Annyi minden történt, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.

Szóval belecsapok, aztán majd lesz valahogyan. Szóval a hétköznapi back-to-görgő részben annyira sok izgalom nem volt, ellenben szombaton kimentem közel két órára a brutál szélbe. Mondjuk legalább meleg volt, élveztem az első tavaszi napsugarakat, meg hogy végre nem tévedtem el (annyira). Oké, kb. minden sarkon megálltam, hogy merre is kell menni, de így egész jó kis edzőkört raktam össze. Tele országútissal 🙂 Annyi szegmens van, hogy nem győzöm követni, viszont a helyezéseim, nos, van még hova erősödni.

Ez utóbbit bebizonyítandó, kitaláltuk, hogy vasárnap felmegyünk Pap-rétre, csak úgy szezonnyitónak, meg országútizni. Sipi persze monitval jött, de ő szereti a kihívást. Meg mint kiderült, mi is…

Szóval még Szentendréig jók voltunk, síkon azért lehet haladni, meg élveztem-szoktam az országútis életérzést. Igazából tetszik. Na jó, azért nem lesz belőlem outis, de imádom a formáját meg a könnyedségét.

Mindez addig volt kellemesen könnyed, míg szembe nem jött az emelkedő. Váltogatsz, váltogatsz, aztán csak váltogatnál, de rájössz, hogy ennyi volt, és a legkisebb áttétel is nagyobb, mint ami jól esik, akkor már nem annyira könnyű mosolyogva, 100-as fordulaton beszélgetni.

Tulajdonképpen büszke vagyok magamra, hogy kitekertem, pedig többször megfogalmazódott bennem, hogy bevágom a bokorba a bringát leszállok és feltűnés nélkül  úgy csinálok, mint aki kamáslit igazít, de végül győzött Peti edzésterve meg a jobbik énem, hogy mégiscsak vérciki az országútit tolni. Sipi útközben visszagurult hozzám, és megjegyezte, hogy nem az áttétel nagy, hanem én vagyok gyenge. Ott a pont. Richárd közben a dombtetőre érve rituálisan fel is áldozott egy banánt, bizonyítandó, hogy nem csak én akartam lefordulni a bringáról felfelé.

Egyébként meg lefelé is fontos tanulság, hogy ez bizony nem hidraulikus tárcsafék… Kapaszkodtam a kormányba rendesen, cserébe messze nem volt olyan félelmetes, mint gondoltam. Gyanítom, mert szép lassan gurultam lefelé, főleg, mert annyira nem élveztem az arcomba vágó sarkvidéki hideg levegőt.

Mondjuk azt meg jól megszívtuk, hogy sem a szentendrei lángosos nem volt nyitva, sem a kedvenc hambisunkban nem volt hely, pedig lassan mindhárman eljutottunk oda, hogy a bringákat fogjuk megrágcsálni, ha nem kapunk kaját.

Végül szerencsésen megoldódott ez is, és egyikünk sem pusztult éhen.

Viszont egyik szemem sír, a másik nevet: véget értek erre a szezonra a bringásfoci edzések. Tegnap volt az utolsó. Szomorú, mert a tehetségtelenséget leszámítva jól szórakoztunk, de vidám, mert ez azt jelenti, hogy végérvényesen jön a tavasz. Másrészt meg még pár hét átmeneti állapotba lépek, mert Áron megkért, hogy helyettesítsem Spinningen. Úgyhogy előkeresem a szöges ostort, és gyártok valami veretős zenét hozzá. Jó lesz 😉