Month: április 2017

Back to the future

Képzeljétek, hétvégén találkoztam egy monits lánnyal. Vagyis inkább Ricsi egymásra szabadított bennünket, hogy akkor mi lenne, ha együtt mennénk és felfedeznénk a hegyeket.

Mivel múlt héten a hóeséstől a szélviharon át a szakadó esőig minden volt, szombaton úgy döntöttünk, hogy inkább aszfalton próbálkozunk egyelőre. Felmentünk az Árpád-hídtól a Normafáig, én országútival, ő montival, szóval én már az elején nem tudtam hova váltani, míg ő még lazán pörgetett. Amúgy is erősebb nálam felfelé, de kivételesen én megyek jobban lefelé. A Budakeszi úton gurultunk le, így egész szép nagy kört sikerült megtenni. Mivel egészen jól elbeszélgettünk, és egyikünk sem halt meg útközben, megegyeztünk, hogy lesz még ilyen közös tekerés.

Vasárnap megtekintettük a squash OB-t Szegeden (mondtam már, hogy imádom Szegedet? Kár, hogy ott nem annyira van hegy…), ami után csak este fért bele az edzés. Egy merő szenvedés volt… Két órát kellett volna menjek, gondoltam majd jól nekiindulok Pilisszentléleknek. Aha, persze. Nekiindultam, és ahol nem tépte le az arcomat a szél, még egész jól is voltam, de aztán kiértem a mezőre. Felfelé, szembeszél, az autósok három centire bírtak elmenni mellettem (ezt azért próbáljuk már meg értelmezni, tényleg nem lehet normálisan kikerülni, ha amúgy az út töküres?), szóval elegem lett, és Csobánkánál inkább hazafordultam.

Ezzel a csodálatos edzéssel lemaradtam arról, hogy Sipi és Ricsi városi állatkodnak, vagyis Sipi régi Poalrx bringájával mindenféle vagány trükköket tanulnak be. A végén odaértem a bemutatóra, és hát nagyon büszke vagyok rájuk. (#polarxdadz rlz!)

Tehát hétfőn Sipi engem is kivitt egy órára, hogy tanuljak. Az mindenképp kiderült, hogy relatív tehetségtelen vagyok, de ugye tudjuk, hogy a szorgalmas hülye a legveszélyesebb, úgyhogy nem hagytam annyiban. Most úgy nagyjából sikerült már mérhető ideig trackstandelni igazi bringával is, nem csak a focissal, illetve végre felfogtam, hogy miről beszéltek, hogy hogyan kell a bringa elején kiemelni. A bunnyhop lesz a cél, de azért az még arrébb lesz, mire meg tudom csinálni.

Ma pedig kisütött a nap, ki kell használni egy alapos téglagyári mászással 🙂

Őrségváltás

A remekül sikerült verseny után jöhetett a jutalomút: a hosszú hétvégére a két apámmal úgy döntöttünk, hogy meglépünk valahova, ahol nincs térerő, civilizáció és lehetőleg emberek.

Ricsi már előre félt, hogy vajon mennyire leszünk Sipivel metálkész a péntek reggeli indulásra, mert mi még egy penge bulit terveztünk be csütörtök estére. A félelem alaptalannak bizonyult, mert ugyan az alvás nálam gyakorlatilag kimaradt, de legalább másnapos nem voltam. Sipi meg atomkemény, neki mindegy: felteszed egy biciklire és megy.

Az első és legfontosabb, a hétvégénk himnusza. Méltatlan lenne nem megemlékezni róla, hogy Richárdunk megtalálta a hétvége szelleméhez leginkább illő dallamot. Eztitt. Nem, ne nyisd meg! Én szóltam… Sajnos mi is eggyel többször hallgattuk meg, mint kellett volna.

Szóval mostanra már egészen összeszokott kis csapatunk a szintén megszokott laza másfél óra késéssel útnak is eredt Őriszentpéter felé. Állítólag legalább két és fél óra volt az út, de szerintem átvertek a srácok és sokkal rövidebb. Vagy teleporttal mentünk (=a főcímnél elaludtam és csak a stáblistánál ébredtem fel…)

Mikor kiderült, hogy tényleg mindentől messze vagyunk, és még nincs kész a lakosztályunk, gyorsan bringára is pattantunk, hogy megismerjük a közvetlen környezetünket, azaz igyunk egy kávét. Így jó három perc ötven másodperc tekerés után már be is ültünk egy szimpatikus (=  közel s távol az egyetlen) kávézóba.

Közben megnéztük, hogy a főhadiszállásunk mögött indul a kék ösvény, ami meg biztos jó, végülis kijelölt út, meg minden. Neki is vágtunk, gyorsan találtunk egy singletrailt a patakparton (volt híd is rajta. Akarom mondani két egymás mellé támasztott palló, meg az egyik oldalon egy félig odaszögelt korlát. Tériszony, mi? :)) . Itt kezdett gyanús lenni, hogy ez nem az a kezdőterep lesz, életlen kanyarokkal meg simára döngölt földúttal.
Az első gond ott volt, hogy akkor kövessük a kék jelzést. Aztán forduljunk vissza, mert nem ott kellett volna balra. Aztán ismét. Majd megint. És ha már minden lehetséges utat megnéztünk, de egyik sem volt a kék, akkor az lesz, ahol rendesen be van bokrosodva és igazából soha nem mondanád rá, még erős jóindulattal sem, hogy az valaha ösvény lehetett.  Valami csoda folytán átjutottunk Szlovéniába (ne kérdezzétek, fogalmunk sincs), egészen a Hodos-tóhoz. Mindannyian nyáladzottunk, hogy mennyire szép helyre sikerült eljönni, pedig nem tudtuk, hogy ez tényleg csak a kezdet volt. Első nap végül csak két és fél órát mentünk, mert ránk akart sötétedni.

Richard a tónál

A bolyongás után rendesen megéhezve nekivágtunk a falunak, hogy akkor találjunk valami helyet, ahol enni adnak. A hellyel tulajdonképpen nem volt baj, de a tavalyi nyitótáboros élményeink újra felszínre törtek, amikor a végtelenül kedves (=kicsit féltünk tőle, hogy letépi a fejünket, ha rendelni merünk)  felszolgáló hölgy megjelent az asztalunknál. Végül szerencsésen túléltük, és a kaja is rendben volt, de annyira félelmetes volt a néni, hogy hamar menekülőre fogtuk.

Másnap sikerült tőlem eléggé szokatlan módon fél tízig aludni, majd elreggelizgetni az időt és elmenni bevásárolni (szigorúan csokit. Meg csipszet. Meg csokit. A csokit említettem?) Szóval így ezzel megint jó későn indultunk neki a tekerésnek, így ismét csak három órát mentünk. Az volt a koncepció, hogy majd nekiindulunk a piroson, ami elvisz az orszták-szlovén-magyar hármas határig. Az oké, hogy elvisz, csak nem létezik… Úgy kell elképzelni, hogy mész egy úton, ahol a fákon néhol van piros jelzés, majd a gps szól, hogy nem vagy rajta az ösvényen. Akkor visszafordulsz, megkeresel egy kanyart, mert a bokrok között valóban tökmás irányban van egy piros jelzés, de út az nincsen. Szóval átcsatlakozol arra, a bringát emelgeted át a kidőlt fatörzseken, és közben azt veszed észre, hogy ezen az úton ember nem járt még idén.  Maximum az őzikék meg a vaddisznók. Egyszerre bekeveredtünk egy fenyőerdőbe, mintha egy mesébe csöppentünk volna.

Traktor a Zerdőben

Ricsi szokás szerint hozta a gépét, úgyhogy beálltunk modellkedni, és ugyan nem lett sok kép, de jól elszórakoztattuk magunkat.  Azért ezt a piros ösvényt nem bringázásra találták ki, ugyanis azt vettük észre, hogy bármikor elénk ugorhat egy két méter széles szakadék, vagy egy akkora kidőlt fatörzs, amit nemhogy átbunnyzni nem tudunk, de átrángatni a bringát is körülményes. Ó igen, azt az apróságot nem is említettem eddig, hogy előző éjjel esett. Mi pedig rendes montishoz híven megtaláltuk azt a szakaszt, ahol van sár. Én meg szokásomhoz híven persze, hogy túlfékeztem és felborultam. Bele a sárba. Mondjuk ez volt az idei első esés a terepen, szóval ennyit ért.

Meseország

Valahol félúton a határok felé behisztiztem, hogy nekem elég lesz, mert ez mocskosmód fárasztó így, hogy nincs út, szóval haza is fordultunk, innen betonon gurultunk majdnem hazáig. Észrevettük, hogy  a főhadiszállás mögötti kék singletrail pont a szomszéd faluban ér véget. Muszáj is volt rácsatlakozni még egy kis élvezkedésért hazáig. Mikor hazaértünk, kiderült, hogy a sár alatt az összes lábam enyhén véres és sebes. Hiába, nem teremsport  🙂

Vér, sár, verejték. A hülyegyerek meg élvezi

Este kiültünk a kert végébe borozni (Ricsi meg laptopot nyomkodni), és néztük a mezőn legelésző őzeket. Maga volt a teljes béke és nyugalom.

Vasárnap, az utolsó napra úgy döntöttünk, hogy az előző napi kört fejezzük be, és csak eljutunk a határig: Farkasfáig aszfalton, onnan pedig majd visszacsatlakozunk a pirosra. Így is tettünk, csak azzal nem számoltunk, hogy azt a pirosat továbbra is csak úgy jelölték, ahol épp eszükbe jutott: random fákon elhelyeztek pár jelet, anélkül, hogy ott lett volna út, ösvény, vagy legalább értelmezhető irány. Így kereszteztünk néhány utat, amire nem mentünk rá, hanem inkább a lehető legsűrűbb erdőn át vágtattunk. Az biztos, hogy fejlődött a technikám és nem ijedek meg attól, hogy elém ugrik egy kidőlt fa vagy térdig érő avarban kell keresni az utat. Ellenben ismét meseszerű helyeken jártunk. Abban mindenesetre megegyeztünk, hogy hazafelé aszfalton megyünk, mert egyikünknek sincs ingere ugyanezen az úton visszabolyongani (főleg, mert nem sikerülne).

Szerelem

Orfaluban már ki volt táblázva: Hármashatár-tanösvény. Éles logikánkkal kikövetkeztettük, hogy ez vezethet az osztrák-szlovén-magyar hármashatárhoz. Gyanús volt már az elején, hogy zöld háromszöget festettek, ami jellemzően hegycsúcsot jelöl, de hát naivan tekertünk tovább. Amíg olyan meredek nem lett, hogy majd’ lefordultunk a bringáról. A srácok végül kitekertek a tetejéig, én leszálltam és Superwoman voltam egy szakaszon. Fent szelfi, aztán a szokásos imaszakkör. Meggyőztem magam, hogy nem is olyan meredek, és a lépcsőt, ami mellett eljöttünk, igazából csak képzeltem. Sipi mutatta az utat, menjek utána lassan. Nem is volt baj a lépcsőig, mert kiderült, hogy azt nem csak odaképzeltem, és ugyan végigfutott az életem miközben mentem mellette (meg egy derékszögű kanyar a végén. Biciklikezelés, haladó fokozat), de megcsináltam. Utólag Sipi megjegyezte, hogy neki is eszébe jutott, hogy nem volt akkora ötlet itt levinni 🙂

Hármas határ, ami hegyen is van. Akkor ez a Hármashatárhegy. Meg a vágjál hülye fejet szelfi

Mindenesetre innen már csak haza kellett gurulni. Aha, még 35 km totál szembeszélben. Hát azt hittem, sosem lesz vége. Ricsinek elszállt az agya, és hazasprintelt, én pedig az életemért küzdöttem. Összesen majdnem 5 órát mentünk, és találtunk 830 m szintet is benne, úgyhogy fájt a végére.

Viszont az biztos, hogy ezen a terepen rengeteget fejlődtem biciklikezelésben, szűk kanyarokban, nem létező ösvényeken, és amúgy is az egész hétvége megint nagyon jól sikerült. Teljesen kikapcsolt, nem gondoltam sem munkára, sem egyéb oda nem illő dolgokra, sikerült kiszakadni a hétköznapokból.

Hétfőn locsolás helyett Sipi egy bónusz-tracken megkergetett: a budai Hármasharáton felzavart a tégylagyári szegmensen. Én nem tudom mit ettem aznap reggel, de megvolt végig nyeregben. Már félúton le akartam szállni, őszintén csodálkozom, hogy valahogy feljutottam.

Sajnos ezzel véget ért a hosszú hétvége, és a mai időjárást megnézve a szezon is, így decemberben. Szóval boldog karácsonyt mindenkinek, holnap meg visszaülök a görgőre…

 

Zselic maraton – tökéletes évnyitó

Vasárnap túlestünk az idei szezon első versenyén, amire méltán lehetünk büszkék.

Szombat reggel már Kaposváron ébredtünk, és néhány óra rajzfilmnézés és nemakarokfelkelni hiszti után elindultunk az utolsó átmozgató edzésre, és egy kis városnézést beiktatni. Meg ugye nem utolsó sorban kipróbálni a fékemet meg a váltót, mert arra nem annyira maradt idő odahaza. Márpedig mind ismerjük az ősi indián bölcsességet, miszerint féket verseny előtt kicserélni nem hoz szerencsét. Vagy legalábbis van rá sansz, hogy fájni fog.

Végül az átmozgatás alatt rendes montishoz méltón elhangzott a „nini, ott egy ösvény, nézzük meg”, és kivételesen tényleg jó ötletnek bizonyult, mert így legalább nem a bicikliúton mentünk, mint a földi haladók Kaposvár belvárosa felé. Délután átvettük a rajtszámokat: kiderült, hogy a versenyközpont egy csodaszép helyen van (térerő és civilizáció nélkül), ahova mindenképp érdemes lenne visszamenni csak úgy, verseny nélkül is.

A mai nyerőszámunk a 335!

Nade vasárnap reggel verőfényes napsütésre ébredtünk, ami elég biztatónak tűnt. A szokásostól eltérően valami csoda folytán időben sikerült elhagyni a szállást, és a versenyközpontban elkerülni a pánikhelyzetet, hogy semmi nincs meg és már megy a beszólítás.

A másik csoda, hogy volt idő és hely rendesen bemelegíteni, eddig ez is hagyott némi kívánnivalót maga után. Sőt, időben be is álltunk nagyjából a sor elejére. Sipi elrajtolt a hosszútávval, aztán már csak ki kellett várni a sorunkat.

Ricsi bevállalta, hogy ezen a versenyen vonatozunk, felfelé segít, hogy próbáljam utolérni, lefelé segít, hogy a nyomot mutatja. Úgy tűnik, jó kis csapatot alkottunk 🙂

Az első hosszú aszfalton mondjuk voltak kétségeim, hogy fogom-e tudni tartani ezt végig üveghangon. Tulajdonképpen a pulzusom nem sokat volt 180 alatt, és amíg még elláttam odáig, volt 192 fölött is, de hát versenyezni mentem, nem aktívan pihenni.

Az elején elment mellettem egy lány: nagyon szép Cube-ja volt, olyan mint a Traktor, csak zöldes, 29-es és talán idei. Ezt viszont nem lehetett hagyni, kicsit arrébb sikerült visszaelőzni és meg is tartani az előnyt. (Mint utóbb kiderült, az én kategóriámból származott.)

Annyit sikerült fejlődjek az évek alatt, hogy ez a pálya ne jelentsen technikailag kihívást, egyik lejtő sem volt félelmetes vagy nehéz. Na jó, volt egy apró kavicsos, ami nem életem álma, de messze nem mondanám nehéznek vagy ijesztőnek. Meg volt híd is, de Ricsi szólt előre 🙂 Egyébként meg az összes lefelében sokkal gyorsabban mentem, mint szerettem volna, mégis teljes biztonságban éreztem magam.* Nem ezen a pályán kopott be a fékem 🙂

Úgy döntöttünk, hogy mivel rövid a pálya, és egyébként is sietünk, nem fogunk megállni az itatóknál: a hátamban volt egy zselé, Ricsi pedig rendes sherpaként hozott nekem egy váltó-kulacsot izoval. Félúton, mikor már haldokoltam, szólt is, hogy akkor zselé time, és annyira király vagyok, hogy menet közben sikerült elfogyasztani a fél zselét, a másik felét meg a kezébe nyomni, hogy csináljon vele valamit. A kulacs végül nem kellett, kitartott az első adagnyi.

Meglepő fordulat volt, hogy el kellett haladni a rajt/cél terület mellett, és a verseny előtt látott húbzmegeztnemkéne emelkedőn feltekerni. Legalább addig kitekertem, amíg láttak a népek, de hát ha 180+-ban mész neki az emelkedőnek, az nem fog sikerülni végig. Az utolsó pár méterre leszálltam, de mindig rájövök, hogy rosszabb Superman-pózban tologatni, mint tekerni…

Az utolsó meredekebb lejtőnél (kb. mint a Bükkön, csak rövidebben) láttam az út szélén feküdni valakit. Ricsi meg is állt segíteni, én meg továbbszáguldottam. Úgy voltam, hogy ő úgyis utolér, ha pedig maradnia kell, és tud segíteni az esésnél, akkor már innen egyedül is be fogok érni. Végül utolért, és az utolsó két km-t együtt tettük meg. Azért éreztem, hogy gyorsabban megyek mint ahogy jólesik, úgyhogy ha tovább kellett volna menni, abból bizony görcs lett volna. Szerencsére már látszott a rajt/cél terület, innentől pedig sprint, hogy legyen meg 1:30-on belül.

Végül 1:28:22 lett, ami hozzám képest eléggé fergeteges idő, 17,5-es átlaggal. Teljesen elégedett vagyok, főleg, hogy kiderült, hogy második helyen értem be kategóriámban, összetettben pedig harmadik lettem.

Ott állok a dobogón 🙂

Őszintén szólva halkan bíztam benne, hogy nem nagyképűség a dobogóért indulni, de felülmúltam a várakozásokat, és most nagyon örülök.

Sipi a hosszútávról kategória 4. helyen ért be, hiába mondtuk neki, hogy rakja a kereket Parti Andrisra, mégiscsak kirándulni ment. Na jó, kivéltelesen tényleg nem kirándult, láttuk a végén, hogy elfáradt. Viszont jövőre visszamegyünk, és hoz nekünk egy dobogót!

Persze az edzéseknek nincs vége, most kezdődik csak a szezon. Szerintem ennél jobban nem tudtuk volna megnyitni!

Így a végére még kicsit méltatni szeretném a sherpám szerepét: köszönöm Ricsi a segítséget, nélküled nem ment volna így! Rengeteget segített, hogy mutattad az utat, és hogy akkor is menjek felfelé, és előzzek, amikor már nem esik jól.  Király volt így a csapatunk, máskor is csapassuk 🙂

Ittató – meg az érem és a Traktor

Most pedig elvonulunk kirándulni pár napra, mini-edzőtábort nyomunk, mert megérdemeljük a jutalmat.

 

*Oké, hogy gyorsabban mentem, mint ahogy jól esett, de gyakorolni kellene, hogy amikor már fel tudom dolgozni a bejövő infot, akkor merjek rátekerni is, ne csak gurulgatni. Azé’ szokni kell a tempót rendesen.

 

Walkin’ on sunshine

Nos, most már ötödszörre fogok hozzá ehhez a bejegyzéshez, kicsit nehezen megy. Van az a hullámzó lelkiállapot, hogy igazából egy csomó mindent leírnék, de aztán igazából meg mégsem.

Szóval csak elmesélem, hogy hogy csinálják a profik:

Kedd este, szokásos szétszórtságommal felpattannék a bringára. Ház előtt jobb lábbal becsatol, körülnéz, hogy jön-e autó, konstatálja, hogy jön, úgyhogy azzal a lendülettel, elegánsan jobbra dől, azon biciklistől, becsatolt lábbal.

Azért ilyet elég rég nem csináltam már, amatőr hiba, most meg ott a folytonossági hiány a térdemen.

Mindenesetre kicsit idegbeteg voltam, szóval legalább az edzés jól ment, ha már szerencsétlenkedtem az elején. Cserébe ma levelibékát játszom, hogy vajon leszakad-e az ég, mire sikerül nekiinduljak a mai penzumnak. Mondjuk felettébb hasznos lenne, ha sikerülne, mert dr. Sipi megműtötte a bringámat, és most, hogy már kilábadozta magát, muszáj lenne egy kört menjek, ugyanis új a fék. Azt pedig nem szerencsés versenyen kipróbálni, hogy hol foghat vajon…

Meg sort, meg láncot cseréltünk, úgyhogy legalább az idei szezonra alaposan felkészült a Traktor. Illetve a legfontosabb, hogy sikerült (ismét) tublessesíteni (ez egy szép magyar szó), szóval remélem legalább defektet nem kapok. Elvileg.

 

Valami van a levegőben

Hát most aztán igazán érzem a tavaszt, eléggé rendben volt ez a hetem 🙂

Tehát a pénteki felejthető edzés után (otthonhagytam a pulzusmérőt, és nem indítottam el a Stravat…)  szombat reggelre Sipivel meg Dombival volt megbeszélve, hogy a Moszkván találkozunk, és megyünk egy kört valamerre. A kislány mit csinál? Indulás előtti utolsó pillanatban visszaszalad a gumileszedőért, meg az imbuszért, csak úgy just for sure, de pótbelső az nem kell, miért kapnék pont most defektet. Igen, pont ezért. A Kolosy tér előtt…

Remekül indul, Sipiék jönnek megmenteni, én meg játszom a királylányt, aki nem tud még csak kereket se cserélni… Úgyhogy innen is köszi srácok a mentést, tanultam belőle!

Ezek után voltak kétségeim, hogy milyen lesz a nap, de hát max mi baj lehet alapon nekivágtunk a Szépvölgyinek, majd a szokásos Árpád-kilátónak. Itt még rengeteg volt a turista, ami nem akkora baj, legalább az emberek kimozdulnak, ha már ennyire szép az idő. Lefelé az ominózus híd felé, amit Sipi a nagy testével ki szokott takarni, úgy sikerült PR-t csinálni, hogy a népek miatt még lassítani is kellett, szóval gyanús volt, hogy ez most mégis az a nap lesz.

Átvágtunk Hűvösvölgy felé, majd terepen ki Nagykovácsiig. A legtöbb helyen próbáltam versenytempót felvenni (= gyorsabban, mint ahogy jól esne, hátha sikerül jól esni), mert az  talán segít valamit a jövő heti felkészülésben. Dy kitalálta, hogy ott Nagykovácsi fölött van két kilátó, keressük meg a magasabbikat, nincs messze, és már majdnem szintben vagyunk. Ahha, én meg hiszek a tündérmesékben 🙂 A majdnem szintben vagyunk után még olyan köves, meredek emelkedő jött, hogy kétségeim támadtak, hogy ki tudok-e tekerni. De mivel aznap megszállt valami, és tomboltak a wattok a lábamban, szó nélkül felmentem mindenhova. Ötszázhúszas pulzuson.

Végül meglett a kilátó a Nagy-kopasz tetején, és mivel tart a tériszonytréning, Sipi kézen fogott és felvitt a tetejére. Én meg hősiesen felmentem, úgy hogy rettentően bátor voltam.

És ha már bátorság, lefelé valami jó kis sodrós-köves bulinak álltunk neki, át a másik kilátóhoz, Sipi mondta, hogy csak kövessem. Én meg követtem. Olyan helyen, ahol tavaly lenézni sem mertem volna, nemhogy nekiindulni… Végül egy nagyon pici tologatás lett benne, de alapvetően a nehéz részén lejöttem hiba nélkül.

Innentől már csak az volt a baj, hogy fogalmunk sem volt, hogy hogy jutunk vissza a civilizációba, úgyhogy jobb híján elindultunk valamerre, ami lefelé vitt. Végül Budakeszi mögött kötöttünk ki, Sipi szerint már nem lesz benne több emelkedő. Ahha, hát persze, ilyenkor már nem szokott 🙂 A Vadaspark mögött indultunk, majd a Hűvösvölgyi Nagyrét után már visszatértünk a megszokott, hazavezető útra.

Igazából nagyon éreztem, hogy hogy lesz jó. Minimális volt a félelem bennem, gyakorlatilag úgy mentem, ahogy sosem gondoltam volna, hogy fogok. A jövő heti versenyre komoly önbizalmat adott ez a tekerés, olyan élvezet volt benne, ami miatt az egészet csinálom. Még kell gyorsulni, és bátrabbnak lenni, de igen, ez az. Igazi szabadság. Már nem feszülök rá a kormányra (annyira), és megyek mindenütt, úgy, hogy közben nem a halálfélelem verekszik bennem a pánikrohammal, hanem élvezve azt, hogy tavaszodik és zöldül az erdő. Ez a szerelem, megérte minden fájdalmas esés, és kínlódós edzés.

Aztán most gyanús, hogy hamarosan jön egy komolyabb pofáraesés, mert már túl jól megy, és kezdem elbízni magam, úgyhogy ideje lesz visszavenni az arcomból.

Egyébként meg voltunk I <3 my bike fotózni Ricsivel meg Sipivel, és elképesztően jó képek lettek. Úgy indult, hogy még télen a CX bajnokság versenyközpontja Csepel mellett egy lepukkant gyárépület volt. Már akkor kinéztük, hogy csak ki kéne jönni valamikor fotózni. El is jött a napja azzal, hogy öltözzek lánynak, és hozzuk a Traktort is, aztán majd kitaláljuk a többit. Én ugye rettentően élveztem, de szeretek szerepelni (ki gondolta volna…), Ricsi meg szeret fotózni, szóval ebből még lehet jó dolgokat kihozni.

Viszont most kiszerepeltem magam egy kis időre, szóval jöhetnek a versenyek.

I <3 my bike