Történt egy s más, mióta nem jelentkeztem, de mivel legtöbbször meghalni sincs időm (viszont profin glettelek), így pár dobásból kimaradt a blog.

Na de, nem tűntem el (egy távoli bolygón jártam…jó, abbahagyom :)), és a vasárnapi fergetegpartyt muszáj közzé tennem. Mindig mondom, hogy kaland velem az élet, ezt ismét sikerült kimaxolni.

Szóval vasárnap reggel a szakadó eső ellenére is úgy döntöttünk, hogy “arra már tisztul”, így vonatra pattantunk Kismaros irányába. Meglepő fordulatként valóban verőfényes napsütés következett, és mi mit sem sejtve indultunk fel Királyrétre.

Mivel sikerült pont ebédidőben felérni, egy életmentő húslevessel ki is pihentük az első 10 km tekerést, majd nekivágtunk a Nagy-hideg-hegynek, szerény személyem vezetésével. Azon ritka pillanatok egyikével sikerült szembesülni, amikor tényleg arra mentünk, amerre szerettem volna, és nem vesztünk el végleg az erdőben (pedig azért lássuk be, volt rá sansz). Tehát a grófi út tetejéig sikerült eljutni, ahol Sipit továbbküldtük a piroson, hogy fájjon neki is egy kicsit, mi  meg Annával a sotteren korzóztunk felfelé. Amíg egyszercsak olyan fura nem lett a bringám. Defektet kaptam? Az nem lehet, hát nem rég lett feltöltve tejjel, az tuti megfogná. De akkor is fura. Basszus, ez tényleg lapos. Na jó, akkor valamennyit pumpálok bele, amíg Sipivel találkozunk, aztán majd megszakérti. Anna nyilván jól szórakozott rajtam, ahogy vergődök a pumpával, természetesen meg is kellett örökíteni:

Egy cseppet lapos

Amikor már kellően meguntam, és mintha lett is volna némi nyomás a kerékben, folytattuk az utat, és legalább 200 métert megtettük, mire leengedett. Na remek, így hosszú lesz az út…. Addig szerencsétlenkedtem, hogy a pumpával együtt a szelepmagot is sikerült kicsavarni, tehát a kerékben lévő maradék nyomás is eltávozott. Itt jött el az a pillanat, hogy felhívtuk Sipit, hogy akkor guruljon vissza hozzánk, mert hát mégiscsak meg kéne menteni a hazát.

A mester úgy tippelt, hogy csak a szelepmagot tekertem ki, és biztos ott szökött el a levegő. Már majdnem elhittem neki, amikor a frissen fújt kerékből csak úgy süvíteni nem kezdett az orkán erejű szél. Szóval akkor sikerült igazi defektet kapni, tubeless-szel.

Nosza rajta, szedjük szét, mi van benne: SEMMI. Tökéletesen kiszáradt az egész. Még jó, hogy 1. Ricsitől két napja kaptam egy világszemefénye szerszámkészletet* (és valami csoda folytán magammal is hoztam – nem Ricsit, a szerszámkészletet), 2. mindig van nálam pótbelső. Sipi szétfeszegette, összerakta, felfújta. Majd kiderült, hogy a belsőm is lyukas. Valamint, hogy Anna és Sipi is felettébb felkészültek, mert az ég világon semmilyen mentőfelszerelés nincs náluk. Oké, akkor tanakodás, hogy mi legyen. Végső kétségbeesésünkben Zolit hívtuk fel, hogy hátha nem vágyik másra sem, minthogy engem megmentsen egy napsütéses vasárnap délután. Hát, nem hiszem, hogy végtelen boldogsággal, de nekiindult, hogy hozzon nekem egy foltot és egy belsőt, aztán valamelyiket elhasználjuk. (Innen is köszönöm a mentést, nagyon hálás vagyok érte!)

Mi meg addig sétáltunk le a hegyről. Bicikli ölben. Aztán Sipi előrement, így mi ketten Annával felváltva hoztuk a Traktort, mint gyermekünket, hogy lehetőleg ne tegyem teljesen tönkre a külsőt meg a felnit. Viszont arra jöttünk rá, hogy a grófi út hiába tűnt olyan rövidnek, bizony nagyon hosszú, ha közben egy 12 kilós bringát kell sétáltatni.

Már majdnem Királyrétnél voltunk, mire Sipi odaért a javítószettel. Gyors gumicsere, a 27,5-esbe szinte hibátlanul illik a 29-es belső. Innen már csak gurulni kellett Verőcéig, ahol kiültünk egy hekkre. Éppencsak kirendeltük, amikor lecsapott a vihar. Csodálatos, ez még kellett… Mindenesetre fedezékbe húzódtunk, és saját magunkon (de főleg rajtam, hogy velem mindig történik valami) röhögcsélve elkajálgattunk várva, hogy elálljon az eső.

Vihar előtti csend

Mivel “arra már tisztul”, az a fergeteges gondolat szállt meg minket, hogy akkor induljunk haza, és ha valahol nagyon esik, akkor legrosszabb esetben felszállunk egy vonatra. Hát, nem szálltunk… Megálltunk még egy kicsit Vácon a Ligetben, megmutattam Annának, hogy hol tanultam meg lépcsőzni, és őt is lezavartuk rajta, aztán lassan hazagurultunk. Közben lemerült az órám, a telefonom, és én is.

Mindenesetre az elátkozott napon mi nagyon jól szórakoztunk, és a végére lett sport-, és élvezeti értéke a dolognak. Azért legközelebb el tudnám képzeni úgy is, hogy valóban feltekerünk a turistaházig. Úgyis el kell vennem Anna QOM-ját 🙂

Most meg fáj mindenem. Sipi megmondta, legközelebb majd nem sétálgatok annyit. Ott a pont.

*mert mihez kezdenék nélküle 🙂