A néhány héttel ezelőtti hóvihar okozta károk a Bükkben akkora nyomot hagytak, hogy legnagyobb bánatunkra nem mertük bevállalni, hogy ott tartsuk az éves nyitótábort.

Ennek fényében nagyhirtelen átszerveztük a tavalyi helyszínre, Sopronba. Mivel tavaly adta a környék, reméltük, hogy azóta nem bontották el a hegyeket, és ismét találunk valami említésre méltót.

Pénteken Sipivel szabadságot vettünk ki, hogy előörsként felderítsük a terepet, és vonattal közelítsük meg a célállomást. Nagy ötlet volt, mert csak addig szakadt az eső míg elgurultam a Déliig, szóval már a hétvégét úgy kezdtem meg, hogy végiganyáztam az utat.

A vonatút eseménytelenül telt, leszámítva, hogy négy órán át ültünk az ablakban, mint a levelibékák, hogy vajon esik vagy nem esik Sopronban.

Végül nem esett, szóval úgy döntöttünk, hogy nekiindulunk egy picikét. Aztán de, mégis esett, így kerek 5 km után inkább hazafordultunk, mert úgy éreztem, éppen elég lesz egy nap egyszer rommá ázni. De sebaj, mert onnantól estig néztük a szálloda ablakából, hogy éppen nem esik. Mindenesetre a vacsira szépen összejöttünk, mind a nyolcan.

A rövid szociális foglalkozás után mindenki nyugovóra tért, hogy a másnapi tekerésre kipihenten ébredjen. Ezzel csak az volt a baj, hogy nagyjából öt percet aludtam és fél órát forgolódtam felváltva, ami igazából nem annyira pihentető.

Cserébe szombaton csodával határos módon mindenki menetkész volt már 10-kor, így kivételesen időben nyakunkba tudtunk venni az erdőt. A tavalyi útvonalhoz hasonlóan legurultunk a patakpartra, ahol nem mertem lejönni idén sem. Pedig nem volt ott Gergőnk, hogy ellökjön a meredeken 🙂 Cserébe viszont még mindig nagyon szép ez a rész, jó lenne, ha haza tudtuk volna hozni, de nem fért be a csomagtartóba.

És akkor jöhet az XCO mászás, ami már tavaly is kifejezetten jól esett, mert úgy néz ki, hogy nekiindulsz – meredek – kanyar – még meredekebb – azt hiszed, hogy vége – kanyar – húbzmegdemeredek – sosem lesz vége – navégre! Valahogy sikerült felvergődni, és azért látszik a fejlődés, mert úgy 3 perccel gyorsabban toltam fel a bringát, mint tavaly. A többiek meg kitekertek, de hát ugye én azt nem láttam, szóval igazából meg sem történt 🙂

Jövünk valahol 🙂

Fent még lehetett felfelé menni, ha nem lett volna elég, és végre megtaláltuk a hőn szeretett DH pályát. Még voltak emlékeim, hogy én itt a freeride-on sem mertem lemenni, sőt, HegyiGeri ki is kapta a nyergemet, mert…. Nos azóta sem tudom, hogy miért volt ez jó ötlet. Idén azért már az imaszakkör felállítása nélkül is nekiindultam. Spoilerként elárulhatom, hogy vasárnapra rövidebb tolós szakaszokat leszámítva nagyjából levergődtem.

A srácok meg arcoskodtak a sziklakertben, míg mi négyen legurultunk az aljára. Aztán mivel nem vártuk össze egymást, Ádám vezetésével felmentünk a sárgán, hogy újra a DH tetején legyünk, de mint kiderült, mi pont nem fordultunk rá az ösvényre, így sikerült toronyiránt megközelíteni a célt. Most mit mondjak, fájt…

Lefelé már kevésbé, és mire előkerültek a többiek, már mindenki indult volna haza. Megálltunk a forrásnál pihenni, aztán irány a tavalyi kedvencem, a Károly kilátó. Egyrészt, mert nincs túl magasan, másrészt meg az a kedvenc köves lejtőm. Elég technikás, hogy ne legyen unalmas, de nem olyan meredek, hogy halálfélelmem van rajta. Tavaly mondjuk három megállással teljesítettem, idén meg Sipi mutatta az utat, és a híres letörésnél, ahol mindenki repült, mert nem számítottak rá, sikerült egy darabban lejussak, őszinte csodálkozásomra.

Sziklán le. Ez amúgy nem látszik, de fentről nézve meredek

Annyira felpörögtem, hogy a szállodánál mire leértem a lakatkulcsokkal, a srácok ugráltak a lépcsőn, és vicceskedtek, hogy na tessék, feladat, ugorjam meg én is. Hát, jobban meglepődtek, mint én, hogy elsőre megcsináltam 😀

Délutánra kicsit kikészültünk, pedig a kilométer nem volt sok, szint annál inkább. Ennek örömére Sipi elhúzott, mert ő nem fáradt el (…), és még rátolt 50 km-t. Mert egy robot. Mi a szálláson olyan tragikus hirtelenséggel aludtunk el, hogy aztán felébredni egyikünknek sem sikerült. Jutalomból félálomban levergődtünk Sopron belvárosába fagyizni, Ricsi nem kis örömére, hogy végigvonszoljuk a városon.

Viszonylag hamar lett vasárnap, miután sikerült pillanatok alatt végleg kidőlni, és mivel meggyőztük magunkat, hogy a DH pálya még nagyon vár minket, nekiálltunk ismét feljutni a hegy tetejére. A srácok a freeride oldalon nekiálltak gyakorolni, és egymást győzködni, hogy be lehet ugrani azokat a letöréseket, amiről rengeteg értékelhetetlen videot is készítettem. Aztán majd ha rájövök, hogyan kell ide értelmesen feltölteni, megmutatom.

Egyébként meg lejutottam én is, egész jól kezdek belejönni. Néha. Vagyis vannak szakaszok, ahol már nem az első gondolatom, hogy itt menten halok meg.

Valakinek az a fergeteges ötlete támadt a DH aljában, hogy menjünk fel még egyszer. De akkor már toronyiránt…. Igen jól esett feltolni a bringát a pálya mellett (kellett hozzá a tolóerő).

A végére sikerült felbátorodni, és az utolsó két kis ugratót én is megcsináltam, erről is van közepesen értékelhetetlen video. (Amikor úgy érzed, hogy métereket repülsz, és kiderül, hogy kb 20 cm az egész. Sebaj, valahol el kell kezdeni.)

Mindenesetre igen jó hétvégét tudunk ismét magunk mögött, jó társaság, szép idő, még szebb erdő, és ha nem is bringáztunk most sokat, technikai fejlődésnek mindenképp beillik. Illetve a csapatépítés sem utolsó szempont, végre újra együtt voltunk.