Category: Kaland (page 2 of 6)

Én vagyok az a lány, akinek van egy egész csordányi Csillámpónija. Kirándulások, kalandok, esések, kelések.

Tomorrowland

Már szó érte a ház elejét, hogy nincs új poszt, úgyhogy most helyzetjelentek.

Szóval egészen nagy sikerű hétvégét tudhatok magam mögött, amit ismét sikerült kimaxolni a „velem mindig történik valami” jegyében.

A hétről annyit, hogy Petivel megegyeztünk, hogy ez akkor egy pihenő hét lesz, mert amúgy is rám fér, hogy a káoszt és zűrzavart, amit generáltam, kicsit le tudjam tisztázni. Ezért csak egy kondi és egy görgőzős edzés jött hétköznapra, meg ugye a pénteki Spinning. (Jaigen, újra tartok órákat. Vagyis csak helyettesítek. Vagyis. Áron megkért, hogy amíg edzőtáborozik, addig legyek oly kedves és szórakoztassam a vendégeit. Én pedig mindent megteszek, hogy fájjon.)

Lassan csak eljutunk a hétvégéig, csak még fokozom kicsit a feszültséget. Voltunk szerdán barátnős wellnesselni is, valahol a világvége után kettővel. Bogi azon nevetett, hogy a szembejövő bringásoknak utánafordultam, hogy milyen jármű van alattuk. Nos, a szokások. 🙂

Szóval szombaton, ahogy az várható is volt, kellemesen szakadó esőre ébredtem. Kicsit borús hangulatban (hahaha) mentem a bringáért, hogy akkor majd délután eldöntöm, hogy mi legyen az edzéssel. Mikor megláttam két kósza napsugarat, felbátorodva felöltöttem a teljes harci díszt, kirángattam a bringát, és nekivágtam. Majd pontosan 2 perc 36 másodperc múlva (a pontosság fontos, ugye :)) fordultam vissza az utca végéről, mert elkezdett újra esni. Mire kimorogtam magam, és felnyergeltem a görgőt, átöltöztem (mert a téli softshell kabátot egy picit túlzásnak éreztem a szobabiciklire)  és felkászálódtam, megint kisütött a nap. Mérgemben már csakazértsem szedtem szét a rendszert, és lenyomtam a másfél órát a görgőn, de közben néztem, ahogy szárad a terasz, mert nyilván onnantól kezdve egy csepp sem esett.

Estére Bogi ismét megfűzött, hogy menjek vele bulizni, hááááát…. Jó volt, de azt hiszem most megint elég volt egy kicsit. (És én meg olyan vagyok, mint a kiselefánt, nehezen tanul és könnyen felejt, szóval majd ér a fejemhez vágni, amikor a következő buliról mesélek.)

Ellenben vasárnap reggel a lehetőségekhez képest sokáig aludtam, amivel ugyan még mindig csúnyán deficites vagyok, de jobb, mintha két órával érkezés után már keltem is volna (ahogy szoktam). Kint pedig verőfény, meg száraz aszfalt, úgyhogy már pakoltam is, hogy Sipivel menjünk az erdőbe, mert ott biztos nem lesz sár, két nap eső után…

Végül délben sikerült nekivágni a már megszokott úton fel az Árpád-kilátóhoz, majd onnan le a másik irányba, ahol a lépcső van és ahol Sipi a nagy testével kitakart egy egész hidat. Igazából meglepődtem, egyrészt mert felfelé a fáradtságon kívül nem volt bajom, de lefelé is mentem szó nélkül. Még a végén megtanulok bringázni. A lépcsőt azért nem adtam be, és még nem is fogom egy darabig. Azt meghagyom a nagyok játékának.

Itt az alján Sipi kitalálta, hogy megmutat nekem valami sziklát, mert az jó. És arról mélyen hallgatott, hogy merre is megyünk… Én meg bátran mentem utána, míg ki nem derült, hogy olyan meredek, amint pont esélyem sincsen, úgyhogy örülök, hogy meg tudtam állni időben. Hogy hol voltunk, arról gyakorlatilag halvány lövésem sincsen, de innen valami helyi singletrailen mentünk át, balra hegy, jobbra szakadék, közte meg úgy fél méter út. Enyhén lejtve a szakadék felé. Azt hittem, hogy megint bekattant nálam a para, úgyhogy inkább felülkerekedtem rajta, és egy szó nélkül mentem előre, és végül tényleg megérte, mert a szikláról állati menő kilátás nyílt a városra. Meg a másik hegyre, ahova át akartunk menni. Utólag Sipi megjegyezte, hogy azért reméli féltem egy kicsit, mert ez most tériszonytréning volt… Jaköszi, akkor nem indokolatlan parám volt, hanem itt tényleg elvárás volt. Persze igazából tök nagy büszkeség, hogy egy szó nélkül megcsináltam, csak volt valami értelme a sok imaszakkörnek, és nem onnan indulok, ahonnan tavaly ilyenkor.

Innen már aszfalton gurultunk le a János-hegy aljába, hogy újra feltekerjünk. Részben aszfalton mentünk fel, aztán egyszercsak egy jó meredek ösvény fel Disznőfőig. Ott kicsit nézelődtünk, aztán még egy jó meredek, és már csak fel kellett bóklászni Normafáig. Voltak kétségeim, hogy ki tudok-e tekerni ezen a két röviden, de mivel egy amazon vagyok, mókuskerék fokozatban (kár, hogy nem országútival voltunk… :)) megoldottam. Mondjuk Sipi se volt biztos benne, hogy kimegyek ott… Akkor azt hiszem erősödtem.

Mindenesetre fent járt a kötelező rétes napközisteával, aztán irány ugyanarra lefelé. Éppencsak végig terepen. És végig lejöttem. Egészen büszke voltam magamra, mert egyik lefelében sem kezdtem el nyekeregni, hogy nem csinálom, pedig volt pár meredekebb, mint amit kellemesnek mondanék. Meg egy lelépés, ahova Sipi visszaküldött, hogy nem kell kikerülni, zúzzak csak át rajta. A következő szint meg az lesz, hogy megugorjam. Hát, vannak elképzelései…

Összességében rettenetesen élveztem, és azon teljesen el voltam hűlve, hogy tényleg nem volt sár. Még csak egy tisztességes pocsolya sem. Elmentem montizni és nem koszoltam össze magam. Azért ez tarthatatlan, legközelebb jobban igyekszem.

Most pedig lelkileg felkészülök a Balaton-körre. Az fog fájni.

Angels deserve to die

Ma különkiadással jelentkezem, mert vasárnap este már annyira fáradt voltam, hogy esélyem nem volt még blogot is írni. Tegnap meg elkezdtem, aztán jól nem fejeztem be…

Szóval ott kezdődött, hogy péntekre végre sikerült minden, kicsi szívemnek fontos embert egy légtérbe összezsúfolni, és minden februári lányt megünnepelni. Így aztán 3 óra alvást tudtam szombat reggelre prezentálni (meg egy enyhe másnaposságot, és néhány apróbb karcolást a lelkemen), amivel eléggé kétséges volt, hogy vajon megmászom-e outival Dobogókőt.

11 után volt a találkozó az Árpád hídnál, addigra minden érintett emberi formát varázsolt, és nekivágtunk a már ismert irányban a síknak. Ugyan a gazokon még nem látszik, de a jelek szerint úton van a tavasz, és már egészen meleg volt. Olyannyira, hogy már az első emelkedőn megálltam levenni a széldzsekit.

Azért sajnos olyan erős továbbra sem vagyok, hogy tartsam a tempót a srácokkal, szóval amint elindultunk felfelé, mondta Sipi, hogy majd Pilisszentlófxxnál megvárnak, nézzem a táblát – furcsa mód nem ez is volt kitáblázva, hanem Pilisszentlélek, de mentem előre rendületlenül (tulajdonképpen nem volt különösebben bonyolult, amerre vitt az út).

Szereztünk friss vizet, és nekivágtunk a meredekebb résznek. Házi feladat volt, hogy gyakoroljam a kiállva tekerést, hogy ne forduljak bele az árokba, mert azért az áttétel nem olyan barátságos, mint a Traktoron. Szóval nyomtam kis magányomban a kiállós szakaszokat, a végére már kevésbé volt természetellenes a mozgásom, egész jól belerázódtam. Ellenben legalább felfelé volt időm gondolkozni az élet nagy dolgain, egész sokmindent sikerült is megfejteni és a helyére tenni. Szóval most még nem jó, de már majdnem 🙂

Mindenesetre ha nem is csúcssebességgel, de viszonylag hamar felértünk a hegy tetejére, és nem is volt olyan vészes, mint amire számítottam. Hiába no, kemény vagyok mint Tarzan talpa. Fent természetesen kellett az almáspite, meg a pihenő, meg persze az orkánerejű szél, úgyhogy elég lendületesen csinálunk egy szokásos szelfit (ami akár bárhol is készülhetett volna), majd elinduljunk lefelé, Esztergomnak.

A kötelező szelfi, ami bárhol készülhetett volna, de Dobogókőn csináltuk

Elég hiányos volt az út lefelé, az aszfalt hagyott némi kívánnivalót maga után, és egyáltalán nem volt vicces 40-nel átzúzni egy kátyún. Erre Sipi azt mondta, hogy könnyű vagyok, meg 7 baron nem fog felültéses defektet kapni, de attól még nem volt jó érzés. Illetve a végére görcsbe állt a kezem a fékezéstől…Azt hiszem, kevesebbet kell fékezni 🙂

Esztergomban még kitaláltuk, hogy menjünk fel a Bazilikához, ott is megvolt a kötelező fényképezkedés, meg az olyan erős oldalszél, hogy szó nélkül rakott arrébb.

#lanyabringan

Azért elég komolyan elfáradtam, de nem is szokásom március első hétvégéjén 70km-t menni 700m szinttel. Gyakorlatilag többet tekertem, mint aludtam…

Vasárnapra Sipivel ketten maradtunk, és mivel esőt mondtak, kitaláltuk, hogy inkább elmegyünk kirándulni a Holdvilágárokba. Főztem neki egy adagnyit a világ legjobb kávéjából a világ legjobb kávéfőzőjével <3, aztán egy kicsit szerelgettük a kocsimat, szóval a szokásosnak megfelelően nem volt teljesen zökkenőmentes az indulás, de mire elkezdett szakadni az eső, félúton voltunk. Úgy voltunk vele, hogy most már kimegyünk, aztán maximum visszafordulunk.

Végül mire a Holdvilágárok bejáratához értünk, az eső is elállt, így nekivágtunk. Monjduk sok turista nem volt… Ezt egyáltalán nem bántam, jó volt az erdőben a csend. Elég komoly sziklamászások voltak az úton, patakon át, sziklán fel, sziklán le, tényleg az árok alján mentünk. Azért hogy ne legyen tökéletes, egy kicsit csak elkezdett esni, úgyhogy ideje volt megálljunk ebédelni. Behúzódtunk egy kis sziklapárkány alá, megettük a  szendvicskénket,  és megbeszéltük, hogy milyen jó lehet itt páfránynak lenni, olyan szép kilátásuk van.

Barlangilány

Végülis jó két és fél óra alatt tettük meg a túrát, és most meg izomlázam van a szokatlan mozgástól. A végére úgy elfáradtam, hogy alig éltem, anyukám vasárnapi ebédje (meg persze a kávé :)) mentette meg az életem.

Szóval ismét kalandos volt a hétvége, most nem is igazán vagyok jól, ráadásul a srácok lassan lelépnek edzőtáborozni, én meg ittmaradok és várom a napi képet, hogy merre járnak a nagyvilágban. Legalább irigykedhessek, ha már végülis nem mentem velük.

 

Throwback thursday

Nézelődtem itt a blogon, és ha már évforduló, pont belefutottam ebbe a bejegyzésbe, ami éppenpont egy éves. Egyrészt hiszti, ami idén éppen rendben van, és elvagyok a kis életem folyásával, de van benne egy kívánságlista. Nézzük csak, mi minden teljesült egy év alatt:

  1. Világbéke – azt hiszem, ezen még dolgozni kell 🙂
  2. Bianchi Superpista – hát Superpistám ugyan nem lett, de helyette az új családtag már beköltözött a KicsiKocka személyében. Nem celeste kék, hanem kék-narancssárga, mint a Traktor, igazán hozzám illő személyiség. És majd le is mosom kicsit, hogy szép legyen a hétvégére. És természetesen szívem szerint vele meg a Traktorral aludnék hármasban. Mit tesz az emberrel a szerelem… 🙂
  3.  Veela mez – hát ilyenem még nincs, de ami késik… Az a vonat. Szerencsére arról is leszoktam.
  4. Új cipő – na az van, csak már nem új. Mindenesetre királyság, hogy nem lépek ki belőle, és szép fehér. Volt.
  5. Hosszú kesztyű – van, kettő is. Az egyik téli, jó meleg, de hagy kívánnivalót maga után, úgyhogy jövőre muszáj lesz egy kicsit komfortosabbat választani. Amivel meg tudom fogni a kulacsot, és nem csúszik ki a kezemből. A másik, amit Sipitől kaptam, Traktor-kék, és nagyon kényelmes. Még nyárra is elmegy, ha nincs túl meleg.
  6. Háromnegyedes nadrág – nos, az úgy volt… Szóval van, meg el is estem benne és elszakadt, de most a nagyobb gond, hogy olyan jól elpakoltam biztonságos helyre, hogy most fogalmam sincs, hogy hol van. Hogy is volt, hogy idén összeszedettebb leszek? 🙂
  7. Fotokromatikus napszemcsi – a Salzon beszereztem egyet, az egyik legjobb beruházás volt. És csak egy kisebb vagyon.
  8. -5 kg. Hm, nem szeretném kommentálni :))) (de annyit hozzátennék, hogy jobb formában vagyok, mint húszas éveim elején)
  9. Hosszúhétvége – a legutóbbi snowboard után elememben vagyok, és annyi terv van, hogy most így jó. Azért a hosszúhétvége ellen nem fogok tiltakozni.
  10. A lánctányérfülbevaló – ezt is beszereztem, szintén a Salzon (kicsit költséges buli volt… :)), illetve van egy új, láncszemekből készült is. Azt majd holnap felavatom.

+1. Az első 10-ben végezni a Topmaratonokon: Done. Idénre merészebb terveim vannak, és már csak egy hónap van az első versenyig. Addig még sok hegyet kell megmászni, remélhetőleg az erdőbe is be lehet lassan tévedni.

Szóval na, most akkor menjünk lassan versenyezni 🙂

One year later

Most egy kicsit furán érzem magam, mert tegnap még nem volt egy éves a blog, ma pedig már több, mint egy éves. Mindenesetre most így egy perces néma csenddel emlékeznék meg arról, hogy legközelebb három év múlva lesz hivatalos blogszülinap.

Nem gondoltam, hogy ennyire kitartó leszek, sem  a bringázásban, sem a blogírásban, de élvezem mindkettőt.

Tehát boldog első #lanyabringan szülinapot kívánok mindenkinek, ma este meg is ünneplem egy kis edzéssel!

Lost and found

Jé, egy blog… Van itt még valaki? Hahóóóóó… 🙂

Szóval igen, kicsit eltűntem, de visszatérek szép lassan. Ahogy látom, lassan a tavasz is ideér, és úgy tűnik, hogy van rá remény, hogy elolvadjon az összes hó, kirügyezzenek a fák, meg újra megjelenjenek az odvas keltikék.

Aztán meg jövök egy élménybeszámolóval is, de tömören és röviden fergeteges snowboardozás van a hátunk mögött. Nagy elvárásokkal indultam neki a hétnek, és sikerült is hozni a szintet, egészen feltöltődve jöttem haza. Azért nem bánnám, ha a kert végében lenne egy olyan hegy, mint odakint, de hát mindent nem lehet. A srácoknak innen is köszi az utat, minden percét élveztem. Akkor is, amikor fogtam a fejem, hogy hova kerültem 🙂

Közben készül a versenynaptár is, hogy mikor hova kellene menni, szóval lassan beindulnak a mozgalmas hétvégék. Mert eddig jellemzően unatkoztam…

Lords of the boards

Csak beköszönni jöttem, mert holnap elhúzok öt napra a hegyekbe. Ami igazából csak három és fél, de felfelé kerekítek, mert öt napra le kell csatlakozzak az internetről. Dr. Sipi felírt nekem egy elvonókúrát, hogy ha már együtt vagyunk a csapattal, akkor megnyitja a szanatóriumot, és elveszi a telefonomat.

Szóval újabb extrém sport, hogy (újra) megtanítanak snowboardozni, ami remélem sikeresebb lesz, mint a legutóbbi próbálkozás, mert akkor csak esni tanultam meg.  Mindez négy éve volt, azóta már azt is elfelejtettem, hogy hogy néz ki a felvonó. Főleg azt, hogy hogy kell róla leszállni…

Mindenesetre ez a kis kikapcsolódás jót fog tenni, kiszakadni a hétköznapokból, és nem utolsó sorban a görgőt itthon hagyni 🙂

Na jót ne halljak, jövő héten beszámolok az újdonsült tudásomról!

 

Can’t get you out my head

Ismét vasárnap este, ideje beszámolni a hétvégéről.

Szombaton felnyergeltem Sipi görgőjét, majd megint  rájöttem, hogy

  1. Valamit újfent rosszul raktam össze (háromból három…), mert most ugyan nincs fura hangja, de nem is ér hozzá a kerék a görgőfelülethez. Oké, egy negyed óra tanácstalan fejvakarás és csavar csavargatás után rájöttem a hiba nyitjára, és megoldottam.
  2. Odakint verőfényes napsütés van, a téli ruházatom meg a kislakásban pihen a szekrényben. Mert azt ott kell tartani, nem ott, ahol a bringát is. Ülj le egyes. Meg is érdemeltem, hogy a teraszajtóban görgőzzek és nézzem, hogy hova nem megyek.

Közben Sipivel és Richárddal egyeztettünk, hogy nem annyira tesz jót a görgőzés a gumim futófelületének, úgyhogy jó lenne valami céleszközt ráapplikálni. Tehát feladat: szedjem ki a hátsó kereket. Igazából, ha rombolni kell, abban nagyon jó vagyok, szóval úgy voltam, hogy kifelé csak kijön valahogy, ez mégsem agysebészet. Sikerült kiszedni, és alig lettem olajos. Elvágtattunk a Decathlonba venni home trainer külsőt és pár nélkülözhetetlen dolgot (például most már van saját láncolajom, többet nem fogok nyikorogni), és Ricsi volt olyan tündérbogár, hogy kisebb anyázásokkal kísérve ki is cserélte a külsőmet. A kihívás része abban volt, hogy vajon egyedül vissza tudom-e rakni a kereket a helyére. És igen! Segítség nélkül sikerült elsőre visszahelyezni, és a jelek szerint minden alkatrész a helyére került. Elképesztően büszke vagyok magamra. 🙂

Az új piros hometrainier kerék. És a háttérben színben harmonizáló csetreszt rejtettünk el.

Miután napok óta nem bírom kiverni a fejemből, hogy nekem fel kell menni valami hegyre és onnan le kell jönnöm, valamint a Traktort megjáratni, mert lassan nem is ismer meg, Ricsi, mint egyetlen elérhető csordatag elvitt arcon pörögni. Vasárnap délben -egy picikét ugyan körülményesen- de sikerült elinduljunk fel János-hegy – Normafa felé, és majd valahogy le. Őrülten csodálkoztam, hogy nem akartam már az Árnyas úton lefordulni a bringáról (megjegyzem szegmensek alapján nagyjából úgy ment, mint tavaly augusztusban. Ahogy Ricsi mondaná, idén odabaxunk.).  Utána fent az aszfalton léptünk csak be a télbe. Szeretem az ilyen havas részeket, ezek még nem csúsznak (annyira). Azért amikor elindultunk lefelé, átgondoltam az életem, és csak elővett a pánik. Fogalmam sincs mi történt, nem csúszott jobban, mint előtte, nem mentem gyorsan, de hirtelen kétségeim támadtak, hogy innen én élve lejutok. Aztán pár méter után összeszedtem magam, és úgy voltam, hogy fent nem maradhatok, inkább megyek és majd lesz valahogy. Szerencsére már a nyári edzéseknek hála, van annyi gyakorlatom, hogy ne ijedjek meg mindentől, így ez a pánikroham is gyorsan elmúlt. Onnantól meg élveztem a lejtőket. Amíg el nem tévedtünk, mert akkor meg felfelé kellett menni 🙂 Itt volt egy pont, ahol már nagyon elég volt, mert felfelé tükörjégen nem annyira könnyű haladni. Ahogy láttam, szárazon kitekertem volna, de így inkább a Superman pózt választottam.

Ez a hó dolog tényleg tetszik, ahol fent még elég hó volt, és elfedte a köveket, jobban mertem jönni, mint szárazon. Végülis nem láttam, hogy hol fogok megbotlani, és ahogy bebizonyosodott, sehol. Innen ismerős volt a környék, szépen lejutottunk a civilizációba, hogy aztán átcsatlakozzunk az utolsó szakaszra: van egy lépcső (segítsetek, hogy ez melyik, mert csak azt tudom, hogy köves – lépcső – kanyar- kisvasút – köves – vége. Valahol Hűvösvölgy felé), ami teljes terjedelmében jégbe borult. Gyakorlatilag a gyalog is esélytelen kategória, de Ricsi kemény, ő megmutatta hogyan kell. Csúszva… Én fentről néztem és röhögtem, éppen addig, míg leesett, hogy itt bizony nekem is le kell jutni valahogyan. Kis kerülővel megoldottam, de innentől már nem volt olyan vidám.

Traktor a hóban <3

Lassan jön a csattanó (szó szerint…), az utolsó szakaszon aztán tényleg végig jég, egy kicsi hó borítás se volt, hogy legalább néhol tapadjon. Valahogy azért haladtunk, de egyszercsak azt vettem észre, hogy ülök a földön, és csúszok. De métereken át, és nem tudtam, hogy hol fogok megállni… Nem estem nagyot, már számítottam is rá, úgyhogy nagyon nem lepett meg. Felkászálódtam, kerestem egy kevésbé jeges foltot, ahol vissza tudok ülni, majd 20 méter után Ricsi is utánamcsinálta. Innentől már az út szélén mentünk, de kínlódás volt. Ezt a részt kihagytam volna az életemből, pedig a nagy része kifejezetten élvezetes volt.

Nem gondoltam, hogy januárban, jégben, fagyban, hóban én ennyire élvezni fogom a bringázást…

Mindenesetre kellett ez a kis töltődés, és a kirándulás utáni húsleves anyukámnál 🙂

Szokásos évértékelés – 2016

Így az év utolsó napján rendre eszméletlenül szentimentális hangulatba kerülök. Ilyenkor végiggondolom, hogy mi minden történt, miért lehetek hálás, és ilyenkor jönnek az szokásos újévi fogadalmak is, amiket legalább január 3-ig be is tartok.

Nos, csapjunk is bele: mivel szeretem a számokat, kezdjünk is a statisztikával.

4500 km tekerés, összesen 150 alkalommal (ebben nincs benne a görgőzés…),111 blogbejegyzés, 8 sikeresen teljesített verseny, egy új bringa, elképesztően sok élmény.

Itt meg elérhető a Stravatól kapott, nagyon menő kis film, még több statisztikával.

Meg kell hagyni, idén is elég mozgalmas évet zárhatok, van mit végiggondolni. Ugyan még nincs egy éves a blog (és mivel szökőnapon sikerült indítani, csak négy év múlva lesz :)), de azért azt hiszem, elég nagy hatása volt az évemre. A régiek mellé sok új barátságot hozott, és a barátságokkal együtt rengeteg élményt, kalandot is (mert velem öröm az élet, és mindig történik valami). Aztán csak bízom benne, hogy ezek a kapcsolatok hosszabb távra szólnak, és jövőre is mellettem maradnak, valamint elviselik a hülyeségemet, amikor megállok a hegy tetején azzal, hogy én onnan ugyan le nem jövök. Az új barátságok viszont közel sem fájdalommentesek: a régiek mellé sok új sebhelyet is szereztem idén. Mindegyiket büszkén mutogatom, mert minden sebhelyhez van egy jó sztorim is.

Most már állíthatom, hogy megtanultam bringázni, és innentől már csak gyakorolni kell. Őszintén mondom, hogy voltak kétségeim a karrieremet illetően, hogy vajon van-e ennek értelme. Tudom, hogy sokan (finoman szólva is) szkeptikusan álltak hozzám, de íme a bizonyíték: nincs olyan, hogy lehetetlen, maximum kicsit több idő kell hozzá. Meg végtelen akarat és kitartás. Azért a következő lépést megtettem: beneveztem a TopMaratonokra.

Ettől függetlenül már nagyon várom, hogy véget érjen a december, és új évet indítsak, azt hiszem rám/ránk fér most már. Nem mondom, hogy egyszerűnek ígérkezik 2017, de állok elébe, mert mire kitavaszodik, minden szépen újra irányba fog állni.

Köszönöm a Csordának (Ricsi, Sipi, Gergő, Geri), hogy hittek bennem, és megtanítottak bringázni, Petinek a sok és kemény edzésért, hogy ne essek le a hegyről, Zolinak, hogy támogatta a hobbimat, az összes barátnőmnek, akiknek nyekereghettem, amikor fájt, és küldöm mindenkinek, aki szereti.

Boldog, bringázásban, sportban, gazdag, sérülésben szegény, sikeres új évet kívánok mindenkinek!

 

Winter wonderland

Megint lemaradtam a beszámolókkal, valahol ott, hogy 23-án megvolt a teljesítménydiagnosztika. Pár dolog már most látszik, például, hogy van hova fejlődni, de még várom Peti értékelését. Ha az megvan, akkor írok róla részletesebben. Egyébként elöljáróban annyit, hogy 190 bpm fölött látni a hangokat 🙂

A karácsonyi készülődést egy csöppet sikerült kapkodósra venni: 23-án délelőtt sikerült végül eldönteni, hogy akkor én főzök a családra Szenteste, tehát a teszt után álltam, hogy akkor valahonnan halat kell keríteni. Mivel a horgászat nem az én sportom, muszáj voltam beállni a sorba a halas bódénál, ahol elfogyott a hal. Úgy 40 perc várakozás és utcai közelharc után sikerült magamévá tegyek egy darab halottnak tűnő pontyot. Boldogan libegtem vele haza, elfagyott lábujjakkal, hogy akkor ezt most ehető formára kell alakítani. Kicsaptam a konyhapultra, hogy akkor itt most bizony vérengzés lesz. A belezéssel még nem is volt baj (biológus vagyok, vagy mi :)), de most akkor ezt hogy kell felaprítani?

Addig szerencsétlenkedtem az immáron jelentősen halottnak tűnő állattal, hogy megnyomtam egy ideget, tehát a konyhapulton elkezdett csapkodni. Nagy nehezen megfékeztem, és sikerült hidegre tegyem, de úgy értékeltem, hogy ez innentől férfimunka. Mivel Zoli ezalatt valahol volt, így a döntés az lett, hogy majd másnap, rohamtempóban fogja feldarabolni, öt perccel halászléfőzés előtt, én pedig elvonultam a többi vacsorára valót is összevadászni, azon gondolkozva, hogy vajon a döglött hal mekkora kárt tesz a hűtőben.

Mivel úgy értékeltem, hogy 3 óra elég lesz a teljes menü végigfőzéséhez és amúgy sem gondoltam fairnek, ha csak Zoli megy bringázni én meg itthon játszom a háziasszonyt, becsatlakoztam a három hosszútávos Zolihoz egy kis téli kirándulásba. Azért még indulás előtt előkaptam az immáron tényleg mozgásképtelen halat, hogy akkor íme, ezt a szörnyet kellene a következő 6 percben meghámozni és a rendelkezésre álló vajazókéssel formára szeletelni. Mivel a művelet hamar kudarcba fulladt, telefonos segítséget kértünk. Végül Zoli anyukájának egy barátja mentette meg a vacsorát, és amíg mi kirándulgattunk, a hal szerencsésen feldarabolódott.

Nade, ami a kirándulást illeti, a kezdeti nehézségek ellenére (ketten kipontozódtak otthonmaradt alkatrészek miatt), végül az alig jeges úton sikerült nekivágni a télnek. Egész úton azon gondolkoztam, hogy ha két éve valaki nekem előadja, hogy én Szenteste a hegyen leszek bringával, és élvezem is, azt nettó kiröhögöm. Mindenesetre az első kicsit havas ösvény végén TZoli mondta, egyrészt alig tudott aludni, annyira várta a mai tekerést, és hogy akkor mindjárt átérünk a télbe. Mi összenéztünk, hogy mért, eddig hol voltunk?? Aztán felszedtük az állunkat a földről, mert valóban kiértünk egy olyan csodaszép, havas területre, hogy nem győztünk csodálkozni.

Innentől viszont csak fel kellett menni a hegy tetejére, mert a kilátókat oda szokták tenni, valami érthetetlen oknál fogva. Ahogy felfelé haladtunk, egyre mélyebb lett a hó, meg csúszott is, úgyhogy bármennyire is igyekeztem, az utolsó pár méteren már nem tudtam kitekerni. Mentségemre szóljon, hogy a nagyok se 🙂

Itt még mindenki a nyeregben 🙂

Mire felverekedtük magunkat a hegytetőre, egyikünk se fázott, bár azért hiányzott a forralt bor, de hát mindent nem lehet, és a látvány kárpótolt minket. A szokásos fényképezkedés után újra nyeregbe pattantunk, hogy most lefelé csúszkáljunk a hegyről.

Végülis itt jöttem már le szárazon, szóval úgy nagyjából volt sejtésem róla, hogy a hó és az avar alatt bőven vannak kövek, de legalább nem láttam, így nem volt mitől félni 🙂

Félúton leváltunk a többiekről, mert ők nagyobb kört mentek, nekem viszont muszáj volt hazamenni halászlevet főzni. Hazafelé vezető úton egy kis ösvényen azért kicsit nagyobb tempót sikerült menni, mint akartam, meg is találtam, hogy hol van jég a hó alatt 🙂 Végül ezzel az egy eséssel megúsztam, és igazából annyira élveztem, hogy már értem TZoli pörgését a havas tekerésre. Nekem ez lett a karácsonyi ajándék, fehér karácsony, az igazi téli csodaországban.

Hogy ne hagyjak senkit kétségek között, estére elkészült a halászlé is, anyáink legnagyobb örömére. A jelek szerint mindenki túlélte 🙂

Századik – Nixi és a futás

Örömmel jelenthetem, hogy ezennel megszületett a századik bejegyzés! Amikor elkezdtem a blogot, még nem gondoltam, hogy lesz más is, aki olvasni fogja azokon kívül, akiknek (akaratukon kívül vagy belül) szerepet osztottam, de néhanapján vadidegen baltásgyilkosokról bringásokról tudom meg, hogy tulajdonképpen nem magamban beszélek 🙂

Egy ilyen alkalommal ismerkedtem meg Péterrel, a ForzaRacingből, aki elhívott, hogy próbáljam ki velük a terepfutást*. Gyorsan rábólintottam, hogy mért ne, de azért elgondolkoztam, hogy vajon fel fog e darabolni az erdőben fogom-e tudni tartani a lépést (nyilván nem). Mindenesetre szombat délután találkoztunk a Fenyőgyöngyén, mert innen szerencsére minden irányba felfelé visz az út. Ismert környék, bringával már párszor jártam erre, de kiderült, hogy ez így azért nehezebb. Most sorolom a kifogásaimat, amiért a reumás csiga is gyorsabb volt nálam: a minimális állóképességem is elmúlt mostanra és hamar kiderült, hogy nem vagyok egy őstehetség a futásban, ellenben a lelkesedésem és a kitartásom felülírja ezeket a dolgokat. Így aztán valahogy felküzdöttem magam az emelkedőkön, de hamar elment a kedvem a beszélgetéstől – úgy értem, 180+ pulzuson nem tudtam összetett mondatokban kifejezni magam, nem a társasággal volt a probléma 🙂  Péternek gyorsan leesett, hogy nem vicceltem, hogy lassú leszek, így a közel sík Panoráma út felé vettük az irányt, ahol már újra kaptam levegőt, és máris több kedvem lett szórakoztatni újdonsült futótársamat.

Az előre egyeztetett 35 perc helyett végül 50 lett belőle, a végére majdhogynem belejöttem. Megtetszett a dolog, és mire legközelebb újra elhívnak, talán már kicsit több erőm is lesz, és nem halok bele 🙂 Most sűrű pihenéssel házimunkával kúrálom az izomlázat, bár nem olyan vészes, mint gondoltam (a házimunka igen, az vészes. Kéne egy háztartási robot, aki megcsinálja helyettem).

Ma pedig Advent első vasárnapja van, ne felejtsétek el meggyújtani a koszorút az első gyertyát!

img_20161127_130658

Adventi “koszorú” Vikitől

*Illetve, hogy írjak róla új bejegyzést. Nem gondoltam, hogy ilyen menő dolog az én blogomon szerepelni 😀

Older posts Newer posts