Category: Kaland (page 1 of 6)

Én vagyok az a lány, akinek van egy egész csordányi Csillámpónija. Kirándulások, kalandok, esések, kelések.

In memoriam Kiskocka – illetve honapfordulos bejegyzes

Most hogy tulvagyok az elso (masodik, es hamadik) sokkon is, le merem irni, hogy kerek harom het felhotlen boldogsag utan elloptak a Kiskockat. Egyreszt sosem tortent meg velem ilyen, ugyhogy nagyjabol haromszor mentem le a garazsba megnezni, hogy nem csak almodtam, tenyleg hult helye, masreszt pedig akkora a sokk, hogy meg mindig nem dolgoztam fel teljesen.

Ugyhogy ha esetleg meglatjatok valamelyik kulfoldi aukcios oldalon, pl. ebay vagy amazon, vagy a 4-6-os villamoson, szoljatok. A baj az, hogy semmi kulonos ismertetojele nincsen, atlagos Cube Peloton Race 2016-bol, meg csak nem is kulonosebben ertekes. Egyebkent meg a levagott lancot megtalaltam a zartlancu kamera alatt. Ket zart kapu mogott.*

Rendorsegi bejelentes megtortent (kibirtam volna az angoltudasom ilyen teren valo csiszolasa nelkul is), nyilvan nem kecsegtetnek semmi joval, foleg mivel az vazszam tolem 2000 km-re van a piros dobozban, a tobbi papirom kozott. Remenytelen lenne taviranyitassal elokeresni.

Tessek, az egyik utolso kep rola. Nem mintha latszana a lenyeg, de attol meg tetszik.

Ugyhogy mos gyalog jarok, es vegtelenul irigykedve nezem a tobbi bringast, hogy ok bezzeg tekerhetnek. Cserebe eljarok futni, irtam is Petinek, hogy nyugodtan terhelhet kokemenyen, legalabba  futas fajjon, ha mar bringazni nem lehet.

Aki meg ilyeneket mond az edzojenek, meg is erdemli** 🙂

Kozben beneveztem a felmaratonra, meg van majdnem harom hetem felkeszulni. Vegulis az mar kiderult, hogy le tudok annyit futni. Az lesz a kerdes, hogy mennyi ido alatt. Itt lesz a kozelben, remelhetoleg meg kitart a mostani napsutes.

Egyebkent az angol idojarasrol annyit, hogy nincsenek nalam a nyariruhaim, ugyhogy  hetvegente leginkabb melegem van, es rettenetoen elvezem. Amugy hetvegen meg 27 fok lesz, szoval illene elhuzni valahova, ahol a lakason kivul vagyok es elvezhetem.

Most egyebkent mar kicsit batrabban beszelek rola, hogy pont ket honapja jottem el otthonrol. Meg sosem toltottem ennyi idot tavol Budapesttol. Es mar csak harom het es megyek haza. Majd lehet kene szentelni egy egesz bejegyzest a hogykerultelideesmitkereselitt korbejarasanak, de egyelore probalok akklimatizalodni es kitalalni, hogy itt mit lehet csinalni, ha az ember lanya bringakozelbe kerul.

 

*Igen, tanultam belole. Ezert tartjuk a bringat a lakason belul, fegyveres orrel, retinascannerrel es haromfeju kutyaval vedve.

** Szeretem a szabalyokat. Es nekem ugy esik jol, hogy van, aki megmondja, hogy mit csinaljak. Ugyse leszek sokaig bringa nelkul, es hamarosan nem csak futni jarhatok. De ezzel meg raerek, majd ha kicsit konkretabban kitalaltam, hogy hogy lesz jo. Jovore meg megtolom a szezont rendesen.

Reunion

Orommel jelenthetem, hogy immaron ot napja ujra egyutt vagyunk a Kiskockaval. Csutortok hajnalban a futar hivasara ebredtem, es az igerteknek megfeleloen atvehettem a jarganyt.

Aznap nyilvan egesz nap lazban egtem, hogy kiprobalhassam, vajon tudok-e meg bringazni. Monjduk sok idom nem maradt, mert mire rajtottem, hogy igazabol minden szukseges szerszam elerheto kozelsegben van, majdnem besotetedett.

Ellenben deviszont amdebar hanem!! Elkepesztoen buszke vagyok magamra, mert

  1. egyedul helyreallitottam a kormanyt (csak nem huztam meg elegge, es ha nagyon akarom, meg mozog…)
  2. egyedul feltettem a pedalt (na jo, volt telefonos segitseg szerszamugyileg – nem volt megfelelo kulcsom)
  3. egyedul feltettem a stoplit a cipore (ugy-ahogy, lasd sztori lentebb)
  4. nem felejtettem el feltenni az elore feltoltott lampakat
  5. kepes voltam a korforgalmakbol megfelelo iranyba be- es kihaladni (ezt azert elkiabaltam…)
  6. megtettem 5 kmt a faluban pofaraeses nekul.

Fel is batorodtam ezen, ugyhogy penteken a fonokom el is kuldott, hogy menjek szepen tekerni (hiaba, ha az embernek orszagutis fonoke van :)), nekivagtam Marlownak. Minden jol is ment (imadom ezeket az utakat: remek minoseg, viragzo fak, enyhe tragyaszag…), lazan tudok ki-be csatolni, nem is tevedtem el, egeszen elegedett voltam.
Mignem egy bazinagy ezersavos korforgalomhoz nem ertem, ahol sikerult benezni a kijaratot es egyszercsak az autopalyan talaltam magam. Na gyorsan kicsatol, visszafordul, zoldmezon keresztulsetal (hello, zsiruj feher cipo…). Majd buntetesbol megtalaltam a kornyek (akkor meg azt hittem) egyetlen puklijat. Hat meglepodtem… Az angolok nem cicoznak az emelkedokkel, jol odatettek oket. De sebaj, felvergodtem es mint kiderult, az eronletemet is otthon felejtettem. Valaki utanam kuldhetne 🙂

Szombaton az oroszaim hivtak, hogy menjunk nemzeti parkolni. Ok vonattal, en bringaval… 🙂 Igazabol azon tul, hogy eltevedtem a nagyvarosban (micsoda meglepetes), nagyon szep ido volt, es meg jobban elveztem, mint penteken. Nem is gondoltam, hogy ennyire fog hianyozni a bringazas, pedig olyan sok idot azert nem hagytam ki. Hazafele Marlowig jottek velem, utana ok ismet vonatra szalltak hazaig. Legnagyobb szerencsejukre, mert olyan kis cuki emelkedot talaltam hazafele, hogy ha velem jonnek, ramkuldtek volna a maffiat, mert ki akarom oket csinalni.

Egy dolog hianyzik, megpedig a kesztyum, azt sikerult otthon felejteni. De sebaj, hamarosan keritek egyet, mert a kis urilany tenyerem nem szokta a kapalast, ugyhogy most elegge erzem. Valamint a hatam. Az alkarom. A labacsakaim. Es khm, asszem a nyeregtol is elszoktam.

Vasarnap megjartam Londont. Nyilvan halalra voltam valva, hogy tok egyedul kell a varos egyik vegebol a masikba eljussak. Ennek ellenere (es hala a Google maps-nak) ezt is sikerult megugrani. Egy ido utan viszont valami nagyon fura volt, mintha megsem tudnek becsatolni. Megsem olyan egyertelmu ez a pedal? Meg amugy is, mintha nehezebben oldana ki. Es valahogy mintha mozogna is a labam. De csak a bal. Ahhha, elhagytam a stoplibol egy csavart, a masik ketto meg ki volt lazulva. Megalltam, eloturtam a kis szerszamkeszletet (Koszi Ricsi, ismet eletet mentett), meghuztam a csavarokat, es csodak csodaja, ujra be tudok csatolni…  Meg vartam harom orat Xeonra (ebbol nem lesz rendszer!), kigurultunk a Richmond parkig, ahol mar nem voltam a helyzet magaslatan, ugyhogy az elmenybringa most kimaradt, de tervek szerint jovo heten meg lesz alkalmam tesztelni az allokepesesgem, es hogy vajon belehalok-e, ha triatlonosokkal arcoskodok (segitek, minden jel szerint igen).

A hetvegi 130 km tanulsaga, hogy par ev rutinnal nem akkora para az uj pedal. Mondjuk nem is annyira erzem az atuto kulonbseget, hogy olyan sokkal jobb lenne, mint a sima spd, de hat nem ertek a lovakhoz. Majd idovel kiderul, csak szereznem kell egy csavart a talpamra…

Most meg faj mindenem, ugyhogy elrendeltem egy pihenonapot. Holnap kene futkosni (meg nevezni arra a felmaratonra is), szerdan pedig ujabb kort probalok ki. Kaptam itinert, mar csak kovetni kell es legkozelebb kihagyni az autopalyat. Annyira meg nem vagyok gyors 🙂

 

 

This is the beginning of a beautiful friendship

Bekoszones helyett szeretnem elovetiteni, hogy most az van, hogy elfogytak az ekezetek. Szova elore is elnezest, de mostantol nem sok é meg á lesz a bejegyzesekben.

Mindenesetre megprobalok ujra itt lenni, mert csomo minden tortent, aminek semmi koze a bringazashoz, de az eletemhez meg igen, ugyhogy barmennyire is orultetek (vagy nem), nem szabadultok tolem ilyen konnyen. 🙂

Szoval neki is esnek a kulonkiadasnak, ugyanis most Angliabol jelentkezem. Elesebb eszu olvasok kitalalhattak, hogy ez az oka az ekezetlensegnek is (vajon van ilyen szo?), illetve annak, hogy most nincs bringam. Vagyis van, de mas a korzetszamunk, ugyhogy az nem megcsalas.

Ugy egy honapja ugyan megprobaltam a Kiskockat eladni, de mivel nem jott ossze, remenyeim szerint hamarosan ujra egyutt leszunk. Addig is bringacolibatusban vagyok, es jobb hijjan futni jarok. Meg nem is baj, hogy az elso ket hetben nem volt bringam, mert egyelore abban sem vagyok biztos, hogy melyik savban kell merre menni. Viszont eddig csak egyszer dudaltak le, mert nem arra neztem, ahova kellett volna. Hulyebiztosak, itt leirjak  a foldre, hogy nezz balra, hogy a hulye turista akkor is jobbra nezzen.

Visszaterve a futasra, parszor mar voltam felfedezni a kornyeket. Szerencsere van sar! Mondjuk az lenne a fura, ha nem lenne, ennyi esotol…. Ellenben a ket het alatt, miota itt vagyok, kizarolag a hosszuhetvegen esett az eso, nehogy lehessen valamit csinalni. Cserebe ma mar majdnem lattam az arnyekomat.

Az a jo, hogy  itt falun egyreszt nincsenek tavolsagok, masreszt meg gyakran jut eszembe Sipi kedvenc mondata: nini, ott egy trail! Nehez kitalalni, hogy ahol trail van, eso, es szantofold, ott lesz bokaig ero mocsar is…

Mindenesetre hetvegen mar eltevedtem a Green way to Cookham-on (ez egy egesz jol jelolt turistaut. Van sarga, meg lila, meg a bringautak szamokkal). Vagyis nem tevedtem el, csak nem ott voltam, ahol gondoltam. Marmint kivetelesen tenyleg nem volt veszes, de mivel a terkepen nem letezett ez az ut, kicsit meccses volt visszatalalni. Mindenesetre tok jo, parszaz meterre a lakastol mar indulnak a random utvonalak, szoval ideje lesz pontosabban utananezni, merre is vagyok arccal.

Tulajdonkeppen ez egy keprejtveny. Rajta vagyok en is, megtalaltok? 🙂

A mai futast akartam igazabol elmeselni, mert az ugy volt, hogy nekiindultam, hogy na most en elmegyek Bray-be, ami nyugatra van, Windsor fele feluton. Mintha emlitettem volna, hogy sokat esik, igy az aluljaro, amerre mentem volna, pont viz alatt volt, ugyhogy mas fele kerultem. Magam is meglepodtem, amikor kikotottem a Temzeparton, de ha mar ott voltam, akkor nekiindultam a River road-on, amirol mereszen azt felteteleztem, hogy a folyo mellett futhat. Nem is tevedtem nagyot. Sot, amikor veget ert az aszfalt, mutatta a tovabb a kis kocsog sarga nyil, hogy nini, ott egy trail. En meg mentem, ugyhogy ismet sikerult elmeruljek a sarban. Na jo, igazabol annyira kis cuki utvonal volt, hogy nem birtam ki, es mentem rajta tovabb,es mint kiderul, pont Bray-nel fordultam vissza, csak a masik oldalon. Meg nem en voltam az egyetlen hulye, jottek szembe masok is.

Vasuti hid, meg lakohajo. Ja, meg Temze is.

Mikor visszaertem az aszfaltra, a mar ismeros iranyba mentem tovabb a parton tudvan, hogy hazavezet az ut. Vagyis nem haza, de lehet arra is kerulni. Veletlen talaltam egy hidat, ami meg egy pici szigetre vezetett. Olyan mint a Margit-sziget, csak sokkal kisebb, meg van egy gat a vegen. Monjduk az eleg jol nez ki.

Ugyhogy miutan korbefutottam a szigetet (ez azert nem akkora teljesitmeny) azt vettem eszre, hogy a tuloldalon bizony dombok vannak, es oda el kell menni. De ma inkabb hazafele vettem az iranyt.

Ez vagy valami vagy megy valahova. Mindnesetre a szigeten talaltam 🙂

Csak 9 km volt a kaland, de mar latom a kovetkezo utvonalat.

Egyelore nagyon tetszik a videki Anglia hangulat, foleg, hogy nem vagyok messze a civilizaciotol. Tervek vannak, iden megvaltozott korulmenyekkel, de mar erzem, hogy kell a rendszeres edzes es ki kell hasznalni, amig idobe is belefer. Kesobb jelentkezem 🙂

A lányról, aki tubeless kerékkel is tud defektet kapni

Történt egy s más, mióta nem jelentkeztem, de mivel legtöbbször meghalni sincs időm (viszont profin glettelek), így pár dobásból kimaradt a blog.

Na de, nem tűntem el (egy távoli bolygón jártam…jó, abbahagyom :)), és a vasárnapi fergetegpartyt muszáj közzé tennem. Mindig mondom, hogy kaland velem az élet, ezt ismét sikerült kimaxolni.

Szóval vasárnap reggel a szakadó eső ellenére is úgy döntöttünk, hogy “arra már tisztul”, így vonatra pattantunk Kismaros irányába. Meglepő fordulatként valóban verőfényes napsütés következett, és mi mit sem sejtve indultunk fel Királyrétre.

Mivel sikerült pont ebédidőben felérni, egy életmentő húslevessel ki is pihentük az első 10 km tekerést, majd nekivágtunk a Nagy-hideg-hegynek, szerény személyem vezetésével. Azon ritka pillanatok egyikével sikerült szembesülni, amikor tényleg arra mentünk, amerre szerettem volna, és nem vesztünk el végleg az erdőben (pedig azért lássuk be, volt rá sansz). Tehát a grófi út tetejéig sikerült eljutni, ahol Sipit továbbküldtük a piroson, hogy fájjon neki is egy kicsit, mi  meg Annával a sotteren korzóztunk felfelé. Amíg egyszercsak olyan fura nem lett a bringám. Defektet kaptam? Az nem lehet, hát nem rég lett feltöltve tejjel, az tuti megfogná. De akkor is fura. Basszus, ez tényleg lapos. Na jó, akkor valamennyit pumpálok bele, amíg Sipivel találkozunk, aztán majd megszakérti. Anna nyilván jól szórakozott rajtam, ahogy vergődök a pumpával, természetesen meg is kellett örökíteni:

Egy cseppet lapos

Amikor már kellően meguntam, és mintha lett is volna némi nyomás a kerékben, folytattuk az utat, és legalább 200 métert megtettük, mire leengedett. Na remek, így hosszú lesz az út…. Addig szerencsétlenkedtem, hogy a pumpával együtt a szelepmagot is sikerült kicsavarni, tehát a kerékben lévő maradék nyomás is eltávozott. Itt jött el az a pillanat, hogy felhívtuk Sipit, hogy akkor guruljon vissza hozzánk, mert hát mégiscsak meg kéne menteni a hazát.

A mester úgy tippelt, hogy csak a szelepmagot tekertem ki, és biztos ott szökött el a levegő. Már majdnem elhittem neki, amikor a frissen fújt kerékből csak úgy süvíteni nem kezdett az orkán erejű szél. Szóval akkor sikerült igazi defektet kapni, tubeless-szel.

Nosza rajta, szedjük szét, mi van benne: SEMMI. Tökéletesen kiszáradt az egész. Még jó, hogy 1. Ricsitől két napja kaptam egy világszemefénye szerszámkészletet* (és valami csoda folytán magammal is hoztam – nem Ricsit, a szerszámkészletet), 2. mindig van nálam pótbelső. Sipi szétfeszegette, összerakta, felfújta. Majd kiderült, hogy a belsőm is lyukas. Valamint, hogy Anna és Sipi is felettébb felkészültek, mert az ég világon semmilyen mentőfelszerelés nincs náluk. Oké, akkor tanakodás, hogy mi legyen. Végső kétségbeesésünkben Zolit hívtuk fel, hogy hátha nem vágyik másra sem, minthogy engem megmentsen egy napsütéses vasárnap délután. Hát, nem hiszem, hogy végtelen boldogsággal, de nekiindult, hogy hozzon nekem egy foltot és egy belsőt, aztán valamelyiket elhasználjuk. (Innen is köszönöm a mentést, nagyon hálás vagyok érte!)

Mi meg addig sétáltunk le a hegyről. Bicikli ölben. Aztán Sipi előrement, így mi ketten Annával felváltva hoztuk a Traktort, mint gyermekünket, hogy lehetőleg ne tegyem teljesen tönkre a külsőt meg a felnit. Viszont arra jöttünk rá, hogy a grófi út hiába tűnt olyan rövidnek, bizony nagyon hosszú, ha közben egy 12 kilós bringát kell sétáltatni.

Már majdnem Királyrétnél voltunk, mire Sipi odaért a javítószettel. Gyors gumicsere, a 27,5-esbe szinte hibátlanul illik a 29-es belső. Innen már csak gurulni kellett Verőcéig, ahol kiültünk egy hekkre. Éppencsak kirendeltük, amikor lecsapott a vihar. Csodálatos, ez még kellett… Mindenesetre fedezékbe húzódtunk, és saját magunkon (de főleg rajtam, hogy velem mindig történik valami) röhögcsélve elkajálgattunk várva, hogy elálljon az eső.

Vihar előtti csend

Mivel “arra már tisztul”, az a fergeteges gondolat szállt meg minket, hogy akkor induljunk haza, és ha valahol nagyon esik, akkor legrosszabb esetben felszállunk egy vonatra. Hát, nem szálltunk… Megálltunk még egy kicsit Vácon a Ligetben, megmutattam Annának, hogy hol tanultam meg lépcsőzni, és őt is lezavartuk rajta, aztán lassan hazagurultunk. Közben lemerült az órám, a telefonom, és én is.

Mindenesetre az elátkozott napon mi nagyon jól szórakoztunk, és a végére lett sport-, és élvezeti értéke a dolognak. Azért legközelebb el tudnám képzeni úgy is, hogy valóban feltekerünk a turistaházig. Úgyis el kell vennem Anna QOM-ját 🙂

Most meg fáj mindenem. Sipi megmondta, legközelebb majd nem sétálgatok annyit. Ott a pont.

*mert mihez kezdenék nélküle 🙂

UCI DH worldcup Leogang – beszámoló

Próbálom behozni a lemaradást, szóval álljon itt az utókornak egy rövid beszámoló a leogangi DH kupafutamon tett látogatásunkról.

A nove mesto-i XCO után kitaláltuk, hogy csak meg kéne nézni élőben egy DH kupafutamot is, mégiscsak abban van a vitamin. Kiválasztottuk a legközelebbi helyszínt (bármennyire is vonzó lenne egy ausztrál futam), és nekivágtunk a múlt hét végén Ausztriának, majd meg sem álltunk Leogangig.

Az odavezető kalandos út után (Álljunk meg a következő városban egy Aldiban. Jahogybezárt. Akkor a következő Landzeit jó lesz. Jahogyelmentünkmellette. Nem baj, jó lesz a következő. Aznincsen. Akkor benzinkút. Túlkésőmindenzárva. Oké, akkor ma éhezünk…) még úgy a vicc kedvéért sikerült belenyúljak a borotvába, úgyhogy elállíthatatlan vérzéssel sikerült zárni a napot. Éhesen. Tudván, hogy reggel nem lesz kávé. Annyira nem indult jól…

Szombat reggel a városban szerzett közepesen szörnyű kávé és kevésbé szörnyű reggeli után már sokkal barátságosabban álltam a világhoz, és mehettünk is át a kvalifikációt megnézni.

Nem tudom, tudjátok-e, de a DH versenyeket általában elég meredek hegyekre szokták rakni. Oké, van felvonó, de hát úgy mindenkinek megy, és amúgy is, meg akartuk keresni, hogy a pálya melyik részéről lehet a legjobban látni. (Spoiler: sehonnan…)

Szóval nekiindultunk a hegynek fel, ami (micsodameglepetés) meredek. Egyébként meg csodaszép, épített, döntött kanyarok vannak végig, amiken egyrészt könnyebb bringával lemenni, mint gyalog, másrészt felfelé brutálmeredek. Persze ezek is csalnak, és felvonóval viszik fel a bringákat. Na nem mintha esélyes lenne kitekerni azokkal a járművekkel… (Mondjuk,ha már itt tartunk, nyilván lenézni sem mernék bringával alattam, nemhogy elindulni, de ez most részletkérdés. A freeride-on meg mindenki le tud jönn. Aha, persze. Nem.) Valamint jótanács a következőkre: a Converse cipő nem alkalmas hegymászásra.

Találtunk egy cuki (közel függőleges) sziklakertet, ahol néztük, hogy akkor a nagyok hogyan is választanak nyomot rajta: sehogy, akkora lendülettel indulnak el, hogy  átrepülnek felette, így a nyomválasztás, mint olyan, értelmét veszíti.

Mire felvergődtünk a pálya tetejére, kezdőtött a férfi elite kvalifikáció, amiből olyan sokat nem láttunk, csak a rajtot és pár kanyart. Aztán egyszercsak megállt a műsor. Kiderült, hogy valaki esett egy komolyabbat a pálya alján, és azért állították le a bulit, hogy a szétszórt alkatrészeit összeszedik. Mi meg úgy döntöttünk, hogy mivel nincs már jó idő odafent és gyalog lefelé rosszabb menni ezeken az utakon, mint felfelé, inkább levonózunk.

A vasárnapi program már az utolsó edzés és a verseny megtekintése. Van egy hangulata nézni, ahogy a profik gyakorolnak olyan gyökeres-köves letöréseken, ahol elképzelésem sincsen, hogy lehet lejutni, majd kanyarodnak be olyan szűk helyen, ahol még gyalog is kétszer meggondolod.

Egyébként pedig itt a lányok is teljesen elmebetegek, olyan tempóval ugrálnak át mindenen, mintha teljesen természetes lenne 10 métereket repülni. Meg persze ez az egész DH dolog csalás: a pálya felén a levegőben vannak, úgy könnyű 🙂

Férfi elite-ben végül nyolcvanan kvalifikálták magukat, volt időnk végignézni a pálya minden részét. Az utolsó néhány versenyzőt (a legjobbakat) a céltól nem messze néztük, elképesztő időkkel értek be.

A tanulság az, hogy a DH-t nem jó itt élőben nézni, mert sehonnan nem lehetett igazán jól látni a lényeget, illetve a pálya csak rövid szakaszát lehetett belátni. Jó volt, megérte kimenni, de jövőre inkább tekerünk ugyanezen a környéken.

Nameg pár fotó, csak úgy kommentár nélkül:

Wallride….van hova fejlődni

Hopika

Itt amúgy egy ugratón ülök, alig két méter magasan. Elsőre be lehet adni, nem gond.

Ez itt a kert. Vagyis a rajt. Szóval az van, hogy az egy dolog, hogy a pályát nem tudom teljesíteni, de hogy még a rajtból sem mernék elindulni…

Nove Mesto – Wold cup 2017

Szokásos lemaradással írnék pár gondolatot a Nove Mesto-ban múlt hét végén megrendezett kupafutamról. Főleg azért emlékezetes és szeretek ide jönni, mert nekem két éve itt kezdődött minden.

Leginkább a bringás karrierem, mert amikor itt láttam, hogy a lányok hogy közlekednek, és mire képesek, annyira magával ragadott, hogy amint hazaértünk, felültem egy biciklire, és sokak szkepticizmusát megcáfolandó, azóta sem szálltam le róla.

Szóval pénteken munka után immáron ötfősre bővült csapattal zsúfolódtunk a kocsiba, majd érkeztünk meg fél 10-re a szállásunkra. Ahol a helyi néni nem egészen értett angolul, mi nem egészen értettünk csehül, szóval kicsit ugyan körülményesen, de mindenki megkapta a szobáját. Sőt, találtunk egy magyarul beszélő felszolgálót, akivel némi activity segítségével sikerült megegyeznünk, hogy kapjunk vacsorát. Hát nem volt könnyű menet…

Másnap reggel 10-től rajtoltak az U23-as fiúk, erre mindenképp ki akartunk érni, mert több magyar induló is jelen volt (Dina fiúk és Valter Ati). Itt még nem voltunk olyan lázasak, de kezdtünk belemelegedni a szurkolásba.

Délben megkerestük a nap egyik fénypontját, Danny Macaskill showját. Azért a srácok nem ma kezdték, és ha esetleg valakinek nem lenne ismerős a név, ajánlom megtekintésre az alábbi videot:

Elképesztő, miket csináltak, rájuk valószínűleg nem hat a gravitáció, és olyan különösebb félelemérzet sem játszik. A show kicsit amerikai típusú volt, de a lényeg nem is a műsorvezető, hanem a három srác, akik úgy ugráltak több, mint egy méter magasba, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Délután jöttek az elite lányok, magyar vonatkozásban Benkó Barbival. Na itt elszabadultunk, a pálya egyik felén számoltuk, hogy hányadikként érkezik az ugratókra, hogy átrohanva a pálya következő szakaszára, az Expert Climbe-on pedig üvöltve biztassuk. Végül 9. lett, nyilvánvalóan azért, mert megfelelő szurkolótábor gyűlt össze 🙂

Vasárnap délelőtt az U23-as lányok helyett inkább elmentünk a helyi fenyőerdőbe kirándulni. Ezt sikerült végignyekeregni: Ricsinek az épített kanyarok fájtak (hogy itthon miért nincs ilyen), Sipi azért, hogy miért nem vittünk bringát, én meg azért, mert mindenki nyekereg, akkor nekem is kell valamin. Najó, én is bringáztam volna.

Erdei boszorkány a fák között 🙂

Délutánra már csak a férfi elite maradt hátra, ami egy kisebb tömegszerencsétlenkedéssel indult, valaki elesett, és mint a dominókat, úgy rántotta el magával a tömeget. Inenntől kevésbé volt eseménydús, a vártnak megfelelően Schurter magasan verte a mezőnyt, Parti Andrisnál viszont nem jött be annyira a szurkolótábor ereje, és sokadikként ért be. Mindenesetre azt látni, ahogy egy csapat bringás vágtat le a hegyről, mint egy csorda, és egymás mellett ugrálnak a lejtőn, fergeteges élmény volt.

Úgyhogy megint magával vitt a lendület, és újabb évre kaptam motivációt. Egyébként meg hétvégén már Szilvás, és most sírok, hogy jönnek a hírek, hogy ott bizony szakad az eső. És sár lesz. És pusztulás.

Már megjelent lelki szemeim előtt, hogy az erdőben ötven fok lesz, párás meleg, és közben sár mindenütt. Mondtam már, hogy félek a sártól? Eh.

Emlékszem Sopronban – A nyitótábor

A néhány héttel ezelőtti hóvihar okozta károk a Bükkben akkora nyomot hagytak, hogy legnagyobb bánatunkra nem mertük bevállalni, hogy ott tartsuk az éves nyitótábort.

Ennek fényében nagyhirtelen átszerveztük a tavalyi helyszínre, Sopronba. Mivel tavaly adta a környék, reméltük, hogy azóta nem bontották el a hegyeket, és ismét találunk valami említésre méltót.

Pénteken Sipivel szabadságot vettünk ki, hogy előörsként felderítsük a terepet, és vonattal közelítsük meg a célállomást. Nagy ötlet volt, mert csak addig szakadt az eső míg elgurultam a Déliig, szóval már a hétvégét úgy kezdtem meg, hogy végiganyáztam az utat.

A vonatút eseménytelenül telt, leszámítva, hogy négy órán át ültünk az ablakban, mint a levelibékák, hogy vajon esik vagy nem esik Sopronban.

Végül nem esett, szóval úgy döntöttünk, hogy nekiindulunk egy picikét. Aztán de, mégis esett, így kerek 5 km után inkább hazafordultunk, mert úgy éreztem, éppen elég lesz egy nap egyszer rommá ázni. De sebaj, mert onnantól estig néztük a szálloda ablakából, hogy éppen nem esik. Mindenesetre a vacsira szépen összejöttünk, mind a nyolcan.

A rövid szociális foglalkozás után mindenki nyugovóra tért, hogy a másnapi tekerésre kipihenten ébredjen. Ezzel csak az volt a baj, hogy nagyjából öt percet aludtam és fél órát forgolódtam felváltva, ami igazából nem annyira pihentető.

Cserébe szombaton csodával határos módon mindenki menetkész volt már 10-kor, így kivételesen időben nyakunkba tudtunk venni az erdőt. A tavalyi útvonalhoz hasonlóan legurultunk a patakpartra, ahol nem mertem lejönni idén sem. Pedig nem volt ott Gergőnk, hogy ellökjön a meredeken 🙂 Cserébe viszont még mindig nagyon szép ez a rész, jó lenne, ha haza tudtuk volna hozni, de nem fért be a csomagtartóba.

És akkor jöhet az XCO mászás, ami már tavaly is kifejezetten jól esett, mert úgy néz ki, hogy nekiindulsz – meredek – kanyar – még meredekebb – azt hiszed, hogy vége – kanyar – húbzmegdemeredek – sosem lesz vége – navégre! Valahogy sikerült felvergődni, és azért látszik a fejlődés, mert úgy 3 perccel gyorsabban toltam fel a bringát, mint tavaly. A többiek meg kitekertek, de hát ugye én azt nem láttam, szóval igazából meg sem történt 🙂

Jövünk valahol 🙂

Fent még lehetett felfelé menni, ha nem lett volna elég, és végre megtaláltuk a hőn szeretett DH pályát. Még voltak emlékeim, hogy én itt a freeride-on sem mertem lemenni, sőt, HegyiGeri ki is kapta a nyergemet, mert…. Nos azóta sem tudom, hogy miért volt ez jó ötlet. Idén azért már az imaszakkör felállítása nélkül is nekiindultam. Spoilerként elárulhatom, hogy vasárnapra rövidebb tolós szakaszokat leszámítva nagyjából levergődtem.

A srácok meg arcoskodtak a sziklakertben, míg mi négyen legurultunk az aljára. Aztán mivel nem vártuk össze egymást, Ádám vezetésével felmentünk a sárgán, hogy újra a DH tetején legyünk, de mint kiderült, mi pont nem fordultunk rá az ösvényre, így sikerült toronyiránt megközelíteni a célt. Most mit mondjak, fájt…

Lefelé már kevésbé, és mire előkerültek a többiek, már mindenki indult volna haza. Megálltunk a forrásnál pihenni, aztán irány a tavalyi kedvencem, a Károly kilátó. Egyrészt, mert nincs túl magasan, másrészt meg az a kedvenc köves lejtőm. Elég technikás, hogy ne legyen unalmas, de nem olyan meredek, hogy halálfélelmem van rajta. Tavaly mondjuk három megállással teljesítettem, idén meg Sipi mutatta az utat, és a híres letörésnél, ahol mindenki repült, mert nem számítottak rá, sikerült egy darabban lejussak, őszinte csodálkozásomra.

Sziklán le. Ez amúgy nem látszik, de fentről nézve meredek

Annyira felpörögtem, hogy a szállodánál mire leértem a lakatkulcsokkal, a srácok ugráltak a lépcsőn, és vicceskedtek, hogy na tessék, feladat, ugorjam meg én is. Hát, jobban meglepődtek, mint én, hogy elsőre megcsináltam 😀

Délutánra kicsit kikészültünk, pedig a kilométer nem volt sok, szint annál inkább. Ennek örömére Sipi elhúzott, mert ő nem fáradt el (…), és még rátolt 50 km-t. Mert egy robot. Mi a szálláson olyan tragikus hirtelenséggel aludtunk el, hogy aztán felébredni egyikünknek sem sikerült. Jutalomból félálomban levergődtünk Sopron belvárosába fagyizni, Ricsi nem kis örömére, hogy végigvonszoljuk a városon.

Viszonylag hamar lett vasárnap, miután sikerült pillanatok alatt végleg kidőlni, és mivel meggyőztük magunkat, hogy a DH pálya még nagyon vár minket, nekiálltunk ismét feljutni a hegy tetejére. A srácok a freeride oldalon nekiálltak gyakorolni, és egymást győzködni, hogy be lehet ugrani azokat a letöréseket, amiről rengeteg értékelhetetlen videot is készítettem. Aztán majd ha rájövök, hogyan kell ide értelmesen feltölteni, megmutatom.

Egyébként meg lejutottam én is, egész jól kezdek belejönni. Néha. Vagyis vannak szakaszok, ahol már nem az első gondolatom, hogy itt menten halok meg.

Valakinek az a fergeteges ötlete támadt a DH aljában, hogy menjünk fel még egyszer. De akkor már toronyiránt…. Igen jól esett feltolni a bringát a pálya mellett (kellett hozzá a tolóerő).

A végére sikerült felbátorodni, és az utolsó két kis ugratót én is megcsináltam, erről is van közepesen értékelhetetlen video. (Amikor úgy érzed, hogy métereket repülsz, és kiderül, hogy kb 20 cm az egész. Sebaj, valahol el kell kezdeni.)

Mindenesetre igen jó hétvégét tudunk ismét magunk mögött, jó társaság, szép idő, még szebb erdő, és ha nem is bringáztunk most sokat, technikai fejlődésnek mindenképp beillik. Illetve a csapatépítés sem utolsó szempont, végre újra együtt voltunk.

Őrségváltás

A remekül sikerült verseny után jöhetett a jutalomút: a hosszú hétvégére a két apámmal úgy döntöttünk, hogy meglépünk valahova, ahol nincs térerő, civilizáció és lehetőleg emberek.

Ricsi már előre félt, hogy vajon mennyire leszünk Sipivel metálkész a péntek reggeli indulásra, mert mi még egy penge bulit terveztünk be csütörtök estére. A félelem alaptalannak bizonyult, mert ugyan az alvás nálam gyakorlatilag kimaradt, de legalább másnapos nem voltam. Sipi meg atomkemény, neki mindegy: felteszed egy biciklire és megy.

Az első és legfontosabb, a hétvégénk himnusza. Méltatlan lenne nem megemlékezni róla, hogy Richárdunk megtalálta a hétvége szelleméhez leginkább illő dallamot. Eztitt. Nem, ne nyisd meg! Én szóltam… Sajnos mi is eggyel többször hallgattuk meg, mint kellett volna.

Szóval mostanra már egészen összeszokott kis csapatunk a szintén megszokott laza másfél óra késéssel útnak is eredt Őriszentpéter felé. Állítólag legalább két és fél óra volt az út, de szerintem átvertek a srácok és sokkal rövidebb. Vagy teleporttal mentünk (=a főcímnél elaludtam és csak a stáblistánál ébredtem fel…)

Mikor kiderült, hogy tényleg mindentől messze vagyunk, és még nincs kész a lakosztályunk, gyorsan bringára is pattantunk, hogy megismerjük a közvetlen környezetünket, azaz igyunk egy kávét. Így jó három perc ötven másodperc tekerés után már be is ültünk egy szimpatikus (=  közel s távol az egyetlen) kávézóba.

Közben megnéztük, hogy a főhadiszállásunk mögött indul a kék ösvény, ami meg biztos jó, végülis kijelölt út, meg minden. Neki is vágtunk, gyorsan találtunk egy singletrailt a patakparton (volt híd is rajta. Akarom mondani két egymás mellé támasztott palló, meg az egyik oldalon egy félig odaszögelt korlát. Tériszony, mi? :)) . Itt kezdett gyanús lenni, hogy ez nem az a kezdőterep lesz, életlen kanyarokkal meg simára döngölt földúttal.
Az első gond ott volt, hogy akkor kövessük a kék jelzést. Aztán forduljunk vissza, mert nem ott kellett volna balra. Aztán ismét. Majd megint. És ha már minden lehetséges utat megnéztünk, de egyik sem volt a kék, akkor az lesz, ahol rendesen be van bokrosodva és igazából soha nem mondanád rá, még erős jóindulattal sem, hogy az valaha ösvény lehetett.  Valami csoda folytán átjutottunk Szlovéniába (ne kérdezzétek, fogalmunk sincs), egészen a Hodos-tóhoz. Mindannyian nyáladzottunk, hogy mennyire szép helyre sikerült eljönni, pedig nem tudtuk, hogy ez tényleg csak a kezdet volt. Első nap végül csak két és fél órát mentünk, mert ránk akart sötétedni.

Richard a tónál

A bolyongás után rendesen megéhezve nekivágtunk a falunak, hogy akkor találjunk valami helyet, ahol enni adnak. A hellyel tulajdonképpen nem volt baj, de a tavalyi nyitótáboros élményeink újra felszínre törtek, amikor a végtelenül kedves (=kicsit féltünk tőle, hogy letépi a fejünket, ha rendelni merünk)  felszolgáló hölgy megjelent az asztalunknál. Végül szerencsésen túléltük, és a kaja is rendben volt, de annyira félelmetes volt a néni, hogy hamar menekülőre fogtuk.

Másnap sikerült tőlem eléggé szokatlan módon fél tízig aludni, majd elreggelizgetni az időt és elmenni bevásárolni (szigorúan csokit. Meg csipszet. Meg csokit. A csokit említettem?) Szóval így ezzel megint jó későn indultunk neki a tekerésnek, így ismét csak három órát mentünk. Az volt a koncepció, hogy majd nekiindulunk a piroson, ami elvisz az orszták-szlovén-magyar hármas határig. Az oké, hogy elvisz, csak nem létezik… Úgy kell elképzelni, hogy mész egy úton, ahol a fákon néhol van piros jelzés, majd a gps szól, hogy nem vagy rajta az ösvényen. Akkor visszafordulsz, megkeresel egy kanyart, mert a bokrok között valóban tökmás irányban van egy piros jelzés, de út az nincsen. Szóval átcsatlakozol arra, a bringát emelgeted át a kidőlt fatörzseken, és közben azt veszed észre, hogy ezen az úton ember nem járt még idén.  Maximum az őzikék meg a vaddisznók. Egyszerre bekeveredtünk egy fenyőerdőbe, mintha egy mesébe csöppentünk volna.

Traktor a Zerdőben

Ricsi szokás szerint hozta a gépét, úgyhogy beálltunk modellkedni, és ugyan nem lett sok kép, de jól elszórakoztattuk magunkat.  Azért ezt a piros ösvényt nem bringázásra találták ki, ugyanis azt vettük észre, hogy bármikor elénk ugorhat egy két méter széles szakadék, vagy egy akkora kidőlt fatörzs, amit nemhogy átbunnyzni nem tudunk, de átrángatni a bringát is körülményes. Ó igen, azt az apróságot nem is említettem eddig, hogy előző éjjel esett. Mi pedig rendes montishoz híven megtaláltuk azt a szakaszt, ahol van sár. Én meg szokásomhoz híven persze, hogy túlfékeztem és felborultam. Bele a sárba. Mondjuk ez volt az idei első esés a terepen, szóval ennyit ért.

Meseország

Valahol félúton a határok felé behisztiztem, hogy nekem elég lesz, mert ez mocskosmód fárasztó így, hogy nincs út, szóval haza is fordultunk, innen betonon gurultunk majdnem hazáig. Észrevettük, hogy  a főhadiszállás mögötti kék singletrail pont a szomszéd faluban ér véget. Muszáj is volt rácsatlakozni még egy kis élvezkedésért hazáig. Mikor hazaértünk, kiderült, hogy a sár alatt az összes lábam enyhén véres és sebes. Hiába, nem teremsport  🙂

Vér, sár, verejték. A hülyegyerek meg élvezi

Este kiültünk a kert végébe borozni (Ricsi meg laptopot nyomkodni), és néztük a mezőn legelésző őzeket. Maga volt a teljes béke és nyugalom.

Vasárnap, az utolsó napra úgy döntöttünk, hogy az előző napi kört fejezzük be, és csak eljutunk a határig: Farkasfáig aszfalton, onnan pedig majd visszacsatlakozunk a pirosra. Így is tettünk, csak azzal nem számoltunk, hogy azt a pirosat továbbra is csak úgy jelölték, ahol épp eszükbe jutott: random fákon elhelyeztek pár jelet, anélkül, hogy ott lett volna út, ösvény, vagy legalább értelmezhető irány. Így kereszteztünk néhány utat, amire nem mentünk rá, hanem inkább a lehető legsűrűbb erdőn át vágtattunk. Az biztos, hogy fejlődött a technikám és nem ijedek meg attól, hogy elém ugrik egy kidőlt fa vagy térdig érő avarban kell keresni az utat. Ellenben ismét meseszerű helyeken jártunk. Abban mindenesetre megegyeztünk, hogy hazafelé aszfalton megyünk, mert egyikünknek sincs ingere ugyanezen az úton visszabolyongani (főleg, mert nem sikerülne).

Szerelem

Orfaluban már ki volt táblázva: Hármashatár-tanösvény. Éles logikánkkal kikövetkeztettük, hogy ez vezethet az osztrák-szlovén-magyar hármashatárhoz. Gyanús volt már az elején, hogy zöld háromszöget festettek, ami jellemzően hegycsúcsot jelöl, de hát naivan tekertünk tovább. Amíg olyan meredek nem lett, hogy majd’ lefordultunk a bringáról. A srácok végül kitekertek a tetejéig, én leszálltam és Superwoman voltam egy szakaszon. Fent szelfi, aztán a szokásos imaszakkör. Meggyőztem magam, hogy nem is olyan meredek, és a lépcsőt, ami mellett eljöttünk, igazából csak képzeltem. Sipi mutatta az utat, menjek utána lassan. Nem is volt baj a lépcsőig, mert kiderült, hogy azt nem csak odaképzeltem, és ugyan végigfutott az életem miközben mentem mellette (meg egy derékszögű kanyar a végén. Biciklikezelés, haladó fokozat), de megcsináltam. Utólag Sipi megjegyezte, hogy neki is eszébe jutott, hogy nem volt akkora ötlet itt levinni 🙂

Hármas határ, ami hegyen is van. Akkor ez a Hármashatárhegy. Meg a vágjál hülye fejet szelfi

Mindenesetre innen már csak haza kellett gurulni. Aha, még 35 km totál szembeszélben. Hát azt hittem, sosem lesz vége. Ricsinek elszállt az agya, és hazasprintelt, én pedig az életemért küzdöttem. Összesen majdnem 5 órát mentünk, és találtunk 830 m szintet is benne, úgyhogy fájt a végére.

Viszont az biztos, hogy ezen a terepen rengeteget fejlődtem biciklikezelésben, szűk kanyarokban, nem létező ösvényeken, és amúgy is az egész hétvége megint nagyon jól sikerült. Teljesen kikapcsolt, nem gondoltam sem munkára, sem egyéb oda nem illő dolgokra, sikerült kiszakadni a hétköznapokból.

Hétfőn locsolás helyett Sipi egy bónusz-tracken megkergetett: a budai Hármasharáton felzavart a tégylagyári szegmensen. Én nem tudom mit ettem aznap reggel, de megvolt végig nyeregben. Már félúton le akartam szállni, őszintén csodálkozom, hogy valahogy feljutottam.

Sajnos ezzel véget ért a hosszú hétvége, és a mai időjárást megnézve a szezon is, így decemberben. Szóval boldog karácsonyt mindenkinek, holnap meg visszaülök a görgőre…

 

Valami van a levegőben

Hát most aztán igazán érzem a tavaszt, eléggé rendben volt ez a hetem 🙂

Tehát a pénteki felejthető edzés után (otthonhagytam a pulzusmérőt, és nem indítottam el a Stravat…)  szombat reggelre Sipivel meg Dombival volt megbeszélve, hogy a Moszkván találkozunk, és megyünk egy kört valamerre. A kislány mit csinál? Indulás előtti utolsó pillanatban visszaszalad a gumileszedőért, meg az imbuszért, csak úgy just for sure, de pótbelső az nem kell, miért kapnék pont most defektet. Igen, pont ezért. A Kolosy tér előtt…

Remekül indul, Sipiék jönnek megmenteni, én meg játszom a királylányt, aki nem tud még csak kereket se cserélni… Úgyhogy innen is köszi srácok a mentést, tanultam belőle!

Ezek után voltak kétségeim, hogy milyen lesz a nap, de hát max mi baj lehet alapon nekivágtunk a Szépvölgyinek, majd a szokásos Árpád-kilátónak. Itt még rengeteg volt a turista, ami nem akkora baj, legalább az emberek kimozdulnak, ha már ennyire szép az idő. Lefelé az ominózus híd felé, amit Sipi a nagy testével ki szokott takarni, úgy sikerült PR-t csinálni, hogy a népek miatt még lassítani is kellett, szóval gyanús volt, hogy ez most mégis az a nap lesz.

Átvágtunk Hűvösvölgy felé, majd terepen ki Nagykovácsiig. A legtöbb helyen próbáltam versenytempót felvenni (= gyorsabban, mint ahogy jól esne, hátha sikerül jól esni), mert az  talán segít valamit a jövő heti felkészülésben. Dy kitalálta, hogy ott Nagykovácsi fölött van két kilátó, keressük meg a magasabbikat, nincs messze, és már majdnem szintben vagyunk. Ahha, én meg hiszek a tündérmesékben 🙂 A majdnem szintben vagyunk után még olyan köves, meredek emelkedő jött, hogy kétségeim támadtak, hogy ki tudok-e tekerni. De mivel aznap megszállt valami, és tomboltak a wattok a lábamban, szó nélkül felmentem mindenhova. Ötszázhúszas pulzuson.

Végül meglett a kilátó a Nagy-kopasz tetején, és mivel tart a tériszonytréning, Sipi kézen fogott és felvitt a tetejére. Én meg hősiesen felmentem, úgy hogy rettentően bátor voltam.

És ha már bátorság, lefelé valami jó kis sodrós-köves bulinak álltunk neki, át a másik kilátóhoz, Sipi mondta, hogy csak kövessem. Én meg követtem. Olyan helyen, ahol tavaly lenézni sem mertem volna, nemhogy nekiindulni… Végül egy nagyon pici tologatás lett benne, de alapvetően a nehéz részén lejöttem hiba nélkül.

Innentől már csak az volt a baj, hogy fogalmunk sem volt, hogy hogy jutunk vissza a civilizációba, úgyhogy jobb híján elindultunk valamerre, ami lefelé vitt. Végül Budakeszi mögött kötöttünk ki, Sipi szerint már nem lesz benne több emelkedő. Ahha, hát persze, ilyenkor már nem szokott 🙂 A Vadaspark mögött indultunk, majd a Hűvösvölgyi Nagyrét után már visszatértünk a megszokott, hazavezető útra.

Igazából nagyon éreztem, hogy hogy lesz jó. Minimális volt a félelem bennem, gyakorlatilag úgy mentem, ahogy sosem gondoltam volna, hogy fogok. A jövő heti versenyre komoly önbizalmat adott ez a tekerés, olyan élvezet volt benne, ami miatt az egészet csinálom. Még kell gyorsulni, és bátrabbnak lenni, de igen, ez az. Igazi szabadság. Már nem feszülök rá a kormányra (annyira), és megyek mindenütt, úgy, hogy közben nem a halálfélelem verekszik bennem a pánikrohammal, hanem élvezve azt, hogy tavaszodik és zöldül az erdő. Ez a szerelem, megérte minden fájdalmas esés, és kínlódós edzés.

Aztán most gyanús, hogy hamarosan jön egy komolyabb pofáraesés, mert már túl jól megy, és kezdem elbízni magam, úgyhogy ideje lesz visszavenni az arcomból.

Egyébként meg voltunk I <3 my bike fotózni Ricsivel meg Sipivel, és elképesztően jó képek lettek. Úgy indult, hogy még télen a CX bajnokság versenyközpontja Csepel mellett egy lepukkant gyárépület volt. Már akkor kinéztük, hogy csak ki kéne jönni valamikor fotózni. El is jött a napja azzal, hogy öltözzek lánynak, és hozzuk a Traktort is, aztán majd kitaláljuk a többit. Én ugye rettentően élveztem, de szeretek szerepelni (ki gondolta volna…), Ricsi meg szeret fotózni, szóval ebből még lehet jó dolgokat kihozni.

Viszont most kiszerepeltem magam egy kis időre, szóval jöhetnek a versenyek.

I <3 my bike

Csak egy nap van – Balaton karika

Úgy kezdődött, hogy néhány évvel ezelőtt Sipivel kitaláltuk, hogy ha már odatették a Balatont, körbe kéne tekerni. Mivel akkoriban sok lelkes amatőr gyűlt össze, ezért kétnaposra vettük a dolgot, azt mindenki tudta teljesíteni, pedig akkoriban még sem erőnlétben, sem technikai felszereltségben nem álltunk a helyzet magaslatán.

Idén úgy döntöttünk, hogy akkor kicsit erőltessük meg magunkat, és próbáljuk meg már tavasszal a kört, de most nyomjuk le egy nap alatt.

Péntek este érkeztünk Lellére, Gergő, Sipi meg én, illetve a supportunk, Bogi. Persze a szokásos késéssel, hogy aztán megint ne feküdjünk le időben aludni, és a reggel 6:15-ös kelést egyikünk se kívánja.

Mire felnyergeltük az összes lovakat (a srácok a montit, mert ők kemények, én pedig az országúti Kiskockát, mert én nem vagyok kemény, de legalább tudom tartani velük a tempót) már fél nyolc lett, ami tulajdonképpen hozzánk képest nem is rossz teljesítmény.

Még mosolyogva indultunk neki a körnek, figyelvén, hogy a Balcsi mindig a bal oldalon legyen, különben Jobbcsinak hívnák (oké, ez már ott is rossz volt, és leírva még rosszabb). Az első pihenőt Siófokon tartottuk, mert ugye rendes országútis rendszeresen kávézik (és a lábam sem szőrös), meg ha már ott voltunk, nyilván kellett reggelizni is. Aznap másodszorra. Monjduk gyakorlatilag egész nap ettünk, de hát ez azért várható volt.

Kávé 1.0

A második megálló a Balaton legszebb része, a balatonvilágosi kilátónál volt. Nevéhez híven, mint kilátó, magasan van, az outis áttétellel meg nem volt vicces a 15%-on kitekerni, de hát még az első 50 km-ben elég nagy volt a szám, hogy ez még bőven megéri. Innen belátni a fél Balatont, ahogy lefolyik a horizonton túlra. Mi meg belegonodltunk, hogy ma még oda el is megyünk… Bemutattuk a szokásos áldozati banánt, és indultunk tova.

Az ott én vagyok és még örülök a kilátásnak

Innentől legaláb volt egy kis gurulás lefelé, és ismét rájöttem, hogy az outin bizony nem hidraulikus tárcsafék van, amikor az egyik kanyart kishíjján kiegyenesítettem.

Füredre terveztük az ebédet, mert az majdnem félút (nem…), és amúgy is épp ideje volt megint enni valamit. Meg inni egy sört. Akarom mondani, izot. 🙂 Kicsit hosszabb lett az ebéd, mint gondoltuk, úgyhogy már nem esett jól visszaszállni a bringára, de ez még csak az eleje volt. Mindenesetre innentől még egészen vidáman csacsogva, viccelődve haladtunk Tihany felé, ahol már megint felfelé kellett menni az apátsági képért. Meg a macskakövekért, elég jól esett lefelé…

Jóképességű bringások Tihanyban 🙂

Kicsit arrébb belefutottunk a Balaton Szupermaraton résztvevőibe, pont szemből jöttek a biciklisúton. Meg a szél is. Nem nagyon örültünk nekik, mert így nem haladtunk túl jól, ki is mentünk a 71-esre, aminek meg az autósok nem nagyon örültek. Külön jó volt, amikor a nyerges vontató zúzott el mellettünk 90-nel. Na itt nagyon elegem lett, első holtpont. 115 km, még hátra van vagy 100, itt bóklászunk az úton, ráadásul emelkedik és a szél is fúj. Hát kibírtam nevetés nélkül….

Egész Révfülöpig jutottunk, ahol megálltunk kávézni (ugye már mondtam, hogy ez fontos), és ha már ott voltunk, nyilván enni is kellett. Azért a csokis gofri kicsit helyretette a lelkivilágunkat, hogy már komoly fájdalmakkal telve üljünk újra járműre. Innen már szinte közel voltunk, Keszthelyig meg sem álltunk. Egész jó tempót sikerült menni, Sipi szélárnyékába húzódtunk, és a lehetőségekhez képest jól is haladtunk.

Keszthelyen már nagyon ideje volt megállni (és enni valalmit…), de már egyre kevésbé volt őszinte a mosolyunk. Innen számoltuk, hogy több megálló már nincs és még olyan két – két és fél óra a célig. Gyorsan hívtuk Bogit, hogy szerezzen nekünk vacsit, hogy mikor hazaérünk, elég legyen leroskadni az asztal köré. Keszthely amúgy a szívem csücske, kár, hogy nem volt már idő ott bóklászni.

Furcsa módon innentől már nem annyira voltunk beszélgetős kedvünkben… Már látszott, hogy világosban biztosan nem érünk haza, szóval el kellett kezdeni rendesen tekerni, hogy a lehető legkevesebbet tegyük meg sötétben. A jó rész az volt, hogy nem fújt már szembe a szél, és egész jó tempót sikerült felvenni. Mikor besötétedett és megálltunk lámpát kapcsolni, kiderült, hogy elfelejtettem feltölteni az enyémet… Végül Sipi fényénél haladtunk tovább, már közel sem versenytempóban.  Innentől Sipi sokszor elmondta, hogy már nincs sok, mi meg igyekeztünk csendben maradni.

Vittünk magukkal egy kis üveg pálinkat, hogy majd az lesz a jutalom az út végén. Őszintén szólva én még így nem vágytam rá, hogy páleszt igyak, mint erre 🙂

Finisher pálinka a sötétben, MEGCSINÁLTUK!

Végül bruttó 12 óra alatt sikerült megtenni a kört (nettó 9:50), ami nem egy világbajnoki idő, de tavasz van, és a monti nem erre van kitalálva, de megcsináltuk és ez őrült büszkeséggel tölt el. Valamint sokkal kevésbé fájt, mint számítottam rá, és járni is tudtam másnap. Azért egy hátmasszázs jól esett volna, de nem leszek telhetetlen, örülök, hogy nem estem szét.

Szeptemberben meg visszatérünk, hogy megnézzük, megy-e gyorsabban!

Körberajzoltuk

 

 

Older posts