Category: Verseny (page 2 of 2)

Versenybeszámolók, élmények, fájdalmak

Mátra maraton – végállomás következik

2016-08-29 / / 0 Comments
Mint ahogy korábbi bejegyzésekből kitűnik, egy csöppet tartottam a Mátrától… Na jó, igazából ez barokkos túlzás: halálra voltam rémülve, hogy vajon mi fog velem történni a hegyek között, és helyezés helyett túlélésre játszottam.
Előző éjjel persze alig aludtam, nagyrészt a stressztől, hogy nekem tényleg oda kell állni. Legalább az eldőlt (meg én is) még csütörtökön, hogy biztosan elrajtolok, aztán lesz valami.
Reggel a megszokott kisebbfajta őskáoszon túlesve (holarajtszám-veddátatöbbiekét-Sipiideértmár-holanapszemcsi-keverjizot-detöbbvizettölts, stb.), sikerült beállni a rajtba Ricsivel, és húsz percet várni. Ez meg azért jó, mert a megelőző bemelegítés bármilyen utóhatása pont elmúlik, mire végre elindulhatunk.
Viszont ennél rosszabb rajt szerintem idén még nem volt: értem én, hogy lassú rajt, de hogy rajt után másfél perccel még egyhelyben állok, azért az kicsit erős. Alig tudtam kivergődni a kapun, még az aszfalt elején is lépésben a tömegben (pulzuskontroll: ha nem haladsz, fel sem megy…)
Mikor kicsit nekiindultunk, ott jól elképedtem, hogy MINDENKI megy el mellettem. Oké, spórolósra vettem, tudtam, hogy ez csak a bemelegítés, fog ez még fájni épp eleget, de meglepett, hogy csak úgy húztak el mellettem. Ez még csak rendben lenne, úgyis később szoktam visszaelőzgetni, de ez most nem az a nap lett. Az első frissítőn a fél zselé adott kis erőt, de ez sem tartott sokáig.
Mikor felértünk az első erdei ösvényre, egy lány rámkiabál: Te vagy a ZsNiki? Mert neki engem kell megelőznie 🙂 Mivel nekem nem ment úgy nagyjából sehogy, inkább elengedtem, legalább ő haladjon és hozzon jó eredményt.
Mindenesetre nagyon igyekeztem betartani Peti útmutatását: kis részenként „ettem meg” a távot. Megvolt az első emelkedő, ahol múlt héten majdnem kitekertem (aztán toltam), utána nem sokkal a kis sík, ami után a tavalyi aprólejt jött, ahol gyakoroltunk, megvolt ahol Sipi felnézett és húbzmeg, aztán ahol tavaly azt mondtam, hogy sosem fogok tudni lejönni, idén meg de. Minden ilyen kis szakasz egy kis öröm volt, hogy na, ezen is túl vagyok és sikerült.
Az mondjuk hamar kiderült, hogy nem abban a mezőnyben vagyok, ahol szoktam: túl sokan tolták, és lefelé is bizony szégyenben maradtunk a durvább helyeken, pl. a patakátkelés előtt. Arcoskodhatnék, hogy ezt majd jövőre megcsinálom, de az ilyenekhez még kicsinek érzem magam*
Ahogy kiértünk a Rudolf-tanya előtti aszfaltra egy háromnyilas rész után, egy sráccal kezdtem beszélgetni: mikor megkérdezte, hogy lesz-e még ilyen durva rész, akkor majdnem felnevettem, hogy hát ez bizony még csak az eleje, innen csak durvább lesz…
Innentől a második frissítőig azt hittem, sosem fogok odaérni. A patak után feltolva már néztem az órát, hogy nem lehet sok. Aztán toltam még egy csomót, frissítő sehol. Úgy véltem, itt az ideje a kis magnéziumampullának, mielőtt begörcsöl a mindenem. Minderről azt hittem, Superman-pózban történő bringatolás közben is tudom abszolválni. Végülis megoldottam, külsőleg alkalmazva a magnéziumot: sikerült magamra borítani, kezem-lábam ragad. Szupcsi, legalább nem csúszik le az ujjam a fékről…
Kicsit arrébb, mint számítottam rá, végre eljött a második frissítő, lemoshattam a kezem, kaptam új adag vizet, és a másik fél zselé is megvolt, így újult erővel számolhattam vissza a km-eket.
Még hátra volt pár mászás, és pár félelmetes lejtőzés: mikor már azt hittem, hogy nem jön több nehéz rész, kiderült, hogy mekkorát tévedtem.
Annyira kezdtem fáradni, hogy gondolkoztam egy helyen, hogy hát csak le kéne szállni a testi épségem érdekében, amikor megláttam, hogy fotóznak: hááá, olyan nincs, hogy tologassam a képen! Nem voltam vidám, és biztosan kiült az arcomra a pánik, de lejöttem!**
screenshot_20160829-101221
Majd egyszer lesz jobb minőség is 🙂
Mindenesetre az utolsó emelkedőnél már kicsit megtoltam, hogy jólvan, mindjárt vége. A szervezők azt állították, hogy a forrás előtti DH részt kiszedik, mert csak. Helyette jött is az aszfalt, megnyugodtam, egy nehézzel kevesebb. Aha, a forrásig levittek, csak másik úton…. Szerencsére a múlt heti gyakorlás elég volt, hogy eszembe se jusson leszállni a kövek között. (Na nem mintha esélyem lett volna a leszállásra, úgy meglepődtem, hogy mire felfogtam, hol vagyok, már lent voltam az alján)
Innen már csak a célba vergődés volt hátra (persze, hogy felfelé), és mivel az elejét elspóroltam, maradt annyi, hogy pár versenytársat leelőzzek.
Rég örültem ennyire, hogy vége a versenynek, és túl vagyok rajta… 2:41-re és a 10. helyre nem vagyok büszke, de végigcsináltam, és nem estem el, tehát a kitűzött cél megvan. Igazából az vigasztal, hogy (Ricsin kívül) az összes BringaBandás úgy ért be a célba, hogy menten elhalálozik: arról próbáltak beszélni, hogy ez mekkora szívás volt és milyen nehéz, de még ez is nehezükre esett. Volt váltóprobléma, defektszerelés, végelgyengülés, meg ami csak lehet.
fb_img_1472448650645
Látszik, hogy ez már nem őszinte
És mivel vége a TopMaraton sorozatnak, és tulajdonképpen sikeres az összesítés (majd erről külön posztban értekezek), kaptam Ricsitől egy IronShakert. Mert kemény vagyok, és megérdemeltem. Ki se nézi az ember belőle, hogy ennyire kedves is tud lenni 🙂
img_20160828_163631
Már csak egy verseny van hátra, a Kassa. Ez olyan kisebbfajta zárótábor is lesz. Szomorú, hogy lassan vége a nyárnak és a szezonnak…

—

*Azért Ricsi már mondogatja, hogy muszáj lesz egyensúlyt fejlesszek, és a tanári kar majd szépen összegyűjti, hogy hol kéne még lejussak, ahol nem merek. Ilyen hely még elég sok van, meglátjuk, mire jutunk vele.
** Jelezném, hogy ez kb. olyan érzés volt, mint a soproni lejtő, ahol Gergő segítségével sikerült elnyalni. Csak az a különbség, hogy most ezt nem nézte végig, pedig még mindig szebb látvány volt, mint májusban.

 

Bükk maraton – a visszavágó

2016-08-08 / / 0 Comments

Elöljáróban annyit kiemelnék, hogy nagyon készültem lélekben erre a versenyre, az előzményekben megtalálhatók az előzmények (mily meglepő fordulat), hiszen itt estem tavaly akkorát pofára, hogy aztán inamba szállt a bátorságom.

Gyorsan elszaladt egy év, és vasárnap reggel egyszer csak a rajtban találtam magam*, egész sok lány között, várva a sorsomra. Bemelegítés done, sós Sponser zselé done (ez egész finom, még a kávésnál is jobb…), első 500 méter után 170-es pulzus done…

Kicsit aggódtam, hogy ezt vajon fogom-e végig bírni, de hát ma ennyi volt, nem tudtam lejjebb vinni. Már egy ideje haladtunk, amikor egy lány mellé csapódtam, akivel valahogy nagyon egy tempónk volt. Furcsa módon 175-ös pulzuson még kényelmesen elbeszélgettünk, hogy ki kivel edz, mik a célok, és mivel ő sokkal ügyesebb nálam lefelé, mondta, hogy mutatja az utat, kövessem. Egy darabig ment is, aztán valamit bénáztam egy kis kavicson, és egy kanyarban nem tudták eldönteni előttem, hogy merre van az előre, kis híján sikerült eltévedni… Ezzel le is maradtam, az utolsó nagy meredeknél értem utol őt, hogy aztán a végén ne tudjak kitekerni, és végleg lemaradjak.

Azért bennem volt, hogy én itt bizony kitekerek, de hát ez nem az a nap volt, az egy darab keresztbe gyökéren kiléptek előttem, és muszáj volt leszálljak…visszaszállni meg csak a tetején tudtam, így Ákos is lehagyott, bosszút állt a 24 órásért 🙂

A frissítőre szerettem volna egy órán belül beérni, de ez sem jött össze, csak pár percet javítottam a tavalyihoz képest, jobbra számítottam. A stressz viszont csak innen indult, jön a lefelé.

Idén is száraz volt az erdő nagyja, kicsit talán nyomvályúsabb, mint tavaly, de én is fejlődtem: mindenféle gond, vagy bizonytalanság nélkül jöttem le ott, ahol tavaly egyszer (khm, kétszer – egyet jobbra, egyet balra, mint a csárdás, csak nem vallottam be) elestem. Virult a kis fejem lefelé a mentősök mellett, hogy idén nem állok meg csacsogni 🙂

Meglepően hosszan volt nehéz szakasz, én erre nem így emlékeztem. Viszont azon gondolkoztam a lefeléken, hogy én itt tavaly, miután hiányzott a bőr mindkét karomról, a lábamról, és úgy fájt a vállam, hogy minden kőnél láttam, hogy megint fekszem a földön, hogyan fejeztem be a versenyt? Mi vitt rá, hogy visszaüljek és megcsináljam?

Mindenesetre most azért a sotteres lefelét nagyon megnyomtam, gyorsabban mentem, mint ahogy szerettem volna… Amit sajnálok, hogy egy lány leelőzött, végig láttam a hátát, de esélyem sem volt visszaelőzni, fél percet vert rám, így csak hetediknek értem be.

Végül 2:10 lett az időm, ami pontosan fél órával jobb a tavalyinál. Valami nem volt a helyén, iszonyat magas volt a pulzusom végig, 171-es átlag lett úgy, hogy a felfeléken 175-183 között voltam végig. Ez még nekem is sok… Elvileg 5-10 perccel jobbra számítottunk (Zoli is, pedig ő inkább reális/fölé becsül a realitásnak), pedig nem volt extrém időjárás, kicsit voltam csak fáradt, rendesen edzettem, de hát most ennyi volt bennem. A pozitívum az, hogy most láttam, hogy mennyit tanultam tavalyhoz képest. És hogy mennyi munka van még előttem…


Befutó

* Emellett muszáj megemlítenem (némi verbális erőszak hatására), hogy a felkészítő edzések komoly részét teszik ki a szociális programok. A szombati mentális felkészülés aktív résztvevői voltak Ricsi és Gergő, akiknek hála ismét nem volt nyugalmas a verseny előtti estém, mindent megtettek azért, hogy 
a, én legyek a célpont, és szétcikizzenek, 
b, férfiak lelkének olyan bugyraiba nyerjek betekintést, amit nem biztos, hogy akarok,
c, fesztelenül beszélgessenek velem bármiről, ami eszükbe jut. Jellemzően ez nem szépirodalom.
És mindennek ellenére valamiért élvezem a társaságukat. Magam sem értem 🙂
Ezen kívül Ricsinek köszi a képeket, és a frissítést a csapat nevében!

Csillámpóni hadművelet – 24 órás verseny, Zánka

2016-08-02 / / 0 Comments

Pénteken már tűkön ültem, hogy végre elinduljunk. Egy óra késéssel sikerült is, és a 14:30-as találkozóból lett 15:30, amiből pedig egy kihagyhatatlan kávézás után 16:00…
Ennek örömére elég későn értünk Zánkára, így nem maradt idő a pályabejárásra, de legalább a raj(t)számot átvettük. Csapatkapitányunk kicsit félénken mondta be a Nixi és a Csillámpónik csapatnevet a regisztrációkor, de az első félszegségen gyorsan túlestünk, és büszkén hordtuk a Csillámpónis csapatpólót.
Szóval Nixi és a Csillámpónik. 
Mire felépült a csapatsátor, és átvettük a szállást, elszaladt az este, ismét sikerült 10 körül, rettenetesen éhesen kajához jutni. Ez nem sikeres stratégia, legközelebb már tényleg máshogy kell megoldani, elkerülendő a hisztit. Este még azért kicsit szocializálódtunk, és szombaton egész kipihenten kelt a csapat. Azért a reggeli a teraszon, balatoni kilátással elég menő volt, lehetne belőle rendszer.
Csöppet későn értünk a helyszínre, és a kocsitól a sátorig (~200 m) sikerült felszedni egy tüskét – a tej ugyan megfogta, de hát azért tehetséges vagyok, na.
Sipi segít defektet szerelni, én pedig úgy nézek, mintha értenék hozzá
Pontban délben elrajtolt a mezőny, Ricsi első három köre a tűző napon igen kemény volt…Beálltunk a harmadik helyre, amit nagyon igyekeztünk javítani.
Én 5. voltam a csapatból, először 3 körül került rám a sor. Eredetileg három kört szerettem volna menni, de a második körben annyira elszállt a pulzusom, és annyira megcsapott a nagyonmeleg, hogy hányingerem lett és szédültem… A mező közepén elájulni annyira nem vágytam, így maradtam a két körnél. Szerencsére a második felvonás már jobban ment, kicsit hűlt az idő, de ahhoz, hogy tartani tudjuk a helyezésünket, elég volt nekem ismét két kör. Mindenesetre megelőztem Ákost (a másik Bringabandás csapat egy tagját), aki megkérdezte Zolit, hogy mivel etet engem, hogy így megyek felfelé 🙂 Közben persze Peti is elhúzott mellettem, még rám is kiabált, hogy KÓNUSZNAGYTÁNYÉR, AZEDZŐMINDENTLÁT! 🙂
Itt még örülök
Ahogy esteledett, kicsit jobb lett az idő és a srácok nagyon keményen nyomták a köröket. Bizton állítom, hogy mindenki kihajtotta magából, amit csak lehetett.
Amikor épp nem szerepeltem, azzal töltöttem az időt, hogy a váltó zónában segítettem a kis csapatunknak*, vagy kaját generáltam a sátornál. Nóci is sokat segített, bár mivel a nyolcadik hónapban jár, azért őt nem lehetett annyira terhelni.
Az éjjel (soha nem érhet véget…) kicsit nehezebben telt: mikor besötétedett, és majdnem rám került a sor, beijedtem és mégsem mentem. Ricsi és HGeri mentettek meg, akik helyettem is rótták a köröket. És persze Sipi, aki rendületlenül körözött, a viszontagságok ellenére.
Ricsivel világmegváltottunk a sátor mellett, majd becsatlakozott TGeri is, amikoris elszabadult a pokol 🙂 Beszélgettünk időutazásról, kecskékről, és azt hiszem a hétvégén megint több szintet lépett a kapcsolatom velük <3 Ezen kívül a leharcoltságunk is új szintre lépett. **
Egy kép többet mond…a káoszról
Végül nekem sikerült egytől háromig aludni (vagyis csukott szemmel feküdni a support kocsiban), de akkor már nagyon hideg volt. Hajnalra a fű is harmatos lett, gyakorlatilag minden kint hagyott cuccunk vizes… Itt volt egy keményebb mélypont: még nem akart világosodni, fáztunk, mindenki nagyon fáradt és feszült volt. El is határoztuk, hogy ide többet nem jövünk, mert annyira szörnyű a hajnal.
Mikor kivilágosodott, újra felszerelkeztem, és 6 körül ismét nyomtam két kört. Tulajdonképpen kevésbé volt rossz, mint amennyire számítottam rá két óra alvás után, de azért bírtam nevetés nélkül.
Reggeli családbanmarad: izomlazítás közben próbálok reggelizni a saját köreim előtt
A következő etapban Zoli utolsó előtti körénél tartott, amikor bemondták, hogy a 13-as csapatnál láncszakadás történt, készüljünk. Oké, de melyik kategória 13-as???? Nem tudták megmondani, így pánikszerűen rákészültünk a váltásra, de szerencsére nem mi voltunk azok.
Igazából innentől felpörögtek az események, lassan már mindenki csak két köröket ment, egyrészt, mert nem ment több, másrészt hátha sikerül befogni a második helyezett csapatot.
Az utolsó két körömre már megint túl meleg lett (nekünk semmi se jó, ugyebár), de beleadtam mindent, utána viszont már csak a váltásokra figyeltem.
Ricsi reggeli körei után azt mondta, hogy neki itt a vége, és innentől fotózni fog, mert annyira elfáradt (jogos, ahhoz képest, hogy azzal jött el, hogy éjjel nem fog kimenni, mégiscsak megtette, bőven belefért, hogy elég legyen ennyi)
Zoli az utolsó körében sikerült elessen, mert valakivel összeakadt a kormánya (azt mondta, hogy mindig tök előzékeny volt, és szólt, hogy melyik irányból fog menni. Igazából ez lett a veszte, hogy megint ELŐZékenykedett), tulajdonképpen ez volt a legnagyobb technikai problémánk. Még Richárdunk sem kapott defektet, ami csodaszámba megy. ***
Az utolsó körökre Sipit küldtük ki, két kemény és egy örömkörre. Nagy öleléssel vártuk, boldogan zártuk a harmadik helyen a versenyt. Sikerült a dobogó!
Új mez, raj(t)szám, érem. Büszkeség
Estére annyira fáradtak voltunk, hogy gyakorlatilag mondat közben elaludtunk, így hamar lőtték a pizsit, és 10 óra alvás után sokkal jobban esett a létezés.
Összefoglalva így utólag én nagyon jól éreztem magam. Hazaúton már beszélgettünk a jövő évi felkészülésről, hogy mit kell máshogy csinálni, hogy ha visszatérünk, megnyerjük. Persze szigorúan ugyanezzel a csapattal.
További beszámolók a csapattagoktól emitt és amott  elérhetők.
Kulturált kép az új csapatmezben. Hát nem csinosak? 🙂
A képekért köszi Richárdunknak, illetve hamarosan lesz video is.
—
*Jó tanács a jövőre nézve: ha frissen gyógyult seb van a lábadon, ne térdelj le, miközben rakod át az egyik Csillámpóniról a másikra a chipet, mert ott bizony vízhólyag lesz. És az bizony fáj, valamint elég extrém érzés vízhólyaggal a térdeden élni.
** Az, hogy az izzadt kis testünkre simán vettük vissza a Csillámpónis pólót, hogy az eredményhirdetésre a szétizzadt, poros, büdös mezt vettük fel, csak az jéghegy csúcsa. Az érzés, amikor a valamelyik csapattag által átizzadt chip rákerül a bokádra, megfizethetetlen. Az, hogy azon sárosan kezdesz kajálni ki tudja kinek a tányérjából, alap. Egy idő után már nem foglalkoztat, hogy kinek a kulacsából iszol, mert annyira szomjas vagy, és annyira mindegy. Egy nagy család vagyunk.

***Helyesbítek: a verseny alatt nem kapott defektet, csak hazafelé a kocsitól a lakásig. Tolva. Fogalmunk sincs, hogy ezt hogy sikerült 🙂

Salzkammergut Trophy F – rövid táv, hosszú beszámoló

2016-07-11 / / 0 Comments

Szokás szerint nem tudtunk eseménytelenül elindulni: szerda este bekészítettem egy mosást, rácsuktam a mosógép ajtaját, majd mint aki jól végezte dolgát, elmentem legyártani az útravaló sütit. Két óra múlva ki akartam teregetni – a még mindig száraz ruhákat… Akkor még egy kör, most próbáljuk meg úgy, hogy el is indítom. Nagy nehezen sikerült összepakolni, és csütörtök reggel kivételesen időben indultunk. Begyűjtöttük a többi versenyzőt, és irány Gosau! (Természetesen kávézni megálltunk, csak a miheztartás végett.)

Délutánra értünk a szállásra, most nem adták ki másnak a szobáinkat, de hogy ne legyen unalmas: csőtörés, estig nincs víz. Remek, akkor inkább menjünk bringázni, csak egy fél órát: két A távos és két B távos nagymenő csatlakozott hozzám, megtiszteltetés. Csodaszép helyen laktunk, maga a környék miatt megérné csak úgy visszamenni túrázni is. Gyorsan akklimatizálódtam, úgy 200 m sotteren sikerült fülig összekenni magam.

Pénteken már reggel elindultunk egy rövidet edzeni, hivatalosan kicsit kevesebbet kellett volna mennem, de Zoli meg akarta mutatni az Ewige wandot, mint a legnehezebb szakaszt az én távomon. Verőfényes napsütés, szinte száraz utak, fenn az alagútnál fotózkodtunk is  kicsit, aztán irány lefelé a kövesen. Mivel nem csúszott, úgy a 95%-án lementem, egy-két helyen szálltam le, ahol nagyobb letörések jöttek. Jól meg is ijedtem, hogy itt egyedül (illetve sok F távossal), hogyan fogok lejutni. Mintha a Szilvás legrosszabb 200 métere tartana itt kilométereken át. Már itt nem éreztem jól magam, de betudtam a versenyparának, az mindig van.

Délután rajtszám átvétel: negyedszerre vagyok itt, de először van saját rajtszámom, izgalmas érzés. Rengeteg ismerős volt, jó kis csapat jött össze, vacsinál már csak a verseny taktikákról volt szó. Hány zselét, hova teszik, Bettiék hol frissítenek, mikor fognak érkezni, hova vigyem a kocsit, mikor kelünk.

Zoli és Sipi az A távon (beszámolóik átkattintás után itt lesznek hamarosan elérhetők) indultak, ők az én hős droidjaim. Nyilván ők voltak a fontosabbak, bringafelkészítés még este 10-ig. Közben kiderült, hogy ereszt a hátsó kerekem. Csak a versenyt bírja ki…
Izgalmas éjszakánk volt, 11-től fél 2-ig aludtam, akkor Zoli motoszkált, aztán 3kor (igen, HÁROMKOR) csörgött is az óra. Zoli és Sipi rángatják magukra a bringásnacit a töksötétben, meg is jegyeztem, hogy ez akkor sem lenne furcsább, ha a flitteres nagyestélyimet vennék épp magukra. A megdöbbentő az, hogy rajtuk kívül még 716 elmebeteg pontosan ugyanezt csinálta. Mármint nem a nagyestélyimet rángatták fel, hanem az A táv rajtra készültek. Gyártottam a fiúknak reggelit, 4 körül pedig már a kocsiban ültünk Petivel, aki szintén ex-Bringabandás, szintén A távos, és irány a rajt!

5-kor már fergeteges volt ott a hangulat, egész nagy tömeg gyűlt össze nézőkből is. 3-2-1, ugyan nem a FIRE, de rajt! Szegények akkor vették észre, hogy hatalmas fekete felhők gyűlnek a fejünk felett.

Én még visszafeküdtem két órára, nyilván rém pihentető volt ennyi részletben aludni, fél 8-kor pedig leballagtam a saját bringás nacimban a saját reggelimet elfogyasztani. Kinéztem az ablakon (öreg hiba), SZAKAD AZ ESŐ. Hát nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek (ez kitartott egész nap), és csak fogtam a fejem a kis kávém fölött, és néztem, ahogy ázik szét az összes hegy (na jó, káromkodtam is). Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy akkor én inkább nem indulok, ennek nem lesz élvezeti értéke.

 Végülis 11-kor Dusit is elrajtoltattam, és elmentem melegíteni. Esőben. Legalább rendesen bemelegítettem, itt volt lehetőség, és hamar be is álltam a rajtba (a kerekem még mindig ereszt, csodás), hogy jó helyen legyek (nem mintha számított volna így utólag).

Rajtra várva

Pontban 11:50-kor eldördült a rajtpisztoly, irány a hegyekbe. Kicsit más úton, de ugyanúgy aszfalton indultunk fel. Én úgy gondoltam, hogy ez csak a verseny eleje, azért nem megy. Aztán ahogy haladtunk fel, még mindig nem ment, mellettem mentek el az emberek: mi ez a rendszer, felfelé nem így szokás! Nem ment fel a pulzusom, 165-170 között megállt, és nem bírtam feljebb kergetni. Nem volt erő… Az első trail szakaszon kapásból le is szálltam, térdig érő sár… Csúszott mint állat, alig bírtam levergődni, közben mentek el mellettem, igazán motiváló… Vissza aszfalt, a kerékből a sár csapódott mindenfelé, közben elkezdett esni is. Csodálatos… Újabb adag aszfalt, most pedig hogy igazán szép legyen, el is kezdett esni… Pedig már azt hittem, hogy tisztul, én kis naiv. Közben egy lány már fekszik az út szélén, ellátják, gondolom nagyot esett. Egy helyen annyira meredek volt az aszfalt, hogy tolni kellett, elképesztő utakat építenek az osztrákok – viszont az egész úton ennyi volt a felfelé tolás.

Lassan a péntekről ismert útra értünk: lejtős aszfalt, becsatlakozunk az erdőbe, itt az Ewige wand. A tegnapi élmény út most sáros, csúsznak a kövek, sokan vannak, nem férek el, előzni próbálok, utána engem előznek, szörnyű, legyünk már túl ezen. Magán a falon már jól voltam, majdnem sikerült a képen mosolyogni is. Szerencsére idén ki volt világítva az alagút, így láttam merre megyünk, de tudtam: jön a neheze. Persze le is szálltam, kicsit toltam, visszaszálltam, letörés, lemászás. Próbálnék visszaszállni, nem tudok becsatolni. Körömmel kikaparom az spdből a beleragadt fadarabot (nem teremsport, értem?), felszállok, legalább kis sotter, jól kitaposva, egész stabil. Itt a lányok mocsokjól mennek lefelé az ilyen utakon, hiába, aszfalthoz és sotterhez vannak szokva.

Kivételesen a bringán

Újabb sokk: a következő erdei kövesen ránk engedik az A távosokat. Ezek állatok… Próbálok elugrálni, alig tudok felszállni, megintcsak sok tolás, kevés gurulás. Legyen már vége…

Mikor leértünk az aszfaltra, tudtam, hogy itt lehet nyomni, majdnem sík, rá is kezdtem, bár tudtam, hogy az eredetileg tervezett időt már rég túlléptem. Egy keskenyebb ösvényen kiabálnak, hogy engedjem el, három A távos. Kettő elmegy, a harmadik elrántja a kormányomat, valahogy megtartom, nekimegy a kerekemnek is, hát fogalmam sincs, hogy nem estem el. Legalább bocsánatot kért.

Oké, túl vagyok a nehezén, innentől jó sok felfelé, a 22 km-nél lévő a frissítő a cél. Közben elszáguldottam Bettiék mellett, mire feldolgoztam, hogy ők voltak, már nem tudtam megállni.

A hosszú sotter hol felment, hol lejtett kicsit, már küzdöttem az életemért, csak a frissítő tartotta a lelket bennem. Még rajtam volt az esőkabát, nem akartam a pihenőig levenni, de közben melegedett az idő, jó kis pára, folyt rólam a víz. Fél órával a tervezett után értem a frissítőre, kabát le, egy zselé, víz a kulacsba, menjünk, essünk túl a maradékon.

Tudtam, hogy csak pár km van hátra felfelé, próbáltam nyomni, de hát az erőm a völgyben maradt. Közben pár elgyötört A távos ment el mellettem úgy két tizeddel gyorsabban, mint én, néha egyet-egyet visszaelőztem, szegények már 10 órája nyomták. Volt időm nézelődni, nagyon szép hegyek között csavarogtunk felfelé, közben azon gondolkoztam, hogy

a, miért vagyok én itt?
b, mikor fogy már el a hegy
c, tényleg kell ez nekem???
d, nem akarok bringát látni idén

Egyszer csak véget ért a fel, elindultunk lefelé. Itt már kicsit eldurrant az agyam, hogy miazhogynemmegy, hát nem lenne rám büszke a tanári kar, szégyent hozok rájuk, nem ezt tanították. Jobban is ment valahogy, kezdtem hozzászokni az utakhoz. Ahol elvált az A táv az F-től, már nem volt vészes, kicsit technikás, de szárazabbm, nem túl meredek, ez nekem való. Egy lánnyal sokat meccseltem, lefelé ő a jobb, felfelé egyértelműen én.

Már csak 4-5 km lehetett hátra, amikor begörcsölt a combom, annyira, hogy majdnem eldobtam a bringát.. Ha lett volna még felfelé, nem biztos, hogy megcsinálom… Szerencsére hamar jött egy lejtő, ahol ki tudtam állni, és elmúlt a görcs, de innentől végig fájt.

Mikor beértem az aszfaltra, már láttam előttem az előbb említett lányt, elkezdtem sprintelni. Toltam neki, ami a csövön kifért, a befutóig lehagytam őt is és egy másik lányt is. Mikor megláttam a célegyenest, majdnem sírva fakadtam, hogy végre vége…

Sikerült mosolyogni

 A 38 km-t, 1100m szintet végül 2:55 alatt tettem meg, ami eléggé csalódás. 45. lettem 100 lányból, ami sokkal jobb is lehetett volna. Az átlagpulzusom a szokásos 175 körüli helyett 160 lett, ebből is látszik, hogy milyen gyenge voltam. Az esős, saras időjárás rengeteget rontott, de az a legnagyobb tanulság, hogy vagy support vagyok, vagy versenyző. Az éjszaka rengeteget kivett belőlem, nem pihentem, és végig éreztem a fáradtságot. Sajnos ezt elrontottam, de tanultam belőle.

Zoli és Sipi is megcsinálták az A távot, állati büszke vagyok rájuk, ez nagyon sok embernek nem sikerült. Megkapták a fekete pólót, a sört, és volt boldogság. Legalább nekik. 🙂

Hősök sörrel

Vasárnapra igen kalandos hazautunk kerekedett, letereltek az autópályáról, jóval éjfél után értünk haza, így mára muszáj volt egy pihenőnap.

Most már újra elhiszem, hogy a bringa jó, következő esemény a 24 órás, nagy reményekkel. És sok csillámpónival 🙂

Duna Maraton – vakrepülés a bozótban

2016-07-04 / / 0 Comments

Ahogy korábban már írtam, az utóbbi időben nem ment jól. Valahogy nem éreztem magam jól a nyeregben, a múlt szerdai „edzés” pedig csak hangulatában volt fergeteges, edzésértéke kevés volt. Tehát kicsit elbizonytalanodtam (vagy mégsem?), hogy most mi is lesz velem vasárnap.
Szombaton már nagyon izgultam, és a technikai is mintha ellenem dolgozott volna: Zoli elvette a tartalék fékbetétemet, nekem meg nem annyira van hátsóm. (Igen, hátsóm van, engedjük is el a témát, hátsó fékem nincs :)) Mindegy, 30 km-t még kibír. A többi csak úgy felsorolásszerűen:
  • Nincs szintrajz, a Stravárol letöltött csak többé-kevésbé fedi a valóságot
  •  De nem is láttam a pályát, tök ismeretlen lesz az út. Hatalmas gyakorlatomnak köszönhetően ez sem sokat segít…
  • Ha végig is mentünk volna rajta, utolsó nap megváltoztatták az elejét. Mindegyaz, majd lesz valami. Most úgyis jobban figyelnek a biztonságra.
  • Ha nincs fék, gyorsabb vagyok…
  • Az órám hol mér, hol nem. Edzésen pedálfordulat nem volt, néha a pulzusom nincs. Mindegy, pulzuskontrol versenyen úgysincs.

Ezek után a közepesek rajtja előtt már láttam, hogy bizony a rövidesek már bent állnak, én meg még bóklászok, szóval elzúztam, és kemény 6 percet melegítettem, aminek nyilván rengeteg értelme volt. Valahogy beálltam, eléggé hátra, Ricsi meg szórakoztatott (hősi cselekedet 1: nagyön örültem neki, hogy nem egyedül álltam ott várva a sorsomra) és csinált rólam pár nem-mongúz képet (hősi cselekedet 2):

If it is not on Strava, it never happened
Fél órával a közepesek után mi is elrajtoltunk, jól be is szorultam a kapunál. Ellenben innentől meg a sebességemet nem mérte a kis kütyü… Na remek, akkor indulhat a vakrepülés, megyek a tömeg után, aztán majd a második frissítőnél tudni fogom, hogy a felénél járok…
Az aszfalton már éreztem, hogy egész jó lesz ez, nem akartam lefordulni a bringáról. Néhány km múlva pedig a sebességmérés is felébredt, ami annyit legalább segített, hogy ugrált előttem egy csomó szám, de attól még nem tudtam, hogy hol lehetek.
Beérve az erdőbe az első egynyomosra gyorsan befeszültem és ráparáztam a semmire. Olyan mereven ültem a bringán, mint egy betonszobor, szerintem félhangosan beszéltem magamban, hogy jó, akkor ezt itt most lehet abbafejezni, mert így nagyon hosszú lesz ez a 30 km. Szerencsére ettől a hangnemtől összerántottam magam, és máris jobb lett. Onnantól elmúlt ez az érzés, és a kövesebb részeken már majdnem utol is értem az előttem lévőket.
Az első meredekebb felfelén nekiindultam, hogy énittmostaztánletépemapedáltéskitekerek, aztán persze előttem kiléptek, így ráfoghattam, hogy emiatt kellett feltoljam 🙂 Ez a nagy erő pont a lejtőig tartott, ahol elmentek mellettem a srácok. De legalább élveztem a lefeléket! Sok nyomvályú volt, de a tanári karom ennél durvább helyen zavar le kérdés nélkül. (Még a végén HGerinek lesz igaza, hogy a magyar rövidtávokat simán megcsinálom…)
Egész hamar eljött a fent nevezett frissítő, a félút – 55 perc: itt megörültem, tartom a kinézett tempót. Megvolt a fél zselé, kicsi víz, toljuk neki.
Fel az aszfalton, el a srácok mellett újra. Újra lejtő, újra mennek el mellettem. Meg is jegyezték, hogy erősebb vagyok, de lefelé ők bátrabbak. Hát, megvan a fejlesztenivaló….
Ráfordultunk valami mezőre, ha már meredek, legalább nem nyomvályús…Fel nehéz, lefelé ráz mint állat, essünk már túl rajta. Utolsó erdei szakasz, előre kiabálnak, hogy nagyon sáros, nagyon csúszik, óvatosan. Hát, nem csúszott – oké, inkább szóljanak, csak már láttam lelki szemeim előtt, hogy itt majd vonszolom a bringát a térdigérő mocsárban, de éppencsak nedves volt. Sőt, az utolsó letörésnél annyira mondták, hogy veszélyes, hogy le is szálltam, pedig nem kellett volna. (Nem mintha számítana, hogy veszítettem úgy 5 másodpercet)
Végre az utolsó emelkedő: meglepően sokáig bírtam, de a háromnegyedénél muszáj volt leszállni – éppencsak annyira voltam fáradt, hogy már feltolni is csak Superman pozícióban sikerült, félve, hogy közben pofára esek… De már látszott az utolsó frissítő, akkor nem lehet messze a cél! Szóltak is, hogy kb. 7 km, nagyja lefelé. Akkor hajrá, időben vagyok, most kell megtolni rendesen.
Komolyan, jobban félek az aprókavicstól mint a sziklakerttől… Próbáltam engedni, szerencsére senki nem volt a közelben, és nem is volt hosszú szakasz. Beérve az aszfaltra nagytempó – célegyenes! (ami kicsit görbe, de egynek jó lesz :)) Innen végigsprinteltem, ami a csövön kifér alapon – nagyon megörültem a Bazilika látványának.
Így a vége 1:53 lett, a kitűzött cél két órán belül volt. Ugyan a dobogó még messze van, de mivel első 10 a cél idénre, a 6. helyemmel maximálisan elégedett vagyok! A 172-es átlagpulzus pedig mutatja, hogy nem sokat lazsáltam útközben. Ricsi és Vivi bent vártak a célban (hősi cselekedet 3), így volt lehetőségem eldobni a bringát és eldőlni 🙂
Ezt is Ricsi követte el, innen is köszi a fotózást és a hősi cselekedeteidet, amit végrehajtottál a nap folyamán! 🙂

U.i. A hősi cselekedetek mellé pedig alább a lantkíséret: 

Szilvásvárad maraton – hétvégi „aktív pihenés”

2016-05-30 / / 0 Comments
Hol is hagytam abba legutóbb?
Jaigen, kihagytam azt a részt, amikor csütörtökön a két Geri elvitt HHH-ra utolsó technikai gyakorlásra, ami végülis akkora sikerélmény volt, hogy el is múlt az összes pánikom. Felküldtek a meredeken, amin eddig nem tudtam kitekerni: most elsőre sikerült; és lementem kétszer is a helyi sziklakerten, amiről álmomban nem gondoltam volna, hogy sikerül. Főleg azt nem, hogy az első kör után ki merem mondani, hogy még egyszer lejönnék. Ők meg hajlamosak komolyan venni az ilyen megjegyzéseket 🙂

A szombat reggeli gyors bringamosás után sikerült elindulnunk Szilvásra úgy nagyjából a tervezett időben, hogy aztán már Aszódon megálljunk kajálni, és Hatvan környékén kávézni. (Másodszorra már nem mertem volna azt mondani, hogy nem állunk meg kávézni, mert akkor mehetek vonattal a versenyre, vagy könyöröghetem be magam a másik kocsiba :))
Az első sokk akkor ért, amikor leértünk a szállásra, a tulajdonos hölgy pedig kicsit megilletődve mondta, hogy hát itt már hárman átvették a szállást, ő se értette, hát úgy tudta, hatan leszünk… Na remek, most mi legyen? A gyors pánikroham és néhány telefon után sikerült elintézni, és átvehettük a szobákat, vészhelyzet elhárítva.
Legurultunk a rajtszámokért, és egy gyors átmozgatásra, aztán megpróbáltunk vacsizni. Gyenge kezdés utáni erős visszaeséssel folytatódott a nap… Nem találtunk helyet, ahol egyrészt 10-en le tudtunk volna ülni, másrészt belátható időn belül adnak kaját. Végül két részre szakadtunk, és mindenki jóllakott, de úgy tűnik, én már sosem fogok palacsintát enni a Bringabandásokkal, már másodszor nem kapunk.
Vasárnap reggelre azért már elkezdtem rendesen izgulni, furcsa is lett volna beállni a rajtba 160-as pulzus alatt… Az meg felettébb gyanús volt, hogy már két hete nem esett az eső, és verőfényes napsütésre ébredtünk. Szilvásvárad napsütésben??? Hát sokmindenre számítottam az elmúlt hónapokban, de arra nem, hogy a portól nem fogok látni. Száraz pálya? Szilváson? Itt valami nem stimmel. 🙂

Rövid bemelegítés után útjára indítottam a srácokat, majd össze-vissza bolyongtam, mire felszedtem Dusánt. Vele álltam be a rajtba, végre nem egyedül kellett induljak! Sokkal jobb így, hogy az utolsó negyed órában még valaki szórakoztat. A lányok fotóztak, mi pózoltunk, fél zselé, kicsi izo, FIRE!

Rajt előtti pózolj Dusival

Az aszfalt elején, még síkon 170-re ugrott a pulzusom, gondoltam is rá, hogy így szép menet lesz, hova fog emelkedni, ha már most ennyi??? Végül nem is ment olyan magasra, és egész vállalható tempóban mentem felfelé az aszfalton. Mindenki más meg húzott el mellettem, szokás szerint, pont a feléig, amikor már magamhoz tértem, a rakéták meg kimerültek. Hiába, én is dízelmozdony vagyok, kell idő mire belejövök, de utána egyenletesen megyek tovább.

Szépen rákészültem az előre egyeztetett kicsi pihenővel az aszfaltról letérésre, erre kilépnek előttem… Nade, vissza tudtam csatolni, és megint kb. a háromnegyedéig kimentem (alig 192-ig jutott a pulzusom), ott kicsit toligáltam, (b*zi, aki tolja, ugye), aztán a kis átkötő után ismét vissza tudtam szállni, nem is volt megállás. Azért jó érzés volt, hogy ki tudtam tekerni innentől, még ha nem is csúcssebességgel, de legalább haladtam. Kerülgettem a népet, volt, hogy mutatták az utat. Mindig arra jutok, hogy a bringás srácok kedves népség 🙂

Az aszfaltos lejtőn elengedtem lesz, ami lesz alapon. Páran ugyan elmentek mellettem, de felnyomtam az átlagsebességemet, kihasználván ezt a szakaszt.
Az első pihenőhöz kicsit több, mint egy óra alatt értem, megálltam vízért (nem jó, hogy csak izo volt nálam, már untam az édes ízt és nagyon szomjas voltam), de a zselé már megint kimaradt, később éreztem is hiányát (az utolsó lejtőn már határozottan éhes voltam).
Még emlékszem, hogy volt egy rész két hete, egy köves kicsi lejtő, ahol megcsúsztam, mert vizes volt – így szárazon nem is találtam meg, hogy melyik lehetett az, fel is bátorodtam ezen.
Az utolsó két emelkedő már nem esett jól, de mivel tudtam, hogy itt a vége, lehetett nyomni rendesen. Már messziről tudtam, hogy honnan indul a lejt, vártam a három felkiáltójelet. Úgy voltam, hogy elindulok, és ahol nem oké, ott leszállok. De oké volt!!! Végig lejöttem, virult is a fejem, hogy túl vagyok a nehezén, innen már csak lefelé kell menni!
Láttam, hogy időben vagyok, és ha a 2:10-es álomidő nem is lesz meg, de 2:15-re behozom, végülis az volt a cél. Mondjuk rázkódtam lefelé rendesen, de mivel porzott minden, átléptem a határaimat, mentem lefelé ész nélkül. Kanyarokra nagyon figyeltem, hiába, jó tanáraim vannak (vagy legalábbis végtelenül türelmesek), és a befutóban még sprintelni is volt erőm 🙂

Bizonyíték, hogy jártam az erdőben 🙂

Végül ugyan megcsináltam, amit kitűztem, 2:16:30 a hivatalos időm, és ezzel 8. lettem, ami pontosan az elvárt. 5 hónap kemény munkája van benne, és végülis majdnem egy órával jobb, mint három éve, az első versenyemen. Ettől függetlenül nem vagyok igazán elégedett magammal (a maximalista törpe már megint össze-vissza beszél). Ennyi volt bennem, semmi több, de a Dunán még jobban meg fogom nyomni.

A srácok mindenesetre nagyon jók voltak, Dusán ugyan egy tömegkarambolba keveredett (nem lehetne egy olyan verseny, ahol senki nem esik el a társaságból? Csak úgy ötletként, egyszer kipróbálhatnánk milyen…), de így is jó idő futott, és utólag eredménylistát és strava szegmenseket átrágva, igazi álomidők lettek!
Hazafelé ment a sztorizgatás a kocsiban, Sipi hosszútáv beszámolóját hallgattuk (107 km, 2600 m szint), túratempóra vette, és beszélgetett közben másokkal. Majd elhangzott a nap mondata: neki ez aktív pihenés volt. Aha, szóval én épp küzdök az életbenmaradásért, neki pedig a hosszútáv az aktív pihenés. Hát, nézőpont kérdése…

Balaton maraton – az első (siker)élmények

2016-05-02 / / 0 Comments
Már szombaton lementünk Füredre, hogy egy kis pályabejárás után rendes vacsival és kis szocializálódással hangolódjunk a versenyre.
Mi hárman délutánra le is értünk, szállásátvétel után kapásból bringára pattantunk, hogy kemény 5 perc tekerés után már le is szálljunk a Rétesháznál kávézni. Ez után a végtelenül kimerítő edzésprogram után azért elmentünk megkeresni a versenyközpontot, meg a pálya elejét. Nem találtuk meg… Mindenesetre hozzánk csapódott még két bringás, így már öten kerestük, hogy vajon merre van a hegy. Kicsit bolyongtunk, de mivel nekem érdemes volt visszafogottan széthajtani magam, inkább lecsatlakoztam és a városban gurulgattam úgy egy óra átmozgatósat.
Mikor leértek a többiek is, már pont kellően éhesek voltunk, így irány Tihany, és egy fájdalmas szóviccekben gazdag vacsora…legalább a kaja jó volt, ha már a humorunk nem. Alaposan összeszocializálódtunk az este, elég későn kerültünk ágyba, de cserébe nem tudtam elaludni, forgolódtam egy darabig, és közben idegesítettem magam, hogy muszáj aludni, mert nem leszek vidám reggel.
Végül egy órával a többiek előtt ébredtem, így volt időm nyugodtan kávézni, és reggelit gyártani, nehogy a versenyzők kaja nélkül induljanak. Sőt, még a kávét/narancslevet is ágyba kapták, szóval én minden tőlem telhetőt megtettem a siker érdekében!
  Amíg a fiúk neveztek, én ácsorogtam és próbáltam infot gyűjteni a pályáról, sajnos meghallottam, hogy a rövid távban lesz a DH rész és minden izgalom. Hát lesápadtam, hogy mire vállalkoztam, komolyan elgondolkoztam, hogy biztos kell-e ez nekem, de már nem volt visszaút. 
Délben elrajtoltak a srácok, én meg csendes magányomban beálltam a rajtba. Meglepő módon itt már nem rántott görcsbe az ideg, esélytelenek nyugalmával ácsorogtam ott és vártam a FIRE első hangjait. (Imádok erre rajtolni, annyira visz magával…még ha lassú rajt is, akkor is megadja az alaphangulatot)
Az elején mindenki elsprintelt mellettem, csak néztem, hogy hogy húznak el mellettem már a rajt után… pont az első emelkedő félig, ahol elkezdtem szép lassan visszaelőzgetni, mert persze nem bírták sokáig. Amint kiértünk az első sziklás emelkedőre, máris elestek előttem, szóval tolhattam fel, hogy ki tudjam kerülni a tömeget. Onnantól viszont nem volt megállás! Innentől felfelé már nekem már nem volt gond. Az első háromnyilas lefelénél jól bedugultunk, szép kis sorbaállás kerekedett (ami mondjuk nem is volt akkora baj, mert így rá lehetett fogni, hogy azért szálltunk le, mert tömeg volt, és nem azért, mert amúgy se tudtam volna lejönni.) Kicsit megijedtem, hogy hány ilyen rész van még vajon, de kiderült, hogy ez volt az egyetlen leszállós. Ez után egy egynyomos kis patakpart jött, eszembe is jutott a soproni kaland, tehát egész bátran mertem menni.
Mivel az okosok azt mondják, hogy a versenyt felfelé kell megnyerni, nyomtam is rendesen, végig csúcs-pulzuson, gyakorlatilag anaerobban töltöttem a teljes versenyt (178-as átlagpulzus – fájt is a fejem este). Annyira jól ment felfelé, hogy ahol elkezdték tolni a pasik (lányok sehol…), én szép kis mókuskerékben mentem el mellettük, sehol nem kellett leszállnom. Egyszer utánam is kiabáltak, hogy hol a motor a vázban? De mondtam, hogy csak könnyű a bringa, azért megy fel így 🙂

A pihenőn persze nem álltam meg, csak egy korty vízre. Ez hülye ötlet volt, sokkal többet kellett volna innom végig, és mondjuk legalább egy zselé kellett volna. De akkor már csak 9 km volt hátra…
Innen jött a jó kis apró kavicsos – sodrós rész, az nem tetszett. Emlékeztem arra, amit Sipi, Gergő meg Zoli magyaráztak a kanyarodásról, nagyon igyekeztem követni az instrukciókat, és így mindenen át tudtam jönni, megcsúszás nélkül. Azért van még hova gyorsulni… De a többi háromnyilas lefelénél már nem is értettem, hogy mi volt a nehéz? Sőt, tulajdonképpen az egész pálya teljesen vállalható volt, nem volt necces rész benne. Magam is meglepődtem, hogy tulajdonképpen sehol nem féltem, és mindig megtaláltam a jó nyomot.
Később két srácot megelőztem, aztán lejtőn elmentek mellettem. Másodszor is utolértem őket, megint elmentek mellettem lefelé. Harmadszorra, mikor már majdnem utolértem őket, rájuk kiabáltam, hogy srácok, ne hagyjátok, hogy megint utolérjelek titeket! Akkor mondták, hogy igazából ők a hosszútáv sereghajtói, tehát utolértem azokat, akik 15 perccel előttem indultak… Eleinte nem is éreztem magam olyan jónak, itt kezdett gyanús lenni, hogy jobb helyen vagyok, mint gondoltam. Kicsit még beszélgettem velük, aztán már lassan jött az elágazás: nekem már csak 6 km volt hátra!
Utolsó mászások jöttek, még utoljára kiabálok, hogy jövök balról! Jabocs, jobbról! …. még minding nem ismerem fel az irányokat 🙂 Itt persze több volt a szerencsém, mint az eszem, pont egy nyomvályús rész jött, és a jobb sáv volt a járható, csak a véletlennek köszönhetem, hogy ott jöttem, a srácok, akiket kikerültem, bekerültek a nyomba.
Az utolsó egynyomos előtt elment mellettem egy Mesterbike-os lány, innen gratulálok neki, egy percet vert rám (nem az én kategóriámból való) 🙂 Talán ez az erdei lejtős rész volt a legszebb, igyekeztem engedni is, de hát persze lefelé esélyem sem volt utolérni. Még volt két félreugrásom, amikor utolértek a nagyfiúk, de onnantól csak száguldás volt lefelé a célig.
A célul kitűzött 1 óra 45 perces álomidő végül meglett, a hivatalos 1:44:26, ezzel a korosztályomban 4. lettem. Sokkal jobb helyezés, mint amire számítottam. A dobogótól 6 percre, a győzelemtől 15 percre vagyok. Ezek belátható idők, ma még esélytelen lett volna, de ki tudja, mit hoz a jövő meg a sok edzés. Az biztos, hogy rengeteg önbizalmat adott ez a verseny, és sokkal bátrabban állok oda Szilvásra (ott biztos nem leszek dobogó-közben, jönnek a nagylányok is).
Ellenben a barátaimra nem vagyok büszke ezen a hétvégén. Azt hiszem, mindenki szerencséjét elvettem: volt két technikai hiba (az egyik HGerié, el sem tudott indulni a versenyen), egy eltévedés, egy esés Sipitől, akivel így a kórházban kötöttünk ki (Jobbulást, hétvégén már tekerni kell!), egy nembringás kislábujj törés, és egy verseny utáni elgyötört arc. Remélem a Szilvás jobban sikerül, srácok!

Newer posts

Meta

© 2020 Egy lány a bringán

Theme by Anders Noren — Up ↑