Month: február 2017

Azt mondom állj

Annyi minden történt, hogy azt sem tudom, hol kezdjem.

Szóval belecsapok, aztán majd lesz valahogyan. Szóval a hétköznapi back-to-görgő részben annyira sok izgalom nem volt, ellenben szombaton kimentem közel két órára a brutál szélbe. Mondjuk legalább meleg volt, élveztem az első tavaszi napsugarakat, meg hogy végre nem tévedtem el (annyira). Oké, kb. minden sarkon megálltam, hogy merre is kell menni, de így egész jó kis edzőkört raktam össze. Tele országútissal 🙂 Annyi szegmens van, hogy nem győzöm követni, viszont a helyezéseim, nos, van még hova erősödni.

Ez utóbbit bebizonyítandó, kitaláltuk, hogy vasárnap felmegyünk Pap-rétre, csak úgy szezonnyitónak, meg országútizni. Sipi persze monitval jött, de ő szereti a kihívást. Meg mint kiderült, mi is…

Szóval még Szentendréig jók voltunk, síkon azért lehet haladni, meg élveztem-szoktam az országútis életérzést. Igazából tetszik. Na jó, azért nem lesz belőlem outis, de imádom a formáját meg a könnyedségét.

Mindez addig volt kellemesen könnyed, míg szembe nem jött az emelkedő. Váltogatsz, váltogatsz, aztán csak váltogatnál, de rájössz, hogy ennyi volt, és a legkisebb áttétel is nagyobb, mint ami jól esik, akkor már nem annyira könnyű mosolyogva, 100-as fordulaton beszélgetni.

Tulajdonképpen büszke vagyok magamra, hogy kitekertem, pedig többször megfogalmazódott bennem, hogy bevágom a bokorba a bringát leszállok és feltűnés nélkül  úgy csinálok, mint aki kamáslit igazít, de végül győzött Peti edzésterve meg a jobbik énem, hogy mégiscsak vérciki az országútit tolni. Sipi útközben visszagurult hozzám, és megjegyezte, hogy nem az áttétel nagy, hanem én vagyok gyenge. Ott a pont. Richárd közben a dombtetőre érve rituálisan fel is áldozott egy banánt, bizonyítandó, hogy nem csak én akartam lefordulni a bringáról felfelé.

Egyébként meg lefelé is fontos tanulság, hogy ez bizony nem hidraulikus tárcsafék… Kapaszkodtam a kormányba rendesen, cserébe messze nem volt olyan félelmetes, mint gondoltam. Gyanítom, mert szép lassan gurultam lefelé, főleg, mert annyira nem élveztem az arcomba vágó sarkvidéki hideg levegőt.

Mondjuk azt meg jól megszívtuk, hogy sem a szentendrei lángosos nem volt nyitva, sem a kedvenc hambisunkban nem volt hely, pedig lassan mindhárman eljutottunk oda, hogy a bringákat fogjuk megrágcsálni, ha nem kapunk kaját.

Végül szerencsésen megoldódott ez is, és egyikünk sem pusztult éhen.

Viszont egyik szemem sír, a másik nevet: véget értek erre a szezonra a bringásfoci edzések. Tegnap volt az utolsó. Szomorú, mert a tehetségtelenséget leszámítva jól szórakoztunk, de vidám, mert ez azt jelenti, hogy végérvényesen jön a tavasz. Másrészt meg még pár hét átmeneti állapotba lépek, mert Áron megkért, hogy helyettesítsem Spinningen. Úgyhogy előkeresem a szöges ostort, és gyártok valami veretős zenét hozzá. Jó lesz 😉

Lost and found

Jé, egy blog… Van itt még valaki? Hahóóóóó… 🙂

Szóval igen, kicsit eltűntem, de visszatérek szép lassan. Ahogy látom, lassan a tavasz is ideér, és úgy tűnik, hogy van rá remény, hogy elolvadjon az összes hó, kirügyezzenek a fák, meg újra megjelenjenek az odvas keltikék.

Aztán meg jövök egy élménybeszámolóval is, de tömören és röviden fergeteges snowboardozás van a hátunk mögött. Nagy elvárásokkal indultam neki a hétnek, és sikerült is hozni a szintet, egészen feltöltődve jöttem haza. Azért nem bánnám, ha a kert végében lenne egy olyan hegy, mint odakint, de hát mindent nem lehet. A srácoknak innen is köszi az utat, minden percét élveztem. Akkor is, amikor fogtam a fejem, hogy hova kerültem 🙂

Közben készül a versenynaptár is, hogy mikor hova kellene menni, szóval lassan beindulnak a mozgalmas hétvégék. Mert eddig jellemzően unatkoztam…

Lords of the boards

Csak beköszönni jöttem, mert holnap elhúzok öt napra a hegyekbe. Ami igazából csak három és fél, de felfelé kerekítek, mert öt napra le kell csatlakozzak az internetről. Dr. Sipi felírt nekem egy elvonókúrát, hogy ha már együtt vagyunk a csapattal, akkor megnyitja a szanatóriumot, és elveszi a telefonomat.

Szóval újabb extrém sport, hogy (újra) megtanítanak snowboardozni, ami remélem sikeresebb lesz, mint a legutóbbi próbálkozás, mert akkor csak esni tanultam meg.  Mindez négy éve volt, azóta már azt is elfelejtettem, hogy hogy néz ki a felvonó. Főleg azt, hogy hogy kell róla leszállni…

Mindenesetre ez a kis kikapcsolódás jót fog tenni, kiszakadni a hétköznapokból, és nem utolsó sorban a görgőt itthon hagyni 🙂

Na jót ne halljak, jövő héten beszámolok az újdonsült tudásomról!

 

…devil in my head

Hát most az van, hogy háttal nem kezdünk mondatot.

Akkor elkezdem szemből. (Ó, a humorom…)

TeHÁT (hehe, én még élvezem:))) elmaradt a vasárnapi beszámoló, mert fogtam magam és nekiálltam rajzfilmet nézni. Ennek örömére gyorsan el is aludtam, a blogírás meg jól elmaradt. Ha már itt tartunk, a nézzétek meg a Kubo és a varázshúrokat, nagyon cuki.

Ezzel SZEMBEN, végre boldogság, hogy kint lehettem mindkét nap: szombaton egyedül mentem Szentendrére, amivel alapvetően nem is lett volna baj, ha hazafelé nem a rövidebb utat választom, ami bizony még le volt fagyva. Namost értem én, hogy mtb, de attól még a tükörjégen a terepgumi sem mindenható, így sikerült úgy egy kilométernyi jégen átevickélni hiba nélkül, majd az utolsó két méteren kicsúszott alólam a járgány. Eredmény: lila térdek, meg egy kis pukli rajta. (Apa, kezdődik…)

Szerencsére vasárnapra már csak a fájdalom és a lilaság maradt, pukli nélkül, így Sipivel mehettünk egy nagyobb kört, fel a János-hegyre. Persze csak aszfalton, mert nem kísértem a sorsom a végigjegesedett ösvényeken. Viszont a váltómmal végig volt valami bajság, aminek az lett az eredménye, hogy a legmeredekebb részen kicsit sikerült túlváltani, és beesett a láncom a tányér mögé. Dr. Sipi segítségével sikerült helyrerakni, de az tutiszáz, hogy egyedül ezt nem tudtam volna megoldani, mert be is szorult.

Nade sikeresen felértünk a hegyre, és a jól megérdemelt rétes-forraltbor kombó után már csak le kellett gurulni. Ezzel meg pont az volt a gond, hogy míg felfelé sok volt a ruha, lefelé kevés. Cserébe a biztonság kedvéért azért úgy száz méternyi földúttal sikerült rendesen összesározni magunkat, csak hogy érezzük, mi vár ránk idén.

Szóval tulajdonképpen most látom, hogy igazából semmi izgalom nem történt, a megszokott uncsi hétvégén túl, leszámítva, hogy már motosz bennem, hogy mikor lehet terepre menni. Mondjuk most is lehet, csak nem tesz jót a technikának, illetve a testi épségemnek sem. Egyébként meg tél van, szóval most az télzáró board jön, addig még legyen is hideg. Majd utána már olvadhat 🙂

One step further

Mondják, hogy az elefántot is meg lehet enni, csak apró falatokban. Szóval most választottam magamnak egy jól megtermett elefántbikát, amit elkezdtem rágcsálni, de azért néha eszembe jut, hogy nem is vagyok olyan önző, szívesen adnék belőle másnak is…

Ellenben ma végre van pihenőnapom, sőt még az is megtörténhet, hogy lánynak öltözöm (mostanában ez egész gyakran előfordul, gyanús, hogy csak azért, mert szezon előtt vagyunk), mert este színházba megyünk a lányokkal.

A szomorú az, hogy ha kinézek az ablakon, valahogy nem kapok kedvet hozzá, hogy kitegyem a lábam, márpedig a hétvégén valamit muszáj lesz csináljak magammal, mert ezt a szobabicikli dolgot kezdem elég nehezen viselni. Mondjuk az outi továbbra is csak állványra szerelve működik, de hát a Traktort is meg kell mozgatni, mert még a végén megsértődik. Jut eszembe, el is kéne vinnem a szervizbe lassan egy pre-szezon szerelésre. Sor, lánc, fékbetétek, teló átnézés = egy vagyon. Inkább bele sem gondolok…

Szóval akkor megyek és rágcsálok még egy kicsit.

I want more

A lassan megszokott vasárnap esti élménybeszámoló következik:

Péntekre tettük a focit, és megint sikerült szintet lépjek! Lehet kicsit pihentebb voltam, mint legutóbb, de most megint új dologra éreztem rá. Kicsit elment tőle a kedvem az utóbbi időben, de most a sikerélmény kicsit visszarántott,  most újra van kedvem gyakorolni.

Szombaton egész nap rohangáltam, így csak a görgőzésre maradt idő. Összesen 1:15 volt a penzum, de ezzel most megküzdöttem: tavaly óta vártam, hogy na mikor nyerek egylábas tekerést (mert ennyi eszem van, hogy szeretem, ha fáj..). És igen, eljött ez a nap is! Röviden összefoglalva mocskosmód fárasztó, és mint kiderült, egyáltalán nem egyenletes a pedálfordulatom (mondjuk annyira ez nem lepett meg), szóval van mit gyakorolni.

Aztán megint sikerült jó kemény három órát aludni (eltársasoztuk az időt, aztán persze az alvás rovására ment), de legalább a házimunkán kora reggel túlestem. Sőt, társadalmi munkában a közös tereket is feltakarítottam, szóval most aztán senki nem szólhat egy szót sem.

Ellenben ezt a gyönyörű időt muszáj volt kihasználni, hiába voltam nagyon fáradt, úgy voltam, hogy ki tudja, mikor tudok legközelebb kiszabadulni. Mivel az outin a hometraininer gumi van, így nem volt más választásom, minthogy a Traktort mozgassam át kicsit – végtelenül jó döntésnek bizonyult így utólag…

Tehát kitaláltam, hogy csak egy rövidet megyek, irány át a hídon Szentendre felé, aztán majd jutok, ameddig, és vissza. Aha, csak az út úgy elbújt, hogy kikötöttem a dunakeszi Auchannál, és álltam tanácstalanul, hogy most merre. Megnéztem a térképen: körforgalom, utolsó kijárat, át Dunakeszi végén, és ki a  híd alá. Ahhha, hogy ott nincs út! Vagyis volt régen valami hasonló, de azóta elmúlt. Próbáltam kerülgetni az árkokat, de hát három perc alatt néztem ki úgy, mint egy jobb Szilvás után… Itt már jól szórakoztam magamon, hogy hozom a formám, nem elég, hogy eltévedek, de sikerül térdig sárban végezni. Mindenesetre a jó hír az volt, hogy végül megtaláltam a feljáratot a hídra, és csak átjutottam rajta, közben meg élveztem a napsütést, és hogy nem vagyok rögzítve egy állványra, nagyon jó volt. Amíg át nem értem, és ki nem derült, hogy Budakalászon is áll a víz… Szóval egy erőteljes alvázmosás után inkább visszafordultam, immáron csurom vizesen.

A hazaút egy fokkal könnyebb volt, megtaláltam a szétszórt kenyérmorzsákat, de ha még nem lettem volna eléggé vizes, találtam egy tavat a bringaúton. Mivel nem tudtam megkerülni, muszáj volt átgázoljak rajta. Súgok, nyári cipő, kamásli nélkül, mert ugye meleg van, és a kabátom háta szellőzik… Áh, nem ázott át mindenem…

Tehát egy és egy negyed óra alatt sikerült rommá áztassam magam, és ennek ellenére vigyorogtam, mint a hülyegyerek, hogy végre odakint lehettem. (Mellesleg szombat estére egészen jól sikerült lánynak öltözzek, na most kompenzáltam. Az imént mostam ki a hajamból a sarat…)

Most bőszen bízom benne, hogy jövő héten sem fognak dolgok esni az égből, és kicsit messzebbre jutok kevesebb vízzel a testrészeimen…

 

It’s a fine day

 

Nem tudom, hogy észrevette-e már valaki, de a legtöbb bejegyzés címe valamilyen zenéhez kapcsolódik (ami épp aktuálisan beakad a fejembe, és nem bírom kiűzni onnan) A mai cím az alábbi klasszikus alapján jutott eszembe, amivel kapcsolatban igyekszem nem belegondolni, hogy az ifjúságom zenéje már retronak számít:

Tehát a ma reggel úgy indult, hogy a helyi egyensúlygyakorlatba belebuktam, és hiába volt rajtam túrabakancs, sikerült elnyalni a jégen. Úgyhogy most itt ülök vizes nadrágban, és igyekszem relatív keveset mozogni, mert az meg az izomláz miatt fáj 🙂

Nade, mint tudjuk az izomláz a barátom, úgyhogy kiélvezem, hogy alig bírom felemelni a karom, és próbálok keveset nevetni.

Igazából új kondi edzést kaptam, aztán azért nyekergek, mert azt hittem kemény vagyok, de az első 4×1 perc plank+lebegőülés után kiderült, hogy lassan nem kapok levegőt, úgyhogy inkább összesem. Rátoltunk egy párszázezer guggolást és kitörést, majd a szoba sarkába való leroskadást. Már tegnap este sejtettem, hogy baj lesz, hát most érzem is.

Ma meg ülök vissza a görgőre, szinte már hiányzik (nem). Illetve ahogy most becsúszkáltam a munkahelyemre, azon gondolkoztam, hogy idén nagyon sokat nem fogok terepre menni (vagy sáros leszek), mert ez a sok nedv, ami most jég formájában áll a hegyen, az bizony sosem szárad ki. Ennek értelmében lassan elkezdek lélekben készülni a Szívásvárad maratonra, mert az biztosan nem lesz száraz idén (kétszer egymás után nem lehet ekkora szerencsénk). Viszont, hogy álljunk pozitívan a dolgokhoz, tavaly úgy nagyjából sikerült elkerüljem, de idén már tényleg nem úszhatom meg, és meg kell tanuljak sárban közlekedni. Állítólag, ha elég gyorsan mész, kicsapja a kerék a sarat és nem csúszik…