Próbálom behozni a lemaradást, szóval álljon itt az utókornak egy rövid beszámoló a leogangi DH kupafutamon tett látogatásunkról.

A nove mesto-i XCO után kitaláltuk, hogy csak meg kéne nézni élőben egy DH kupafutamot is, mégiscsak abban van a vitamin. Kiválasztottuk a legközelebbi helyszínt (bármennyire is vonzó lenne egy ausztrál futam), és nekivágtunk a múlt hét végén Ausztriának, majd meg sem álltunk Leogangig.

Az odavezető kalandos út után (Álljunk meg a következő városban egy Aldiban. Jahogybezárt. Akkor a következő Landzeit jó lesz. Jahogyelmentünkmellette. Nem baj, jó lesz a következő. Aznincsen. Akkor benzinkút. Túlkésőmindenzárva. Oké, akkor ma éhezünk…) még úgy a vicc kedvéért sikerült belenyúljak a borotvába, úgyhogy elállíthatatlan vérzéssel sikerült zárni a napot. Éhesen. Tudván, hogy reggel nem lesz kávé. Annyira nem indult jól…

Szombat reggel a városban szerzett közepesen szörnyű kávé és kevésbé szörnyű reggeli után már sokkal barátságosabban álltam a világhoz, és mehettünk is át a kvalifikációt megnézni.

Nem tudom, tudjátok-e, de a DH versenyeket általában elég meredek hegyekre szokták rakni. Oké, van felvonó, de hát úgy mindenkinek megy, és amúgy is, meg akartuk keresni, hogy a pálya melyik részéről lehet a legjobban látni. (Spoiler: sehonnan…)

Szóval nekiindultunk a hegynek fel, ami (micsodameglepetés) meredek. Egyébként meg csodaszép, épített, döntött kanyarok vannak végig, amiken egyrészt könnyebb bringával lemenni, mint gyalog, másrészt felfelé brutálmeredek. Persze ezek is csalnak, és felvonóval viszik fel a bringákat. Na nem mintha esélyes lenne kitekerni azokkal a járművekkel… (Mondjuk,ha már itt tartunk, nyilván lenézni sem mernék bringával alattam, nemhogy elindulni, de ez most részletkérdés. A freeride-on meg mindenki le tud jönn. Aha, persze. Nem.) Valamint jótanács a következőkre: a Converse cipő nem alkalmas hegymászásra.

Találtunk egy cuki (közel függőleges) sziklakertet, ahol néztük, hogy akkor a nagyok hogyan is választanak nyomot rajta: sehogy, akkora lendülettel indulnak el, hogy  átrepülnek felette, így a nyomválasztás, mint olyan, értelmét veszíti.

Mire felvergődtünk a pálya tetejére, kezdőtött a férfi elite kvalifikáció, amiből olyan sokat nem láttunk, csak a rajtot és pár kanyart. Aztán egyszercsak megállt a műsor. Kiderült, hogy valaki esett egy komolyabbat a pálya alján, és azért állították le a bulit, hogy a szétszórt alkatrészeit összeszedik. Mi meg úgy döntöttünk, hogy mivel nincs már jó idő odafent és gyalog lefelé rosszabb menni ezeken az utakon, mint felfelé, inkább levonózunk.

A vasárnapi program már az utolsó edzés és a verseny megtekintése. Van egy hangulata nézni, ahogy a profik gyakorolnak olyan gyökeres-köves letöréseken, ahol elképzelésem sincsen, hogy lehet lejutni, majd kanyarodnak be olyan szűk helyen, ahol még gyalog is kétszer meggondolod.

Egyébként pedig itt a lányok is teljesen elmebetegek, olyan tempóval ugrálnak át mindenen, mintha teljesen természetes lenne 10 métereket repülni. Meg persze ez az egész DH dolog csalás: a pálya felén a levegőben vannak, úgy könnyű 🙂

Férfi elite-ben végül nyolcvanan kvalifikálták magukat, volt időnk végignézni a pálya minden részét. Az utolsó néhány versenyzőt (a legjobbakat) a céltól nem messze néztük, elképesztő időkkel értek be.

A tanulság az, hogy a DH-t nem jó itt élőben nézni, mert sehonnan nem lehetett igazán jól látni a lényeget, illetve a pálya csak rövid szakaszát lehetett belátni. Jó volt, megérte kimenni, de jövőre inkább tekerünk ugyanezen a környéken.

Nameg pár fotó, csak úgy kommentár nélkül:

Wallride….van hova fejlődni

Hopika

Itt amúgy egy ugratón ülök, alig két méter magasan. Elsőre be lehet adni, nem gond.

Ez itt a kert. Vagyis a rajt. Szóval az van, hogy az egy dolog, hogy a pályát nem tudom teljesíteni, de hogy még a rajtból sem mernék elindulni…