Month: március 2017

Csak egy nap van – Balaton karika

Úgy kezdődött, hogy néhány évvel ezelőtt Sipivel kitaláltuk, hogy ha már odatették a Balatont, körbe kéne tekerni. Mivel akkoriban sok lelkes amatőr gyűlt össze, ezért kétnaposra vettük a dolgot, azt mindenki tudta teljesíteni, pedig akkoriban még sem erőnlétben, sem technikai felszereltségben nem álltunk a helyzet magaslatán.

Idén úgy döntöttünk, hogy akkor kicsit erőltessük meg magunkat, és próbáljuk meg már tavasszal a kört, de most nyomjuk le egy nap alatt.

Péntek este érkeztünk Lellére, Gergő, Sipi meg én, illetve a supportunk, Bogi. Persze a szokásos késéssel, hogy aztán megint ne feküdjünk le időben aludni, és a reggel 6:15-ös kelést egyikünk se kívánja.

Mire felnyergeltük az összes lovakat (a srácok a montit, mert ők kemények, én pedig az országúti Kiskockát, mert én nem vagyok kemény, de legalább tudom tartani velük a tempót) már fél nyolc lett, ami tulajdonképpen hozzánk képest nem is rossz teljesítmény.

Még mosolyogva indultunk neki a körnek, figyelvén, hogy a Balcsi mindig a bal oldalon legyen, különben Jobbcsinak hívnák (oké, ez már ott is rossz volt, és leírva még rosszabb). Az első pihenőt Siófokon tartottuk, mert ugye rendes országútis rendszeresen kávézik (és a lábam sem szőrös), meg ha már ott voltunk, nyilván kellett reggelizni is. Aznap másodszorra. Monjduk gyakorlatilag egész nap ettünk, de hát ez azért várható volt.

Kávé 1.0

A második megálló a Balaton legszebb része, a balatonvilágosi kilátónál volt. Nevéhez híven, mint kilátó, magasan van, az outis áttétellel meg nem volt vicces a 15%-on kitekerni, de hát még az első 50 km-ben elég nagy volt a szám, hogy ez még bőven megéri. Innen belátni a fél Balatont, ahogy lefolyik a horizonton túlra. Mi meg belegonodltunk, hogy ma még oda el is megyünk… Bemutattuk a szokásos áldozati banánt, és indultunk tova.

Az ott én vagyok és még örülök a kilátásnak

Innentől legaláb volt egy kis gurulás lefelé, és ismét rájöttem, hogy az outin bizony nem hidraulikus tárcsafék van, amikor az egyik kanyart kishíjján kiegyenesítettem.

Füredre terveztük az ebédet, mert az majdnem félút (nem…), és amúgy is épp ideje volt megint enni valamit. Meg inni egy sört. Akarom mondani, izot. 🙂 Kicsit hosszabb lett az ebéd, mint gondoltuk, úgyhogy már nem esett jól visszaszállni a bringára, de ez még csak az eleje volt. Mindenesetre innentől még egészen vidáman csacsogva, viccelődve haladtunk Tihany felé, ahol már megint felfelé kellett menni az apátsági képért. Meg a macskakövekért, elég jól esett lefelé…

Jóképességű bringások Tihanyban 🙂

Kicsit arrébb belefutottunk a Balaton Szupermaraton résztvevőibe, pont szemből jöttek a biciklisúton. Meg a szél is. Nem nagyon örültünk nekik, mert így nem haladtunk túl jól, ki is mentünk a 71-esre, aminek meg az autósok nem nagyon örültek. Külön jó volt, amikor a nyerges vontató zúzott el mellettünk 90-nel. Na itt nagyon elegem lett, első holtpont. 115 km, még hátra van vagy 100, itt bóklászunk az úton, ráadásul emelkedik és a szél is fúj. Hát kibírtam nevetés nélkül….

Egész Révfülöpig jutottunk, ahol megálltunk kávézni (ugye már mondtam, hogy ez fontos), és ha már ott voltunk, nyilván enni is kellett. Azért a csokis gofri kicsit helyretette a lelkivilágunkat, hogy már komoly fájdalmakkal telve üljünk újra járműre. Innen már szinte közel voltunk, Keszthelyig meg sem álltunk. Egész jó tempót sikerült menni, Sipi szélárnyékába húzódtunk, és a lehetőségekhez képest jól is haladtunk.

Keszthelyen már nagyon ideje volt megállni (és enni valalmit…), de már egyre kevésbé volt őszinte a mosolyunk. Innen számoltuk, hogy több megálló már nincs és még olyan két – két és fél óra a célig. Gyorsan hívtuk Bogit, hogy szerezzen nekünk vacsit, hogy mikor hazaérünk, elég legyen leroskadni az asztal köré. Keszthely amúgy a szívem csücske, kár, hogy nem volt már idő ott bóklászni.

Furcsa módon innentől már nem annyira voltunk beszélgetős kedvünkben… Már látszott, hogy világosban biztosan nem érünk haza, szóval el kellett kezdeni rendesen tekerni, hogy a lehető legkevesebbet tegyük meg sötétben. A jó rész az volt, hogy nem fújt már szembe a szél, és egész jó tempót sikerült felvenni. Mikor besötétedett és megálltunk lámpát kapcsolni, kiderült, hogy elfelejtettem feltölteni az enyémet… Végül Sipi fényénél haladtunk tovább, már közel sem versenytempóban.  Innentől Sipi sokszor elmondta, hogy már nincs sok, mi meg igyekeztünk csendben maradni.

Vittünk magukkal egy kis üveg pálinkat, hogy majd az lesz a jutalom az út végén. Őszintén szólva én még így nem vágytam rá, hogy páleszt igyak, mint erre 🙂

Finisher pálinka a sötétben, MEGCSINÁLTUK!

Végül bruttó 12 óra alatt sikerült megtenni a kört (nettó 9:50), ami nem egy világbajnoki idő, de tavasz van, és a monti nem erre van kitalálva, de megcsináltuk és ez őrült büszkeséggel tölt el. Valamint sokkal kevésbé fájt, mint számítottam rá, és járni is tudtam másnap. Azért egy hátmasszázs jól esett volna, de nem leszek telhetetlen, örülök, hogy nem estem szét.

Szeptemberben meg visszatérünk, hogy megnézzük, megy-e gyorsabban!

Körberajzoltuk

 

 

Supergirls just fly

Kicsit nagyzolós lett ez a cím, ugyanis most sokmindent csinálok, csak nem repkedek. Konkrétan az van, hogy túltoltam (mert amúgy nem szoktam…), és az utóbbi két hét egy picit erős lett minden szempontból.

Mostanra azért múlik az alvászavar, és kicsit kezdek nyugodtabb is lenni, így azért sokkal könnyebb végigaludni az éjszakát. Ellenben most azon gondolkozom, hogy mikor volt utoljára teljes pihenőnapom, és nem annyira emlékszem rá. Szóval most van az a pillanat, amikor önhatalmúlag kijelölök egyet, mondjuk kizárásos alapon mára.

Tegnap történt ugyanis, hogy a szokásosnak megfelelően végignyargaltam a városon, és este 8-kor sikerült nekiesni az edzésnek. Amivel önmagában még nem is lett volna baj, de rég nem esett ennyire rosszul (extrém magas értéket ért el a Ricsi-skálán – gyk. az egységre jutó b*megek számát jelölő mértékegység). Egyrészt a negyedik hónap a görgőn már nem csal mosolyt az arcomra, másrészt meg azon gondolkoztam, hogy vajon csak begörcsöl a lábam vagy kapásból leszakad. Végül mivel kemény vagyok, mint Tarzan talpa, ahogy mondani szoktam, kibírtam, mert amúgy mindent kibírok, csak maximum nem esik jól, de éreztem, hogy ez most sok lesz. Úgyhogy ma erős leszek és nem csinálok semmi aktívat.

Egyébként meg Sipivel beszéltünk róla, hogy mi is az a motiváció. Ez azért sokszor előkerül ebben a versenyző-körben, sőt, hétköznapi helyzetekben is. Nem mondom, hogy én nem nyekergek mindig valamiért, és elhiszem, hogy elképesztően nehéz változtatni, ha valami nem tetszik. Ellenben azért tegyük a szívünket a kezünkre (igen, gondold át), sokkal könnyebb egy közepesen kényelmetlen helyzetben nyávogni, mint megmozdulni és csinálni valami olyat, ami nem teljesen triviális vagy nem a legkönnyebb út. Vegyük azt a példát, hogy le kellene fogyni pár kilót, mint a hétköznapi lányok általában. Sokkal könnyebb a reggeli péksüti mellett elmondani a munkatársaknak, hogy adott esetben nem tetszik, amit lát az ember lánya, mint fogni a kis zabpelyhet meg a halott állatot valami gallyakkal és ne adj isten megmozdulni egy kicsit aktívabban, és tenni érte, hogy az ne úgy legyen. Tulajdonképpen ez rém egyszerű (és egy kicsit demagóg is):

A másik vonal az edzések: persze, elismerésre méltó nekiindulni a Szilvásnak mindenhogyan, mert azért milyen menő lenyomni egy MTB versenyt, és természetesen itt önmagunk legyőzése a cél, nem a dobogó. De azért ahhoz, hogy az ember magabiztosan merjen odaállni, oda bizony kell edzeni. Sokat és keményen, ez nem egy könnyű sport. És egyáltalán nem vicces nekiállni decemberben görgőzni, meg felöltözni és kimenni a mínuszezer fokban, és rengeteg időt elvisz az egész edzésprogram, de azért a szívünk mélyén mind tudjuk, hogy megéri. Én meg ugye szeretem, ha fáj.

Mostanában több bringástól is hallottam ezt a részt, hogy elfogyott a motiváció. Nyilván több év után az ember nem csinálja olyan lelkesedéssel, mint az elején, mert néhány versenynapban kimerül az izgalom, és maradnak az unalmas hétköznapok. Nehéz megtalálni azt, amitől az ember sokadszorra is felkászálódik a bringára, és nekiindul bármilyen zord időben. Végülis ez csak  egy hobbi, ahol pont az a lényeg, hogy az élvezet része legyen meg, ha már ennyit költünk rá. Viszont ez pont nem az a sport, ahol megvan az élvezet, ha az ember nem elég erős hozzá. Felfelé ugyanolyan nehéz és kell az állóképesség, mint amennyire lefelé is. Persze, könnyebb lefelé, de ha gyenge vagy, az bizony úgy is fájni fog, mert gyakran lefelé sem könnyű megtartani a bringát (meg saját magad). Bennem egy kicsit túlteng a versenyszellem, meg egyáltalán a csökönyösség és makacsság, és végigviszem, amit eldöntöttem, de szerintem ezt nem is lehet máshogy igazán. Csak csinálni kell, és majd lesz valahogyan. Igazából az első pár lépés nehéz, utána már visz magával a flow.

Szóval most így szerda* reggelre ennyi elég is lesz az észosztásból, tulajdonképpen csak saját magamat győzködöm, hogy nem vagyok teljesen elmebeteg 🙂

*Egyébként meg csütörtök van. És ugye nem is vagyok szétszórt…

Tomorrowland

Már szó érte a ház elejét, hogy nincs új poszt, úgyhogy most helyzetjelentek.

Szóval egészen nagy sikerű hétvégét tudhatok magam mögött, amit ismét sikerült kimaxolni a „velem mindig történik valami” jegyében.

A hétről annyit, hogy Petivel megegyeztünk, hogy ez akkor egy pihenő hét lesz, mert amúgy is rám fér, hogy a káoszt és zűrzavart, amit generáltam, kicsit le tudjam tisztázni. Ezért csak egy kondi és egy görgőzős edzés jött hétköznapra, meg ugye a pénteki Spinning. (Jaigen, újra tartok órákat. Vagyis csak helyettesítek. Vagyis. Áron megkért, hogy amíg edzőtáborozik, addig legyek oly kedves és szórakoztassam a vendégeit. Én pedig mindent megteszek, hogy fájjon.)

Lassan csak eljutunk a hétvégéig, csak még fokozom kicsit a feszültséget. Voltunk szerdán barátnős wellnesselni is, valahol a világvége után kettővel. Bogi azon nevetett, hogy a szembejövő bringásoknak utánafordultam, hogy milyen jármű van alattuk. Nos, a szokások. 🙂

Szóval szombaton, ahogy az várható is volt, kellemesen szakadó esőre ébredtem. Kicsit borús hangulatban (hahaha) mentem a bringáért, hogy akkor majd délután eldöntöm, hogy mi legyen az edzéssel. Mikor megláttam két kósza napsugarat, felbátorodva felöltöttem a teljes harci díszt, kirángattam a bringát, és nekivágtam. Majd pontosan 2 perc 36 másodperc múlva (a pontosság fontos, ugye :)) fordultam vissza az utca végéről, mert elkezdett újra esni. Mire kimorogtam magam, és felnyergeltem a görgőt, átöltöztem (mert a téli softshell kabátot egy picit túlzásnak éreztem a szobabiciklire)  és felkászálódtam, megint kisütött a nap. Mérgemben már csakazértsem szedtem szét a rendszert, és lenyomtam a másfél órát a görgőn, de közben néztem, ahogy szárad a terasz, mert nyilván onnantól kezdve egy csepp sem esett.

Estére Bogi ismét megfűzött, hogy menjek vele bulizni, hááááát…. Jó volt, de azt hiszem most megint elég volt egy kicsit. (És én meg olyan vagyok, mint a kiselefánt, nehezen tanul és könnyen felejt, szóval majd ér a fejemhez vágni, amikor a következő buliról mesélek.)

Ellenben vasárnap reggel a lehetőségekhez képest sokáig aludtam, amivel ugyan még mindig csúnyán deficites vagyok, de jobb, mintha két órával érkezés után már keltem is volna (ahogy szoktam). Kint pedig verőfény, meg száraz aszfalt, úgyhogy már pakoltam is, hogy Sipivel menjünk az erdőbe, mert ott biztos nem lesz sár, két nap eső után…

Végül délben sikerült nekivágni a már megszokott úton fel az Árpád-kilátóhoz, majd onnan le a másik irányba, ahol a lépcső van és ahol Sipi a nagy testével kitakart egy egész hidat. Igazából meglepődtem, egyrészt mert felfelé a fáradtságon kívül nem volt bajom, de lefelé is mentem szó nélkül. Még a végén megtanulok bringázni. A lépcsőt azért nem adtam be, és még nem is fogom egy darabig. Azt meghagyom a nagyok játékának.

Itt az alján Sipi kitalálta, hogy megmutat nekem valami sziklát, mert az jó. És arról mélyen hallgatott, hogy merre is megyünk… Én meg bátran mentem utána, míg ki nem derült, hogy olyan meredek, amint pont esélyem sincsen, úgyhogy örülök, hogy meg tudtam állni időben. Hogy hol voltunk, arról gyakorlatilag halvány lövésem sincsen, de innen valami helyi singletrailen mentünk át, balra hegy, jobbra szakadék, közte meg úgy fél méter út. Enyhén lejtve a szakadék felé. Azt hittem, hogy megint bekattant nálam a para, úgyhogy inkább felülkerekedtem rajta, és egy szó nélkül mentem előre, és végül tényleg megérte, mert a szikláról állati menő kilátás nyílt a városra. Meg a másik hegyre, ahova át akartunk menni. Utólag Sipi megjegyezte, hogy azért reméli féltem egy kicsit, mert ez most tériszonytréning volt… Jaköszi, akkor nem indokolatlan parám volt, hanem itt tényleg elvárás volt. Persze igazából tök nagy büszkeség, hogy egy szó nélkül megcsináltam, csak volt valami értelme a sok imaszakkörnek, és nem onnan indulok, ahonnan tavaly ilyenkor.

Innen már aszfalton gurultunk le a János-hegy aljába, hogy újra feltekerjünk. Részben aszfalton mentünk fel, aztán egyszercsak egy jó meredek ösvény fel Disznőfőig. Ott kicsit nézelődtünk, aztán még egy jó meredek, és már csak fel kellett bóklászni Normafáig. Voltak kétségeim, hogy ki tudok-e tekerni ezen a két röviden, de mivel egy amazon vagyok, mókuskerék fokozatban (kár, hogy nem országútival voltunk… :)) megoldottam. Mondjuk Sipi se volt biztos benne, hogy kimegyek ott… Akkor azt hiszem erősödtem.

Mindenesetre fent járt a kötelező rétes napközisteával, aztán irány ugyanarra lefelé. Éppencsak végig terepen. És végig lejöttem. Egészen büszke voltam magamra, mert egyik lefelében sem kezdtem el nyekeregni, hogy nem csinálom, pedig volt pár meredekebb, mint amit kellemesnek mondanék. Meg egy lelépés, ahova Sipi visszaküldött, hogy nem kell kikerülni, zúzzak csak át rajta. A következő szint meg az lesz, hogy megugorjam. Hát, vannak elképzelései…

Összességében rettenetesen élveztem, és azon teljesen el voltam hűlve, hogy tényleg nem volt sár. Még csak egy tisztességes pocsolya sem. Elmentem montizni és nem koszoltam össze magam. Azért ez tarthatatlan, legközelebb jobban igyekszem.

Most pedig lelkileg felkészülök a Balaton-körre. Az fog fájni.

Put your feet back on the ground

Valahol ott hagytam abba, hogy akkor most már szombat jön, ugye?

Tehát szombaton reggel kicsit helyre kellett rántani megbillent lelkivilágomat, így az előírt edzésen felül jó gondolatnak tűnt kigurulni Szentendrére. Ez kivételesen az az elsőre jó ötletnek tűnt rész, ami másodszorra is az. Annyi országútissal találkoztam, mintha mindenki kiszabadult volna az utakra 🙂 Aztán leültem a Duna-parton, bemutattam az isteneknek egy jobb sorsra érdemes áldozati banánt, és élveztem a napsütést. Elhittem, hogy tavasz van, és az az aprócska tény, hogy közben a szél éppen letépni készülte a fejem, egészen elhanyagolható.

Mikor már majdnem odafagytam a padra, muszáj volt hazainduljak, de tényleg volt élvezeti értéke a dolognak.

Vasárnapra egy régi bringás ismerős jelentkezett be, hogy menjünk együtt valahova. Éppencsak azt nem említette meg, hogy ő idén még nem ült bringán, szóval lehet, hogy nem volt nagy ötlet kapásból nekivágni a Szépvölgyinek meg az Árpád-kilátónak.

A Fenyőgyöngye előtt már terepre váltottam felfelé, hogy legalább egy kis élvezet legyen benne (igen Richárd, mert szeretem, ha fáj :)), onnan meg gyakorlatilag egyenes út visz a kilátóhoz. Mondjuk így, hogy először voltam a srácok nélkül, volt benne sansz, hogy pont nem fogom megtalálni, de végülis sikerült. Annyira jól, hogy mentem még egy kört, így sikerült egy PR-t is összehozni. Márciusban. Jó lesz ez a szezon 🙂

Igazából a terepen töltött idő minden percét élveztem, de mint tudjuk nem vagyok teljesen épelméjű e tekintetben, úgyhogy ez kicsit elfogult rész. Jó dolog az országúti, élvezem azt is, főleg, amikor épp nem akarok leesni róla, mert akkora az áttétel, de azért ha választani kell, mégiscsak az erdő az igazi. Akkor is, amikor pofára esek, és “nem is vérzik, menj vissza, és gyere le még egyszer!”, meg akkor is, amikor szenvedek felfelé, és szívem szerint bevágnám a bringát a bokorba. Ilyen a szerelem. A szerelem meg fáj. Én meg Nixi Coelho, megint bölcselkedem.

Most pedig megyek, és felfordítom az egész kis világomat, és fogalmam sincs, hogy fogok edzeni a következő két hétben. De hát mint már említettem, kemény vagyok, mint Tarzan talpa, április 9-én meg Zselic maraton.

Wish me luck.

Ain’t nobody loves me more

Egész héten verőfényes napsütés, én szétizgulom magam, meg ügyintézek megállás nélkül, sütit sütök az ezdőtáborozóknak (nem mintha megérdemelnék, mert itthagytak és elmentek a tengerpartra süttetni a hasukat), éjjel érkezem (esküszöm tervezek leszokni ezekről a vérciki linkekről :)), és semmi időm nem volt kimenni tekerni, erre ma, hogy tengernyi szabadidőm lenne, most meg esik az eső… Morg.

Egyébként mivel tegnap is elment az idő, jobb híjján eltöltöttem majdnem másfél órát a görgőn – pontosabban fogalmazva 1 óra 24 percet, mert fontos a precizitás -, ami a lehetőségekhez képest nem is volt olyan szörnyű (de). Most már azért így március idusán lassan jó lenne, ha kijuthatnék hétköznap is edzeni, de hát mindent nem lehet, legalább a hétvégék összejöttek eddig. Kíváncsi leszek a holnapra, hogy mennyire van rá reális esély. Mondjuk a Nagyhideg-hegyet pont buktam az esővel, de annyi baj legyen, majd megyek máshova.

Egyébként, ha meg már itt tartunk, nincs egy hónap az első versenyig, szóval lassan ideje lesz összekapni magát a kis tanári karnak, és csinálni velem valamit, mielőtt még megint elkezdem nyomni, amit tavaly. És mint tudjuk, az senkinek nem hiányzik, hogy imaszakkört nyissunk a hegyen… 🙂

Szóval tessék szépen mindenkinek hazatolni a kis arcát, és menjünk a HHHra!

Angels deserve to die

Ma különkiadással jelentkezem, mert vasárnap este már annyira fáradt voltam, hogy esélyem nem volt még blogot is írni. Tegnap meg elkezdtem, aztán jól nem fejeztem be…

Szóval ott kezdődött, hogy péntekre végre sikerült minden, kicsi szívemnek fontos embert egy légtérbe összezsúfolni, és minden februári lányt megünnepelni. Így aztán 3 óra alvást tudtam szombat reggelre prezentálni (meg egy enyhe másnaposságot, és néhány apróbb karcolást a lelkemen), amivel eléggé kétséges volt, hogy vajon megmászom-e outival Dobogókőt.

11 után volt a találkozó az Árpád hídnál, addigra minden érintett emberi formát varázsolt, és nekivágtunk a már ismert irányban a síknak. Ugyan a gazokon még nem látszik, de a jelek szerint úton van a tavasz, és már egészen meleg volt. Olyannyira, hogy már az első emelkedőn megálltam levenni a széldzsekit.

Azért sajnos olyan erős továbbra sem vagyok, hogy tartsam a tempót a srácokkal, szóval amint elindultunk felfelé, mondta Sipi, hogy majd Pilisszentlófxxnál megvárnak, nézzem a táblát – furcsa mód nem ez is volt kitáblázva, hanem Pilisszentlélek, de mentem előre rendületlenül (tulajdonképpen nem volt különösebben bonyolult, amerre vitt az út).

Szereztünk friss vizet, és nekivágtunk a meredekebb résznek. Házi feladat volt, hogy gyakoroljam a kiállva tekerést, hogy ne forduljak bele az árokba, mert azért az áttétel nem olyan barátságos, mint a Traktoron. Szóval nyomtam kis magányomban a kiállós szakaszokat, a végére már kevésbé volt természetellenes a mozgásom, egész jól belerázódtam. Ellenben legalább felfelé volt időm gondolkozni az élet nagy dolgain, egész sokmindent sikerült is megfejteni és a helyére tenni. Szóval most még nem jó, de már majdnem 🙂

Mindenesetre ha nem is csúcssebességgel, de viszonylag hamar felértünk a hegy tetejére, és nem is volt olyan vészes, mint amire számítottam. Hiába no, kemény vagyok mint Tarzan talpa. Fent természetesen kellett az almáspite, meg a pihenő, meg persze az orkánerejű szél, úgyhogy elég lendületesen csinálunk egy szokásos szelfit (ami akár bárhol is készülhetett volna), majd elinduljunk lefelé, Esztergomnak.

A kötelező szelfi, ami bárhol készülhetett volna, de Dobogókőn csináltuk

Elég hiányos volt az út lefelé, az aszfalt hagyott némi kívánnivalót maga után, és egyáltalán nem volt vicces 40-nel átzúzni egy kátyún. Erre Sipi azt mondta, hogy könnyű vagyok, meg 7 baron nem fog felültéses defektet kapni, de attól még nem volt jó érzés. Illetve a végére görcsbe állt a kezem a fékezéstől…Azt hiszem, kevesebbet kell fékezni 🙂

Esztergomban még kitaláltuk, hogy menjünk fel a Bazilikához, ott is megvolt a kötelező fényképezkedés, meg az olyan erős oldalszél, hogy szó nélkül rakott arrébb.

#lanyabringan

Azért elég komolyan elfáradtam, de nem is szokásom március első hétvégéjén 70km-t menni 700m szinttel. Gyakorlatilag többet tekertem, mint aludtam…

Vasárnapra Sipivel ketten maradtunk, és mivel esőt mondtak, kitaláltuk, hogy inkább elmegyünk kirándulni a Holdvilágárokba. Főztem neki egy adagnyit a világ legjobb kávéjából a világ legjobb kávéfőzőjével <3, aztán egy kicsit szerelgettük a kocsimat, szóval a szokásosnak megfelelően nem volt teljesen zökkenőmentes az indulás, de mire elkezdett szakadni az eső, félúton voltunk. Úgy voltunk vele, hogy most már kimegyünk, aztán maximum visszafordulunk.

Végül mire a Holdvilágárok bejáratához értünk, az eső is elállt, így nekivágtunk. Monjduk sok turista nem volt… Ezt egyáltalán nem bántam, jó volt az erdőben a csend. Elég komoly sziklamászások voltak az úton, patakon át, sziklán fel, sziklán le, tényleg az árok alján mentünk. Azért hogy ne legyen tökéletes, egy kicsit csak elkezdett esni, úgyhogy ideje volt megálljunk ebédelni. Behúzódtunk egy kis sziklapárkány alá, megettük a  szendvicskénket,  és megbeszéltük, hogy milyen jó lehet itt páfránynak lenni, olyan szép kilátásuk van.

Barlangilány

Végülis jó két és fél óra alatt tettük meg a túrát, és most meg izomlázam van a szokatlan mozgástól. A végére úgy elfáradtam, hogy alig éltem, anyukám vasárnapi ebédje (meg persze a kávé :)) mentette meg az életem.

Szóval ismét kalandos volt a hétvége, most nem is igazán vagyok jól, ráadásul a srácok lassan lelépnek edzőtáborozni, én meg ittmaradok és várom a napi képet, hogy merre járnak a nagyvilágban. Legalább irigykedhessek, ha már végülis nem mentem velük.

 

Throwback thursday

Nézelődtem itt a blogon, és ha már évforduló, pont belefutottam ebbe a bejegyzésbe, ami éppenpont egy éves. Egyrészt hiszti, ami idén éppen rendben van, és elvagyok a kis életem folyásával, de van benne egy kívánságlista. Nézzük csak, mi minden teljesült egy év alatt:

  1. Világbéke – azt hiszem, ezen még dolgozni kell 🙂
  2. Bianchi Superpista – hát Superpistám ugyan nem lett, de helyette az új családtag már beköltözött a KicsiKocka személyében. Nem celeste kék, hanem kék-narancssárga, mint a Traktor, igazán hozzám illő személyiség. És majd le is mosom kicsit, hogy szép legyen a hétvégére. És természetesen szívem szerint vele meg a Traktorral aludnék hármasban. Mit tesz az emberrel a szerelem… 🙂
  3.  Veela mez – hát ilyenem még nincs, de ami késik… Az a vonat. Szerencsére arról is leszoktam.
  4. Új cipő – na az van, csak már nem új. Mindenesetre királyság, hogy nem lépek ki belőle, és szép fehér. Volt.
  5. Hosszú kesztyű – van, kettő is. Az egyik téli, jó meleg, de hagy kívánnivalót maga után, úgyhogy jövőre muszáj lesz egy kicsit komfortosabbat választani. Amivel meg tudom fogni a kulacsot, és nem csúszik ki a kezemből. A másik, amit Sipitől kaptam, Traktor-kék, és nagyon kényelmes. Még nyárra is elmegy, ha nincs túl meleg.
  6. Háromnegyedes nadrág – nos, az úgy volt… Szóval van, meg el is estem benne és elszakadt, de most a nagyobb gond, hogy olyan jól elpakoltam biztonságos helyre, hogy most fogalmam sincs, hogy hol van. Hogy is volt, hogy idén összeszedettebb leszek? 🙂
  7. Fotokromatikus napszemcsi – a Salzon beszereztem egyet, az egyik legjobb beruházás volt. És csak egy kisebb vagyon.
  8. -5 kg. Hm, nem szeretném kommentálni :))) (de annyit hozzátennék, hogy jobb formában vagyok, mint húszas éveim elején)
  9. Hosszúhétvége – a legutóbbi snowboard után elememben vagyok, és annyi terv van, hogy most így jó. Azért a hosszúhétvége ellen nem fogok tiltakozni.
  10. A lánctányérfülbevaló – ezt is beszereztem, szintén a Salzon (kicsit költséges buli volt… :)), illetve van egy új, láncszemekből készült is. Azt majd holnap felavatom.

+1. Az első 10-ben végezni a Topmaratonokon: Done. Idénre merészebb terveim vannak, és már csak egy hónap van az első versenyig. Addig még sok hegyet kell megmászni, remélhetőleg az erdőbe is be lehet lassan tévedni.

Szóval na, most akkor menjünk lassan versenyezni 🙂

One year later

Most egy kicsit furán érzem magam, mert tegnap még nem volt egy éves a blog, ma pedig már több, mint egy éves. Mindenesetre most így egy perces néma csenddel emlékeznék meg arról, hogy legközelebb három év múlva lesz hivatalos blogszülinap.

Nem gondoltam, hogy ennyire kitartó leszek, sem  a bringázásban, sem a blogírásban, de élvezem mindkettőt.

Tehát boldog első #lanyabringan szülinapot kívánok mindenkinek, ma este meg is ünneplem egy kis edzéssel!