A tavalyihoz hasonlóan, idén is az F távot néztem ki, mert arra van esély, hogy maradandó testi és lelki sérülés nélkül túlélem, vagy akár még élményszámba is megy. (Ó, már megint negatív vagyok, pedig komolyan mondom, hogy élvezem. Szóval szarkazmus-tábla on, de ez egy másik poszt témája.)

Ez most alapvetően élmény volt. Hihetetlen, de élmény.

Szóval ott kezdődött, hogy a múlt heti Duna maraton után (amiről megint jól nem írtam beszámolót), kicsit hirtelen jött ezen a héten az újabb verseny. Végül szerdán magányomban kitaláltam, hogy jó lesz nekem egy recovery edzésként egy téglagyári szegmens, mert az kellően fáj. Én meg ugye szeretem, ha fáj, úgyhogy végtelen csodálkozásomra (és nem alacsony szívveréssel) csak kitekertem.

Node térjünk vissza a tett színhelyére, azaz hogy pénteken munka után sikerült elindulni Bad Goisern felé. Közben online közvetített Sipi, hogy ott felettébb változatos az időjárás: az egyik percben verőfényes napsütés, a következőben pedig világvége, armageddon, szakadó eső és sáskajárás. Lélekben azzal próbáltam felkészülni, hogy megpróbáltam Ricsinek megmagyarázni, hogy nem fog azon nyomban elhalálozni, ha megeszi a cukkínis kakaóscsigát.

Szombat reggel sokat dobott a hangulatomon a tudat, hogy ugyan a sok Zoli és Sipi hajnalban rajtolnak az A távon, de én kivételesen alhatok (a tavalyi tapasztalatok alapján az nem játszik, hogy 5-kor rajtoltatok és délben versenyzek).

Kicsit bizonytalan voltam, hogy hol is van pontosan az etetőpont, ahol Ricsinek hősiesen kellett frissítenie a csapatot, de szerencsére elkerültem azt a kellemetlen helyzetet, hogy három óra céltalan bolyongás után leüljünk az erdőben a frissítőcsomagokkal, és életem végéig hallgassam, hogy térképészeti Nixi ismét akcióba lendült, valamint soha többé ne találjunk haza.

Tehát Ricsit otthagytam a frissítőnél, én pedig egy gyors bemelegítés után beálltam a rajtba. Szóba elegyedtem egy helyi lánnyal, így gyorsabban telt az idő, majd mintha csak erre várt volna, a rajtpisztoly eldördülésekor az eső is rákezdett.

Ahogy haladtunk fel az első aszfaltos mászáson, tudván, hogy ebből még úgy 10 km hátra van, elgondolkoztam, hogy szakadó esőben a francnak van kedve itt vergődni, és most azonnal visszafordulok. Aztán győzött a jobbik énem (és versenyszellem) , és csak továbbmentem. Másfél órával később, mintha el is állt volna az eső… De mivel az esőnek van egy olyan felettébb otromba tulajdonsága, hogy nedves, szanaszét áztatott mindent. Az első füves lejtőn persze már esélyem nem volt lejutni, örülök, hogy talpon lecsúszkáltam. Amúgy se vagyok a sárhoz szokva, úgyhogy szerencsétlenkedtem, ahogy tudtam…

Cserébe viszont erősödtem nem is keveset: ahol tavaly nem sikerült kitekerni,  egy rövid, ám annál meredekebb aszfaltos szakaszon most kapásból felvergődtem. Na hát nem volt jó, de megcsináltam!

Innen egész hamar az Ewige wandhoz jutottunk. Csodálkoztam is, hogy az hogy jött ilyen közel. Itt épp nem esett, viszont tömeg volt előttem, úgyhogy szép lassan gurultunk át az alagúton. Azért ez még mindig jól néz ki, várom is a képeket.

Innen jött a neheze, le is kell jutni: végülis megoldható lenne szárazon, de így, hogy folyik a sár mindenütt, és a franc se tudja mennyire csúszik, sok értelme nincs vergődni. Messzebbre jutottam ugyan, mint tavaly, de azért sokat toligáltam, meg ugye a fent említett tömeg sem oszlott fel teljesen, úgyhogy ahol akartam volna se mindenütt tudtam haladni.

Valahogy tavalyhoz képest egész hamar véget ért ez a szakasz, innentől meg a sotteren már nem volt probléma, lehetett rendesen menni. Nagy meglepetésemre már itt visszaértünk a civilizációba, el is száguldottam Ricsi mellett. Innen még 20 km volt hátra, de a szint több, mint felén már túl voltunk.

A hosszú sotteres emelkedőn nem sok variáció van, nem túl meredek, de azért kell tekerni rajta. Ez mondjuk annyira nem izgalmas, de cserébe a kilátás kárpótol a teteje felé.

Mivel hideg volt, a második frissítőn sem álltam meg, még volt elég vizem, megettem a zselét (új skill, hogy magabiztosan tudok zselét bontani a bringán, miközben haladok. Tulajdonképpen van értelme, így nem kell megállni a frissítőn, mert mint tudjuk, az nem erre való).

Tehát még mindig hosszú sotter, számolom vissza hátra levő métereket a szintből. Nagy nehezen a tetejére értünk, és elindultunk lefelé, tudván, hogy olyan sok már nem lehet hátra.

Persze, nem sok, de cserébe szívás. Ugye mint említettem, egy picit esett. És a pici esőtől lett egy pici sár. Mert amúgy nem voltam még koszos, most olyan szakasz jött, ahol aztán térdig ér, és csúszik, és mindenki vergődik. Volt, aki elesett, és csak a szerencsén múlott, hogy elég messze volt mögöttem, és nem sodort el, csak meglökött. Tulajdonképpen ez volt a legrosszabb része, ezen túlesve szinte már csak célegyenes.

Aztán elsüvített mellettem Peti is (innen is gratula), úgyhogy már látszott a vége. Jó saras vége… Legalább közel sík rész, viszont jól feláztatva. Ha valahol, hát itt megtanultam sárban közlekedni… Annyira nem csúszott, viszont ahhoz azért hosszú lett volna, hogy királylánykodjak és betologassam a célba.

Van egy elátkozott emelkedő. Nagyjából 20 méter hosszú az egész, közepesen meredek, de tavaly is és most is itt görcsölt be a lábam. Tutibiztos valami ezoterikus, elvarázsolt terület, ami összerántja az izmaimat…

Mindenesetre innen már tényleg látszott a vége, még egy kis sárdagasztás a patakátkelésnél, aztán egy jó sprint a betonon, és 2:43-as idővel, kategória 22-ként zuhantam át a célvonalon.

Ricsi egy életmentő citromos sörrel (meg egy elképesztően menő kompressziós szárral :)) várt a célban, én meg nagyon büszke vagyok rá, hogy rengeteget javítottam a tavalyihoz képest.

Most úgy érzem, hogy ebben már lassan benne lesz, hogy ha jövőre összeszedem magam, E távon fogok indulni. Mondjuk akkor nem fogok mosolyogni a célban, de hát mégiscsak azért megy az ember, hogy rendesen elfáradjon.