avagy fut mint a nyúl.

Na jó, azért ne túlozzunk 🙂

Tehát az úgy volt, hogy mostánban ugye elkezdtem újra futkosni, és már nem a reumás csiga tempójában vergődöm, hanem akár futásnak is lehet nevezni a teljesítményemet. Viszont nagyon régen nem próbáltam ki, hogy mi a max, ami bennem van.

Mivel egész héten két jógán voltam, és ennyi volt a mozgás, ideje volt beiktatni valami aktívabbat. Azt terveztem, hogy reggel (délben…) elmegyek bringázni. Épp nekiindultam volna, amikor elkezdett esni. Nem nagyon, éppencsak annyira ,hogy ne legyen jó. Mondjuk így anyukám örült, mert meglátogattam, hogy lenyomjuk a szokásos anya-lány programot  (de egyél még, olyan vékony vagy, miért nem eszel, kérsz egy kis sajtot/húst/kenyeret/tésztát/krumplit?, az kevés, szedjél még, vigyél haza is, csomagolok…).

Szerencsére estére elállt az eső, és így legalább egy futást be tudtam iktatni. Úgy voltam vele, hogy akkor nézzünk egy versenynapot, egy szigetkör, ami a csövön kifér. Hát nem volt az a pulzuskontrollos, beszélgetős sétatempó, de megérte: mert kiderült, hogy a régi álmom, hogy egyszer 6 perc alá menjek, teljesült. Bemelegítéssel, hazafelé egy rövid sétával együtt is 8 km, 5:59-es átlaggal. Rettentő büszke vagyok rá. Réges régen (egy messzi-messzi galaxisban…) 7-7,5 percesekkel kezdtem. Annyira távol volt a hat perc, hogy teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha fogok tudni egyáltalán a közelébe kerülni.

Mondjuk ez holnap fájni fog, de megérte 🙂

Innentől viszont nem reménytelen, lesz ebből tavaszra félmaraton. Nem 6 percesekkel, de lesz. 🙂