![]() |
Majd egyszer lesz jobb minőség is 🙂 |
![]() |
Látszik, hogy ez már nem őszinte |

—
![]() |
Majd egyszer lesz jobb minőség is 🙂 |
![]() |
Látszik, hogy ez már nem őszinte |
—
Elöljáróban annyit kiemelnék, hogy nagyon készültem lélekben erre a versenyre, az előzményekben megtalálhatók az előzmények (mily meglepő fordulat), hiszen itt estem tavaly akkorát pofára, hogy aztán inamba szállt a bátorságom.
Gyorsan elszaladt egy év, és vasárnap reggel egyszer csak a rajtban találtam magam*, egész sok lány között, várva a sorsomra. Bemelegítés done, sós Sponser zselé done (ez egész finom, még a kávésnál is jobb…), első 500 méter után 170-es pulzus done…
Kicsit aggódtam, hogy ezt vajon fogom-e végig bírni, de hát ma ennyi volt, nem tudtam lejjebb vinni. Már egy ideje haladtunk, amikor egy lány mellé csapódtam, akivel valahogy nagyon egy tempónk volt. Furcsa módon 175-ös pulzuson még kényelmesen elbeszélgettünk, hogy ki kivel edz, mik a célok, és mivel ő sokkal ügyesebb nálam lefelé, mondta, hogy mutatja az utat, kövessem. Egy darabig ment is, aztán valamit bénáztam egy kis kavicson, és egy kanyarban nem tudták eldönteni előttem, hogy merre van az előre, kis híján sikerült eltévedni… Ezzel le is maradtam, az utolsó nagy meredeknél értem utol őt, hogy aztán a végén ne tudjak kitekerni, és végleg lemaradjak.
Azért bennem volt, hogy én itt bizony kitekerek, de hát ez nem az a nap volt, az egy darab keresztbe gyökéren kiléptek előttem, és muszáj volt leszálljak…visszaszállni meg csak a tetején tudtam, így Ákos is lehagyott, bosszút állt a 24 órásért 🙂
A frissítőre szerettem volna egy órán belül beérni, de ez sem jött össze, csak pár percet javítottam a tavalyihoz képest, jobbra számítottam. A stressz viszont csak innen indult, jön a lefelé.
Idén is száraz volt az erdő nagyja, kicsit talán nyomvályúsabb, mint tavaly, de én is fejlődtem: mindenféle gond, vagy bizonytalanság nélkül jöttem le ott, ahol tavaly egyszer (khm, kétszer – egyet jobbra, egyet balra, mint a csárdás, csak nem vallottam be) elestem. Virult a kis fejem lefelé a mentősök mellett, hogy idén nem állok meg csacsogni 🙂
Meglepően hosszan volt nehéz szakasz, én erre nem így emlékeztem. Viszont azon gondolkoztam a lefeléken, hogy én itt tavaly, miután hiányzott a bőr mindkét karomról, a lábamról, és úgy fájt a vállam, hogy minden kőnél láttam, hogy megint fekszem a földön, hogyan fejeztem be a versenyt? Mi vitt rá, hogy visszaüljek és megcsináljam?
Mindenesetre most azért a sotteres lefelét nagyon megnyomtam, gyorsabban mentem, mint ahogy szerettem volna… Amit sajnálok, hogy egy lány leelőzött, végig láttam a hátát, de esélyem sem volt visszaelőzni, fél percet vert rám, így csak hetediknek értem be.
Végül 2:10 lett az időm, ami pontosan fél órával jobb a tavalyinál. Valami nem volt a helyén, iszonyat magas volt a pulzusom végig, 171-es átlag lett úgy, hogy a felfeléken 175-183 között voltam végig. Ez még nekem is sok… Elvileg 5-10 perccel jobbra számítottunk (Zoli is, pedig ő inkább reális/fölé becsül a realitásnak), pedig nem volt extrém időjárás, kicsit voltam csak fáradt, rendesen edzettem, de hát most ennyi volt bennem. A pozitívum az, hogy most láttam, hogy mennyit tanultam tavalyhoz képest. És hogy mennyi munka van még előttem…
![]() |
Befutó |
* Emellett muszáj megemlítenem (némi verbális erőszak hatására), hogy a felkészítő edzések komoly részét teszik ki a szociális programok. A szombati mentális felkészülés aktív résztvevői voltak Ricsi és Gergő, akiknek hála ismét nem volt nyugalmas a verseny előtti estém, mindent megtettek azért, hogy
a, én legyek a célpont, és szétcikizzenek,
b, férfiak lelkének olyan bugyraiba nyerjek betekintést, amit nem biztos, hogy akarok,
c, fesztelenül beszélgessenek velem bármiről, ami eszükbe jut. Jellemzően ez nem szépirodalom.
És mindennek ellenére valamiért élvezem a társaságukat. Magam sem értem 🙂
Ezen kívül Ricsinek köszi a képeket, és a frissítést a csapat nevében!
![]() |
Szóval Nixi és a Csillámpónik. |
![]() |
Sipi segít defektet szerelni, én pedig úgy nézek, mintha értenék hozzá |
![]() |
Itt még örülök |
![]() |
Egy kép többet mond…a káoszról |
![]() |
Reggeli családbanmarad: izomlazítás közben próbálok reggelizni a saját köreim előtt |
![]() |
Új mez, raj(t)szám, érem. Büszkeség |
![]() |
Kulturált kép az új csapatmezben. Hát nem csinosak? 🙂 |
Szokás szerint nem tudtunk eseménytelenül elindulni: szerda este bekészítettem egy mosást, rácsuktam a mosógép ajtaját, majd mint aki jól végezte dolgát, elmentem legyártani az útravaló sütit. Két óra múlva ki akartam teregetni – a még mindig száraz ruhákat… Akkor még egy kör, most próbáljuk meg úgy, hogy el is indítom. Nagy nehezen sikerült összepakolni, és csütörtök reggel kivételesen időben indultunk. Begyűjtöttük a többi versenyzőt, és irány Gosau! (Természetesen kávézni megálltunk, csak a miheztartás végett.)
Délutánra értünk a szállásra, most nem adták ki másnak a szobáinkat, de hogy ne legyen unalmas: csőtörés, estig nincs víz. Remek, akkor inkább menjünk bringázni, csak egy fél órát: két A távos és két B távos nagymenő csatlakozott hozzám, megtiszteltetés. Csodaszép helyen laktunk, maga a környék miatt megérné csak úgy visszamenni túrázni is. Gyorsan akklimatizálódtam, úgy 200 m sotteren sikerült fülig összekenni magam.
Pénteken már reggel elindultunk egy rövidet edzeni, hivatalosan kicsit kevesebbet kellett volna mennem, de Zoli meg akarta mutatni az Ewige wandot, mint a legnehezebb szakaszt az én távomon. Verőfényes napsütés, szinte száraz utak, fenn az alagútnál fotózkodtunk is kicsit, aztán irány lefelé a kövesen. Mivel nem csúszott, úgy a 95%-án lementem, egy-két helyen szálltam le, ahol nagyobb letörések jöttek. Jól meg is ijedtem, hogy itt egyedül (illetve sok F távossal), hogyan fogok lejutni. Mintha a Szilvás legrosszabb 200 métere tartana itt kilométereken át. Már itt nem éreztem jól magam, de betudtam a versenyparának, az mindig van.
Délután rajtszám átvétel: negyedszerre vagyok itt, de először van saját rajtszámom, izgalmas érzés. Rengeteg ismerős volt, jó kis csapat jött össze, vacsinál már csak a verseny taktikákról volt szó. Hány zselét, hova teszik, Bettiék hol frissítenek, mikor fognak érkezni, hova vigyem a kocsit, mikor kelünk.
Zoli és Sipi az A távon (beszámolóik átkattintás után itt lesznek hamarosan elérhetők) indultak, ők az én hős droidjaim. Nyilván ők voltak a fontosabbak, bringafelkészítés még este 10-ig. Közben kiderült, hogy ereszt a hátsó kerekem. Csak a versenyt bírja ki…
Izgalmas éjszakánk volt, 11-től fél 2-ig aludtam, akkor Zoli motoszkált, aztán 3kor (igen, HÁROMKOR) csörgött is az óra. Zoli és Sipi rángatják magukra a bringásnacit a töksötétben, meg is jegyeztem, hogy ez akkor sem lenne furcsább, ha a flitteres nagyestélyimet vennék épp magukra. A megdöbbentő az, hogy rajtuk kívül még 716 elmebeteg pontosan ugyanezt csinálta. Mármint nem a nagyestélyimet rángatták fel, hanem az A táv rajtra készültek. Gyártottam a fiúknak reggelit, 4 körül pedig már a kocsiban ültünk Petivel, aki szintén ex-Bringabandás, szintén A távos, és irány a rajt!
5-kor már fergeteges volt ott a hangulat, egész nagy tömeg gyűlt össze nézőkből is. 3-2-1, ugyan nem a FIRE, de rajt! Szegények akkor vették észre, hogy hatalmas fekete felhők gyűlnek a fejünk felett.
Én még visszafeküdtem két órára, nyilván rém pihentető volt ennyi részletben aludni, fél 8-kor pedig leballagtam a saját bringás nacimban a saját reggelimet elfogyasztani. Kinéztem az ablakon (öreg hiba), SZAKAD AZ ESŐ. Hát nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek (ez kitartott egész nap), és csak fogtam a fejem a kis kávém fölött, és néztem, ahogy ázik szét az összes hegy (na jó, káromkodtam is). Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy akkor én inkább nem indulok, ennek nem lesz élvezeti értéke.
Végülis 11-kor Dusit is elrajtoltattam, és elmentem melegíteni. Esőben. Legalább rendesen bemelegítettem, itt volt lehetőség, és hamar be is álltam a rajtba (a kerekem még mindig ereszt, csodás), hogy jó helyen legyek (nem mintha számított volna így utólag).
![]() |
Rajtra várva |
Pontban 11:50-kor eldördült a rajtpisztoly, irány a hegyekbe. Kicsit más úton, de ugyanúgy aszfalton indultunk fel. Én úgy gondoltam, hogy ez csak a verseny eleje, azért nem megy. Aztán ahogy haladtunk fel, még mindig nem ment, mellettem mentek el az emberek: mi ez a rendszer, felfelé nem így szokás! Nem ment fel a pulzusom, 165-170 között megállt, és nem bírtam feljebb kergetni. Nem volt erő… Az első trail szakaszon kapásból le is szálltam, térdig érő sár… Csúszott mint állat, alig bírtam levergődni, közben mentek el mellettem, igazán motiváló… Vissza aszfalt, a kerékből a sár csapódott mindenfelé, közben elkezdett esni is. Csodálatos… Újabb adag aszfalt, most pedig hogy igazán szép legyen, el is kezdett esni… Pedig már azt hittem, hogy tisztul, én kis naiv. Közben egy lány már fekszik az út szélén, ellátják, gondolom nagyot esett. Egy helyen annyira meredek volt az aszfalt, hogy tolni kellett, elképesztő utakat építenek az osztrákok – viszont az egész úton ennyi volt a felfelé tolás.
Lassan a péntekről ismert útra értünk: lejtős aszfalt, becsatlakozunk az erdőbe, itt az Ewige wand. A tegnapi élmény út most sáros, csúsznak a kövek, sokan vannak, nem férek el, előzni próbálok, utána engem előznek, szörnyű, legyünk már túl ezen. Magán a falon már jól voltam, majdnem sikerült a képen mosolyogni is. Szerencsére idén ki volt világítva az alagút, így láttam merre megyünk, de tudtam: jön a neheze. Persze le is szálltam, kicsit toltam, visszaszálltam, letörés, lemászás. Próbálnék visszaszállni, nem tudok becsatolni. Körömmel kikaparom az spdből a beleragadt fadarabot (nem teremsport, értem?), felszállok, legalább kis sotter, jól kitaposva, egész stabil. Itt a lányok mocsokjól mennek lefelé az ilyen utakon, hiába, aszfalthoz és sotterhez vannak szokva.
![]() |
Kivételesen a bringán |
Újabb sokk: a következő erdei kövesen ránk engedik az A távosokat. Ezek állatok… Próbálok elugrálni, alig tudok felszállni, megintcsak sok tolás, kevés gurulás. Legyen már vége…
Mikor leértünk az aszfaltra, tudtam, hogy itt lehet nyomni, majdnem sík, rá is kezdtem, bár tudtam, hogy az eredetileg tervezett időt már rég túlléptem. Egy keskenyebb ösvényen kiabálnak, hogy engedjem el, három A távos. Kettő elmegy, a harmadik elrántja a kormányomat, valahogy megtartom, nekimegy a kerekemnek is, hát fogalmam sincs, hogy nem estem el. Legalább bocsánatot kért.
Oké, túl vagyok a nehezén, innentől jó sok felfelé, a 22 km-nél lévő a frissítő a cél. Közben elszáguldottam Bettiék mellett, mire feldolgoztam, hogy ők voltak, már nem tudtam megállni.
A hosszú sotter hol felment, hol lejtett kicsit, már küzdöttem az életemért, csak a frissítő tartotta a lelket bennem. Még rajtam volt az esőkabát, nem akartam a pihenőig levenni, de közben melegedett az idő, jó kis pára, folyt rólam a víz. Fél órával a tervezett után értem a frissítőre, kabát le, egy zselé, víz a kulacsba, menjünk, essünk túl a maradékon.
Tudtam, hogy csak pár km van hátra felfelé, próbáltam nyomni, de hát az erőm a völgyben maradt. Közben pár elgyötört A távos ment el mellettem úgy két tizeddel gyorsabban, mint én, néha egyet-egyet visszaelőztem, szegények már 10 órája nyomták. Volt időm nézelődni, nagyon szép hegyek között csavarogtunk felfelé, közben azon gondolkoztam, hogy
a, miért vagyok én itt?
b, mikor fogy már el a hegy
c, tényleg kell ez nekem???
d, nem akarok bringát látni idén
Egyszer csak véget ért a fel, elindultunk lefelé. Itt már kicsit eldurrant az agyam, hogy miazhogynemmegy, hát nem lenne rám büszke a tanári kar, szégyent hozok rájuk, nem ezt tanították. Jobban is ment valahogy, kezdtem hozzászokni az utakhoz. Ahol elvált az A táv az F-től, már nem volt vészes, kicsit technikás, de szárazabbm, nem túl meredek, ez nekem való. Egy lánnyal sokat meccseltem, lefelé ő a jobb, felfelé egyértelműen én.
Már csak 4-5 km lehetett hátra, amikor begörcsölt a combom, annyira, hogy majdnem eldobtam a bringát.. Ha lett volna még felfelé, nem biztos, hogy megcsinálom… Szerencsére hamar jött egy lejtő, ahol ki tudtam állni, és elmúlt a görcs, de innentől végig fájt.
Mikor beértem az aszfaltra, már láttam előttem az előbb említett lányt, elkezdtem sprintelni. Toltam neki, ami a csövön kifért, a befutóig lehagytam őt is és egy másik lányt is. Mikor megláttam a célegyenest, majdnem sírva fakadtam, hogy végre vége…
![]() |
Sikerült mosolyogni |
A 38 km-t, 1100m szintet végül 2:55 alatt tettem meg, ami eléggé csalódás. 45. lettem 100 lányból, ami sokkal jobb is lehetett volna. Az átlagpulzusom a szokásos 175 körüli helyett 160 lett, ebből is látszik, hogy milyen gyenge voltam. Az esős, saras időjárás rengeteget rontott, de az a legnagyobb tanulság, hogy vagy support vagyok, vagy versenyző. Az éjszaka rengeteget kivett belőlem, nem pihentem, és végig éreztem a fáradtságot. Sajnos ezt elrontottam, de tanultam belőle.
Zoli és Sipi is megcsinálták az A távot, állati büszke vagyok rájuk, ez nagyon sok embernek nem sikerült. Megkapták a fekete pólót, a sört, és volt boldogság. Legalább nekik. 🙂
![]() |
Hősök sörrel |
Vasárnapra igen kalandos hazautunk kerekedett, letereltek az autópályáról, jóval éjfél után értünk haza, így mára muszáj volt egy pihenőnap.
Most már újra elhiszem, hogy a bringa jó, következő esemény a 24 órás, nagy reményekkel. És sok csillámpónival 🙂
![]() |
If it is not on Strava, it never happened |
![]() |
Ezt is Ricsi követte el, innen is köszi a fotózást és a hősi cselekedeteidet, amit végrehajtottál a nap folyamán! 🙂 |
U.i. A hősi cselekedetek mellé pedig alább a lantkíséret:
Rövid bemelegítés után útjára indítottam a srácokat, majd össze-vissza bolyongtam, mire felszedtem Dusánt. Vele álltam be a rajtba, végre nem egyedül kellett induljak! Sokkal jobb így, hogy az utolsó negyed órában még valaki szórakoztat. A lányok fotóztak, mi pózoltunk, fél zselé, kicsi izo, FIRE!
![]() |
Rajt előtti pózolj Dusival |
Az aszfalt elején, még síkon 170-re ugrott a pulzusom, gondoltam is rá, hogy így szép menet lesz, hova fog emelkedni, ha már most ennyi??? Végül nem is ment olyan magasra, és egész vállalható tempóban mentem felfelé az aszfalton. Mindenki más meg húzott el mellettem, szokás szerint, pont a feléig, amikor már magamhoz tértem, a rakéták meg kimerültek. Hiába, én is dízelmozdony vagyok, kell idő mire belejövök, de utána egyenletesen megyek tovább.
![]() |
Bizonyíték, hogy jártam az erdőben 🙂 |
Végül ugyan megcsináltam, amit kitűztem, 2:16:30 a hivatalos időm, és ezzel 8. lettem, ami pontosan az elvárt. 5 hónap kemény munkája van benne, és végülis majdnem egy órával jobb, mint három éve, az első versenyemen. Ettől függetlenül nem vagyok igazán elégedett magammal (a maximalista törpe már megint össze-vissza beszél). Ennyi volt bennem, semmi több, de a Dunán még jobban meg fogom nyomni.
© 2021 Egy lány a bringán
Theme by Anders Noren — Up ↑