Category: Verseny (page 1 of 2)

Versenybeszámolók, élmények, fájdalmak

Wimbledon Half Marathon – Heroine Run – kesoi beszamolo

Szoval az van, hogy mostantol nagyjabol ketheti rendszeresseggel lesz blog a kovetkezo legalabb harom honapban. Van ez a kis ize, szoval monjduk, hogy fogadas…vagyis inkabb fogadalom, miszerint akinek nincs kethetente egy posztja, az veszit. Csokit. Marpedig az nem jatek.

Update: nos, hogy is mondjam. Lusta disznok! 🙂 Masfel hete itt ul a bejegyzes, es nem birtam befejezni, most meg mar megint annyi minden tortent…. de sebaj, most ez kimegy, es idealis esetben lesz ujabb poszt hamarosan. Aztan fogjatok szavamon!

Ugyhogy olvassatok szepen masik blogot is (szponzoralt tartalom, meg a reklam helye, es termekmegjelenitest is tartalmaz):

https://hungarokatalan.wordpress.com/

Nade nem is ezt akartam mondani, hanem osszerakni egy versenybeszamolot.

Vegre eljott augusztus eleje is, hosegriadoval, meg a huvos Angliaban sargara szikkadt fuvel, patakokban csorgo izzadtsaggal, es budos emberekkel. Meg jo, hogy nem kell tomegkozlekedjek…

Ezzel egyutt azonban a masodik kinezett versenyem, a Wimbledon Felmaraton is. Elozo heten megint ugy ereztem, hogy ez nem fog menni, meg lassu is vagyok, meg egyaltalan, mit erolkodok??

De megerkezett az uj cipom, (nyilvan rozsaszin), meg van uj fulesem is (ez csak azert nem rozsaszin, mert az nem volt, de legalabb vegre nem csavarodik korem a zsinor, es van meg egy eszkoz nalam, ami lemerulhet). Marpedig amikor egy vagyont koltok magamra, nem tehetem meg, hogy nem hasznalom oket.

Szombaton delutan bemenekultem Agihoz, mert o kicsit kozelebb lakik a tett helyszinehez, es csendes maganyomban idegesitettem magam, hogy odatalalok-e, mit fogok csinalni egyedul, hogy oldom meg a futast, frissitest, celbaerkezes utani osszeesest.

Vasarnap reggel teljes menetfelszerelessel nekivagtam Londonnak, hogy kijussak a vilag vegere. Mire a harmadik buszon voltam, mar vilagos volt, hogy ha akarnek sem tudnek eltevedni, mert kizarolag futocuccban levo nepek voltak rajta.*

Gyors rajtszamatvetel, taskaleadas, rajtban idegeskedes utan a masodik zonabol elrajtoltam. Ezzel brutto idobol maris buktam 3 percet, szoval a celfoton nem a valosag van.

Az eleje jo suru volt, rengeteg ember, szuk hely, probaltam kerulgetni oket. Mivel vegig trail volt, kicsit ugy ereztem magam, mintha a Bukkon lennek (ez a motivum parszor meg megjelent lelki szemeim elott).

Szoval az elso 10 km nagyjabol esemenytelenul telt, 55 perc koruli idovel, amivel mar majdnem elegedett voltam, hiszen alig lassabb, mint legutobb Xeonnal. Marpedig nemcsakhogy meleg volt, de kicsit hullamos is a palya. Ellenben a masodik 10… azt hittem, sosem erek a vegere.

Bizonyara nem vagyok jo versenyzo alkat, de felutra elfogytam fejben, es ujra ossze kellett szedni magam. A lejton ismet arra gondoltam, hogy a Bukkon vagyok, es csak engedem a Traktornak, hagy menjen… Szerencsere technikabol nem vagyok olyan rossz, ugyhogy akik felfele lehagytak, azokat gyorsan utolertem. Meg az orara ranezve 5 perc koruli km…nos, azert az nem az en tempom**

Olyan 15-16 kmnel ereztem, hogy itt baj lesz, metalkesz vagyok es meg jo sok van hatra. Betoltam a koffeines zselet, nem sokkal kesobb a frissiton egy adag vizet, remelve, hogy innentol jobb lesz. Sokkal nem lett…

A tempom alaposan visszaesett, es inkabb volt 6 perc mint alatta… nem nagyon orultem neki, hiszen lattam, hogy a ket ora mar nem lesz meg. A utolso ket kmre megprobaltam felszivni magam, hogy marmindjartvegemostmegegynagylevego, de 19 kmnel bele kellett setalni az emelkedobe… nem voltam boldog, de hat ez van, utana mar csak beesni volt erom a celba.

Netto ido 2:02:51, ami negy es fel perccel rosszabb, mint az elozo. Cserebe nem volt segitom, messze nem sik es nem aszfalt volt a palya, ellenben mocskosmeleg volt. Szoval osszessegeben akar elegedett is lehetnek. Mondjuk, hogy az vagyok, mert megint megvolt egy felmaraton.

Nade osszeszedem magam, es ugyan egy parszor utkozben mind a Ricsi-skalat kiakasztottam (mind sajat magam…), valamint elmondtam, hogy soha tobbe nem futok, es hogy meg egyszer tuti nem versenyzek, de ez nagyjabol abban a pillanatban elmult, amint atleptem a celvonalat. Meg ha ez az arcomon nem is latszik… Szoval most egy darabig versenyszunet lesz, legkozelebb talan oktoberben lesz valami. Vagyis nem talan, hanem biztosan lesz oktoberben valami, csak meg nincs eldontve sem a datum, sem a hely.

Mindenesetre keszulok nagyon a mindenre is!

* a netto 2,5 oras hazaut mondjuk nem hianyzott. Foleg, hogy hetfon a kollegam megjegyezte, hogy ugyanez az ut kocsival kb. 25 perc. Eh. 

**titkos vagyam egyszer 5 perc korul futni. Meg megnezni, hogy mit birok uveghangon 1 kmen. Meg igazabol egy 10k verseny is jol jonne, csak ugy tesztelesbol, hogy ot evvel ezelotthoz kepest mennyit fejlodtem. Meg lassan be is foghatnam. 

It’s kind of fun to do the impossible

1:58:12!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Gyorsan lelottem a poent, nyilvan rettento nehez kitalalni, hogy a felmaraton ideje a fenti szamsor. Most meg rovid beszamolo, mert olyan kimerult vagyok, hogy nehezemre esik nyomkodni a betuket.

Szovalkezdem az elejen. Penteken ugyan aludni nem sikerult (konnyeden osszemerheto az alvassal es futassal toltott orak szama), tehat szombat reggel nagyjabol ugy keltem, mint akit agyonvertek.

Xeonnal 8kor talalkoztunk, fogtunk egy Ubert (mert az itt legalis…), es kigurultunk a tora. Meglepoen gyors rajtszamatvetel utan konstataltuk, hogy kozben meg folyik egy triatlon itt elottunk, ezt nehezen ertelmeztem. Mindenesetre nem kaptam kedvet 10 fokban beugrani a toba es hajnalban nekiallni pancsikolni uszast imitalva (neoprenben sem. Vizes lesz a hajam. Meg a tobbi reszem is. Es nincs kopoltyum se.)

Mindenesetre 10re ket pisi, egy kis gyumolcsle, banan, fotozkodas es fagyhalal utan mar indult is a verseny. A palya nem az a fergetegesen izgalmas, ami minden kanyarban tartogat valami meglepetest, ugyanis a tavat kerulgettuk. Negyszer. Nehez fejszamolassal kijon, hogy nagyjabol 5 km volt egy kor.

Elso korben feltem, hogy sok lesz az a tempo, mert raaltuk a 168as pulzuson az 5:30 koruli kmekre, az meg kicsit huzosnak tunt. Mint kiderult, nem is volt veszes, tudok 5:30 korul futni sokat! Kozben a nap is kisutott, ugyhogy a reggeli fagyasi seruleseimet helyet atvette a napszuras. Hashtagilyenezazangolnyar.

54 percnel voltuk 10 kmnel (Xeon ilyenkor mar lassan a celegyeneshez kozeledik… :)), de nekem sosem volt meg ilyen gyors 10 kmem. Mekkora alom volt 5 evvel ezelott, hogy csak egyszer legyen meg a 10 km egy ora alatt…

Igazabol a harmadik kornel voltam ugy, hogy most mar lassan eleg lesz es szeretnek setalni/leulni/ottmaradni. Xeon hosiesen tartotta bennem a lelket, es igy vegulis tulestem rajta (a nyekergesen, nem Xeonon), az utolso korben pedig meg mindig tudtam a kivant atlagot hozni, minimalis lassulassal. Es 182es pulzussal.

A vegen nem allitom, hogy sprinteltem a celba, de hamar osszerogytam. Ujabb fotozkodas, kaja, nyujtas, meghalas.

Tudom, hogy nem egy vilagbajnok ido, de tudom hol kezdtem, es hogy mit dolgoztam erte, hogy sikeruljon. Nekem hatalmas eredmeny, es retteneto buszke vagyok magamra, hogy elsore sikerult ket oran belulre hozni.

Kaptam szep ermet, napegest, meg egy hatalmas endorfinloketet, hogy megy ez, csak akarni kell. Mondjuk meg ma sem tudok jarni. Na jo, jarni igen, csak a lepcsok: felfele meg oke, de lefele… mint egy fagyott pingvin terdek nelkul.

Szoval innen a blogrol is koszi a supportot Xeonnak meg Ricsinek, nelkuletek unalmas lenne az eletem es nem csinalnek ennyi hulyeseget!* 🙂

 

 

 

*…gyorsan be is kell nevezni a kovetkezo harom versenyre :))

Mátra maraton – hogyan ne csináld

Máris eljött augusztus vége, ezzel pedig a rettegett Mátra maraton. Ugye azt nagyjából ezerszer mondtam el, hogy nem szeretem ezt a versenyt, mert (számomra) indokolatlanul nehéz. Mivel ezt már kifejtettem, nem is ragozom, a mostani versennyel nem is ez volt a baj.

Tehát a hetet úgy indítottam, hogy elment a hangom (többek örömére), majd szombaton egész nap alaposan nem csináltam semmit, hátha meggyógyulok. Vagyishogy délelőtt megnéztem egy rajzfilmet, aztán visszaaludtam, aztán újra megnéztem, immáron ébren is ugyanazt a rajzfilmet, majd délután Sipi megtöltötte a kerekemet tejjel és elgurultunk egészen Szentendréig. Hihetetlen sebességgel tettük meg a távot, 140 fölött nem volt a pulzusom…

Ennek ellenére úgy voltam, hogy majd reggel meglátom, hogy kell-e nekem ez a verseny most, végülis annyira nem vagyok rosszul, de jól sem. Ricsi szanaszét hajtotta magát squashversenyen, úgyhogy ketten vergődtünk, egyedül Sipi volt –tőle felettébb szokatlan módon- maximálisan felkészült: megjavította a bringáját, kialudta magát, vett zseléket, és még csak másnapos sem volt.

Szóval vasárnap reggel rettenetesen fájt a hajnali kelés, de hát nem volt mit tenni, kettőt pislogtam, megittam a kávémat és máris a kocsi tetején voltak a bringák. Persze a reggelimet otthon hagytam, úgyhogy a fergeteges felkészülés következő lépcsőjeként benzinkutas péksütit sikerült zsákmányolni. Nem volt nyerő ötlet.

Miután Sipi elrajtolt, mi is beálltunk várni a sorsunkra. Nagy nehezen elindultunk, a szokásos vergődéssel kifelé az Adrenalin Parkból, majd a száguldozás lefelé. Innentől sem Ricsit, sem Annát nem láttam többet.

Még az eleje oké, az első 20 km viszonylag eseménytelenül telt, most nyomtam az elejét is, így a frissítő is egész hamar megérkezett. Gyors zselé, hogy aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Egy ős-Bringabandás csapattárssal mentünk sokáig, hol ő ment elől, hol én értem utol. Azért azon magam is meglepődtem, hogy milyen meredekekeT(!) tekertem ki, az lett volna az elvárt, hogy szupermen pózban vergődök felfelé, ehhez képest egész sok helyen sikerült gyök kettővel felráncigálni a bringát. Egy helyen meg is jegyezték, hogy az igen szép volt, hogy felmentem. Na jó, azért sokáig nem arcoskodok, mert még így is volt hol gyakorolni a tologatást, de sokkal kevesebb helyen, mint tavaly. Másrészt meg azért ennél mehetett volna jobban is, ezer a pulzusom és hárommal megyek. Nem viccelek, tényleg láttam, hogy 3 km/h-val tekerek. Azért na, erre nem kell olyan büszkének lenni.

Ami legalább egy kicsi megelégedésre ad okot (más nem nagyon), hogy lefelé a patakátkelésen kívül másutt nem szálltam le. Sőt, meglepően nagy lendülettel mentem, legalábbis magamhoz képest.

A végén azért éreztem, hogy ez bizony csúnyán elfogyott, de valahogy csak be kell menni a célba, kint a pályán mégsem maradhatok. Az láttam, hogy jónéhány lány megy közvetlen előttem, de a végén már esélyem sem volt befogni őket.

A célegyenesben majdnem sikerült elkapni Kingát, de sprintben ő volt a jobb, nekem már nem ment tovább 🙂

Amint átzuhantam a célvonalon, mint a vert sereg vártak rám a többiek. Se egy ölelés, se egy pacsi… Eldőltem, és még remegtem egy jó fél órát. Megettem valami zabszeletet, ittam rá úgy egy liter vizet, és csak akkor tudtam összefüggő mondatokban beszélni. Az egy dolog, hogy ennyire  szarul még nem voltam verseny után, de az első gondolatom az volt, hogy soha többet nem indulok nemhogy Mátrán, de semmilyen más versenyen sem.

A tanulság az, hogy betegen nem indulunk versenyen, mert teljesen értelmetlen.

19 percet javítottam tavalyhoz képest, ami pont semmire nem volt elég, mert ugyanúgy 9. lettem, és mérhetetlenül csalódott vagyok emiatt. Maradt a pályában bőven, könnyebb lett kicsit. Két olyan szakaszt vettek ki, ami miatt gyorsabb lett a pálya. A felfelét nem bánom, de a kedvenc lejtőmet is áttették máshova, ami sokkal veszélyesebbé vált így (nagy köves helyett sodrós kavicsos. Remek…)

Szóval ezt kár volt erőltetni, csak a kedvemet vette el, és nem gyógyultam meg.

Ellenben gratulálok Annának meg Sipinek, ők nagyon szépet mentek! Anna 4. lett, élete második versenyén, Sipi pedig hosszútávon 6. Lassan már hozhatnának egy-egy dobogót 😉

Tehát három hét múlva Kassa, mint záróverseny. Asszem. Addigra kicsit össze kell kapirgálni magam. Vagymi.

 

Salzkammergut Trophy – Rövidtáv 2.0

A tavalyihoz hasonlóan, idén is az F távot néztem ki, mert arra van esély, hogy maradandó testi és lelki sérülés nélkül túlélem, vagy akár még élményszámba is megy. (Ó, már megint negatív vagyok, pedig komolyan mondom, hogy élvezem. Szóval szarkazmus-tábla on, de ez egy másik poszt témája.)

Ez most alapvetően élmény volt. Hihetetlen, de élmény.

Szóval ott kezdődött, hogy a múlt heti Duna maraton után (amiről megint jól nem írtam beszámolót), kicsit hirtelen jött ezen a héten az újabb verseny. Végül szerdán magányomban kitaláltam, hogy jó lesz nekem egy recovery edzésként egy téglagyári szegmens, mert az kellően fáj. Én meg ugye szeretem, ha fáj, úgyhogy végtelen csodálkozásomra (és nem alacsony szívveréssel) csak kitekertem.

Node térjünk vissza a tett színhelyére, azaz hogy pénteken munka után sikerült elindulni Bad Goisern felé. Közben online közvetített Sipi, hogy ott felettébb változatos az időjárás: az egyik percben verőfényes napsütés, a következőben pedig világvége, armageddon, szakadó eső és sáskajárás. Lélekben azzal próbáltam felkészülni, hogy megpróbáltam Ricsinek megmagyarázni, hogy nem fog azon nyomban elhalálozni, ha megeszi a cukkínis kakaóscsigát.

Szombat reggel sokat dobott a hangulatomon a tudat, hogy ugyan a sok Zoli és Sipi hajnalban rajtolnak az A távon, de én kivételesen alhatok (a tavalyi tapasztalatok alapján az nem játszik, hogy 5-kor rajtoltatok és délben versenyzek).

Kicsit bizonytalan voltam, hogy hol is van pontosan az etetőpont, ahol Ricsinek hősiesen kellett frissítenie a csapatot, de szerencsére elkerültem azt a kellemetlen helyzetet, hogy három óra céltalan bolyongás után leüljünk az erdőben a frissítőcsomagokkal, és életem végéig hallgassam, hogy térképészeti Nixi ismét akcióba lendült, valamint soha többé ne találjunk haza.

Tehát Ricsit otthagytam a frissítőnél, én pedig egy gyors bemelegítés után beálltam a rajtba. Szóba elegyedtem egy helyi lánnyal, így gyorsabban telt az idő, majd mintha csak erre várt volna, a rajtpisztoly eldördülésekor az eső is rákezdett.

Ahogy haladtunk fel az első aszfaltos mászáson, tudván, hogy ebből még úgy 10 km hátra van, elgondolkoztam, hogy szakadó esőben a francnak van kedve itt vergődni, és most azonnal visszafordulok. Aztán győzött a jobbik énem (és versenyszellem) , és csak továbbmentem. Másfél órával később, mintha el is állt volna az eső… De mivel az esőnek van egy olyan felettébb otromba tulajdonsága, hogy nedves, szanaszét áztatott mindent. Az első füves lejtőn persze már esélyem nem volt lejutni, örülök, hogy talpon lecsúszkáltam. Amúgy se vagyok a sárhoz szokva, úgyhogy szerencsétlenkedtem, ahogy tudtam…

Cserébe viszont erősödtem nem is keveset: ahol tavaly nem sikerült kitekerni,  egy rövid, ám annál meredekebb aszfaltos szakaszon most kapásból felvergődtem. Na hát nem volt jó, de megcsináltam!

Innen egész hamar az Ewige wandhoz jutottunk. Csodálkoztam is, hogy az hogy jött ilyen közel. Itt épp nem esett, viszont tömeg volt előttem, úgyhogy szép lassan gurultunk át az alagúton. Azért ez még mindig jól néz ki, várom is a képeket.

Innen jött a neheze, le is kell jutni: végülis megoldható lenne szárazon, de így, hogy folyik a sár mindenütt, és a franc se tudja mennyire csúszik, sok értelme nincs vergődni. Messzebbre jutottam ugyan, mint tavaly, de azért sokat toligáltam, meg ugye a fent említett tömeg sem oszlott fel teljesen, úgyhogy ahol akartam volna se mindenütt tudtam haladni.

Valahogy tavalyhoz képest egész hamar véget ért ez a szakasz, innentől meg a sotteren már nem volt probléma, lehetett rendesen menni. Nagy meglepetésemre már itt visszaértünk a civilizációba, el is száguldottam Ricsi mellett. Innen még 20 km volt hátra, de a szint több, mint felén már túl voltunk.

A hosszú sotteres emelkedőn nem sok variáció van, nem túl meredek, de azért kell tekerni rajta. Ez mondjuk annyira nem izgalmas, de cserébe a kilátás kárpótol a teteje felé.

Mivel hideg volt, a második frissítőn sem álltam meg, még volt elég vizem, megettem a zselét (új skill, hogy magabiztosan tudok zselét bontani a bringán, miközben haladok. Tulajdonképpen van értelme, így nem kell megállni a frissítőn, mert mint tudjuk, az nem erre való).

Tehát még mindig hosszú sotter, számolom vissza hátra levő métereket a szintből. Nagy nehezen a tetejére értünk, és elindultunk lefelé, tudván, hogy olyan sok már nem lehet hátra.

Persze, nem sok, de cserébe szívás. Ugye mint említettem, egy picit esett. És a pici esőtől lett egy pici sár. Mert amúgy nem voltam még koszos, most olyan szakasz jött, ahol aztán térdig ér, és csúszik, és mindenki vergődik. Volt, aki elesett, és csak a szerencsén múlott, hogy elég messze volt mögöttem, és nem sodort el, csak meglökött. Tulajdonképpen ez volt a legrosszabb része, ezen túlesve szinte már csak célegyenes.

Aztán elsüvített mellettem Peti is (innen is gratula), úgyhogy már látszott a vége. Jó saras vége… Legalább közel sík rész, viszont jól feláztatva. Ha valahol, hát itt megtanultam sárban közlekedni… Annyira nem csúszott, viszont ahhoz azért hosszú lett volna, hogy királylánykodjak és betologassam a célba.

Van egy elátkozott emelkedő. Nagyjából 20 méter hosszú az egész, közepesen meredek, de tavaly is és most is itt görcsölt be a lábam. Tutibiztos valami ezoterikus, elvarázsolt terület, ami összerántja az izmaimat…

Mindenesetre innen már tényleg látszott a vége, még egy kis sárdagasztás a patakátkelésnél, aztán egy jó sprint a betonon, és 2:43-as idővel, kategória 22-ként zuhantam át a célvonalon.

Ricsi egy életmentő citromos sörrel (meg egy elképesztően menő kompressziós szárral :)) várt a célban, én meg nagyon büszke vagyok rá, hogy rengeteget javítottam a tavalyihoz képest.

Most úgy érzem, hogy ebben már lassan benne lesz, hogy ha jövőre összeszedem magam, E távon fogok indulni. Mondjuk akkor nem fogok mosolyogni a célban, de hát mégiscsak azért megy az ember, hogy rendesen elfáradjon.

 

Szilvásvárad Maraton #throwback

Az van, hogy tökéletesen elfelejtettem, hogy nekem illene ide valami beszámolófélét biggyeszteni. Úgyhogy most biggyesztek, így utólag, hamvakat szórva a fejemre.

Szóval úgy történt, hogy hármasban megérkeztünk a szállásra még szombaton délután, átvettük a rajtszámokat, és elmentünk enni. Mivel a fél világ indul Szilváson, főleg, hogy valami isteni csodatétel nyomán ez a harmadik év zsinórban, hogy teljesen vállalható az időjárás, nyilván öt percen belül futottunk össze ismerősökkel.

Szintén megmagyarázhatatlan módon elmaradt a szokásos szanaszét parázom magam rész, leszámítva, hogy végiggondoltam, hogy a hét elején még arról volt szó, hogy itt aztán térdig érő sár van, és együtt rajtoltatnak minket a helyi varacskosdisznókkal.

Vasárnap reggel a szörnyűséges zabkása után még elgurultam bemelegíteni, Sipi meg elrajtolt. Arra meg nem volt idő, hogy ezt megnézzem. Közben sikerült találkozni egy blogismerőssel (Szia Peti :)), és együtt álltunk be a rajtba. Teljesen véletlenül Dusiék mellé. Kicsi ez a nagyvilág 🙂

A rajt után még egy darabig tudtam tartani Peti tempóját, de aztán kiderült, hogy pont egy hajszállal vagyok lassabb, úgyhogy egy csöppet lemaradtam. Viszont felérve az első terepes mászásra úgy voltam, hogy egy életem-egy halálom, én itt bizony feltekerek. És lőn. Mondjuk magam is csodálkozom, hogy nem fordultam le egy elegáns hátraszaltóval a bozótosba. Ezzel ugye letudtuk a mászások nagyját, innen nehéz részre már nem számítottam. Valahol a mezőn utolértem Petit, rá is kiabáltam, hogy ne lazsáljon 🙂

A frissítőhöz idén sem sikerült egy órán belül elérni, de ahogy láttam, már nem sok hiányzott, innen meg már nagy mászás nincsen, tehát akkor csak van remény rá, hogy a két óra közeli időt hozzam.

Nem merném állítani, hogy innentől nyugalmi pulzuson mentem, sőt, nagyon vártam az utolsó 10 km lejtőt megkezdő, köves háromnyilast.

Nem gondoltam, hogy ilyen elhagyja a számat, de ez a legjobb része. Most, hogy már relatív stabilan jövök rajta. Amíg száraz. És amíg nem kell a wattdisznók elől elugráljak. Tőlem meglehetősen szokatlan módon még előztem is. Lefelé. Én. Valami volt abban a zabkásában. Mondjuk egy picike görcsöcske. Ami a combomban materializálódott. Kibírtam nevetés nélkül…. Gyanítom, ha még lett volna szint a pályán, abba pont belehalok. Mindannyiunk nagy szerencséjére nem volt.

Mindenesetre elengedtem a lovakat, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, innentől már csak a közepeseket felvezető motoros előzött meg. Akkor azért megijedtem, hogy majd jön az eleje, és úgy hátba csap, hogy aztán a fal adja a másikat, de kapkodtam a kis virgácsaimat, és egész hamar beértem a célba. Szerencsére ott Ricsi már várt, és nem hagyta, hogy azonmód elvágódjak, pedig az esély megvolt rá.

Komoly munka.

Sipi kisebb technikai gondokkal küzdött, szóval a várthoz képest jó soká ért be hosszútávról (jelezném, 107 km 2600 m szint), de megcsinálta, és kivételesen nem túratempóban. A mi hősünk 🙂

Egyébként végeredményben 2:07-tel értem célba, amivel kategória 6. lettem. Kis statisztika, mert szeretem a számokat: ez 10 perccel jobb, mint a tavalyi időm (a nagyját gyaníthatóan a lefelében hoztam össze), és 5 perccel előttem értek be a dobogós lányok. Tavalyihoz képest két helyezést javítottam. Úgy néz ki, nem teljesen reménytelen a helyzet, de azért az az öt perc rengeteg egy év alatt… Nade teher alatt nő a pálma. A felhők felett meg mindig kék az ég. Nixi Coelhot hallottátok.

Kanyarodó célegyenes

Vértes maraton – versenybeszámoló

Röviden: nem volt jó. Hosszabban: nagyon nem volt jó.

Ott kezdődött, hogy a héten (ismét…) költöztem, és kiderült, hogy kicsit több felújításra szorul a lakás, mint elsőre számítottam rá, szóval a szombat a festékbolt-rezgőcsiszoló-mosógép beépítés-konyhabútor-teddyhenger szerelmi háromszögében zajlott. Szombat este gyakorlatilag tetőtől talpig festékesen szedtem össze a bringához tartozó eszközöket a másnapi versenyre.

Közben a csütörtöki fergeteges csapatedzésen (na erről is jól nem írtam beszámolót, pedig tényleg atomkirály volt) sikerült megfázni, úgyhogy nem elég, hogy enyhén beteg voltam, de szerencsére elaludni se tudtam. Így azért igen fájdalmasra sikerült a 6:40-es kelés, nem annyira tudtam, hol vagyok.

A szokásos 15 perc késéssel sikerült elindulni a szoksásos kis hármasunkkal, útközben meg arról beszéltünk, hogy ha lezárják a nevezést előttünk, akkor sem fakadunk sírva. Mondjuk utólag lehet jobb is lett volna 🙂

Mindenesetre megvártak a nevezéssel, szóval mindannyian felnyergeltük a lovakat, majd beálltunk a rajtba. Ügyes megmozdulás volt, mert így 35 percet álltunk a sorsunkra várva, ugyanis kicsit későn jutott el az info, hogy mi rövidesek a vártnál 20 perccel később indulunk. Közben bemondták, hogy a pálya madjnem száraz, és minden pocsolya kerülhető. Spoiler: nem volt az.

A lassú rajt igazából a hobbirakéták ellövöldözése volt, ahogy mindig, el is mentek mellettem jónéhányan, többek közt 3-4 lány. Na mondom remek, akkor én itt most meg fogok halni, vagy ledobom a bringát, aztán leülök a bokor tövébe és megvárom, míg értem jönnek.

Aztán győzött a jobbik énem, és nekiálltam nyomni, így láttam a lányok hátát, néha ide-oda előzgetve egymást. Igazából a pálya első fele gyakorlatilag eseménytelen, még nekem is sok volt az aszfalt, azt hittem, ez kicsit nehezebb, technikásabb pálya.

Egy helyen volt izgalom, egy meredek emelkedő jött, amin viszonylag sokáig jutottam, aztán inkább a super(wo)man pozicíóba álltam, hátha úgy jobb. Nem volt, de közben betoltam egy zselét, véletlenül megállítottam az órámat*, mert bénáztam, és szidtam, aki kitalálta, hogy mégis induljak itt.

Egyszercsak Ricsi halálra rémített, hogy mögülem csapott ki: elnézett egy kanyart, szóval sűrű anyázások közepette törtetett újra előre…

Egyébként meg sikerült megkezdeni a szezont: az egyetlen kis egynyomos izgalmon, egy nedves gyökéren tudtam elnyalni (mint elmítettem, ugye nem lesz sár…), szerencsére elég lassan, hogy ne legyen folytonossági hiány rajtam, de utána inkább letoltam a köveken. Szárazon sima ügy lett volna, de így, hogy állt rajta a sár, úgy gondoltam, hogy nem ér annyit az egész, hogy még egyszer elessek.

Utána meg már csak a nettó szívás maradt hátra, az utolsó pár km még felfelé, jó tapadós sárban, nagyon akartam. Ezen az utolsó kb. 5 km-en úgy 5 percet vert rám az előttem lévő lány, mert nekem ez nagyon nem fekszik és többet sétáltam, mint ami indokolt lett volna. (Gyűlölöm a dagonyázást, nem tudok benne közlekedni, meg nagy igényem sincsen bokáig elmerülni az iszapban minden pedálfordulatnál.)

Így összességében nem tetszett a pálya, főleg a sár, meg igazából unalmas is volt, meg hát lássuk be, a körülmények sem voltak ideálisak.

Mindenesetre végeredményben harmadik lettem (Összetett negyedik), szóval azért ez így elég jó, de tudom, hogy ebben több is lehetett volna, ha kicsit összeszedettebb vagyok.

Jövőre ide nem tervezünk jönni, aztán majd meglátjuk. Egyikünknek sem tetszett a pálya, bár a jelöléskivételesen tényleg nagyon rendben volt, és a szándék is megvolt a szervezők részéről. Azért a verseny honlapján van mit finomítani, illetve a frissítőpontokat sem ide tettem volna (a legelején meg a legvégén voltak…). Mindenesetre egy jó erős edzésnek betudható mindannyiunk részéről.

 

*Megvan az új Brython, amint lesz róla egy kis tapasztalat, megosztom a közzel. Egyelőre nagyon tetszik, csak meg kell tanulni használni.

Zselic maraton – tökéletes évnyitó

Vasárnap túlestünk az idei szezon első versenyén, amire méltán lehetünk büszkék.

Szombat reggel már Kaposváron ébredtünk, és néhány óra rajzfilmnézés és nemakarokfelkelni hiszti után elindultunk az utolsó átmozgató edzésre, és egy kis városnézést beiktatni. Meg ugye nem utolsó sorban kipróbálni a fékemet meg a váltót, mert arra nem annyira maradt idő odahaza. Márpedig mind ismerjük az ősi indián bölcsességet, miszerint féket verseny előtt kicserélni nem hoz szerencsét. Vagy legalábbis van rá sansz, hogy fájni fog.

Végül az átmozgatás alatt rendes montishoz méltón elhangzott a „nini, ott egy ösvény, nézzük meg”, és kivételesen tényleg jó ötletnek bizonyult, mert így legalább nem a bicikliúton mentünk, mint a földi haladók Kaposvár belvárosa felé. Délután átvettük a rajtszámokat: kiderült, hogy a versenyközpont egy csodaszép helyen van (térerő és civilizáció nélkül), ahova mindenképp érdemes lenne visszamenni csak úgy, verseny nélkül is.

A mai nyerőszámunk a 335!

Nade vasárnap reggel verőfényes napsütésre ébredtünk, ami elég biztatónak tűnt. A szokásostól eltérően valami csoda folytán időben sikerült elhagyni a szállást, és a versenyközpontban elkerülni a pánikhelyzetet, hogy semmi nincs meg és már megy a beszólítás.

A másik csoda, hogy volt idő és hely rendesen bemelegíteni, eddig ez is hagyott némi kívánnivalót maga után. Sőt, időben be is álltunk nagyjából a sor elejére. Sipi elrajtolt a hosszútávval, aztán már csak ki kellett várni a sorunkat.

Ricsi bevállalta, hogy ezen a versenyen vonatozunk, felfelé segít, hogy próbáljam utolérni, lefelé segít, hogy a nyomot mutatja. Úgy tűnik, jó kis csapatot alkottunk 🙂

Az első hosszú aszfalton mondjuk voltak kétségeim, hogy fogom-e tudni tartani ezt végig üveghangon. Tulajdonképpen a pulzusom nem sokat volt 180 alatt, és amíg még elláttam odáig, volt 192 fölött is, de hát versenyezni mentem, nem aktívan pihenni.

Az elején elment mellettem egy lány: nagyon szép Cube-ja volt, olyan mint a Traktor, csak zöldes, 29-es és talán idei. Ezt viszont nem lehetett hagyni, kicsit arrébb sikerült visszaelőzni és meg is tartani az előnyt. (Mint utóbb kiderült, az én kategóriámból származott.)

Annyit sikerült fejlődjek az évek alatt, hogy ez a pálya ne jelentsen technikailag kihívást, egyik lejtő sem volt félelmetes vagy nehéz. Na jó, volt egy apró kavicsos, ami nem életem álma, de messze nem mondanám nehéznek vagy ijesztőnek. Meg volt híd is, de Ricsi szólt előre 🙂 Egyébként meg az összes lefelében sokkal gyorsabban mentem, mint szerettem volna, mégis teljes biztonságban éreztem magam.* Nem ezen a pályán kopott be a fékem 🙂

Úgy döntöttünk, hogy mivel rövid a pálya, és egyébként is sietünk, nem fogunk megállni az itatóknál: a hátamban volt egy zselé, Ricsi pedig rendes sherpaként hozott nekem egy váltó-kulacsot izoval. Félúton, mikor már haldokoltam, szólt is, hogy akkor zselé time, és annyira király vagyok, hogy menet közben sikerült elfogyasztani a fél zselét, a másik felét meg a kezébe nyomni, hogy csináljon vele valamit. A kulacs végül nem kellett, kitartott az első adagnyi.

Meglepő fordulat volt, hogy el kellett haladni a rajt/cél terület mellett, és a verseny előtt látott húbzmegeztnemkéne emelkedőn feltekerni. Legalább addig kitekertem, amíg láttak a népek, de hát ha 180+-ban mész neki az emelkedőnek, az nem fog sikerülni végig. Az utolsó pár méterre leszálltam, de mindig rájövök, hogy rosszabb Superman-pózban tologatni, mint tekerni…

Az utolsó meredekebb lejtőnél (kb. mint a Bükkön, csak rövidebben) láttam az út szélén feküdni valakit. Ricsi meg is állt segíteni, én meg továbbszáguldottam. Úgy voltam, hogy ő úgyis utolér, ha pedig maradnia kell, és tud segíteni az esésnél, akkor már innen egyedül is be fogok érni. Végül utolért, és az utolsó két km-t együtt tettük meg. Azért éreztem, hogy gyorsabban megyek mint ahogy jólesik, úgyhogy ha tovább kellett volna menni, abból bizony görcs lett volna. Szerencsére már látszott a rajt/cél terület, innentől pedig sprint, hogy legyen meg 1:30-on belül.

Végül 1:28:22 lett, ami hozzám képest eléggé fergeteges idő, 17,5-es átlaggal. Teljesen elégedett vagyok, főleg, hogy kiderült, hogy második helyen értem be kategóriámban, összetettben pedig harmadik lettem.

Ott állok a dobogón 🙂

Őszintén szólva halkan bíztam benne, hogy nem nagyképűség a dobogóért indulni, de felülmúltam a várakozásokat, és most nagyon örülök.

Sipi a hosszútávról kategória 4. helyen ért be, hiába mondtuk neki, hogy rakja a kereket Parti Andrisra, mégiscsak kirándulni ment. Na jó, kivéltelesen tényleg nem kirándult, láttuk a végén, hogy elfáradt. Viszont jövőre visszamegyünk, és hoz nekünk egy dobogót!

Persze az edzéseknek nincs vége, most kezdődik csak a szezon. Szerintem ennél jobban nem tudtuk volna megnyitni!

Így a végére még kicsit méltatni szeretném a sherpám szerepét: köszönöm Ricsi a segítséget, nélküled nem ment volna így! Rengeteget segített, hogy mutattad az utat, és hogy akkor is menjek felfelé, és előzzek, amikor már nem esik jól.  Király volt így a csapatunk, máskor is csapassuk 🙂

Ittató – meg az érem és a Traktor

Most pedig elvonulunk kirándulni pár napra, mini-edzőtábort nyomunk, mert megérdemeljük a jutalmat.

 

*Oké, hogy gyorsabban mentem, mint ahogy jól esett, de gyakorolni kellene, hogy amikor már fel tudom dolgozni a bejövő infot, akkor merjek rátekerni is, ne csak gurulgatni. Azé’ szokni kell a tempót rendesen.

 

High five – Topmaraton összetett (Updated)

Visszatértem a ködös Albionból egy fergeteges hétvége után. Voltak kalandjaim már a reptéren, illetve a lányokkal nagyon jól szórakoztunk. Rengeteget mászkáltunk, beillett edzésnek is, rendes lányok módjára alaposan bevásároltunk, és olyan fáradtan értem haza, mintha egész hétvégén nem aludtam volna.
Visszakanyarodva a témánkhoz, a szemfülesek kiszúrhatják már az elején, hogy némi spoilert helyeztem el a címben, megszületett ugyanis az idei év Topmaraton sorozatának összetett végeredménye. Boldogság, ötödik lettem.
Igazából sokat szépít a dolgon, hogy kevesen indultak mind a négy versenyen, és magyarázkodhatok, de attól még az ötödik hely szerintem nagyon szép, főleg első évhez képest. Itt szeretném kifejezni hálámat Petinek, hogy ennyit foglalkozott velem, illetve Zolinak és a teljes tanári karnak, mert hát lássuk be, nélkülük idén is valamelyik árokban kötöttem volna ki.
Jövőre azért magasabbra teszem a lécet, és mondjuk megpróbálok a Mátrán nem elvérezni (meg lehetőleg a többin sem), aztán meglássuk mi lesz belőle.
Addig még sok víz folyik le a Dunán, és már csak egy hónapom van hátra a jövő évi felkészülésig. Úgy néz ki, a karácsonyt már a görgőn töltöm 🙂
Ellenben most még lazulás van, úgyhogy alig bírok járni a TRX után. Azért kihasználandó a relatív jó időt, szombaton irány a Pilis.
Update: sajnos a pontok újraszámolásánál kiderült, hogy csak hatodik vagyok. Mindenesetre így is elégedett vagyok a teljesítményemmel, és jövőre előre nézek. jövőre megmutatom, hogy megy ez jobban is! 🙂

 

Ahogy az országútisok tanítják

Tehátakkorkéremszépen, ahogy azt az országútisoktól tanultam: laza százas pedálfordulattal, bárminemű lihegés nélkül tekerünk fel a hegyre, természetesen bájos mosollyal az arcomon, függetlenül attól, hogy a sav már csöpög a lábamból. Például így:

325183_big
Keep smiling

A valóság pedig az ,hogy még időben észrevettem a fotós kollégát, és így tudtam mosolyt varázsolni az arcomra, még ha közben gondolatban végigszidtam is azt, aki kitalálta, hogy én idejöjjek, és hogy a hegyeket olyan magasra kell tenni.

Szóval elkészültek a hivatalos képek a Kassa MTB Singletrack buliról, és néhányon úgy nézek ki, mintha élvezném. Mondjuk azt sajnálom, hogy lejtőzős képek nincsenek, de hát mindent nem lehet.

Egyelőre viszont élvezem a már 5 napja tartó pihenőidőszakot, ezalatt csak egyszer voltam tekerni. Mondjuk holnap egy szép, egésznaposat tervezek, aztán remélem az időjárás is úgy akarja.

És hogy ne unatkozzunk, az a remek ötletünk támadt, hogy újítsuk fel a fürdőszobát. Nyilván ez fergeteges ötlet volt részünkről, mert micsoda dolog lenne, hogy csak úgy unalmasan eltelne egy egész hónap… Szóval most nyakunkba vesszük a várost, és a mai edzést a környékbeli barkácsáruházakban töltjük, ahol alaposan kiművelhetjük magunkat a csempék és csaptelepek világában. Kívánjatok szerencsét…

Kassa Sigletrack Maraton – That’s all, folks

Az egyik felem nagyon várta már ezt a versenyt, annyi pletyka keringett már az élvezetes pályáról és jó szervezésről, viszont a másik felem tiltakozott, hogy nehogy már vége legyen a szezonnak, még csak most kezdődött.
Mindenesetre péntek reggel frissen és üdén (nem) lenyomtam a reggeli edzést, aztán egy kis kapkodás után alig negyed óra késéssel indultunk felszedni a srácokat. Útközben a szokásos muszájkávé közben sikerült belekönyököljek egy darázsba, ha esetleg a kávétól nem ébredtem volna fel. (Igazából arcoskodott, és könyökkel levertem. Utána megtanultam hol a helyem.)
Szerencsére innen egészen eseménytelenül telt az út, átvettük a szállást és elmentünk nevezni a helyi konditerembe. A rajtcsomagban kivételesen nem póló volt, hanem kulacs, így végre kidobálhatunk pár erőteljesen elhasználtat, végtére is a gombás izo még az én konyhaművészetemnek is kicsit erős.
img_20160918_141415
A menő kulacs és a rajtszámom
Ami elég fura volt, hogy időben sikerült kajához jutnunk, szóval most már így a szezon végére közel tökéletesnek tűnt a felkészülés. Rövid szociális program után (ahol ismét bebizonyítottuk, hogy a sör tulajdonképpen izo) egész hamar mentünk aludni, hogy reggel hétkor már tobzódjunk a kávésbödön fölött.
9 után már a sípálya tetején lévő versenyközpontban nyergeltük a lovakat (csak a szokásos: holazizo-keverjegyet- teddfelarajtszámot-olajozztál-kinélvanapumpa-zseléazsebbe), viszont továbbra is szokatlan módon már majdhogynem összeszedettek voltunk. A srácoknak (és Beának) 10-kor volt a rajt, így nekik nem sok bemelegítésre jutott idő. Még egy gyors fotózkodás a Csillámpóni csordával, és hagy szóljon.
img_20160917_094409
Csodraszellem
Innentől nekem alig másfél órám maradt a saját rajtomig… Ezalatt ittam egy adag izot (igazit, nem sört :)), eszegettem egy kis energiaszeletet, és elhúztam melegíteni. Ez utóbbiban legalább most elég alapos voltam, így csak 11 körül álltam a rajtba, még így is az elsők között. A maradék fél óra, amikor már elég stresszes voltam, gyorsan elszaladt, és a visszaszámoláskor már tejbetök módjára vigyorogtam, mert hallottam, hogy pár másodperc múlva a FIRE-re fogok indulni.
Az első rövid mászáson kapásból kiléptek előttem, tehát még alig kezdtünk hozzá, máris tolni kellett. Szerencsére ez rövid szakasz volt, utána lejtővel folytattuk. Itt azért meglepődtem, hogy jó kis rázós-köves lesz ez a buli, remélhetőleg én is gyorsan belerázódom. Mondjuk időm az volt erre, mert innen indultunk felfelé a Lajoskához, az egyetlen hegyre a rövidtávon. Lajoska magasan lakik, így szép lassan közelítettük meg. Nagyjából tartottam a tervezett időt, és mikor már látszott a hegy teteje, sikerült halálra rémülni a lefelé száguldozóktól, hogy bizony nekem is arra kell menni.
Fent megvolt a fél zselé meg egy kis víz, és nekiláttam, hogy túléljem a hosszú lefelét. Aztán nem is volt olyan félelmetes, nyilván az adrenalin miatt éreztem magam stabilabbnak. Ellenben hamar beértünk a verseny nevéhez méltó singletrackes szakaszba. Saját magamhoz képest egész sokáig nyomtam a kis kimosott árkot, de azért a végén úgy 20 méterre leszálltam. Innen nekem nagyon hiányzott egy háromnyilas tábla, szerintem ez veszélyesebb volt, mint néhány hely, ahol kint volt.
Mivel innentől nem tűnt olyan veszélyesnek, gyorsan visszapattantam a nyeregbe, hiszen két lány is elment mellettem, ez pedig tarthatatlan 🙂
A következő huplinál pedig elestek előttem, szóval ahelyett, hogy én is átestem volna szegény srácon, inkább leszálltam, és reméltem, hogy hamar vége lesz ennek a szakasznak. Innentől kezdve kis hullámvasút jött, sok kis fel-le. A felfelékben sikerült utolérjem a lányokat, és visszaelőzni, hogy a következő lejtőn megint elmenjen mellettem az egyik.
Node sebaj, hamar jött a következő frissítő. Már a rajtban láttam, hogy az erdőből jönnek ki egy hosszabb lejtőn, jó nagy tempóval a középtávosok, és csak csendben reménykedtem, hogy engem nem arra visz az út. De igazából de. Viszont mikor már odaértem, nem is volt félelmetes, és gyorsan elszáguldottam a frissítő mellett. Vizem még volt, és már csak 7 km volt hátra az egészből.
Nem sokkal lejjebb eltereltek jobbra, még jó, hogy benéztem az erdőbe, és volt időm visszaváltani: egynyomos, gyökeres, jó meredek. Nekivágtam, mondván maximum mit baj lehet, aztán még én is meglepődtem, hogy kitekertem. Nagyon bennem volt, hogy haladni kell, itt már nincs hova tartalékolni, mert még meglehet a másfél órás kitűzött cél, így a kis egynyomoson száguldoztam – főleg, hogy valaki jött mögöttem, de nem szólt, hogy menne. Engem viszont nagyon idegesített, így egy kis tisztáson elugrottam előle, hagy menjen. Utána kiderült, hogy miért nem zaklatott korábban: nagyjából egy tempóval mentünk a sráccal innen, előzgettük egymást. Nyilván felfelé voltam én az erősebb…
A cél előtt még megláttam egy lányt magam előtt, lefelé ő is gyorsabb nálam, de a befutó bizony felfelé volt. Az utolsó erőmmel megnyomtam a célegyenest, így 4 másodperccel előtte értem be. Utólag kiderült, hogy magyar lány volt.
Ezzel a teljesítménnyel 7. lettem, 1:34 alatt tettem meg a távot. Tulajdonképpen kivételesen elégedett vagyok, tudtam, hogy ennyi van bennem, és a 171-es átlagpulzus 189-es maximummal elég jól megnyomtam így a végét.
Zoli kicsit betegen indult neki, de arra számítottam, hogy mire én beérek, ő már ott lesz. Na hát majdnem 20 percet vártam rá, utána Ricsi és Gergő egyenletesen, kétpercenként értek be. Sipi hosszútávozott (az ő beszámolója a Mucikli blogon elérhető), így rá vártunk még egy keveset – váltóprobléma, folyton leeső lánc és egy kisebb esés ellenére is az ő átlagsebessége lett a legjobb… Esésre visszatérve, a teljes csorda megoldotta fejenként egy eséssel (úgy néz ki, maradandó károsodás nélkül), csak én hagytam ki kivételesen. Úgy néz ki, én csak edzésen esek-kelek, pedig komolyan versenyen megyek bátrabban (néha úgy érzem, ész nélkül)
A pálya amúgy meglepő módon, a nehézsége ellenére is tetszett, nagyon szép helyen vezetett, és szerencsére kevés aprókavicsos sotter volt. Meglepődtem azért pár helyen (lefelé és felfelé is), de nem volt sem olyan eszemet meredek, sem olyan nehéz, mint a Mátra. Az időmérés is említésre méltó, beérkezéskor kivetítőn látszott, hogy milyen idővel hányadiknak érsz be, és öt percen belül csipogott az sms az eredménnyel.

 

Ha rajtam múlik, jövőre is jövünk, aztán a Csillampóni team visszavág 🙂
Older posts