Már szó érte a ház elejét, hogy nincs új poszt, úgyhogy most helyzetjelentek.

Szóval egészen nagy sikerű hétvégét tudhatok magam mögött, amit ismét sikerült kimaxolni a „velem mindig történik valami” jegyében.

A hétről annyit, hogy Petivel megegyeztünk, hogy ez akkor egy pihenő hét lesz, mert amúgy is rám fér, hogy a káoszt és zűrzavart, amit generáltam, kicsit le tudjam tisztázni. Ezért csak egy kondi és egy görgőzős edzés jött hétköznapra, meg ugye a pénteki Spinning. (Jaigen, újra tartok órákat. Vagyis csak helyettesítek. Vagyis. Áron megkért, hogy amíg edzőtáborozik, addig legyek oly kedves és szórakoztassam a vendégeit. Én pedig mindent megteszek, hogy fájjon.)

Lassan csak eljutunk a hétvégéig, csak még fokozom kicsit a feszültséget. Voltunk szerdán barátnős wellnesselni is, valahol a világvége után kettővel. Bogi azon nevetett, hogy a szembejövő bringásoknak utánafordultam, hogy milyen jármű van alattuk. Nos, a szokások. 🙂

Szóval szombaton, ahogy az várható is volt, kellemesen szakadó esőre ébredtem. Kicsit borús hangulatban (hahaha) mentem a bringáért, hogy akkor majd délután eldöntöm, hogy mi legyen az edzéssel. Mikor megláttam két kósza napsugarat, felbátorodva felöltöttem a teljes harci díszt, kirángattam a bringát, és nekivágtam. Majd pontosan 2 perc 36 másodperc múlva (a pontosság fontos, ugye :)) fordultam vissza az utca végéről, mert elkezdett újra esni. Mire kimorogtam magam, és felnyergeltem a görgőt, átöltöztem (mert a téli softshell kabátot egy picit túlzásnak éreztem a szobabiciklire)  és felkászálódtam, megint kisütött a nap. Mérgemben már csakazértsem szedtem szét a rendszert, és lenyomtam a másfél órát a görgőn, de közben néztem, ahogy szárad a terasz, mert nyilván onnantól kezdve egy csepp sem esett.

Estére Bogi ismét megfűzött, hogy menjek vele bulizni, hááááát…. Jó volt, de azt hiszem most megint elég volt egy kicsit. (És én meg olyan vagyok, mint a kiselefánt, nehezen tanul és könnyen felejt, szóval majd ér a fejemhez vágni, amikor a következő buliról mesélek.)

Ellenben vasárnap reggel a lehetőségekhez képest sokáig aludtam, amivel ugyan még mindig csúnyán deficites vagyok, de jobb, mintha két órával érkezés után már keltem is volna (ahogy szoktam). Kint pedig verőfény, meg száraz aszfalt, úgyhogy már pakoltam is, hogy Sipivel menjünk az erdőbe, mert ott biztos nem lesz sár, két nap eső után…

Végül délben sikerült nekivágni a már megszokott úton fel az Árpád-kilátóhoz, majd onnan le a másik irányba, ahol a lépcső van és ahol Sipi a nagy testével kitakart egy egész hidat. Igazából meglepődtem, egyrészt mert felfelé a fáradtságon kívül nem volt bajom, de lefelé is mentem szó nélkül. Még a végén megtanulok bringázni. A lépcsőt azért nem adtam be, és még nem is fogom egy darabig. Azt meghagyom a nagyok játékának.

Itt az alján Sipi kitalálta, hogy megmutat nekem valami sziklát, mert az jó. És arról mélyen hallgatott, hogy merre is megyünk… Én meg bátran mentem utána, míg ki nem derült, hogy olyan meredek, amint pont esélyem sincsen, úgyhogy örülök, hogy meg tudtam állni időben. Hogy hol voltunk, arról gyakorlatilag halvány lövésem sincsen, de innen valami helyi singletrailen mentünk át, balra hegy, jobbra szakadék, közte meg úgy fél méter út. Enyhén lejtve a szakadék felé. Azt hittem, hogy megint bekattant nálam a para, úgyhogy inkább felülkerekedtem rajta, és egy szó nélkül mentem előre, és végül tényleg megérte, mert a szikláról állati menő kilátás nyílt a városra. Meg a másik hegyre, ahova át akartunk menni. Utólag Sipi megjegyezte, hogy azért reméli féltem egy kicsit, mert ez most tériszonytréning volt… Jaköszi, akkor nem indokolatlan parám volt, hanem itt tényleg elvárás volt. Persze igazából tök nagy büszkeség, hogy egy szó nélkül megcsináltam, csak volt valami értelme a sok imaszakkörnek, és nem onnan indulok, ahonnan tavaly ilyenkor.

Innen már aszfalton gurultunk le a János-hegy aljába, hogy újra feltekerjünk. Részben aszfalton mentünk fel, aztán egyszercsak egy jó meredek ösvény fel Disznőfőig. Ott kicsit nézelődtünk, aztán még egy jó meredek, és már csak fel kellett bóklászni Normafáig. Voltak kétségeim, hogy ki tudok-e tekerni ezen a két röviden, de mivel egy amazon vagyok, mókuskerék fokozatban (kár, hogy nem országútival voltunk… :)) megoldottam. Mondjuk Sipi se volt biztos benne, hogy kimegyek ott… Akkor azt hiszem erősödtem.

Mindenesetre fent járt a kötelező rétes napközisteával, aztán irány ugyanarra lefelé. Éppencsak végig terepen. És végig lejöttem. Egészen büszke voltam magamra, mert egyik lefelében sem kezdtem el nyekeregni, hogy nem csinálom, pedig volt pár meredekebb, mint amit kellemesnek mondanék. Meg egy lelépés, ahova Sipi visszaküldött, hogy nem kell kikerülni, zúzzak csak át rajta. A következő szint meg az lesz, hogy megugorjam. Hát, vannak elképzelései…

Összességében rettenetesen élveztem, és azon teljesen el voltam hűlve, hogy tényleg nem volt sár. Még csak egy tisztességes pocsolya sem. Elmentem montizni és nem koszoltam össze magam. Azért ez tarthatatlan, legközelebb jobban igyekszem.

Most pedig lelkileg felkészülök a Balaton-körre. Az fog fájni.