Hát most aztán igazán érzem a tavaszt, eléggé rendben volt ez a hetem 🙂

Tehát a pénteki felejthető edzés után (otthonhagytam a pulzusmérőt, és nem indítottam el a Stravat…)  szombat reggelre Sipivel meg Dombival volt megbeszélve, hogy a Moszkván találkozunk, és megyünk egy kört valamerre. A kislány mit csinál? Indulás előtti utolsó pillanatban visszaszalad a gumileszedőért, meg az imbuszért, csak úgy just for sure, de pótbelső az nem kell, miért kapnék pont most defektet. Igen, pont ezért. A Kolosy tér előtt…

Remekül indul, Sipiék jönnek megmenteni, én meg játszom a királylányt, aki nem tud még csak kereket se cserélni… Úgyhogy innen is köszi srácok a mentést, tanultam belőle!

Ezek után voltak kétségeim, hogy milyen lesz a nap, de hát max mi baj lehet alapon nekivágtunk a Szépvölgyinek, majd a szokásos Árpád-kilátónak. Itt még rengeteg volt a turista, ami nem akkora baj, legalább az emberek kimozdulnak, ha már ennyire szép az idő. Lefelé az ominózus híd felé, amit Sipi a nagy testével ki szokott takarni, úgy sikerült PR-t csinálni, hogy a népek miatt még lassítani is kellett, szóval gyanús volt, hogy ez most mégis az a nap lesz.

Átvágtunk Hűvösvölgy felé, majd terepen ki Nagykovácsiig. A legtöbb helyen próbáltam versenytempót felvenni (= gyorsabban, mint ahogy jól esne, hátha sikerül jól esni), mert az  talán segít valamit a jövő heti felkészülésben. Dy kitalálta, hogy ott Nagykovácsi fölött van két kilátó, keressük meg a magasabbikat, nincs messze, és már majdnem szintben vagyunk. Ahha, én meg hiszek a tündérmesékben 🙂 A majdnem szintben vagyunk után még olyan köves, meredek emelkedő jött, hogy kétségeim támadtak, hogy ki tudok-e tekerni. De mivel aznap megszállt valami, és tomboltak a wattok a lábamban, szó nélkül felmentem mindenhova. Ötszázhúszas pulzuson.

Végül meglett a kilátó a Nagy-kopasz tetején, és mivel tart a tériszonytréning, Sipi kézen fogott és felvitt a tetejére. Én meg hősiesen felmentem, úgy hogy rettentően bátor voltam.

És ha már bátorság, lefelé valami jó kis sodrós-köves bulinak álltunk neki, át a másik kilátóhoz, Sipi mondta, hogy csak kövessem. Én meg követtem. Olyan helyen, ahol tavaly lenézni sem mertem volna, nemhogy nekiindulni… Végül egy nagyon pici tologatás lett benne, de alapvetően a nehéz részén lejöttem hiba nélkül.

Innentől már csak az volt a baj, hogy fogalmunk sem volt, hogy hogy jutunk vissza a civilizációba, úgyhogy jobb híján elindultunk valamerre, ami lefelé vitt. Végül Budakeszi mögött kötöttünk ki, Sipi szerint már nem lesz benne több emelkedő. Ahha, hát persze, ilyenkor már nem szokott 🙂 A Vadaspark mögött indultunk, majd a Hűvösvölgyi Nagyrét után már visszatértünk a megszokott, hazavezető útra.

Igazából nagyon éreztem, hogy hogy lesz jó. Minimális volt a félelem bennem, gyakorlatilag úgy mentem, ahogy sosem gondoltam volna, hogy fogok. A jövő heti versenyre komoly önbizalmat adott ez a tekerés, olyan élvezet volt benne, ami miatt az egészet csinálom. Még kell gyorsulni, és bátrabbnak lenni, de igen, ez az. Igazi szabadság. Már nem feszülök rá a kormányra (annyira), és megyek mindenütt, úgy, hogy közben nem a halálfélelem verekszik bennem a pánikrohammal, hanem élvezve azt, hogy tavaszodik és zöldül az erdő. Ez a szerelem, megérte minden fájdalmas esés, és kínlódós edzés.

Aztán most gyanús, hogy hamarosan jön egy komolyabb pofáraesés, mert már túl jól megy, és kezdem elbízni magam, úgyhogy ideje lesz visszavenni az arcomból.

Egyébként meg voltunk I <3 my bike fotózni Ricsivel meg Sipivel, és elképesztően jó képek lettek. Úgy indult, hogy még télen a CX bajnokság versenyközpontja Csepel mellett egy lepukkant gyárépület volt. Már akkor kinéztük, hogy csak ki kéne jönni valamikor fotózni. El is jött a napja azzal, hogy öltözzek lánynak, és hozzuk a Traktort is, aztán majd kitaláljuk a többit. Én ugye rettentően élveztem, de szeretek szerepelni (ki gondolta volna…), Ricsi meg szeret fotózni, szóval ebből még lehet jó dolgokat kihozni.

Viszont most kiszerepeltem magam egy kis időre, szóval jöhetnek a versenyek.

I <3 my bike