Month: június 2017

A lányról, aki tubeless kerékkel is tud defektet kapni

Történt egy s más, mióta nem jelentkeztem, de mivel legtöbbször meghalni sincs időm (viszont profin glettelek), így pár dobásból kimaradt a blog.

Na de, nem tűntem el (egy távoli bolygón jártam…jó, abbahagyom :)), és a vasárnapi fergetegpartyt muszáj közzé tennem. Mindig mondom, hogy kaland velem az élet, ezt ismét sikerült kimaxolni.

Szóval vasárnap reggel a szakadó eső ellenére is úgy döntöttünk, hogy “arra már tisztul”, így vonatra pattantunk Kismaros irányába. Meglepő fordulatként valóban verőfényes napsütés következett, és mi mit sem sejtve indultunk fel Királyrétre.

Mivel sikerült pont ebédidőben felérni, egy életmentő húslevessel ki is pihentük az első 10 km tekerést, majd nekivágtunk a Nagy-hideg-hegynek, szerény személyem vezetésével. Azon ritka pillanatok egyikével sikerült szembesülni, amikor tényleg arra mentünk, amerre szerettem volna, és nem vesztünk el végleg az erdőben (pedig azért lássuk be, volt rá sansz). Tehát a grófi út tetejéig sikerült eljutni, ahol Sipit továbbküldtük a piroson, hogy fájjon neki is egy kicsit, mi  meg Annával a sotteren korzóztunk felfelé. Amíg egyszercsak olyan fura nem lett a bringám. Defektet kaptam? Az nem lehet, hát nem rég lett feltöltve tejjel, az tuti megfogná. De akkor is fura. Basszus, ez tényleg lapos. Na jó, akkor valamennyit pumpálok bele, amíg Sipivel találkozunk, aztán majd megszakérti. Anna nyilván jól szórakozott rajtam, ahogy vergődök a pumpával, természetesen meg is kellett örökíteni:

Egy cseppet lapos

Amikor már kellően meguntam, és mintha lett is volna némi nyomás a kerékben, folytattuk az utat, és legalább 200 métert megtettük, mire leengedett. Na remek, így hosszú lesz az út…. Addig szerencsétlenkedtem, hogy a pumpával együtt a szelepmagot is sikerült kicsavarni, tehát a kerékben lévő maradék nyomás is eltávozott. Itt jött el az a pillanat, hogy felhívtuk Sipit, hogy akkor guruljon vissza hozzánk, mert hát mégiscsak meg kéne menteni a hazát.

A mester úgy tippelt, hogy csak a szelepmagot tekertem ki, és biztos ott szökött el a levegő. Már majdnem elhittem neki, amikor a frissen fújt kerékből csak úgy süvíteni nem kezdett az orkán erejű szél. Szóval akkor sikerült igazi defektet kapni, tubeless-szel.

Nosza rajta, szedjük szét, mi van benne: SEMMI. Tökéletesen kiszáradt az egész. Még jó, hogy 1. Ricsitől két napja kaptam egy világszemefénye szerszámkészletet* (és valami csoda folytán magammal is hoztam – nem Ricsit, a szerszámkészletet), 2. mindig van nálam pótbelső. Sipi szétfeszegette, összerakta, felfújta. Majd kiderült, hogy a belsőm is lyukas. Valamint, hogy Anna és Sipi is felettébb felkészültek, mert az ég világon semmilyen mentőfelszerelés nincs náluk. Oké, akkor tanakodás, hogy mi legyen. Végső kétségbeesésünkben Zolit hívtuk fel, hogy hátha nem vágyik másra sem, minthogy engem megmentsen egy napsütéses vasárnap délután. Hát, nem hiszem, hogy végtelen boldogsággal, de nekiindult, hogy hozzon nekem egy foltot és egy belsőt, aztán valamelyiket elhasználjuk. (Innen is köszönöm a mentést, nagyon hálás vagyok érte!)

Mi meg addig sétáltunk le a hegyről. Bicikli ölben. Aztán Sipi előrement, így mi ketten Annával felváltva hoztuk a Traktort, mint gyermekünket, hogy lehetőleg ne tegyem teljesen tönkre a külsőt meg a felnit. Viszont arra jöttünk rá, hogy a grófi út hiába tűnt olyan rövidnek, bizony nagyon hosszú, ha közben egy 12 kilós bringát kell sétáltatni.

Már majdnem Királyrétnél voltunk, mire Sipi odaért a javítószettel. Gyors gumicsere, a 27,5-esbe szinte hibátlanul illik a 29-es belső. Innen már csak gurulni kellett Verőcéig, ahol kiültünk egy hekkre. Éppencsak kirendeltük, amikor lecsapott a vihar. Csodálatos, ez még kellett… Mindenesetre fedezékbe húzódtunk, és saját magunkon (de főleg rajtam, hogy velem mindig történik valami) röhögcsélve elkajálgattunk várva, hogy elálljon az eső.

Vihar előtti csend

Mivel “arra már tisztul”, az a fergeteges gondolat szállt meg minket, hogy akkor induljunk haza, és ha valahol nagyon esik, akkor legrosszabb esetben felszállunk egy vonatra. Hát, nem szálltunk… Megálltunk még egy kicsit Vácon a Ligetben, megmutattam Annának, hogy hol tanultam meg lépcsőzni, és őt is lezavartuk rajta, aztán lassan hazagurultunk. Közben lemerült az órám, a telefonom, és én is.

Mindenesetre az elátkozott napon mi nagyon jól szórakoztunk, és a végére lett sport-, és élvezeti értéke a dolognak. Azért legközelebb el tudnám képzeni úgy is, hogy valóban feltekerünk a turistaházig. Úgyis el kell vennem Anna QOM-ját 🙂

Most meg fáj mindenem. Sipi megmondta, legközelebb majd nem sétálgatok annyit. Ott a pont.

*mert mihez kezdenék nélküle 🙂

UCI DH worldcup Leogang – beszámoló

Próbálom behozni a lemaradást, szóval álljon itt az utókornak egy rövid beszámoló a leogangi DH kupafutamon tett látogatásunkról.

A nove mesto-i XCO után kitaláltuk, hogy csak meg kéne nézni élőben egy DH kupafutamot is, mégiscsak abban van a vitamin. Kiválasztottuk a legközelebbi helyszínt (bármennyire is vonzó lenne egy ausztrál futam), és nekivágtunk a múlt hét végén Ausztriának, majd meg sem álltunk Leogangig.

Az odavezető kalandos út után (Álljunk meg a következő városban egy Aldiban. Jahogybezárt. Akkor a következő Landzeit jó lesz. Jahogyelmentünkmellette. Nem baj, jó lesz a következő. Aznincsen. Akkor benzinkút. Túlkésőmindenzárva. Oké, akkor ma éhezünk…) még úgy a vicc kedvéért sikerült belenyúljak a borotvába, úgyhogy elállíthatatlan vérzéssel sikerült zárni a napot. Éhesen. Tudván, hogy reggel nem lesz kávé. Annyira nem indult jól…

Szombat reggel a városban szerzett közepesen szörnyű kávé és kevésbé szörnyű reggeli után már sokkal barátságosabban álltam a világhoz, és mehettünk is át a kvalifikációt megnézni.

Nem tudom, tudjátok-e, de a DH versenyeket általában elég meredek hegyekre szokták rakni. Oké, van felvonó, de hát úgy mindenkinek megy, és amúgy is, meg akartuk keresni, hogy a pálya melyik részéről lehet a legjobban látni. (Spoiler: sehonnan…)

Szóval nekiindultunk a hegynek fel, ami (micsodameglepetés) meredek. Egyébként meg csodaszép, épített, döntött kanyarok vannak végig, amiken egyrészt könnyebb bringával lemenni, mint gyalog, másrészt felfelé brutálmeredek. Persze ezek is csalnak, és felvonóval viszik fel a bringákat. Na nem mintha esélyes lenne kitekerni azokkal a járművekkel… (Mondjuk,ha már itt tartunk, nyilván lenézni sem mernék bringával alattam, nemhogy elindulni, de ez most részletkérdés. A freeride-on meg mindenki le tud jönn. Aha, persze. Nem.) Valamint jótanács a következőkre: a Converse cipő nem alkalmas hegymászásra.

Találtunk egy cuki (közel függőleges) sziklakertet, ahol néztük, hogy akkor a nagyok hogyan is választanak nyomot rajta: sehogy, akkora lendülettel indulnak el, hogy  átrepülnek felette, így a nyomválasztás, mint olyan, értelmét veszíti.

Mire felvergődtünk a pálya tetejére, kezdőtött a férfi elite kvalifikáció, amiből olyan sokat nem láttunk, csak a rajtot és pár kanyart. Aztán egyszercsak megállt a műsor. Kiderült, hogy valaki esett egy komolyabbat a pálya alján, és azért állították le a bulit, hogy a szétszórt alkatrészeit összeszedik. Mi meg úgy döntöttünk, hogy mivel nincs már jó idő odafent és gyalog lefelé rosszabb menni ezeken az utakon, mint felfelé, inkább levonózunk.

A vasárnapi program már az utolsó edzés és a verseny megtekintése. Van egy hangulata nézni, ahogy a profik gyakorolnak olyan gyökeres-köves letöréseken, ahol elképzelésem sincsen, hogy lehet lejutni, majd kanyarodnak be olyan szűk helyen, ahol még gyalog is kétszer meggondolod.

Egyébként pedig itt a lányok is teljesen elmebetegek, olyan tempóval ugrálnak át mindenen, mintha teljesen természetes lenne 10 métereket repülni. Meg persze ez az egész DH dolog csalás: a pálya felén a levegőben vannak, úgy könnyű 🙂

Férfi elite-ben végül nyolcvanan kvalifikálták magukat, volt időnk végignézni a pálya minden részét. Az utolsó néhány versenyzőt (a legjobbakat) a céltól nem messze néztük, elképesztő időkkel értek be.

A tanulság az, hogy a DH-t nem jó itt élőben nézni, mert sehonnan nem lehetett igazán jól látni a lényeget, illetve a pálya csak rövid szakaszát lehetett belátni. Jó volt, megérte kimenni, de jövőre inkább tekerünk ugyanezen a környéken.

Nameg pár fotó, csak úgy kommentár nélkül:

Wallride….van hova fejlődni

Hopika

Itt amúgy egy ugratón ülök, alig két méter magasan. Elsőre be lehet adni, nem gond.

Ez itt a kert. Vagyis a rajt. Szóval az van, hogy az egy dolog, hogy a pályát nem tudom teljesíteni, de hogy még a rajtból sem mernék elindulni…

Szilvásvárad Maraton #throwback

Az van, hogy tökéletesen elfelejtettem, hogy nekem illene ide valami beszámolófélét biggyeszteni. Úgyhogy most biggyesztek, így utólag, hamvakat szórva a fejemre.

Szóval úgy történt, hogy hármasban megérkeztünk a szállásra még szombaton délután, átvettük a rajtszámokat, és elmentünk enni. Mivel a fél világ indul Szilváson, főleg, hogy valami isteni csodatétel nyomán ez a harmadik év zsinórban, hogy teljesen vállalható az időjárás, nyilván öt percen belül futottunk össze ismerősökkel.

Szintén megmagyarázhatatlan módon elmaradt a szokásos szanaszét parázom magam rész, leszámítva, hogy végiggondoltam, hogy a hét elején még arról volt szó, hogy itt aztán térdig érő sár van, és együtt rajtoltatnak minket a helyi varacskosdisznókkal.

Vasárnap reggel a szörnyűséges zabkása után még elgurultam bemelegíteni, Sipi meg elrajtolt. Arra meg nem volt idő, hogy ezt megnézzem. Közben sikerült találkozni egy blogismerőssel (Szia Peti :)), és együtt álltunk be a rajtba. Teljesen véletlenül Dusiék mellé. Kicsi ez a nagyvilág 🙂

A rajt után még egy darabig tudtam tartani Peti tempóját, de aztán kiderült, hogy pont egy hajszállal vagyok lassabb, úgyhogy egy csöppet lemaradtam. Viszont felérve az első terepes mászásra úgy voltam, hogy egy életem-egy halálom, én itt bizony feltekerek. És lőn. Mondjuk magam is csodálkozom, hogy nem fordultam le egy elegáns hátraszaltóval a bozótosba. Ezzel ugye letudtuk a mászások nagyját, innen nehéz részre már nem számítottam. Valahol a mezőn utolértem Petit, rá is kiabáltam, hogy ne lazsáljon 🙂

A frissítőhöz idén sem sikerült egy órán belül elérni, de ahogy láttam, már nem sok hiányzott, innen meg már nagy mászás nincsen, tehát akkor csak van remény rá, hogy a két óra közeli időt hozzam.

Nem merném állítani, hogy innentől nyugalmi pulzuson mentem, sőt, nagyon vártam az utolsó 10 km lejtőt megkezdő, köves háromnyilast.

Nem gondoltam, hogy ilyen elhagyja a számat, de ez a legjobb része. Most, hogy már relatív stabilan jövök rajta. Amíg száraz. És amíg nem kell a wattdisznók elől elugráljak. Tőlem meglehetősen szokatlan módon még előztem is. Lefelé. Én. Valami volt abban a zabkásában. Mondjuk egy picike görcsöcske. Ami a combomban materializálódott. Kibírtam nevetés nélkül…. Gyanítom, ha még lett volna szint a pályán, abba pont belehalok. Mindannyiunk nagy szerencséjére nem volt.

Mindenesetre elengedtem a lovakat, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, innentől már csak a közepeseket felvezető motoros előzött meg. Akkor azért megijedtem, hogy majd jön az eleje, és úgy hátba csap, hogy aztán a fal adja a másikat, de kapkodtam a kis virgácsaimat, és egész hamar beértem a célba. Szerencsére ott Ricsi már várt, és nem hagyta, hogy azonmód elvágódjak, pedig az esély megvolt rá.

Komoly munka.

Sipi kisebb technikai gondokkal küzdött, szóval a várthoz képest jó soká ért be hosszútávról (jelezném, 107 km 2600 m szint), de megcsinálta, és kivételesen nem túratempóban. A mi hősünk 🙂

Egyébként végeredményben 2:07-tel értem célba, amivel kategória 6. lettem. Kis statisztika, mert szeretem a számokat: ez 10 perccel jobb, mint a tavalyi időm (a nagyját gyaníthatóan a lefelében hoztam össze), és 5 perccel előttem értek be a dobogós lányok. Tavalyihoz képest két helyezést javítottam. Úgy néz ki, nem teljesen reménytelen a helyzet, de azért az az öt perc rengeteg egy év alatt… Nade teher alatt nő a pálma. A felhők felett meg mindig kék az ég. Nixi Coelhot hallottátok.

Kanyarodó célegyenes