Month: május 2017

Nove Mesto – Wold cup 2017

Szokásos lemaradással írnék pár gondolatot a Nove Mesto-ban múlt hét végén megrendezett kupafutamról. Főleg azért emlékezetes és szeretek ide jönni, mert nekem két éve itt kezdődött minden.

Leginkább a bringás karrierem, mert amikor itt láttam, hogy a lányok hogy közlekednek, és mire képesek, annyira magával ragadott, hogy amint hazaértünk, felültem egy biciklire, és sokak szkepticizmusát megcáfolandó, azóta sem szálltam le róla.

Szóval pénteken munka után immáron ötfősre bővült csapattal zsúfolódtunk a kocsiba, majd érkeztünk meg fél 10-re a szállásunkra. Ahol a helyi néni nem egészen értett angolul, mi nem egészen értettünk csehül, szóval kicsit ugyan körülményesen, de mindenki megkapta a szobáját. Sőt, találtunk egy magyarul beszélő felszolgálót, akivel némi activity segítségével sikerült megegyeznünk, hogy kapjunk vacsorát. Hát nem volt könnyű menet…

Másnap reggel 10-től rajtoltak az U23-as fiúk, erre mindenképp ki akartunk érni, mert több magyar induló is jelen volt (Dina fiúk és Valter Ati). Itt még nem voltunk olyan lázasak, de kezdtünk belemelegedni a szurkolásba.

Délben megkerestük a nap egyik fénypontját, Danny Macaskill showját. Azért a srácok nem ma kezdték, és ha esetleg valakinek nem lenne ismerős a név, ajánlom megtekintésre az alábbi videot:

Elképesztő, miket csináltak, rájuk valószínűleg nem hat a gravitáció, és olyan különösebb félelemérzet sem játszik. A show kicsit amerikai típusú volt, de a lényeg nem is a műsorvezető, hanem a három srác, akik úgy ugráltak több, mint egy méter magasba, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Délután jöttek az elite lányok, magyar vonatkozásban Benkó Barbival. Na itt elszabadultunk, a pálya egyik felén számoltuk, hogy hányadikként érkezik az ugratókra, hogy átrohanva a pálya következő szakaszára, az Expert Climbe-on pedig üvöltve biztassuk. Végül 9. lett, nyilvánvalóan azért, mert megfelelő szurkolótábor gyűlt össze 🙂

Vasárnap délelőtt az U23-as lányok helyett inkább elmentünk a helyi fenyőerdőbe kirándulni. Ezt sikerült végignyekeregni: Ricsinek az épített kanyarok fájtak (hogy itthon miért nincs ilyen), Sipi azért, hogy miért nem vittünk bringát, én meg azért, mert mindenki nyekereg, akkor nekem is kell valamin. Najó, én is bringáztam volna.

Erdei boszorkány a fák között 🙂

Délutánra már csak a férfi elite maradt hátra, ami egy kisebb tömegszerencsétlenkedéssel indult, valaki elesett, és mint a dominókat, úgy rántotta el magával a tömeget. Inenntől kevésbé volt eseménydús, a vártnak megfelelően Schurter magasan verte a mezőnyt, Parti Andrisnál viszont nem jött be annyira a szurkolótábor ereje, és sokadikként ért be. Mindenesetre azt látni, ahogy egy csapat bringás vágtat le a hegyről, mint egy csorda, és egymás mellett ugrálnak a lejtőn, fergeteges élmény volt.

Úgyhogy megint magával vitt a lendület, és újabb évre kaptam motivációt. Egyébként meg hétvégén már Szilvás, és most sírok, hogy jönnek a hírek, hogy ott bizony szakad az eső. És sár lesz. És pusztulás.

Már megjelent lelki szemeim előtt, hogy az erdőben ötven fok lesz, párás meleg, és közben sár mindenütt. Mondtam már, hogy félek a sártól? Eh.

No strings attached

A múltkor sikerült ellógjam a csapatedzés beszámolóját, de most itt nyekeregnek, hogy nem jönnek a posztok, szóval mielőtt még nagyon gyorsan elhúznánk Nove Mestoba, még melegében leírom a tegnapi élményeket.

Natehát, beindítottuk a BringaBanda csütörtöki csapatedzést (ahova amúgy ér csatlakozni, kedves BringaBandások, és egyéb nyomolvasók). Gyanítom a kiírás, miszerint a HármasSzopatót akarjuk megjárni – leszámítva a lányokat, mert mi csalunk-, a csapat nagy részét elriasztotta, így a szokásos kis négyesünkkel vágtunk neki a hegynek.

A lányszekciónak (azaz Anna és én) nem annyira volt opciója, és a Téglagyári szegmenst sehogy nem lehetett kihagyni az életünkből, muszáj volt a fiúkkal menni.

Magam sem értem hogy csináltam, de azért az mindent elmond a tehetségemről, hogy kezdésnek egy tökéletesen sík, egyenes, mindenféle technikai kihívást nélkülöző, öt méter széles kavicsos úton kis híján sikerült akkorát vágódjak, hogy ott be is fejezhettem volna a szezont.

Szóval visszatérve a témához, az emelkedőn a többiek hobbirakétaként tűntek el a szemem elől. Kicsit nehezemre esett tartani a tempót, gondolom mert… fáradt, beteg, hagyjuk a kifogást, gyenge vagyok 🙂 A végén meg csaltam, láttam Annát, hogy leszállt. Ez meg nem tett jót, mert felhatalmazva éreztem magam egy kis pihenésre (187-es pulzuson úgy gondoltam, hogy lassan elég). Aztán csak megembereltem magam és visszaültem, a fiúk meg nem látták a pihenőmet, sőt kép is van arról, hogy vergődök fel:

Kicsi a bors, de vergődik

Egyébként meg így is majdnem egy perccel jobbat jöttem, mint előzőleg, szóval ha kitekerek rendesen, akkor elveszem Anna QOM-ját 🙂

Innentől a Panorámán mentünk, kevés izgalommal, leszámítva, hogy a srácok leváltak a Feketesalak szegmens felé (második állomás), mi meg néztünk felfelé, hogy az úgy azért fájhat. Végülis az eleje tekerhető, aztán állítólag a vége már függőleges fal. Szóval ezt mi kihagytuk, és megkerültük a hegyet. A célállomás a HHH kilátó volt, ahonnan sikerült is kilássunk. Megegyeztünk, hogy a srácok is töltenek vizet, és aztán szétválunk: mi lányok az Árpád-kilátó felé, ők meg a harmadik állomásra a Szuszogóra. Szóval mi Annával elcsacsogtunk a hegytetőn naplementében. Mikor már gyanúsan soká nem kerültek elő hőn szeretett fiaink, utánuk eredtünk. Mint kiderült, ők meg ránk vártak gyanúsan sokáig, és nem tudták, hol vagyunk, úgyhogy elindultak.

… és ellovagolunk a naplementébe

Így aztán levágtattunk a kövesen, és most már végre nekem is eléggé ismert az a rész, hogy tudjam, pont semmi nem fog történni, ha megengedem. Mondjuk van hova gyorsulni, de azért már jöttem rendesen.

A kilátó felé eseménytelenül telt az út, de mire felértünk, a srácok is pont utolértek minket. Szép lassan átgurultunk a túloldalra, ahonnan már csak az aszfalton kellett legurulni a hegyről. Én meg mentem a fiúk után, kicsit ész nélkül: 52-ig láttam a sebességet a kijelzőn, utána nem mertem lenézni… Sipi csak annyit mondott, hogy meglepődött, hogy ott vagyok mögötte 🙂

Mindenesetre ez szép kis kör lett így csütörtök délutánra, most már nyugodt szívvel hagyhatjuk itt az országot. Természetesen epres-rebarbarás-fehércsokis* süti társaságában. Mert az is van ám nálam 🙂

A végére pedig egy Richárd, ahogy fénysebességgel száguld (meg mert ez egy jól sikerült kép):

 

*jelezném, hogy aki beszól, annak lesz rajta mustár is. Pontosan, ahogy két éve is, amikor elkezdődtek a megpróbáltatásaim.

Vértes maraton – versenybeszámoló

Röviden: nem volt jó. Hosszabban: nagyon nem volt jó.

Ott kezdődött, hogy a héten (ismét…) költöztem, és kiderült, hogy kicsit több felújításra szorul a lakás, mint elsőre számítottam rá, szóval a szombat a festékbolt-rezgőcsiszoló-mosógép beépítés-konyhabútor-teddyhenger szerelmi háromszögében zajlott. Szombat este gyakorlatilag tetőtől talpig festékesen szedtem össze a bringához tartozó eszközöket a másnapi versenyre.

Közben a csütörtöki fergeteges csapatedzésen (na erről is jól nem írtam beszámolót, pedig tényleg atomkirály volt) sikerült megfázni, úgyhogy nem elég, hogy enyhén beteg voltam, de szerencsére elaludni se tudtam. Így azért igen fájdalmasra sikerült a 6:40-es kelés, nem annyira tudtam, hol vagyok.

A szokásos 15 perc késéssel sikerült elindulni a szoksásos kis hármasunkkal, útközben meg arról beszéltünk, hogy ha lezárják a nevezést előttünk, akkor sem fakadunk sírva. Mondjuk utólag lehet jobb is lett volna 🙂

Mindenesetre megvártak a nevezéssel, szóval mindannyian felnyergeltük a lovakat, majd beálltunk a rajtba. Ügyes megmozdulás volt, mert így 35 percet álltunk a sorsunkra várva, ugyanis kicsit későn jutott el az info, hogy mi rövidesek a vártnál 20 perccel később indulunk. Közben bemondták, hogy a pálya madjnem száraz, és minden pocsolya kerülhető. Spoiler: nem volt az.

A lassú rajt igazából a hobbirakéták ellövöldözése volt, ahogy mindig, el is mentek mellettem jónéhányan, többek közt 3-4 lány. Na mondom remek, akkor én itt most meg fogok halni, vagy ledobom a bringát, aztán leülök a bokor tövébe és megvárom, míg értem jönnek.

Aztán győzött a jobbik énem, és nekiálltam nyomni, így láttam a lányok hátát, néha ide-oda előzgetve egymást. Igazából a pálya első fele gyakorlatilag eseménytelen, még nekem is sok volt az aszfalt, azt hittem, ez kicsit nehezebb, technikásabb pálya.

Egy helyen volt izgalom, egy meredek emelkedő jött, amin viszonylag sokáig jutottam, aztán inkább a super(wo)man pozicíóba álltam, hátha úgy jobb. Nem volt, de közben betoltam egy zselét, véletlenül megállítottam az órámat*, mert bénáztam, és szidtam, aki kitalálta, hogy mégis induljak itt.

Egyszercsak Ricsi halálra rémített, hogy mögülem csapott ki: elnézett egy kanyart, szóval sűrű anyázások közepette törtetett újra előre…

Egyébként meg sikerült megkezdeni a szezont: az egyetlen kis egynyomos izgalmon, egy nedves gyökéren tudtam elnyalni (mint elmítettem, ugye nem lesz sár…), szerencsére elég lassan, hogy ne legyen folytonossági hiány rajtam, de utána inkább letoltam a köveken. Szárazon sima ügy lett volna, de így, hogy állt rajta a sár, úgy gondoltam, hogy nem ér annyit az egész, hogy még egyszer elessek.

Utána meg már csak a nettó szívás maradt hátra, az utolsó pár km még felfelé, jó tapadós sárban, nagyon akartam. Ezen az utolsó kb. 5 km-en úgy 5 percet vert rám az előttem lévő lány, mert nekem ez nagyon nem fekszik és többet sétáltam, mint ami indokolt lett volna. (Gyűlölöm a dagonyázást, nem tudok benne közlekedni, meg nagy igényem sincsen bokáig elmerülni az iszapban minden pedálfordulatnál.)

Így összességében nem tetszett a pálya, főleg a sár, meg igazából unalmas is volt, meg hát lássuk be, a körülmények sem voltak ideálisak.

Mindenesetre végeredményben harmadik lettem (Összetett negyedik), szóval azért ez így elég jó, de tudom, hogy ebben több is lehetett volna, ha kicsit összeszedettebb vagyok.

Jövőre ide nem tervezünk jönni, aztán majd meglátjuk. Egyikünknek sem tetszett a pálya, bár a jelöléskivételesen tényleg nagyon rendben volt, és a szándék is megvolt a szervezők részéről. Azért a verseny honlapján van mit finomítani, illetve a frissítőpontokat sem ide tettem volna (a legelején meg a legvégén voltak…). Mindenesetre egy jó erős edzésnek betudható mindannyiunk részéről.

 

*Megvan az új Brython, amint lesz róla egy kis tapasztalat, megosztom a közzel. Egyelőre nagyon tetszik, csak meg kell tanulni használni.

Emlékszem Sopronban – A nyitótábor

A néhány héttel ezelőtti hóvihar okozta károk a Bükkben akkora nyomot hagytak, hogy legnagyobb bánatunkra nem mertük bevállalni, hogy ott tartsuk az éves nyitótábort.

Ennek fényében nagyhirtelen átszerveztük a tavalyi helyszínre, Sopronba. Mivel tavaly adta a környék, reméltük, hogy azóta nem bontották el a hegyeket, és ismét találunk valami említésre méltót.

Pénteken Sipivel szabadságot vettünk ki, hogy előörsként felderítsük a terepet, és vonattal közelítsük meg a célállomást. Nagy ötlet volt, mert csak addig szakadt az eső míg elgurultam a Déliig, szóval már a hétvégét úgy kezdtem meg, hogy végiganyáztam az utat.

A vonatút eseménytelenül telt, leszámítva, hogy négy órán át ültünk az ablakban, mint a levelibékák, hogy vajon esik vagy nem esik Sopronban.

Végül nem esett, szóval úgy döntöttünk, hogy nekiindulunk egy picikét. Aztán de, mégis esett, így kerek 5 km után inkább hazafordultunk, mert úgy éreztem, éppen elég lesz egy nap egyszer rommá ázni. De sebaj, mert onnantól estig néztük a szálloda ablakából, hogy éppen nem esik. Mindenesetre a vacsira szépen összejöttünk, mind a nyolcan.

A rövid szociális foglalkozás után mindenki nyugovóra tért, hogy a másnapi tekerésre kipihenten ébredjen. Ezzel csak az volt a baj, hogy nagyjából öt percet aludtam és fél órát forgolódtam felváltva, ami igazából nem annyira pihentető.

Cserébe szombaton csodával határos módon mindenki menetkész volt már 10-kor, így kivételesen időben nyakunkba tudtunk venni az erdőt. A tavalyi útvonalhoz hasonlóan legurultunk a patakpartra, ahol nem mertem lejönni idén sem. Pedig nem volt ott Gergőnk, hogy ellökjön a meredeken 🙂 Cserébe viszont még mindig nagyon szép ez a rész, jó lenne, ha haza tudtuk volna hozni, de nem fért be a csomagtartóba.

És akkor jöhet az XCO mászás, ami már tavaly is kifejezetten jól esett, mert úgy néz ki, hogy nekiindulsz – meredek – kanyar – még meredekebb – azt hiszed, hogy vége – kanyar – húbzmegdemeredek – sosem lesz vége – navégre! Valahogy sikerült felvergődni, és azért látszik a fejlődés, mert úgy 3 perccel gyorsabban toltam fel a bringát, mint tavaly. A többiek meg kitekertek, de hát ugye én azt nem láttam, szóval igazából meg sem történt 🙂

Jövünk valahol 🙂

Fent még lehetett felfelé menni, ha nem lett volna elég, és végre megtaláltuk a hőn szeretett DH pályát. Még voltak emlékeim, hogy én itt a freeride-on sem mertem lemenni, sőt, HegyiGeri ki is kapta a nyergemet, mert…. Nos azóta sem tudom, hogy miért volt ez jó ötlet. Idén azért már az imaszakkör felállítása nélkül is nekiindultam. Spoilerként elárulhatom, hogy vasárnapra rövidebb tolós szakaszokat leszámítva nagyjából levergődtem.

A srácok meg arcoskodtak a sziklakertben, míg mi négyen legurultunk az aljára. Aztán mivel nem vártuk össze egymást, Ádám vezetésével felmentünk a sárgán, hogy újra a DH tetején legyünk, de mint kiderült, mi pont nem fordultunk rá az ösvényre, így sikerült toronyiránt megközelíteni a célt. Most mit mondjak, fájt…

Lefelé már kevésbé, és mire előkerültek a többiek, már mindenki indult volna haza. Megálltunk a forrásnál pihenni, aztán irány a tavalyi kedvencem, a Károly kilátó. Egyrészt, mert nincs túl magasan, másrészt meg az a kedvenc köves lejtőm. Elég technikás, hogy ne legyen unalmas, de nem olyan meredek, hogy halálfélelmem van rajta. Tavaly mondjuk három megállással teljesítettem, idén meg Sipi mutatta az utat, és a híres letörésnél, ahol mindenki repült, mert nem számítottak rá, sikerült egy darabban lejussak, őszinte csodálkozásomra.

Sziklán le. Ez amúgy nem látszik, de fentről nézve meredek

Annyira felpörögtem, hogy a szállodánál mire leértem a lakatkulcsokkal, a srácok ugráltak a lépcsőn, és vicceskedtek, hogy na tessék, feladat, ugorjam meg én is. Hát, jobban meglepődtek, mint én, hogy elsőre megcsináltam 😀

Délutánra kicsit kikészültünk, pedig a kilométer nem volt sok, szint annál inkább. Ennek örömére Sipi elhúzott, mert ő nem fáradt el (…), és még rátolt 50 km-t. Mert egy robot. Mi a szálláson olyan tragikus hirtelenséggel aludtunk el, hogy aztán felébredni egyikünknek sem sikerült. Jutalomból félálomban levergődtünk Sopron belvárosába fagyizni, Ricsi nem kis örömére, hogy végigvonszoljuk a városon.

Viszonylag hamar lett vasárnap, miután sikerült pillanatok alatt végleg kidőlni, és mivel meggyőztük magunkat, hogy a DH pálya még nagyon vár minket, nekiálltunk ismét feljutni a hegy tetejére. A srácok a freeride oldalon nekiálltak gyakorolni, és egymást győzködni, hogy be lehet ugrani azokat a letöréseket, amiről rengeteg értékelhetetlen videot is készítettem. Aztán majd ha rájövök, hogyan kell ide értelmesen feltölteni, megmutatom.

Egyébként meg lejutottam én is, egész jól kezdek belejönni. Néha. Vagyis vannak szakaszok, ahol már nem az első gondolatom, hogy itt menten halok meg.

Valakinek az a fergeteges ötlete támadt a DH aljában, hogy menjünk fel még egyszer. De akkor már toronyiránt…. Igen jól esett feltolni a bringát a pálya mellett (kellett hozzá a tolóerő).

A végére sikerült felbátorodni, és az utolsó két kis ugratót én is megcsináltam, erről is van közepesen értékelhetetlen video. (Amikor úgy érzed, hogy métereket repülsz, és kiderül, hogy kb 20 cm az egész. Sebaj, valahol el kell kezdeni.)

Mindenesetre igen jó hétvégét tudunk ismét magunk mögött, jó társaság, szép idő, még szebb erdő, és ha nem is bringáztunk most sokat, technikai fejlődésnek mindenképp beillik. Illetve a csapatépítés sem utolsó szempont, végre újra együtt voltunk.

Let’s dance

Múlt héten egészen kalandosra sikerültek az edzések. Szerdára szép időt mondtak, szóval Annával és Sipivel felmentünk a HHHra. Ebből az lett, hogy mivel én korán végeztem, előrementünk, mert Sipi feltétlenül meg akarta mutatni Budapest legmeredekebb utcáját. Hát szerettem közben, főleg a táblát látva, hogy 25%. Azért ilyen táblából sokat nem gyártottak nekünk… Mindenesetre enyém a QOM, ami nem akkora kihívás, mert ketten mentünk összesen arra.

Innen valahogy átjutottunk a Fenyőgyöngyére, ahol Anna várt ránk, és mentünk is tovább a panoráma úton. Egy viszonylag kis kört mentünk, mert lassan ránk sötétedett az erdő, az meg nem annyira vidám, de megbeszéltük, hogy keresünk majd jó kis gyakorló utakat, ahol a lányok technikája fejleszthető. Ennek nyomán a Városmajorban lévő pici lépcsőt végre sikerült nagyjából beadjam, vagyis megugorjam lefelé, és Annát is megtanítottuk, hogy hogyan kell lejönni. Aztán legközelebb valami nagyobbal próbálkozunk 😉

Csütörtökön kicsit túltoltam az ügyintézést, úgyhogy mire hazaértem, elkezdett szakadni az eső, át is toltam az edzést péntekre. Mert akkor nem fog esni. Hát persze, hogy nem. Egészen Pomáz végéig nem is esett, csak hazaúton. Vicces érzés a kocsik között, csúszós aszfalton, szakadó esőben megpróbálni többé-kevésbé épségben hazajutni…

Addig rendezgettem a pihenőnapokat, hogy aztán szombatra is esett egy edzésnap, amit nem kellett volna annyira erőltetni. Sipi el akart vinni egy kicsit nehezebb terepre, ami annyira jól sikerült, hogy kikötöttünk a Kis-Hárs-hegyi DH pályán. Nyilvánvaló volt, hogy azon nem fogok lejutni… Egy kicsit el is ment a kedvem, szóval össze kell kapni magam, mert hát nyilván nem ott kell vagánykodni, ahol a nagyok játszanak. 🙂

Kicsi szívfájdalmam, hogy ma nem indulok végül a Balaton maratonon, mert tegnap esküvőzni voltunk, ami összességében igencsak emlékezetesre sikerült, úgyhogy most kimaradok egy dobásból. De sebaj, mert edzés nem marad el… 🙂