Month: augusztus 2017

Mátra maraton – hogyan ne csináld

Máris eljött augusztus vége, ezzel pedig a rettegett Mátra maraton. Ugye azt nagyjából ezerszer mondtam el, hogy nem szeretem ezt a versenyt, mert (számomra) indokolatlanul nehéz. Mivel ezt már kifejtettem, nem is ragozom, a mostani versennyel nem is ez volt a baj.

Tehát a hetet úgy indítottam, hogy elment a hangom (többek örömére), majd szombaton egész nap alaposan nem csináltam semmit, hátha meggyógyulok. Vagyishogy délelőtt megnéztem egy rajzfilmet, aztán visszaaludtam, aztán újra megnéztem, immáron ébren is ugyanazt a rajzfilmet, majd délután Sipi megtöltötte a kerekemet tejjel és elgurultunk egészen Szentendréig. Hihetetlen sebességgel tettük meg a távot, 140 fölött nem volt a pulzusom…

Ennek ellenére úgy voltam, hogy majd reggel meglátom, hogy kell-e nekem ez a verseny most, végülis annyira nem vagyok rosszul, de jól sem. Ricsi szanaszét hajtotta magát squashversenyen, úgyhogy ketten vergődtünk, egyedül Sipi volt –tőle felettébb szokatlan módon- maximálisan felkészült: megjavította a bringáját, kialudta magát, vett zseléket, és még csak másnapos sem volt.

Szóval vasárnap reggel rettenetesen fájt a hajnali kelés, de hát nem volt mit tenni, kettőt pislogtam, megittam a kávémat és máris a kocsi tetején voltak a bringák. Persze a reggelimet otthon hagytam, úgyhogy a fergeteges felkészülés következő lépcsőjeként benzinkutas péksütit sikerült zsákmányolni. Nem volt nyerő ötlet.

Miután Sipi elrajtolt, mi is beálltunk várni a sorsunkra. Nagy nehezen elindultunk, a szokásos vergődéssel kifelé az Adrenalin Parkból, majd a száguldozás lefelé. Innentől sem Ricsit, sem Annát nem láttam többet.

Még az eleje oké, az első 20 km viszonylag eseménytelenül telt, most nyomtam az elejét is, így a frissítő is egész hamar megérkezett. Gyors zselé, hogy aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Egy ős-Bringabandás csapattárssal mentünk sokáig, hol ő ment elől, hol én értem utol. Azért azon magam is meglepődtem, hogy milyen meredekekeT(!) tekertem ki, az lett volna az elvárt, hogy szupermen pózban vergődök felfelé, ehhez képest egész sok helyen sikerült gyök kettővel felráncigálni a bringát. Egy helyen meg is jegyezték, hogy az igen szép volt, hogy felmentem. Na jó, azért sokáig nem arcoskodok, mert még így is volt hol gyakorolni a tologatást, de sokkal kevesebb helyen, mint tavaly. Másrészt meg azért ennél mehetett volna jobban is, ezer a pulzusom és hárommal megyek. Nem viccelek, tényleg láttam, hogy 3 km/h-val tekerek. Azért na, erre nem kell olyan büszkének lenni.

Ami legalább egy kicsi megelégedésre ad okot (más nem nagyon), hogy lefelé a patakátkelésen kívül másutt nem szálltam le. Sőt, meglepően nagy lendülettel mentem, legalábbis magamhoz képest.

A végén azért éreztem, hogy ez bizony csúnyán elfogyott, de valahogy csak be kell menni a célba, kint a pályán mégsem maradhatok. Az láttam, hogy jónéhány lány megy közvetlen előttem, de a végén már esélyem sem volt befogni őket.

A célegyenesben majdnem sikerült elkapni Kingát, de sprintben ő volt a jobb, nekem már nem ment tovább 🙂

Amint átzuhantam a célvonalon, mint a vert sereg vártak rám a többiek. Se egy ölelés, se egy pacsi… Eldőltem, és még remegtem egy jó fél órát. Megettem valami zabszeletet, ittam rá úgy egy liter vizet, és csak akkor tudtam összefüggő mondatokban beszélni. Az egy dolog, hogy ennyire  szarul még nem voltam verseny után, de az első gondolatom az volt, hogy soha többet nem indulok nemhogy Mátrán, de semmilyen más versenyen sem.

A tanulság az, hogy betegen nem indulunk versenyen, mert teljesen értelmetlen.

19 percet javítottam tavalyhoz képest, ami pont semmire nem volt elég, mert ugyanúgy 9. lettem, és mérhetetlenül csalódott vagyok emiatt. Maradt a pályában bőven, könnyebb lett kicsit. Két olyan szakaszt vettek ki, ami miatt gyorsabb lett a pálya. A felfelét nem bánom, de a kedvenc lejtőmet is áttették máshova, ami sokkal veszélyesebbé vált így (nagy köves helyett sodrós kavicsos. Remek…)

Szóval ezt kár volt erőltetni, csak a kedvemet vette el, és nem gyógyultam meg.

Ellenben gratulálok Annának meg Sipinek, ők nagyon szépet mentek! Anna 4. lett, élete második versenyén, Sipi pedig hosszútávon 6. Lassan már hozhatnának egy-egy dobogót 😉

Tehát három hét múlva Kassa, mint záróverseny. Asszem. Addigra kicsit össze kell kapirgálni magam. Vagymi.

 

Vérfrissítés

Jó régen nem írtam, pedig sokszor eszembe jutott, hogy csak kéne adjak egy kis életjelet, hogy csekély, ámde lelkes olvasótáborom ne pártoljon el tőlem végleg 🙂

Szóval ez itt most az életjel. Salz óta a bringázás kicsit mintha háttérbe szorult volna, kevesebbet megyek. Cserébe kicsit vérfrissítek, és elővettem néhány régi-új sportot.

Szóval az van, hogy most, hogy nem vagyok harmatgyenge, újra elindultam futkosni egy kicsit. Meglepődve tapasztaltam, hogy az első úton a Panorámán nem haltam meg, és 6 és fél perc körüli időket futottam. Mondjuk pulzusmérőt nem mertem magammal vinni, de legalább így nem volt, ami visszahúzzon. Ellenben rákaptam a dologra, azóta voltam még kétszer (ez már szinte rendszer…), de csak a Margit-szigeten. Igazából élvezem, régen is szerettem, csak hát nem én leszek az új Usian Bolt (már csak azért sem, mert nem vagyok fekete férfi). Mindenesetre most egy párszor el fogok járkálni, mert az jó. És a régi 7 perceimhez képest a 6 perc/km körüli időt már nem szégyellem annyira.

A másik meg, hogy Enikő rávett (na jó, nem kellett kétszer mondani), hogy menjünk el jógázni. Találtunk is egy termet a Kálvin térhez közel, ahova haláltmegvető bátorsággal bejelentkeztünk, és tegnap túl is estünk az első órán.

Meglepő módon gyorsan eltelt másfél óra, és ugyan most vannak fájdalmaim (a Zizomláz a barátom), de élveztem. Leszámítva, hogy annyira fáradt voltam, hogy az utolsó öt perces meditáció alatt sikerült elaludni. Vagyis annyira mély transzba kerültem, hogy teljesen kizártam a külvilágot.

Úgyhogy mostantól lesz trx, futás, jóga és bringázás. Ahogy kijön. Ma speciel csapatedzés, csak mivel a csapat többi része meglépett/lóg, ezért megyek egyedül. Vagy Annával. Az meg már majdnem csapat. 🙂