Category: Edzésnap (page 2 of 9)

Edzések, vér, verejték, izomláz. Meg a lelkem.

Let’s dance

Múlt héten egészen kalandosra sikerültek az edzések. Szerdára szép időt mondtak, szóval Annával és Sipivel felmentünk a HHHra. Ebből az lett, hogy mivel én korán végeztem, előrementünk, mert Sipi feltétlenül meg akarta mutatni Budapest legmeredekebb utcáját. Hát szerettem közben, főleg a táblát látva, hogy 25%. Azért ilyen táblából sokat nem gyártottak nekünk… Mindenesetre enyém a QOM, ami nem akkora kihívás, mert ketten mentünk összesen arra.

Innen valahogy átjutottunk a Fenyőgyöngyére, ahol Anna várt ránk, és mentünk is tovább a panoráma úton. Egy viszonylag kis kört mentünk, mert lassan ránk sötétedett az erdő, az meg nem annyira vidám, de megbeszéltük, hogy keresünk majd jó kis gyakorló utakat, ahol a lányok technikája fejleszthető. Ennek nyomán a Városmajorban lévő pici lépcsőt végre sikerült nagyjából beadjam, vagyis megugorjam lefelé, és Annát is megtanítottuk, hogy hogyan kell lejönni. Aztán legközelebb valami nagyobbal próbálkozunk 😉

Csütörtökön kicsit túltoltam az ügyintézést, úgyhogy mire hazaértem, elkezdett szakadni az eső, át is toltam az edzést péntekre. Mert akkor nem fog esni. Hát persze, hogy nem. Egészen Pomáz végéig nem is esett, csak hazaúton. Vicces érzés a kocsik között, csúszós aszfalton, szakadó esőben megpróbálni többé-kevésbé épségben hazajutni…

Addig rendezgettem a pihenőnapokat, hogy aztán szombatra is esett egy edzésnap, amit nem kellett volna annyira erőltetni. Sipi el akart vinni egy kicsit nehezebb terepre, ami annyira jól sikerült, hogy kikötöttünk a Kis-Hárs-hegyi DH pályán. Nyilvánvaló volt, hogy azon nem fogok lejutni… Egy kicsit el is ment a kedvem, szóval össze kell kapni magam, mert hát nyilván nem ott kell vagánykodni, ahol a nagyok játszanak. 🙂

Kicsi szívfájdalmam, hogy ma nem indulok végül a Balaton maratonon, mert tegnap esküvőzni voltunk, ami összességében igencsak emlékezetesre sikerült, úgyhogy most kimaradok egy dobásból. De sebaj, mert edzés nem marad el… 🙂

Back to the future

Képzeljétek, hétvégén találkoztam egy monits lánnyal. Vagyis inkább Ricsi egymásra szabadított bennünket, hogy akkor mi lenne, ha együtt mennénk és felfedeznénk a hegyeket.

Mivel múlt héten a hóeséstől a szélviharon át a szakadó esőig minden volt, szombaton úgy döntöttünk, hogy inkább aszfalton próbálkozunk egyelőre. Felmentünk az Árpád-hídtól a Normafáig, én országútival, ő montival, szóval én már az elején nem tudtam hova váltani, míg ő még lazán pörgetett. Amúgy is erősebb nálam felfelé, de kivételesen én megyek jobban lefelé. A Budakeszi úton gurultunk le, így egész szép nagy kört sikerült megtenni. Mivel egészen jól elbeszélgettünk, és egyikünk sem halt meg útközben, megegyeztünk, hogy lesz még ilyen közös tekerés.

Vasárnap megtekintettük a squash OB-t Szegeden (mondtam már, hogy imádom Szegedet? Kár, hogy ott nem annyira van hegy…), ami után csak este fért bele az edzés. Egy merő szenvedés volt… Két órát kellett volna menjek, gondoltam majd jól nekiindulok Pilisszentléleknek. Aha, persze. Nekiindultam, és ahol nem tépte le az arcomat a szél, még egész jól is voltam, de aztán kiértem a mezőre. Felfelé, szembeszél, az autósok három centire bírtak elmenni mellettem (ezt azért próbáljuk már meg értelmezni, tényleg nem lehet normálisan kikerülni, ha amúgy az út töküres?), szóval elegem lett, és Csobánkánál inkább hazafordultam.

Ezzel a csodálatos edzéssel lemaradtam arról, hogy Sipi és Ricsi városi állatkodnak, vagyis Sipi régi Poalrx bringájával mindenféle vagány trükköket tanulnak be. A végén odaértem a bemutatóra, és hát nagyon büszke vagyok rájuk. (#polarxdadz rlz!)

Tehát hétfőn Sipi engem is kivitt egy órára, hogy tanuljak. Az mindenképp kiderült, hogy relatív tehetségtelen vagyok, de ugye tudjuk, hogy a szorgalmas hülye a legveszélyesebb, úgyhogy nem hagytam annyiban. Most úgy nagyjából sikerült már mérhető ideig trackstandelni igazi bringával is, nem csak a focissal, illetve végre felfogtam, hogy miről beszéltek, hogy hogyan kell a bringa elején kiemelni. A bunnyhop lesz a cél, de azért az még arrébb lesz, mire meg tudom csinálni.

Ma pedig kisütött a nap, ki kell használni egy alapos téglagyári mászással 🙂

Walkin’ on sunshine

Nos, most már ötödszörre fogok hozzá ehhez a bejegyzéshez, kicsit nehezen megy. Van az a hullámzó lelkiállapot, hogy igazából egy csomó mindent leírnék, de aztán igazából meg mégsem.

Szóval csak elmesélem, hogy hogy csinálják a profik:

Kedd este, szokásos szétszórtságommal felpattannék a bringára. Ház előtt jobb lábbal becsatol, körülnéz, hogy jön-e autó, konstatálja, hogy jön, úgyhogy azzal a lendülettel, elegánsan jobbra dől, azon biciklistől, becsatolt lábbal.

Azért ilyet elég rég nem csináltam már, amatőr hiba, most meg ott a folytonossági hiány a térdemen.

Mindenesetre kicsit idegbeteg voltam, szóval legalább az edzés jól ment, ha már szerencsétlenkedtem az elején. Cserébe ma levelibékát játszom, hogy vajon leszakad-e az ég, mire sikerül nekiinduljak a mai penzumnak. Mondjuk felettébb hasznos lenne, ha sikerülne, mert dr. Sipi megműtötte a bringámat, és most, hogy már kilábadozta magát, muszáj lenne egy kört menjek, ugyanis új a fék. Azt pedig nem szerencsés versenyen kipróbálni, hogy hol foghat vajon…

Meg sort, meg láncot cseréltünk, úgyhogy legalább az idei szezonra alaposan felkészült a Traktor. Illetve a legfontosabb, hogy sikerült (ismét) tublessesíteni (ez egy szép magyar szó), szóval remélem legalább defektet nem kapok. Elvileg.

 

Supergirls just fly

Kicsit nagyzolós lett ez a cím, ugyanis most sokmindent csinálok, csak nem repkedek. Konkrétan az van, hogy túltoltam (mert amúgy nem szoktam…), és az utóbbi két hét egy picit erős lett minden szempontból.

Mostanra azért múlik az alvászavar, és kicsit kezdek nyugodtabb is lenni, így azért sokkal könnyebb végigaludni az éjszakát. Ellenben most azon gondolkozom, hogy mikor volt utoljára teljes pihenőnapom, és nem annyira emlékszem rá. Szóval most van az a pillanat, amikor önhatalmúlag kijelölök egyet, mondjuk kizárásos alapon mára.

Tegnap történt ugyanis, hogy a szokásosnak megfelelően végignyargaltam a városon, és este 8-kor sikerült nekiesni az edzésnek. Amivel önmagában még nem is lett volna baj, de rég nem esett ennyire rosszul (extrém magas értéket ért el a Ricsi-skálán – gyk. az egységre jutó b*megek számát jelölő mértékegység). Egyrészt a negyedik hónap a görgőn már nem csal mosolyt az arcomra, másrészt meg azon gondolkoztam, hogy vajon csak begörcsöl a lábam vagy kapásból leszakad. Végül mivel kemény vagyok, mint Tarzan talpa, ahogy mondani szoktam, kibírtam, mert amúgy mindent kibírok, csak maximum nem esik jól, de éreztem, hogy ez most sok lesz. Úgyhogy ma erős leszek és nem csinálok semmi aktívat.

Egyébként meg Sipivel beszéltünk róla, hogy mi is az a motiváció. Ez azért sokszor előkerül ebben a versenyző-körben, sőt, hétköznapi helyzetekben is. Nem mondom, hogy én nem nyekergek mindig valamiért, és elhiszem, hogy elképesztően nehéz változtatni, ha valami nem tetszik. Ellenben azért tegyük a szívünket a kezünkre (igen, gondold át), sokkal könnyebb egy közepesen kényelmetlen helyzetben nyávogni, mint megmozdulni és csinálni valami olyat, ami nem teljesen triviális vagy nem a legkönnyebb út. Vegyük azt a példát, hogy le kellene fogyni pár kilót, mint a hétköznapi lányok általában. Sokkal könnyebb a reggeli péksüti mellett elmondani a munkatársaknak, hogy adott esetben nem tetszik, amit lát az ember lánya, mint fogni a kis zabpelyhet meg a halott állatot valami gallyakkal és ne adj isten megmozdulni egy kicsit aktívabban, és tenni érte, hogy az ne úgy legyen. Tulajdonképpen ez rém egyszerű (és egy kicsit demagóg is):

A másik vonal az edzések: persze, elismerésre méltó nekiindulni a Szilvásnak mindenhogyan, mert azért milyen menő lenyomni egy MTB versenyt, és természetesen itt önmagunk legyőzése a cél, nem a dobogó. De azért ahhoz, hogy az ember magabiztosan merjen odaállni, oda bizony kell edzeni. Sokat és keményen, ez nem egy könnyű sport. És egyáltalán nem vicces nekiállni decemberben görgőzni, meg felöltözni és kimenni a mínuszezer fokban, és rengeteg időt elvisz az egész edzésprogram, de azért a szívünk mélyén mind tudjuk, hogy megéri. Én meg ugye szeretem, ha fáj.

Mostanában több bringástól is hallottam ezt a részt, hogy elfogyott a motiváció. Nyilván több év után az ember nem csinálja olyan lelkesedéssel, mint az elején, mert néhány versenynapban kimerül az izgalom, és maradnak az unalmas hétköznapok. Nehéz megtalálni azt, amitől az ember sokadszorra is felkászálódik a bringára, és nekiindul bármilyen zord időben. Végülis ez csak  egy hobbi, ahol pont az a lényeg, hogy az élvezet része legyen meg, ha már ennyit költünk rá. Viszont ez pont nem az a sport, ahol megvan az élvezet, ha az ember nem elég erős hozzá. Felfelé ugyanolyan nehéz és kell az állóképesség, mint amennyire lefelé is. Persze, könnyebb lefelé, de ha gyenge vagy, az bizony úgy is fájni fog, mert gyakran lefelé sem könnyű megtartani a bringát (meg saját magad). Bennem egy kicsit túlteng a versenyszellem, meg egyáltalán a csökönyösség és makacsság, és végigviszem, amit eldöntöttem, de szerintem ezt nem is lehet máshogy igazán. Csak csinálni kell, és majd lesz valahogyan. Igazából az első pár lépés nehéz, utána már visz magával a flow.

Szóval most így szerda* reggelre ennyi elég is lesz az észosztásból, tulajdonképpen csak saját magamat győzködöm, hogy nem vagyok teljesen elmebeteg 🙂

*Egyébként meg csütörtök van. És ugye nem is vagyok szétszórt…

Put your feet back on the ground

Valahol ott hagytam abba, hogy akkor most már szombat jön, ugye?

Tehát szombaton reggel kicsit helyre kellett rántani megbillent lelkivilágomat, így az előírt edzésen felül jó gondolatnak tűnt kigurulni Szentendrére. Ez kivételesen az az elsőre jó ötletnek tűnt rész, ami másodszorra is az. Annyi országútissal találkoztam, mintha mindenki kiszabadult volna az utakra 🙂 Aztán leültem a Duna-parton, bemutattam az isteneknek egy jobb sorsra érdemes áldozati banánt, és élveztem a napsütést. Elhittem, hogy tavasz van, és az az aprócska tény, hogy közben a szél éppen letépni készülte a fejem, egészen elhanyagolható.

Mikor már majdnem odafagytam a padra, muszáj volt hazainduljak, de tényleg volt élvezeti értéke a dolognak.

Vasárnapra egy régi bringás ismerős jelentkezett be, hogy menjünk együtt valahova. Éppencsak azt nem említette meg, hogy ő idén még nem ült bringán, szóval lehet, hogy nem volt nagy ötlet kapásból nekivágni a Szépvölgyinek meg az Árpád-kilátónak.

A Fenyőgyöngye előtt már terepre váltottam felfelé, hogy legalább egy kis élvezet legyen benne (igen Richárd, mert szeretem, ha fáj :)), onnan meg gyakorlatilag egyenes út visz a kilátóhoz. Mondjuk így, hogy először voltam a srácok nélkül, volt benne sansz, hogy pont nem fogom megtalálni, de végülis sikerült. Annyira jól, hogy mentem még egy kört, így sikerült egy PR-t is összehozni. Márciusban. Jó lesz ez a szezon 🙂

Igazából a terepen töltött idő minden percét élveztem, de mint tudjuk nem vagyok teljesen épelméjű e tekintetben, úgyhogy ez kicsit elfogult rész. Jó dolog az országúti, élvezem azt is, főleg, amikor épp nem akarok leesni róla, mert akkora az áttétel, de azért ha választani kell, mégiscsak az erdő az igazi. Akkor is, amikor pofára esek, és “nem is vérzik, menj vissza, és gyere le még egyszer!”, meg akkor is, amikor szenvedek felfelé, és szívem szerint bevágnám a bringát a bokorba. Ilyen a szerelem. A szerelem meg fáj. Én meg Nixi Coelho, megint bölcselkedem.

Most pedig megyek, és felfordítom az egész kis világomat, és fogalmam sincs, hogy fogok edzeni a következő két hétben. De hát mint már említettem, kemény vagyok, mint Tarzan talpa, április 9-én meg Zselic maraton.

Wish me luck.

Azt mondom állj

Annyi minden történt, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.

Szóval belecsapok, aztán majd lesz valahogyan. Szóval a hétköznapi back-to-görgő részben annyira sok izgalom nem volt, ellenben szombaton kimentem közel két órára a brutál szélbe. Mondjuk legalább meleg volt, élveztem az első tavaszi napsugarakat, meg hogy végre nem tévedtem el (annyira). Oké, kb. minden sarkon megálltam, hogy merre is kell menni, de így egész jó kis edzőkört raktam össze. Tele országútissal 🙂 Annyi szegmens van, hogy nem győzöm követni, viszont a helyezéseim, nos, van még hova erősödni.

Ez utóbbit bebizonyítandó, kitaláltuk, hogy vasárnap felmegyünk Pap-rétre, csak úgy szezonnyitónak, meg országútizni. Sipi persze monitval jött, de ő szereti a kihívást. Meg mint kiderült, mi is…

Szóval még Szentendréig jók voltunk, síkon azért lehet haladni, meg élveztem-szoktam az országútis életérzést. Igazából tetszik. Na jó, azért nem lesz belőlem outis, de imádom a formáját meg a könnyedségét.

Mindez addig volt kellemesen könnyed, míg szembe nem jött az emelkedő. Váltogatsz, váltogatsz, aztán csak váltogatnál, de rájössz, hogy ennyi volt, és a legkisebb áttétel is nagyobb, mint ami jól esik, akkor már nem annyira könnyű mosolyogva, 100-as fordulaton beszélgetni.

Tulajdonképpen büszke vagyok magamra, hogy kitekertem, pedig többször megfogalmazódott bennem, hogy bevágom a bokorba a bringát leszállok és feltűnés nélkül  úgy csinálok, mint aki kamáslit igazít, de végül győzött Peti edzésterve meg a jobbik énem, hogy mégiscsak vérciki az országútit tolni. Sipi útközben visszagurult hozzám, és megjegyezte, hogy nem az áttétel nagy, hanem én vagyok gyenge. Ott a pont. Richárd közben a dombtetőre érve rituálisan fel is áldozott egy banánt, bizonyítandó, hogy nem csak én akartam lefordulni a bringáról felfelé.

Egyébként meg lefelé is fontos tanulság, hogy ez bizony nem hidraulikus tárcsafék… Kapaszkodtam a kormányba rendesen, cserébe messze nem volt olyan félelmetes, mint gondoltam. Gyanítom, mert szép lassan gurultam lefelé, főleg, mert annyira nem élveztem az arcomba vágó sarkvidéki hideg levegőt.

Mondjuk azt meg jól megszívtuk, hogy sem a szentendrei lángosos nem volt nyitva, sem a kedvenc hambisunkban nem volt hely, pedig lassan mindhárman eljutottunk oda, hogy a bringákat fogjuk megrágcsálni, ha nem kapunk kaját.

Végül szerencsésen megoldódott ez is, és egyikünk sem pusztult éhen.

Viszont egyik szemem sír, a másik nevet: véget értek erre a szezonra a bringásfoci edzések. Tegnap volt az utolsó. Szomorú, mert a tehetségtelenséget leszámítva jól szórakoztunk, de vidám, mert ez azt jelenti, hogy végérvényesen jön a tavasz. Másrészt meg még pár hét átmeneti állapotba lépek, mert Áron megkért, hogy helyettesítsem Spinningen. Úgyhogy előkeresem a szöges ostort, és gyártok valami veretős zenét hozzá. Jó lesz 😉

…devil in my head

Hát most az van, hogy háttal nem kezdünk mondatot.

Akkor elkezdem szemből. (Ó, a humorom…)

TeHÁT (hehe, én még élvezem:))) elmaradt a vasárnapi beszámoló, mert fogtam magam és nekiálltam rajzfilmet nézni. Ennek örömére gyorsan el is aludtam, a blogírás meg jól elmaradt. Ha már itt tartunk, a nézzétek meg a Kubo és a varázshúrokat, nagyon cuki.

Ezzel SZEMBEN, végre boldogság, hogy kint lehettem mindkét nap: szombaton egyedül mentem Szentendrére, amivel alapvetően nem is lett volna baj, ha hazafelé nem a rövidebb utat választom, ami bizony még le volt fagyva. Namost értem én, hogy mtb, de attól még a tükörjégen a terepgumi sem mindenható, így sikerült úgy egy kilométernyi jégen átevickélni hiba nélkül, majd az utolsó két méteren kicsúszott alólam a járgány. Eredmény: lila térdek, meg egy kis pukli rajta. (Apa, kezdődik…)

Szerencsére vasárnapra már csak a fájdalom és a lilaság maradt, pukli nélkül, így Sipivel mehettünk egy nagyobb kört, fel a János-hegyre. Persze csak aszfalton, mert nem kísértem a sorsom a végigjegesedett ösvényeken. Viszont a váltómmal végig volt valami bajság, aminek az lett az eredménye, hogy a legmeredekebb részen kicsit sikerült túlváltani, és beesett a láncom a tányér mögé. Dr. Sipi segítségével sikerült helyrerakni, de az tutiszáz, hogy egyedül ezt nem tudtam volna megoldani, mert be is szorult.

Nade sikeresen felértünk a hegyre, és a jól megérdemelt rétes-forraltbor kombó után már csak le kellett gurulni. Ezzel meg pont az volt a gond, hogy míg felfelé sok volt a ruha, lefelé kevés. Cserébe a biztonság kedvéért azért úgy száz méternyi földúttal sikerült rendesen összesározni magunkat, csak hogy érezzük, mi vár ránk idén.

Szóval tulajdonképpen most látom, hogy igazából semmi izgalom nem történt, a megszokott uncsi hétvégén túl, leszámítva, hogy már motosz bennem, hogy mikor lehet terepre menni. Mondjuk most is lehet, csak nem tesz jót a technikának, illetve a testi épségemnek sem. Egyébként meg tél van, szóval most az télzáró board jön, addig még legyen is hideg. Majd utána már olvadhat 🙂

One step further

Mondják, hogy az elefántot is meg lehet enni, csak apró falatokban. Szóval most választottam magamnak egy jól megtermett elefántbikát, amit elkezdtem rágcsálni, de azért néha eszembe jut, hogy nem is vagyok olyan önző, szívesen adnék belőle másnak is…

Ellenben ma végre van pihenőnapom, sőt még az is megtörténhet, hogy lánynak öltözöm (mostanában ez egész gyakran előfordul, gyanús, hogy csak azért, mert szezon előtt vagyunk), mert este színházba megyünk a lányokkal.

A szomorú az, hogy ha kinézek az ablakon, valahogy nem kapok kedvet hozzá, hogy kitegyem a lábam, márpedig a hétvégén valamit muszáj lesz csináljak magammal, mert ezt a szobabicikli dolgot kezdem elég nehezen viselni. Mondjuk az outi továbbra is csak állványra szerelve működik, de hát a Traktort is meg kell mozgatni, mert még a végén megsértődik. Jut eszembe, el is kéne vinnem a szervizbe lassan egy pre-szezon szerelésre. Sor, lánc, fékbetétek, teló átnézés = egy vagyon. Inkább bele sem gondolok…

Szóval akkor megyek és rágcsálok még egy kicsit.

I want more

A lassan megszokott vasárnap esti élménybeszámoló következik:

Péntekre tettük a focit, és megint sikerült szintet lépjek! Lehet kicsit pihentebb voltam, mint legutóbb, de most megint új dologra éreztem rá. Kicsit elment tőle a kedvem az utóbbi időben, de most a sikerélmény kicsit visszarántott,  most újra van kedvem gyakorolni.

Szombaton egész nap rohangáltam, így csak a görgőzésre maradt idő. Összesen 1:15 volt a penzum, de ezzel most megküzdöttem: tavaly óta vártam, hogy na mikor nyerek egylábas tekerést (mert ennyi eszem van, hogy szeretem, ha fáj..). És igen, eljött ez a nap is! Röviden összefoglalva mocskosmód fárasztó, és mint kiderült, egyáltalán nem egyenletes a pedálfordulatom (mondjuk annyira ez nem lepett meg), szóval van mit gyakorolni.

Aztán megint sikerült jó kemény három órát aludni (eltársasoztuk az időt, aztán persze az alvás rovására ment), de legalább a házimunkán kora reggel túlestem. Sőt, társadalmi munkában a közös tereket is feltakarítottam, szóval most aztán senki nem szólhat egy szót sem.

Ellenben ezt a gyönyörű időt muszáj volt kihasználni, hiába voltam nagyon fáradt, úgy voltam, hogy ki tudja, mikor tudok legközelebb kiszabadulni. Mivel az outin a hometraininer gumi van, így nem volt más választásom, minthogy a Traktort mozgassam át kicsit – végtelenül jó döntésnek bizonyult így utólag…

Tehát kitaláltam, hogy csak egy rövidet megyek, irány át a hídon Szentendre felé, aztán majd jutok, ameddig, és vissza. Aha, csak az út úgy elbújt, hogy kikötöttem a dunakeszi Auchannál, és álltam tanácstalanul, hogy most merre. Megnéztem a térképen: körforgalom, utolsó kijárat, át Dunakeszi végén, és ki a  híd alá. Ahhha, hogy ott nincs út! Vagyis volt régen valami hasonló, de azóta elmúlt. Próbáltam kerülgetni az árkokat, de hát három perc alatt néztem ki úgy, mint egy jobb Szilvás után… Itt már jól szórakoztam magamon, hogy hozom a formám, nem elég, hogy eltévedek, de sikerül térdig sárban végezni. Mindenesetre a jó hír az volt, hogy végül megtaláltam a feljáratot a hídra, és csak átjutottam rajta, közben meg élveztem a napsütést, és hogy nem vagyok rögzítve egy állványra, nagyon jó volt. Amíg át nem értem, és ki nem derült, hogy Budakalászon is áll a víz… Szóval egy erőteljes alvázmosás után inkább visszafordultam, immáron csurom vizesen.

A hazaút egy fokkal könnyebb volt, megtaláltam a szétszórt kenyérmorzsákat, de ha még nem lettem volna eléggé vizes, találtam egy tavat a bringaúton. Mivel nem tudtam megkerülni, muszáj volt átgázoljak rajta. Súgok, nyári cipő, kamásli nélkül, mert ugye meleg van, és a kabátom háta szellőzik… Áh, nem ázott át mindenem…

Tehát egy és egy negyed óra alatt sikerült rommá áztassam magam, és ennek ellenére vigyorogtam, mint a hülyegyerek, hogy végre odakint lehettem. (Mellesleg szombat estére egészen jól sikerült lánynak öltözzek, na most kompenzáltam. Az imént mostam ki a hajamból a sarat…)

Most bőszen bízom benne, hogy jövő héten sem fognak dolgok esni az égből, és kicsit messzebbre jutok kevesebb vízzel a testrészeimen…

 

It’s a fine day

 

Nem tudom, hogy észrevette-e már valaki, de a legtöbb bejegyzés címe valamilyen zenéhez kapcsolódik (ami épp aktuálisan beakad a fejembe, és nem bírom kiűzni onnan) A mai cím az alábbi klasszikus alapján jutott eszembe, amivel kapcsolatban igyekszem nem belegondolni, hogy az ifjúságom zenéje már retronak számít:

Tehát a ma reggel úgy indult, hogy a helyi egyensúlygyakorlatba belebuktam, és hiába volt rajtam túrabakancs, sikerült elnyalni a jégen. Úgyhogy most itt ülök vizes nadrágban, és igyekszem relatív keveset mozogni, mert az meg az izomláz miatt fáj 🙂

Nade, mint tudjuk az izomláz a barátom, úgyhogy kiélvezem, hogy alig bírom felemelni a karom, és próbálok keveset nevetni.

Igazából új kondi edzést kaptam, aztán azért nyekergek, mert azt hittem kemény vagyok, de az első 4×1 perc plank+lebegőülés után kiderült, hogy lassan nem kapok levegőt, úgyhogy inkább összesem. Rátoltunk egy párszázezer guggolást és kitörést, majd a szoba sarkába való leroskadást. Már tegnap este sejtettem, hogy baj lesz, hát most érzem is.

Ma meg ülök vissza a görgőre, szinte már hiányzik (nem). Illetve ahogy most becsúszkáltam a munkahelyemre, azon gondolkoztam, hogy idén nagyon sokat nem fogok terepre menni (vagy sáros leszek), mert ez a sok nedv, ami most jég formájában áll a hegyen, az bizony sosem szárad ki. Ennek értelmében lassan elkezdek lélekben készülni a Szívásvárad maratonra, mert az biztosan nem lesz száraz idén (kétszer egymás után nem lehet ekkora szerencsénk). Viszont, hogy álljunk pozitívan a dolgokhoz, tavaly úgy nagyjából sikerült elkerüljem, de idén már tényleg nem úszhatom meg, és meg kell tanuljak sárban közlekedni. Állítólag, ha elég gyorsan mész, kicsapja a kerék a sarat és nem csúszik…

 

 

Older posts Newer posts