Ma különkiadással jelentkezem, mert vasárnap este már annyira fáradt voltam, hogy esélyem nem volt még blogot is írni. Tegnap meg elkezdtem, aztán jól nem fejeztem be…

Szóval ott kezdődött, hogy péntekre végre sikerült minden, kicsi szívemnek fontos embert egy légtérbe összezsúfolni, és minden februári lányt megünnepelni. Így aztán 3 óra alvást tudtam szombat reggelre prezentálni (meg egy enyhe másnaposságot, és néhány apróbb karcolást a lelkemen), amivel eléggé kétséges volt, hogy vajon megmászom-e outival Dobogókőt.

11 után volt a találkozó az Árpád hídnál, addigra minden érintett emberi formát varázsolt, és nekivágtunk a már ismert irányban a síknak. Ugyan a gazokon még nem látszik, de a jelek szerint úton van a tavasz, és már egészen meleg volt. Olyannyira, hogy már az első emelkedőn megálltam levenni a széldzsekit.

Azért sajnos olyan erős továbbra sem vagyok, hogy tartsam a tempót a srácokkal, szóval amint elindultunk felfelé, mondta Sipi, hogy majd Pilisszentlófxxnál megvárnak, nézzem a táblát – furcsa mód nem ez is volt kitáblázva, hanem Pilisszentlélek, de mentem előre rendületlenül (tulajdonképpen nem volt különösebben bonyolult, amerre vitt az út).

Szereztünk friss vizet, és nekivágtunk a meredekebb résznek. Házi feladat volt, hogy gyakoroljam a kiállva tekerést, hogy ne forduljak bele az árokba, mert azért az áttétel nem olyan barátságos, mint a Traktoron. Szóval nyomtam kis magányomban a kiállós szakaszokat, a végére már kevésbé volt természetellenes a mozgásom, egész jól belerázódtam. Ellenben legalább felfelé volt időm gondolkozni az élet nagy dolgain, egész sokmindent sikerült is megfejteni és a helyére tenni. Szóval most még nem jó, de már majdnem 🙂

Mindenesetre ha nem is csúcssebességgel, de viszonylag hamar felértünk a hegy tetejére, és nem is volt olyan vészes, mint amire számítottam. Hiába no, kemény vagyok mint Tarzan talpa. Fent természetesen kellett az almáspite, meg a pihenő, meg persze az orkánerejű szél, úgyhogy elég lendületesen csinálunk egy szokásos szelfit (ami akár bárhol is készülhetett volna), majd elinduljunk lefelé, Esztergomnak.

A kötelező szelfi, ami bárhol készülhetett volna, de Dobogókőn csináltuk

Elég hiányos volt az út lefelé, az aszfalt hagyott némi kívánnivalót maga után, és egyáltalán nem volt vicces 40-nel átzúzni egy kátyún. Erre Sipi azt mondta, hogy könnyű vagyok, meg 7 baron nem fog felültéses defektet kapni, de attól még nem volt jó érzés. Illetve a végére görcsbe állt a kezem a fékezéstől…Azt hiszem, kevesebbet kell fékezni 🙂

Esztergomban még kitaláltuk, hogy menjünk fel a Bazilikához, ott is megvolt a kötelező fényképezkedés, meg az olyan erős oldalszél, hogy szó nélkül rakott arrébb.

#lanyabringan

Azért elég komolyan elfáradtam, de nem is szokásom március első hétvégéjén 70km-t menni 700m szinttel. Gyakorlatilag többet tekertem, mint aludtam…

Vasárnapra Sipivel ketten maradtunk, és mivel esőt mondtak, kitaláltuk, hogy inkább elmegyünk kirándulni a Holdvilágárokba. Főztem neki egy adagnyit a világ legjobb kávéjából a világ legjobb kávéfőzőjével <3, aztán egy kicsit szerelgettük a kocsimat, szóval a szokásosnak megfelelően nem volt teljesen zökkenőmentes az indulás, de mire elkezdett szakadni az eső, félúton voltunk. Úgy voltunk vele, hogy most már kimegyünk, aztán maximum visszafordulunk.

Végül mire a Holdvilágárok bejáratához értünk, az eső is elállt, így nekivágtunk. Monjduk sok turista nem volt… Ezt egyáltalán nem bántam, jó volt az erdőben a csend. Elég komoly sziklamászások voltak az úton, patakon át, sziklán fel, sziklán le, tényleg az árok alján mentünk. Azért hogy ne legyen tökéletes, egy kicsit csak elkezdett esni, úgyhogy ideje volt megálljunk ebédelni. Behúzódtunk egy kis sziklapárkány alá, megettük a  szendvicskénket,  és megbeszéltük, hogy milyen jó lehet itt páfránynak lenni, olyan szép kilátásuk van.

Barlangilány

Végülis jó két és fél óra alatt tettük meg a túrát, és most meg izomlázam van a szokatlan mozgástól. A végére úgy elfáradtam, hogy alig éltem, anyukám vasárnapi ebédje (meg persze a kávé :)) mentette meg az életem.

Szóval ismét kalandos volt a hétvége, most nem is igazán vagyok jól, ráadásul a srácok lassan lelépnek edzőtáborozni, én meg ittmaradok és várom a napi képet, hogy merre járnak a nagyvilágban. Legalább irigykedhessek, ha már végülis nem mentem velük.