Máris eljött augusztus vége, ezzel pedig a rettegett Mátra maraton. Ugye azt nagyjából ezerszer mondtam el, hogy nem szeretem ezt a versenyt, mert (számomra) indokolatlanul nehéz. Mivel ezt már kifejtettem, nem is ragozom, a mostani versennyel nem is ez volt a baj.

Tehát a hetet úgy indítottam, hogy elment a hangom (többek örömére), majd szombaton egész nap alaposan nem csináltam semmit, hátha meggyógyulok. Vagyishogy délelőtt megnéztem egy rajzfilmet, aztán visszaaludtam, aztán újra megnéztem, immáron ébren is ugyanazt a rajzfilmet, majd délután Sipi megtöltötte a kerekemet tejjel és elgurultunk egészen Szentendréig. Hihetetlen sebességgel tettük meg a távot, 140 fölött nem volt a pulzusom…

Ennek ellenére úgy voltam, hogy majd reggel meglátom, hogy kell-e nekem ez a verseny most, végülis annyira nem vagyok rosszul, de jól sem. Ricsi szanaszét hajtotta magát squashversenyen, úgyhogy ketten vergődtünk, egyedül Sipi volt –tőle felettébb szokatlan módon- maximálisan felkészült: megjavította a bringáját, kialudta magát, vett zseléket, és még csak másnapos sem volt.

Szóval vasárnap reggel rettenetesen fájt a hajnali kelés, de hát nem volt mit tenni, kettőt pislogtam, megittam a kávémat és máris a kocsi tetején voltak a bringák. Persze a reggelimet otthon hagytam, úgyhogy a fergeteges felkészülés következő lépcsőjeként benzinkutas péksütit sikerült zsákmányolni. Nem volt nyerő ötlet.

Miután Sipi elrajtolt, mi is beálltunk várni a sorsunkra. Nagy nehezen elindultunk, a szokásos vergődéssel kifelé az Adrenalin Parkból, majd a száguldozás lefelé. Innentől sem Ricsit, sem Annát nem láttam többet.

Még az eleje oké, az első 20 km viszonylag eseménytelenül telt, most nyomtam az elejét is, így a frissítő is egész hamar megérkezett. Gyors zselé, hogy aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Egy ős-Bringabandás csapattárssal mentünk sokáig, hol ő ment elől, hol én értem utol. Azért azon magam is meglepődtem, hogy milyen meredekekeT(!) tekertem ki, az lett volna az elvárt, hogy szupermen pózban vergődök felfelé, ehhez képest egész sok helyen sikerült gyök kettővel felráncigálni a bringát. Egy helyen meg is jegyezték, hogy az igen szép volt, hogy felmentem. Na jó, azért sokáig nem arcoskodok, mert még így is volt hol gyakorolni a tologatást, de sokkal kevesebb helyen, mint tavaly. Másrészt meg azért ennél mehetett volna jobban is, ezer a pulzusom és hárommal megyek. Nem viccelek, tényleg láttam, hogy 3 km/h-val tekerek. Azért na, erre nem kell olyan büszkének lenni.

Ami legalább egy kicsi megelégedésre ad okot (más nem nagyon), hogy lefelé a patakátkelésen kívül másutt nem szálltam le. Sőt, meglepően nagy lendülettel mentem, legalábbis magamhoz képest.

A végén azért éreztem, hogy ez bizony csúnyán elfogyott, de valahogy csak be kell menni a célba, kint a pályán mégsem maradhatok. Az láttam, hogy jónéhány lány megy közvetlen előttem, de a végén már esélyem sem volt befogni őket.

A célegyenesben majdnem sikerült elkapni Kingát, de sprintben ő volt a jobb, nekem már nem ment tovább 🙂

Amint átzuhantam a célvonalon, mint a vert sereg vártak rám a többiek. Se egy ölelés, se egy pacsi… Eldőltem, és még remegtem egy jó fél órát. Megettem valami zabszeletet, ittam rá úgy egy liter vizet, és csak akkor tudtam összefüggő mondatokban beszélni. Az egy dolog, hogy ennyire  szarul még nem voltam verseny után, de az első gondolatom az volt, hogy soha többet nem indulok nemhogy Mátrán, de semmilyen más versenyen sem.

A tanulság az, hogy betegen nem indulunk versenyen, mert teljesen értelmetlen.

19 percet javítottam tavalyhoz képest, ami pont semmire nem volt elég, mert ugyanúgy 9. lettem, és mérhetetlenül csalódott vagyok emiatt. Maradt a pályában bőven, könnyebb lett kicsit. Két olyan szakaszt vettek ki, ami miatt gyorsabb lett a pálya. A felfelét nem bánom, de a kedvenc lejtőmet is áttették máshova, ami sokkal veszélyesebbé vált így (nagy köves helyett sodrós kavicsos. Remek…)

Szóval ezt kár volt erőltetni, csak a kedvemet vette el, és nem gyógyultam meg.

Ellenben gratulálok Annának meg Sipinek, ők nagyon szépet mentek! Anna 4. lett, élete második versenyén, Sipi pedig hosszútávon 6. Lassan már hozhatnának egy-egy dobogót 😉

Tehát három hét múlva Kassa, mint záróverseny. Asszem. Addigra kicsit össze kell kapirgálni magam. Vagymi.