A múltkor sikerült ellógjam a csapatedzés beszámolóját, de most itt nyekeregnek, hogy nem jönnek a posztok, szóval mielőtt még nagyon gyorsan elhúznánk Nove Mestoba, még melegében leírom a tegnapi élményeket.

Natehát, beindítottuk a BringaBanda csütörtöki csapatedzést (ahova amúgy ér csatlakozni, kedves BringaBandások, és egyéb nyomolvasók). Gyanítom a kiírás, miszerint a HármasSzopatót akarjuk megjárni – leszámítva a lányokat, mert mi csalunk-, a csapat nagy részét elriasztotta, így a szokásos kis négyesünkkel vágtunk neki a hegynek.

A lányszekciónak (azaz Anna és én) nem annyira volt opciója, és a Téglagyári szegmenst sehogy nem lehetett kihagyni az életünkből, muszáj volt a fiúkkal menni.

Magam sem értem hogy csináltam, de azért az mindent elmond a tehetségemről, hogy kezdésnek egy tökéletesen sík, egyenes, mindenféle technikai kihívást nélkülöző, öt méter széles kavicsos úton kis híján sikerült akkorát vágódjak, hogy ott be is fejezhettem volna a szezont.

Szóval visszatérve a témához, az emelkedőn a többiek hobbirakétaként tűntek el a szemem elől. Kicsit nehezemre esett tartani a tempót, gondolom mert… fáradt, beteg, hagyjuk a kifogást, gyenge vagyok 🙂 A végén meg csaltam, láttam Annát, hogy leszállt. Ez meg nem tett jót, mert felhatalmazva éreztem magam egy kis pihenésre (187-es pulzuson úgy gondoltam, hogy lassan elég). Aztán csak megembereltem magam és visszaültem, a fiúk meg nem látták a pihenőmet, sőt kép is van arról, hogy vergődök fel:

Kicsi a bors, de vergődik

Egyébként meg így is majdnem egy perccel jobbat jöttem, mint előzőleg, szóval ha kitekerek rendesen, akkor elveszem Anna QOM-ját 🙂

Innentől a Panorámán mentünk, kevés izgalommal, leszámítva, hogy a srácok leváltak a Feketesalak szegmens felé (második állomás), mi meg néztünk felfelé, hogy az úgy azért fájhat. Végülis az eleje tekerhető, aztán állítólag a vége már függőleges fal. Szóval ezt mi kihagytuk, és megkerültük a hegyet. A célállomás a HHH kilátó volt, ahonnan sikerült is kilássunk. Megegyeztünk, hogy a srácok is töltenek vizet, és aztán szétválunk: mi lányok az Árpád-kilátó felé, ők meg a harmadik állomásra a Szuszogóra. Szóval mi Annával elcsacsogtunk a hegytetőn naplementében. Mikor már gyanúsan soká nem kerültek elő hőn szeretett fiaink, utánuk eredtünk. Mint kiderült, ők meg ránk vártak gyanúsan sokáig, és nem tudták, hol vagyunk, úgyhogy elindultak.

… és ellovagolunk a naplementébe

Így aztán levágtattunk a kövesen, és most már végre nekem is eléggé ismert az a rész, hogy tudjam, pont semmi nem fog történni, ha megengedem. Mondjuk van hova gyorsulni, de azért már jöttem rendesen.

A kilátó felé eseménytelenül telt az út, de mire felértünk, a srácok is pont utolértek minket. Szép lassan átgurultunk a túloldalra, ahonnan már csak az aszfalton kellett legurulni a hegyről. Én meg mentem a fiúk után, kicsit ész nélkül: 52-ig láttam a sebességet a kijelzőn, utána nem mertem lenézni… Sipi csak annyit mondott, hogy meglepődött, hogy ott vagyok mögötte 🙂

Mindenesetre ez szép kis kör lett így csütörtök délutánra, most már nyugodt szívvel hagyhatjuk itt az országot. Természetesen epres-rebarbarás-fehércsokis* süti társaságában. Mert az is van ám nálam 🙂

A végére pedig egy Richárd, ahogy fénysebességgel száguld (meg mert ez egy jól sikerült kép):

 

*jelezném, hogy aki beszól, annak lesz rajta mustár is. Pontosan, ahogy két éve is, amikor elkezdődtek a megpróbáltatásaim.