A remekül sikerült verseny után jöhetett a jutalomút: a hosszú hétvégére a két apámmal úgy döntöttünk, hogy meglépünk valahova, ahol nincs térerő, civilizáció és lehetőleg emberek.

Ricsi már előre félt, hogy vajon mennyire leszünk Sipivel metálkész a péntek reggeli indulásra, mert mi még egy penge bulit terveztünk be csütörtök estére. A félelem alaptalannak bizonyult, mert ugyan az alvás nálam gyakorlatilag kimaradt, de legalább másnapos nem voltam. Sipi meg atomkemény, neki mindegy: felteszed egy biciklire és megy.

Az első és legfontosabb, a hétvégénk himnusza. Méltatlan lenne nem megemlékezni róla, hogy Richárdunk megtalálta a hétvége szelleméhez leginkább illő dallamot. Eztitt. Nem, ne nyisd meg! Én szóltam… Sajnos mi is eggyel többször hallgattuk meg, mint kellett volna.

Szóval mostanra már egészen összeszokott kis csapatunk a szintén megszokott laza másfél óra késéssel útnak is eredt Őriszentpéter felé. Állítólag legalább két és fél óra volt az út, de szerintem átvertek a srácok és sokkal rövidebb. Vagy teleporttal mentünk (=a főcímnél elaludtam és csak a stáblistánál ébredtem fel…)

Mikor kiderült, hogy tényleg mindentől messze vagyunk, és még nincs kész a lakosztályunk, gyorsan bringára is pattantunk, hogy megismerjük a közvetlen környezetünket, azaz igyunk egy kávét. Így jó három perc ötven másodperc tekerés után már be is ültünk egy szimpatikus (=  közel s távol az egyetlen) kávézóba.

Közben megnéztük, hogy a főhadiszállásunk mögött indul a kék ösvény, ami meg biztos jó, végülis kijelölt út, meg minden. Neki is vágtunk, gyorsan találtunk egy singletrailt a patakparton (volt híd is rajta. Akarom mondani két egymás mellé támasztott palló, meg az egyik oldalon egy félig odaszögelt korlát. Tériszony, mi? :)) . Itt kezdett gyanús lenni, hogy ez nem az a kezdőterep lesz, életlen kanyarokkal meg simára döngölt földúttal.
Az első gond ott volt, hogy akkor kövessük a kék jelzést. Aztán forduljunk vissza, mert nem ott kellett volna balra. Aztán ismét. Majd megint. És ha már minden lehetséges utat megnéztünk, de egyik sem volt a kék, akkor az lesz, ahol rendesen be van bokrosodva és igazából soha nem mondanád rá, még erős jóindulattal sem, hogy az valaha ösvény lehetett.  Valami csoda folytán átjutottunk Szlovéniába (ne kérdezzétek, fogalmunk sincs), egészen a Hodos-tóhoz. Mindannyian nyáladzottunk, hogy mennyire szép helyre sikerült eljönni, pedig nem tudtuk, hogy ez tényleg csak a kezdet volt. Első nap végül csak két és fél órát mentünk, mert ránk akart sötétedni.

Richard a tónál

A bolyongás után rendesen megéhezve nekivágtunk a falunak, hogy akkor találjunk valami helyet, ahol enni adnak. A hellyel tulajdonképpen nem volt baj, de a tavalyi nyitótáboros élményeink újra felszínre törtek, amikor a végtelenül kedves (=kicsit féltünk tőle, hogy letépi a fejünket, ha rendelni merünk)  felszolgáló hölgy megjelent az asztalunknál. Végül szerencsésen túléltük, és a kaja is rendben volt, de annyira félelmetes volt a néni, hogy hamar menekülőre fogtuk.

Másnap sikerült tőlem eléggé szokatlan módon fél tízig aludni, majd elreggelizgetni az időt és elmenni bevásárolni (szigorúan csokit. Meg csipszet. Meg csokit. A csokit említettem?) Szóval így ezzel megint jó későn indultunk neki a tekerésnek, így ismét csak három órát mentünk. Az volt a koncepció, hogy majd nekiindulunk a piroson, ami elvisz az orszták-szlovén-magyar hármas határig. Az oké, hogy elvisz, csak nem létezik… Úgy kell elképzelni, hogy mész egy úton, ahol a fákon néhol van piros jelzés, majd a gps szól, hogy nem vagy rajta az ösvényen. Akkor visszafordulsz, megkeresel egy kanyart, mert a bokrok között valóban tökmás irányban van egy piros jelzés, de út az nincsen. Szóval átcsatlakozol arra, a bringát emelgeted át a kidőlt fatörzseken, és közben azt veszed észre, hogy ezen az úton ember nem járt még idén.  Maximum az őzikék meg a vaddisznók. Egyszerre bekeveredtünk egy fenyőerdőbe, mintha egy mesébe csöppentünk volna.

Traktor a Zerdőben

Ricsi szokás szerint hozta a gépét, úgyhogy beálltunk modellkedni, és ugyan nem lett sok kép, de jól elszórakoztattuk magunkat.  Azért ezt a piros ösvényt nem bringázásra találták ki, ugyanis azt vettük észre, hogy bármikor elénk ugorhat egy két méter széles szakadék, vagy egy akkora kidőlt fatörzs, amit nemhogy átbunnyzni nem tudunk, de átrángatni a bringát is körülményes. Ó igen, azt az apróságot nem is említettem eddig, hogy előző éjjel esett. Mi pedig rendes montishoz híven megtaláltuk azt a szakaszt, ahol van sár. Én meg szokásomhoz híven persze, hogy túlfékeztem és felborultam. Bele a sárba. Mondjuk ez volt az idei első esés a terepen, szóval ennyit ért.

Meseország

Valahol félúton a határok felé behisztiztem, hogy nekem elég lesz, mert ez mocskosmód fárasztó így, hogy nincs út, szóval haza is fordultunk, innen betonon gurultunk majdnem hazáig. Észrevettük, hogy  a főhadiszállás mögötti kék singletrail pont a szomszéd faluban ér véget. Muszáj is volt rácsatlakozni még egy kis élvezkedésért hazáig. Mikor hazaértünk, kiderült, hogy a sár alatt az összes lábam enyhén véres és sebes. Hiába, nem teremsport  🙂

Vér, sár, verejték. A hülyegyerek meg élvezi

Este kiültünk a kert végébe borozni (Ricsi meg laptopot nyomkodni), és néztük a mezőn legelésző őzeket. Maga volt a teljes béke és nyugalom.

Vasárnap, az utolsó napra úgy döntöttünk, hogy az előző napi kört fejezzük be, és csak eljutunk a határig: Farkasfáig aszfalton, onnan pedig majd visszacsatlakozunk a pirosra. Így is tettünk, csak azzal nem számoltunk, hogy azt a pirosat továbbra is csak úgy jelölték, ahol épp eszükbe jutott: random fákon elhelyeztek pár jelet, anélkül, hogy ott lett volna út, ösvény, vagy legalább értelmezhető irány. Így kereszteztünk néhány utat, amire nem mentünk rá, hanem inkább a lehető legsűrűbb erdőn át vágtattunk. Az biztos, hogy fejlődött a technikám és nem ijedek meg attól, hogy elém ugrik egy kidőlt fa vagy térdig érő avarban kell keresni az utat. Ellenben ismét meseszerű helyeken jártunk. Abban mindenesetre megegyeztünk, hogy hazafelé aszfalton megyünk, mert egyikünknek sincs ingere ugyanezen az úton visszabolyongani (főleg, mert nem sikerülne).

Szerelem

Orfaluban már ki volt táblázva: Hármashatár-tanösvény. Éles logikánkkal kikövetkeztettük, hogy ez vezethet az osztrák-szlovén-magyar hármashatárhoz. Gyanús volt már az elején, hogy zöld háromszöget festettek, ami jellemzően hegycsúcsot jelöl, de hát naivan tekertünk tovább. Amíg olyan meredek nem lett, hogy majd’ lefordultunk a bringáról. A srácok végül kitekertek a tetejéig, én leszálltam és Superwoman voltam egy szakaszon. Fent szelfi, aztán a szokásos imaszakkör. Meggyőztem magam, hogy nem is olyan meredek, és a lépcsőt, ami mellett eljöttünk, igazából csak képzeltem. Sipi mutatta az utat, menjek utána lassan. Nem is volt baj a lépcsőig, mert kiderült, hogy azt nem csak odaképzeltem, és ugyan végigfutott az életem miközben mentem mellette (meg egy derékszögű kanyar a végén. Biciklikezelés, haladó fokozat), de megcsináltam. Utólag Sipi megjegyezte, hogy neki is eszébe jutott, hogy nem volt akkora ötlet itt levinni 🙂

Hármas határ, ami hegyen is van. Akkor ez a Hármashatárhegy. Meg a vágjál hülye fejet szelfi

Mindenesetre innen már csak haza kellett gurulni. Aha, még 35 km totál szembeszélben. Hát azt hittem, sosem lesz vége. Ricsinek elszállt az agya, és hazasprintelt, én pedig az életemért küzdöttem. Összesen majdnem 5 órát mentünk, és találtunk 830 m szintet is benne, úgyhogy fájt a végére.

Viszont az biztos, hogy ezen a terepen rengeteget fejlődtem biciklikezelésben, szűk kanyarokban, nem létező ösvényeken, és amúgy is az egész hétvége megint nagyon jól sikerült. Teljesen kikapcsolt, nem gondoltam sem munkára, sem egyéb oda nem illő dolgokra, sikerült kiszakadni a hétköznapokból.

Hétfőn locsolás helyett Sipi egy bónusz-tracken megkergetett: a budai Hármasharáton felzavart a tégylagyári szegmensen. Én nem tudom mit ettem aznap reggel, de megvolt végig nyeregben. Már félúton le akartam szállni, őszintén csodálkozom, hogy valahogy feljutottam.

Sajnos ezzel véget ért a hosszú hétvége, és a mai időjárást megnézve a szezon is, így decemberben. Szóval boldog karácsonyt mindenkinek, holnap meg visszaülök a görgőre…