Úgy kezdődött, hogy néhány évvel ezelőtt Sipivel kitaláltuk, hogy ha már odatették a Balatont, körbe kéne tekerni. Mivel akkoriban sok lelkes amatőr gyűlt össze, ezért kétnaposra vettük a dolgot, azt mindenki tudta teljesíteni, pedig akkoriban még sem erőnlétben, sem technikai felszereltségben nem álltunk a helyzet magaslatán.

Idén úgy döntöttünk, hogy akkor kicsit erőltessük meg magunkat, és próbáljuk meg már tavasszal a kört, de most nyomjuk le egy nap alatt.

Péntek este érkeztünk Lellére, Gergő, Sipi meg én, illetve a supportunk, Bogi. Persze a szokásos késéssel, hogy aztán megint ne feküdjünk le időben aludni, és a reggel 6:15-ös kelést egyikünk se kívánja.

Mire felnyergeltük az összes lovakat (a srácok a montit, mert ők kemények, én pedig az országúti Kiskockát, mert én nem vagyok kemény, de legalább tudom tartani velük a tempót) már fél nyolc lett, ami tulajdonképpen hozzánk képest nem is rossz teljesítmény.

Még mosolyogva indultunk neki a körnek, figyelvén, hogy a Balcsi mindig a bal oldalon legyen, különben Jobbcsinak hívnák (oké, ez már ott is rossz volt, és leírva még rosszabb). Az első pihenőt Siófokon tartottuk, mert ugye rendes országútis rendszeresen kávézik (és a lábam sem szőrös), meg ha már ott voltunk, nyilván kellett reggelizni is. Aznap másodszorra. Monjduk gyakorlatilag egész nap ettünk, de hát ez azért várható volt.

Kávé 1.0

A második megálló a Balaton legszebb része, a balatonvilágosi kilátónál volt. Nevéhez híven, mint kilátó, magasan van, az outis áttétellel meg nem volt vicces a 15%-on kitekerni, de hát még az első 50 km-ben elég nagy volt a szám, hogy ez még bőven megéri. Innen belátni a fél Balatont, ahogy lefolyik a horizonton túlra. Mi meg belegonodltunk, hogy ma még oda el is megyünk… Bemutattuk a szokásos áldozati banánt, és indultunk tova.

Az ott én vagyok és még örülök a kilátásnak

Innentől legaláb volt egy kis gurulás lefelé, és ismét rájöttem, hogy az outin bizony nem hidraulikus tárcsafék van, amikor az egyik kanyart kishíjján kiegyenesítettem.

Füredre terveztük az ebédet, mert az majdnem félút (nem…), és amúgy is épp ideje volt megint enni valamit. Meg inni egy sört. Akarom mondani, izot. 🙂 Kicsit hosszabb lett az ebéd, mint gondoltuk, úgyhogy már nem esett jól visszaszállni a bringára, de ez még csak az eleje volt. Mindenesetre innentől még egészen vidáman csacsogva, viccelődve haladtunk Tihany felé, ahol már megint felfelé kellett menni az apátsági képért. Meg a macskakövekért, elég jól esett lefelé…

Jóképességű bringások Tihanyban 🙂

Kicsit arrébb belefutottunk a Balaton Szupermaraton résztvevőibe, pont szemből jöttek a biciklisúton. Meg a szél is. Nem nagyon örültünk nekik, mert így nem haladtunk túl jól, ki is mentünk a 71-esre, aminek meg az autósok nem nagyon örültek. Külön jó volt, amikor a nyerges vontató zúzott el mellettünk 90-nel. Na itt nagyon elegem lett, első holtpont. 115 km, még hátra van vagy 100, itt bóklászunk az úton, ráadásul emelkedik és a szél is fúj. Hát kibírtam nevetés nélkül….

Egész Révfülöpig jutottunk, ahol megálltunk kávézni (ugye már mondtam, hogy ez fontos), és ha már ott voltunk, nyilván enni is kellett. Azért a csokis gofri kicsit helyretette a lelkivilágunkat, hogy már komoly fájdalmakkal telve üljünk újra járműre. Innen már szinte közel voltunk, Keszthelyig meg sem álltunk. Egész jó tempót sikerült menni, Sipi szélárnyékába húzódtunk, és a lehetőségekhez képest jól is haladtunk.

Keszthelyen már nagyon ideje volt megállni (és enni valalmit…), de már egyre kevésbé volt őszinte a mosolyunk. Innen számoltuk, hogy több megálló már nincs és még olyan két – két és fél óra a célig. Gyorsan hívtuk Bogit, hogy szerezzen nekünk vacsit, hogy mikor hazaérünk, elég legyen leroskadni az asztal köré. Keszthely amúgy a szívem csücske, kár, hogy nem volt már idő ott bóklászni.

Furcsa módon innentől már nem annyira voltunk beszélgetős kedvünkben… Már látszott, hogy világosban biztosan nem érünk haza, szóval el kellett kezdeni rendesen tekerni, hogy a lehető legkevesebbet tegyük meg sötétben. A jó rész az volt, hogy nem fújt már szembe a szél, és egész jó tempót sikerült felvenni. Mikor besötétedett és megálltunk lámpát kapcsolni, kiderült, hogy elfelejtettem feltölteni az enyémet… Végül Sipi fényénél haladtunk tovább, már közel sem versenytempóban.  Innentől Sipi sokszor elmondta, hogy már nincs sok, mi meg igyekeztünk csendben maradni.

Vittünk magukkal egy kis üveg pálinkat, hogy majd az lesz a jutalom az út végén. Őszintén szólva én még így nem vágytam rá, hogy páleszt igyak, mint erre 🙂

Finisher pálinka a sötétben, MEGCSINÁLTUK!

Végül bruttó 12 óra alatt sikerült megtenni a kört (nettó 9:50), ami nem egy világbajnoki idő, de tavasz van, és a monti nem erre van kitalálva, de megcsináltuk és ez őrült büszkeséggel tölt el. Valamint sokkal kevésbé fájt, mint számítottam rá, és járni is tudtam másnap. Azért egy hátmasszázs jól esett volna, de nem leszek telhetetlen, örülök, hogy nem estem szét.

Szeptemberben meg visszatérünk, hogy megnézzük, megy-e gyorsabban!

Körberajzoltuk