom megtekintésre az alábbi videot:

Elképesztő, miket csináltak, rájuk valószínűleg nem hat a gravitáció, és olyan különösebb félelemérzet sem játszik. A show kicsit amerikai típusú volt, de a lényeg nem is a műsorvezető, hanem a három srác, akik úgy ugráltak több, mint egy méter magasba, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Délután jöttek az elite lányok, magyar vonatkozásban Benkó Barbival. Na itt elszabadultunk, a pálya egyik felén számoltuk, hogy hányadikként érkezik az ugratókra, hogy átrohanva a pálya következő szakaszára, az Expert Climbe-on pedig üvöltve biztassuk. Végül 9. lett, nyilvánvalóan azért, mert megfelelő szurkolótábor gyűlt össze 🙂

Vasárnap délelőtt az U23-as lányok helyett inkább elmentünk a helyi fenyőerdőbe kirándulni. Ezt sikerült végignyekeregni: Ricsinek az épített kanyarok fájtak (hogy itthon miért nincs ilyen), Sipi azért, hogy miért nem vittünk bringát, én meg azért, mert mindenki nyekereg, akkor nekem is kell valamin. Najó, én is bringáztam volna.

Erdei boszorkány a fák között 🙂

Délutánra már csak a férfi elite maradt hátra, ami egy kisebb tömegszerencsétlenkedéssel indult, valaki elesett, és mint a dominókat, úgy rántotta el magával a tömeget. Inenntől kevésbé volt eseménydús, a vártnak megfelelően Schurter magasan verte a mezőnyt, Parti Andrisnál viszont nem jött be annyira a szurkolótábor ereje, és sokadikként ért be. Mindenesetre azt látni, ahogy egy csapat bringás vágtat le a hegyről, mint egy csorda, és egymás mellett ugrálnak a lejtőn, fergeteges élmény volt.

Úgyhogy megint magával vitt a lendület, és újabb évre kaptam motivációt. Egyébként meg hétvégén már Szilvás, és most sírok, hogy jönnek a hírek, hogy ott bizony szakad az eső. És sár lesz. És pusztulás.

Már megjelent lelki szemeim előtt, hogy az erdőben ötven fok lesz, párás meleg, és közben sár mindenütt. Mondtam már, hogy félek a sártól? Eh.

No strings attached

A múltkor sikerült ellógjam a csapatedzés beszámolóját, de most itt nyekeregnek, hogy nem jönnek a posztok, szóval mielőtt még nagyon gyorsan elhúznánk Nove Mestoba, még melegében leírom a tegnapi élményeket.

Natehát, beindítottuk a BringaBanda csütörtöki csapatedzést (ahova amúgy ér csatlakozni, kedves BringaBandások, és egyéb nyomolvasók). Gyanítom a kiírás, miszerint a HármasSzopatót akarjuk megjárni – leszámítva a lányokat, mert mi csalunk-, a csapat nagy részét elriasztotta, így a szokásos kis négyesünkkel vágtunk neki a hegynek.

A lányszekciónak (azaz Anna és én) nem annyira volt opciója, és a Téglagyári szegmenst sehogy nem lehetett kihagyni az életünkből, muszáj volt a fiúkkal menni.

Magam sem értem hogy csináltam, de azért az mindent elmond a tehetségemről, hogy kezdésnek egy tökéletesen sík, egyenes, mindenféle technikai kihívást nélkülöző, öt méter széles kavicsos úton kis híján sikerült akkorát vágódjak, hogy ott be is fejezhettem volna a szezont.

Szóval visszatérve a témához, az emelkedőn a többiek hobbirakétaként tűntek el a szemem elől. Kicsit nehezemre esett tartani a tempót, gondolom mert… fáradt, beteg, hagyjuk a kifogást, gyenge vagyok 🙂 A végén meg csaltam, láttam Annát, hogy leszállt. Ez meg nem tett jót, mert felhatalmazva éreztem magam egy kis pihenésre (187-es pulzuson úgy gondoltam, hogy lassan elég). Aztán csak megembereltem magam és visszaültem, a fiúk meg nem látták a pihenőmet, sőt kép is van arról, hogy vergődök fel:

Kicsi a bors, de vergődik

Egyébként meg így is majdnem egy perccel jobbat jöttem, mint előzőleg, szóval ha kitekerek rendesen, akkor elveszem Anna QOM-ját 🙂

Innentől a Panorámán mentünk, kevés izgalommal, leszámítva, hogy a srácok leváltak a Feketesalak szegmens felé (második állomás), mi meg néztünk felfelé, hogy az úgy azért fájhat. Végülis az eleje tekerhető, aztán állítólag a vége már függőleges fal. Szóval ezt mi kihagytuk, és megkerültük a hegyet. A célállomás a HHH kilátó volt, ahonnan sikerült is kilássunk. Megegyeztünk, hogy a srácok is töltenek vizet, és aztán szétválunk: mi lányok az Árpád-kilátó felé, ők meg a harmadik állomásra a Szuszogóra. Szóval mi Annával elcsacsogtunk a hegytetőn naplementében. Mikor már gyanúsan soká nem kerültek elő hőn szeretett fiaink, utánuk eredtünk. Mint kiderült, ők meg ránk vártak gyanúsan sokáig, és nem tudták, hol vagyunk, úgyhogy elindultak.

… és ellovagolunk a naplementébe

Így aztán levágtattunk a kövesen, és most már végre nekem is eléggé ismert az a rész, hogy tudjam, pont semmi nem fog történni, ha megengedem. Mondjuk van hova gyorsulni, de azért már jöttem rendesen.

A kilátó felé eseménytelenül telt az út, de mire felértünk, a srácok is pont utolértek minket. Szép lassan átgurultunk a túloldalra, ahonnan már csak az aszfalton kellett legurulni a hegyről. Én meg mentem a fiúk után, kicsit ész nélkül: 52-ig láttam a sebességet a kijelzőn, utána nem mertem lenézni… Sipi csak annyit mondott, hogy meglepődött, hogy ott vagyok mögötte 🙂

Mindenesetre ez szép kis kör lett így csütörtök délutánra, most már nyugodt szívvel hagyhatjuk itt az országot. Természetesen epres-rebarbarás-fehércsokis* süti társaságában. Mert az is van ám nálam 🙂

A végére pedig egy Richárd, ahogy fénysebességgel száguld (meg mert ez egy jól sikerült kép):

 

*jelezném, hogy aki beszól, annak lesz rajta mustár is. Pontosan, ahogy két éve is, amikor elkezdődtek a megpróbáltatásaim.

Vértes maraton – versenybeszámoló

Röviden: nem volt jó. Hosszabban: nagyon nem volt jó.

Ott kezdődött, hogy a héten (ismét…) költöztem, és kiderült, hogy kicsit több felújításra szorul a lakás, mint elsőre számítottam rá, szóval a szombat a festékbolt-rezgőcsiszoló-mosógép beépítés-konyhabútor-teddyhenger szerelmi háromszögében zajlott. Szombat este gyakorlatilag tetőtől talpig festékesen szedtem össze a bringához tartozó eszközöket a másnapi versenyre.

Közben a csütörtöki fergeteges csapatedzésen (na erről is jól nem írtam beszámolót, pedig tényleg atomkirály volt) sikerült megfázni, úgyhogy nem elég, hogy enyhén beteg voltam, de szerencsére elaludni se tudtam. Így azért igen fájdalmasra sikerült a 6:40-es kelés, nem annyira tudtam, hol vagyok.

A szokásos 15 perc késéssel sikerült elindulni a szoksásos kis hármasunkkal, útközben meg arról beszéltünk, hogy ha lezárják a nevezést előttünk, akkor sem fakadunk sírva. Mondjuk utólag lehet jobb is lett volna 🙂

Mindenesetre megvártak a nevezéssel, szóval mindannyian felnyergeltük a lovakat, majd beálltunk a rajtba. Ügyes megmozdulás volt, mert így 35 percet álltunk a sorsunkra várva, ugyanis kicsit későn jutott el az info, hogy mi rövidesek a vártnál 20 perccel később indulunk. Közben bemondták, hogy a pálya madjnem száraz, és minden pocsolya kerülhető. Spoiler: nem volt az.

A lassú rajt igazából a hobbirakéták ellövöldözése volt, ahogy mindig, el is mentek mellettem jónéhányan, többek közt 3-4 lány. Na mondom remek, akkor én itt most meg fogok halni, vagy ledobom a bringát, aztán leülök a bokor tövébe és megvárom, míg értem jönnek.

Aztán győzött a jobbik énem, és nekiálltam nyomni, így láttam a lányok hátát, néha ide-oda előzgetve egymást. Igazából a pálya első fele gyakorlatilag eseménytelen, még nekem is sok volt az aszfalt, azt hittem, ez kicsit nehezebb, technikásabb pálya.

Egy helyen volt izgalom, egy meredek emelkedő jött, amin viszonylag sokáig jutottam, aztán inkább a super(wo)man pozicíóba álltam, hátha úgy jobb. Nem volt, de közben betoltam egy zselét, véletlenül megállítottam az órámat*, mert bénáztam, és szidtam, aki kitalálta, hogy mégis induljak itt.

Egyszercsak Ricsi halálra rémített, hogy mögülem csapott ki: elnézett egy kanyart, szóval sűrű anyázások közepette törtetett újra előre…

Egyébként meg sikerült megkezdeni a szezont: az egyetlen kis egynyomos izgalmon, egy nedves gyökéren tudtam elnyalni (mint elmítettem, ugye nem lesz sár…), szerencsére elég lassan, hogy ne legyen folytonossági hiány rajtam, de utána inkább letoltam a köveken. Szárazon sima ügy lett volna, de így, hogy állt rajta a sár, úgy gondoltam, hogy nem ér annyit az egész, hogy még egyszer elessek.

Utána meg már csak a nettó szívás maradt hátra, az utolsó pár km még felfelé, jó tapadós sárban, nagyon akartam. Ezen az utolsó kb. 5 km-en úgy 5 percet vert rám az előttem lévő lány, mert nekem ez nagyon nem fekszik és többet sétáltam, mint ami indokolt lett volna. (Gyűlölöm a dagonyázást, nem tudok benne közlekedni, meg nagy igényem sincsen bokáig elmerülni az iszapban minden pedálfordulatnál.)

Így összességében nem tetszett a pálya, főleg a sár, meg igazából unalmas is volt, meg hát lássuk be, a körülmények sem voltak ideálisak.

Mindenesetre végeredményben harmadik lettem (Összetett negyedik), szóval azért ez így elég jó, de tudom, hogy ebben több is lehetett volna, ha kicsit összeszedettebb vagyok.

Jövőre ide nem tervezünk jönni, aztán majd meglátjuk. Egyikünknek sem tetszett a pálya, bár a jelöléskivételesen tényleg nagyon rendben volt, és a szándék is megvolt a szervezők részéről. Azért a verseny honlapján van mit finomítani, illetve a frissítőpontokat sem ide tettem volna (a legelején meg a legvégén voltak…). Mindenesetre egy jó erős edzésnek betudható mindannyiunk részéről.

 

*Megvan az új Brython, amint lesz róla egy kis tapasztalat, megosztom a közzel. Egyelőre nagyon tetszik, csak meg kell tanulni használni.

Emlékszem Sopronban – A nyitótábor

A néhány héttel ezelőtti hóvihar okozta károk a Bükkben akkora nyomot hagytak, hogy legnagyobb bánatunkra nem mertük bevállalni, hogy ott tartsuk az éves nyitótábort.

Ennek fényében nagyhirtelen átszerveztük a tavalyi helyszínre, Sopronba. Mivel tavaly adta a környék, reméltük, hogy azóta nem bontották el a hegyeket, és ismét találunk valami említésre méltót.

Pénteken Sipivel szabadságot vettünk ki, hogy előörsként felderítsük a terepet, és vonattal közelítsük meg a célállomást. Nagy ötlet volt, mert csak addig szakadt az eső míg elgurultam a Déliig, szóval már a hétvégét úgy kezdtem meg, hogy végiganyáztam az utat.

A vonatút eseménytelenül telt, leszámítva, hogy négy órán át ültünk az ablakban, mint a levelibékák, hogy vajon esik vagy nem esik Sopronban.

Végül nem esett, szóval úgy döntöttünk, hogy nekiindulunk egy picikét. Aztán de, mégis esett, így kerek 5 km után inkább hazafordultunk, mert úgy éreztem, éppen elég lesz egy nap egyszer rommá ázni. De sebaj, mert onnantól estig néztük a szálloda ablakából, hogy éppen nem esik. Mindenesetre a vacsira szépen összejöttünk, mind a nyolcan.

A rövid szociális foglalkozás után mindenki nyugovóra tért, hogy a másnapi tekerésre kipihenten ébredjen. Ezzel csak az volt a baj, hogy nagyjából öt percet aludtam és fél órát forgolódtam felváltva, ami igazából nem annyira pihentető.

Cserébe szombaton csodával határos módon mindenki menetkész volt már 10-kor, így kivételesen időben nyakunkba tudtunk venni az erdőt. A tavalyi útvonalhoz hasonlóan legurultunk a patakpartra, ahol nem mertem lejönni idén sem. Pedig nem volt ott Gergőnk, hogy ellökjön a meredeken 🙂 Cserébe viszont még mindig nagyon szép ez a rész, jó lenne, ha haza tudtuk volna hozni, de nem fért be a csomagtartóba.

És akkor jöhet az XCO mászás, ami már tavaly is kifejezetten jól esett, mert úgy néz ki, hogy nekiindulsz – meredek – kanyar – még meredekebb – azt hiszed, hogy vége – kanyar – húbzmegdemeredek – sosem lesz vége – navégre! Valahogy sikerült felvergődni, és azért látszik a fejlődés, mert úgy 3 perccel gyorsabban toltam fel a bringát, mint tavaly. A többiek meg kitekertek, de hát ugye én azt nem láttam, szóval igazából meg sem történt 🙂

Jövünk valahol 🙂

Fent még lehetett felfelé menni, ha nem lett volna elég, és végre megtaláltuk a hőn szeretett DH pályát. Még voltak emlékeim, hogy én itt a freeride-on sem mertem lemenni, sőt, HegyiGeri ki is kapta a nyergemet, mert…. Nos azóta sem tudom, hogy miért volt ez jó ötlet. Idén azért már az imaszakkör felállítása nélkül is nekiindultam. Spoilerként elárulhatom, hogy vasárnapra rövidebb tolós szakaszokat leszámítva nagyjából levergődtem.

A srácok meg arcoskodtak a sziklakertben, míg mi négyen legurultunk az aljára. Aztán mivel nem vártuk össze egymást, Ádám vezetésével felmentünk a sárgán, hogy újra a DH tetején legyünk, de mint kiderült, mi pont nem fordultunk rá az ösvényre, így sikerült toronyiránt megközelíteni a célt. Most mit mondjak, fájt…

Lefelé már kevésbé, és mire előkerültek a többiek, már mindenki indult volna haza. Megálltunk a forrásnál pihenni, aztán irány a tavalyi kedvencem, a Károly kilátó. Egyrészt, mert nincs túl magasan, másrészt meg az a kedvenc köves lejtőm. Elég technikás, hogy ne legyen unalmas, de nem olyan meredek, hogy halálfélelmem van rajta. Tavaly mondjuk három megállással teljesítettem, idén meg Sipi mutatta az utat, és a híres letörésnél, ahol mindenki repült, mert nem számítottak rá, sikerült egy darabban lejussak, őszinte csodálkozásomra.

Sziklán le. Ez amúgy nem látszik, de fentről nézve meredek

Annyira felpörögtem, hogy a szállodánál mire leértem a lakatkulcsokkal, a srácok ugráltak a lépcsőn, és vicceskedtek, hogy na tessék, feladat, ugorjam meg én is. Hát, jobban meglepődtek, mint én, hogy elsőre megcsináltam 😀

Délutánra kicsit kikészültünk, pedig a kilométer nem volt sok, szint annál inkább. Ennek örömére Sipi elhúzott, mert ő nem fáradt el (…), és még rátolt 50 km-t. Mert egy robot. Mi a szálláson olyan tragikus hirtelenséggel aludtunk el, hogy aztán felébredni egyikünknek sem sikerült. Jutalomból félálomban levergődtünk Sopron belvárosába fagyizni, Ricsi nem kis örömére, hogy végigvonszoljuk a városon.

Viszonylag hamar lett vasárnap, miután sikerült pillanatok alatt végleg kidőlni, és mivel meggyőztük magunkat, hogy a DH pálya még nagyon vár minket, nekiálltunk ismét feljutni a hegy tetejére. A srácok a freeride oldalon nekiálltak gyakorolni, és egymást győzködni, hogy be lehet ugrani azokat a letöréseket, amiről rengeteg értékelhetetlen videot is készítettem. Aztán majd ha rájövök, hogyan kell ide értelmesen feltölteni, megmutatom.

Egyébként meg lejutottam én is, egész jól kezdek belejönni. Néha. Vagyis vannak szakaszok, ahol már nem az első gondolatom, hogy itt menten halok meg.

Valakinek az a fergeteges ötlete támadt a DH aljában, hogy menjünk fel még egyszer. De akkor már toronyiránt…. Igen jól esett feltolni a bringát a pálya mellett (kellett hozzá a tolóerő).

A végére sikerült felbátorodni, és az utolsó két kis ugratót én is megcsináltam, erről is van közepesen értékelhetetlen video. (Amikor úgy érzed, hogy métereket repülsz, és kiderül, hogy kb 20 cm az egész. Sebaj, valahol el kell kezdeni.)

Mindenesetre igen jó hétvégét tudunk ismét magunk mögött, jó társaság, szép idő, még szebb erdő, és ha nem is bringáztunk most sokat, technikai fejlődésnek mindenképp beillik. Illetve a csapatépítés sem utolsó szempont, végre újra együtt voltunk.

Let’s dance

Múlt héten egészen kalandosra sikerültek az edzések. Szerdára szép időt mondtak, szóval Annával és Sipivel felmentünk a HHHra. Ebből az lett, hogy mivel én korán végeztem, előrementünk, mert Sipi feltétlenül meg akarta mutatni Budapest legmeredekebb utcáját. Hát szerettem közben, főleg a táblát látva, hogy 25%. Azért ilyen táblából sokat nem gyártottak nekünk… Mindenesetre enyém a QOM, ami nem akkora kihívás, mert ketten mentünk összesen arra.

Innen valahogy átjutottunk a Fenyőgyöngyére, ahol Anna várt ránk, és mentünk is tovább a panoráma úton. Egy viszonylag kis kört mentünk, mert lassan ránk sötétedett az erdő, az meg nem annyira vidám, de megbeszéltük, hogy keresünk majd jó kis gyakorló utakat, ahol a lányok technikája fejleszthető. Ennek nyomán a Városmajorban lévő pici lépcsőt végre sikerült nagyjából beadjam, vagyis megugorjam lefelé, és Annát is megtanítottuk, hogy hogyan kell lejönni. Aztán legközelebb valami nagyobbal próbálkozunk 😉

Csütörtökön kicsit túltoltam az ügyintézést, úgyhogy mire hazaértem, elkezdett szakadni az eső, át is toltam az edzést péntekre. Mert akkor nem fog esni. Hát persze, hogy nem. Egészen Pomáz végéig nem is esett, csak hazaúton. Vicces érzés a kocsik között, csúszós aszfalton, szakadó esőben megpróbálni többé-kevésbé épségben hazajutni…

Addig rendezgettem a pihenőnapokat, hogy aztán szombatra is esett egy edzésnap, amit nem kellett volna annyira erőltetni. Sipi el akart vinni egy kicsit nehezebb terepre, ami annyira jól sikerült, hogy kikötöttünk a Kis-Hárs-hegyi DH pályán. Nyilvánvaló volt, hogy azon nem fogok lejutni… Egy kicsit el is ment a kedvem, szóval össze kell kapni magam, mert hát nyilván nem ott kell vagánykodni, ahol a nagyok játszanak. 🙂

Kicsi szívfájdalmam, hogy ma nem indulok végül a Balaton maratonon, mert tegnap esküvőzni voltunk, ami összességében igencsak emlékezetesre sikerült, úgyhogy most kimaradok egy dobásból. De sebaj, mert edzés nem marad el… 🙂

Back to the future

Képzeljétek, hétvégén találkoztam egy monits lánnyal. Vagyis inkább Ricsi egymásra szabadított bennünket, hogy akkor mi lenne, ha együtt mennénk és felfedeznénk a hegyeket.

Mivel múlt héten a hóeséstől a szélviharon át a szakadó esőig minden volt, szombaton úgy döntöttünk, hogy inkább aszfalton próbálkozunk egyelőre. Felmentünk az Árpád-hídtól a Normafáig, én országútival, ő montival, szóval én már az elején nem tudtam hova váltani, míg ő még lazán pörgetett. Amúgy is erősebb nálam felfelé, de kivételesen én megyek jobban lefelé. A Budakeszi úton gurultunk le, így egész szép nagy kört sikerült megtenni. Mivel egészen jól elbeszélgettünk, és egyikünk sem halt meg útközben, megegyeztünk, hogy lesz még ilyen közös tekerés.

Vasárnap megtekintettük a squash OB-t Szegeden (mondtam már, hogy imádom Szegedet? Kár, hogy ott nem annyira van hegy…), ami után csak este fért bele az edzés. Egy merő szenvedés volt… Két órát kellett volna menjek, gondoltam majd jól nekiindulok Pilisszentléleknek. Aha, persze. Nekiindultam, és ahol nem tépte le az arcomat a szél, még egész jól is voltam, de aztán kiértem a mezőre. Felfelé, szembeszél, az autósok három centire bírtak elmenni mellettem (ezt azért próbáljuk már meg értelmezni, tényleg nem lehet normálisan kikerülni, ha amúgy az út töküres?), szóval elegem lett, és Csobánkánál inkább hazafordultam.

Ezzel a csodálatos edzéssel lemaradtam arról, hogy Sipi és Ricsi városi állatkodnak, vagyis Sipi régi Poalrx bringájával mindenféle vagány trükköket tanulnak be. A végén odaértem a bemutatóra, és hát nagyon büszke vagyok rájuk. (#polarxdadz rlz!)

Tehát hétfőn Sipi engem is kivitt egy órára, hogy tanuljak. Az mindenképp kiderült, hogy relatív tehetségtelen vagyok, de ugye tudjuk, hogy a szorgalmas hülye a legveszélyesebb, úgyhogy nem hagytam annyiban. Most úgy nagyjából sikerült már mérhető ideig trackstandelni igazi bringával is, nem csak a focissal, illetve végre felfogtam, hogy miről beszéltek, hogy hogyan kell a bringa elején kiemelni. A bunnyhop lesz a cél, de azért az még arrébb lesz, mire meg tudom csinálni.

Ma pedig kisütött a nap, ki kell használni egy alapos téglagyári mászással 🙂

« Older posts Newer posts »