Az van, hogy tökéletesen elfelejtettem, hogy nekem illene ide valami beszámolófélét biggyeszteni. Úgyhogy most biggyesztek, így utólag, hamvakat szórva a fejemre.

Szóval úgy történt, hogy hármasban megérkeztünk a szállásra még szombaton délután, átvettük a rajtszámokat, és elmentünk enni. Mivel a fél világ indul Szilváson, főleg, hogy valami isteni csodatétel nyomán ez a harmadik év zsinórban, hogy teljesen vállalható az időjárás, nyilván öt percen belül futottunk össze ismerősökkel.

Szintén megmagyarázhatatlan módon elmaradt a szokásos szanaszét parázom magam rész, leszámítva, hogy végiggondoltam, hogy a hét elején még arról volt szó, hogy itt aztán térdig érő sár van, és együtt rajtoltatnak minket a helyi varacskosdisznókkal.

Vasárnap reggel a szörnyűséges zabkása után még elgurultam bemelegíteni, Sipi meg elrajtolt. Arra meg nem volt idő, hogy ezt megnézzem. Közben sikerült találkozni egy blogismerőssel (Szia Peti :)), és együtt álltunk be a rajtba. Teljesen véletlenül Dusiék mellé. Kicsi ez a nagyvilág 🙂

A rajt után még egy darabig tudtam tartani Peti tempóját, de aztán kiderült, hogy pont egy hajszállal vagyok lassabb, úgyhogy egy csöppet lemaradtam. Viszont felérve az első terepes mászásra úgy voltam, hogy egy életem-egy halálom, én itt bizony feltekerek. És lőn. Mondjuk magam is csodálkozom, hogy nem fordultam le egy elegáns hátraszaltóval a bozótosba. Ezzel ugye letudtuk a mászások nagyját, innen nehéz részre már nem számítottam. Valahol a mezőn utolértem Petit, rá is kiabáltam, hogy ne lazsáljon 🙂

A frissítőhöz idén sem sikerült egy órán belül elérni, de ahogy láttam, már nem sok hiányzott, innen meg már nagy mászás nincsen, tehát akkor csak van remény rá, hogy a két óra közeli időt hozzam.

Nem merném állítani, hogy innentől nyugalmi pulzuson mentem, sőt, nagyon vártam az utolsó 10 km lejtőt megkezdő, köves háromnyilast.

Nem gondoltam, hogy ilyen elhagyja a számat, de ez a legjobb része. Most, hogy már relatív stabilan jövök rajta. Amíg száraz. És amíg nem kell a wattdisznók elől elugráljak. Tőlem meglehetősen szokatlan módon még előztem is. Lefelé. Én. Valami volt abban a zabkásában. Mondjuk egy picike görcsöcske. Ami a combomban materializálódott. Kibírtam nevetés nélkül…. Gyanítom, ha még lett volna szint a pályán, abba pont belehalok. Mindannyiunk nagy szerencséjére nem volt.

Mindenesetre elengedtem a lovakat, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, innentől már csak a közepeseket felvezető motoros előzött meg. Akkor azért megijedtem, hogy majd jön az eleje, és úgy hátba csap, hogy aztán a fal adja a másikat, de kapkodtam a kis virgácsaimat, és egész hamar beértem a célba. Szerencsére ott Ricsi már várt, és nem hagyta, hogy azonmód elvágódjak, pedig az esély megvolt rá.

Komoly munka.

Sipi kisebb technikai gondokkal küzdött, szóval a várthoz képest jó soká ért be hosszútávról (jelezném, 107 km 2600 m szint), de megcsinálta, és kivételesen nem túratempóban. A mi hősünk 🙂

Egyébként végeredményben 2:07-tel értem célba, amivel kategória 6. lettem. Kis statisztika, mert szeretem a számokat: ez 10 perccel jobb, mint a tavalyi időm (a nagyját gyaníthatóan a lefelében hoztam össze), és 5 perccel előttem értek be a dobogós lányok. Tavalyihoz képest két helyezést javítottam. Úgy néz ki, nem teljesen reménytelen a helyzet, de azért az az öt perc rengeteg egy év alatt… Nade teher alatt nő a pálma. A felhők felett meg mindig kék az ég. Nixi Coelhot hallottátok.

Kanyarodó célegyenes