A múltkor sikerült ellógjam a csapatedzés beszámolóját, de most itt nyekeregnek, hogy nem jönnek a posztok, szóval mielőtt még nagyon gyorsan elhúznánk Nove Mestoba, még melegében leírom a tegnapi élményeket.
Natehát, beindítottuk a BringaBanda csütörtöki csapatedzést (ahova amúgy ér csatlakozni, kedves BringaBandások, és egyéb nyomolvasók). Gyanítom a kiírás, miszerint a HármasSzopatót akarjuk megjárni – leszámítva a lányokat, mert mi csalunk-, a csapat nagy részét elriasztotta, így a szokásos kis négyesünkkel vágtunk neki a hegynek.
A lányszekciónak (azaz Anna és én) nem annyira volt opciója, és a Téglagyári szegmenst sehogy nem lehetett kihagyni az életünkből, muszáj volt a fiúkkal menni.
Magam sem értem hogy csináltam, de azért az mindent elmond a tehetségemről, hogy kezdésnek egy tökéletesen sík, egyenes, mindenféle technikai kihívást nélkülöző, öt méter széles kavicsos úton kis híján sikerült akkorát vágódjak, hogy ott be is fejezhettem volna a szezont.
Szóval visszatérve a témához, az emelkedőn a többiek hobbirakétaként tűntek el a szemem elől. Kicsit nehezemre esett tartani a tempót, gondolom mert… fáradt, beteg, hagyjuk a kifogást, gyenge vagyok 🙂 A végén meg csaltam, láttam Annát, hogy leszállt. Ez meg nem tett jót, mert felhatalmazva éreztem magam egy kis pihenésre (187-es pulzuson úgy gondoltam, hogy lassan elég). Aztán csak megembereltem magam és visszaültem, a fiúk meg nem látták a pihenőmet, sőt kép is van arról, hogy vergődök fel:
Egyébként meg így is majdnem egy perccel jobbat jöttem, mint előzőleg, szóval ha kitekerek rendesen, akkor elveszem Anna QOM-ját 🙂
Innentől a Panorámán mentünk, kevés izgalommal, leszámítva, hogy a srácok leváltak a Feketesalak szegmens felé (második állomás), mi meg néztünk felfelé, hogy az úgy azért fájhat. Végülis az eleje tekerhető, aztán állítólag a vége már függőleges fal. Szóval ezt mi kihagytuk, és megkerültük a hegyet. A célállomás a HHH kilátó volt, ahonnan sikerült is kilássunk. Megegyeztünk, hogy a srácok is töltenek vizet, és aztán szétválunk: mi lányok az Árpád-kilátó felé, ők meg a harmadik állomásra a Szuszogóra. Szóval mi Annával elcsacsogtunk a hegytetőn naplementében. Mikor már gyanúsan soká nem kerültek elő hőn szeretett fiaink, utánuk eredtünk. Mint kiderült, ők meg ránk vártak gyanúsan sokáig, és nem tudták, hol vagyunk, úgyhogy elindultak.
Így aztán levágtattunk a kövesen, és most már végre nekem is eléggé ismert az a rész, hogy tudjam, pont semmi nem fog történni, ha megengedem. Mondjuk van hova gyorsulni, de azért már jöttem rendesen.
A kilátó felé eseménytelenül telt az út, de mire felértünk, a srácok is pont utolértek minket. Szép lassan átgurultunk a túloldalra, ahonnan már csak az aszfalton kellett legurulni a hegyről. Én meg mentem a fiúk után, kicsit ész nélkül: 52-ig láttam a sebességet a kijelzőn, utána nem mertem lenézni… Sipi csak annyit mondott, hogy meglepődött, hogy ott vagyok mögötte 🙂
Mindenesetre ez szép kis kör lett így csütörtök délutánra, most már nyugodt szívvel hagyhatjuk itt az országot. Természetesen epres-rebarbarás-fehércsokis* süti társaságában. Mert az is van ám nálam 🙂
A végére pedig egy Richárd, ahogy fénysebességgel száguld (meg mert ez egy jól sikerült kép):
*jelezném, hogy aki beszól, annak lesz rajta mustár is. Pontosan, ahogy két éve is, amikor elkezdődtek a megpróbáltatásaim.
Vélemény, hozzászólás?