Ismét vasárnap este, ideje beszámolni a hétvégéről.

Szombaton felnyergeltem Sipi görgőjét, majd megint  rájöttem, hogy

  1. Valamit újfent rosszul raktam össze (háromból három…), mert most ugyan nincs fura hangja, de nem is ér hozzá a kerék a görgőfelülethez. Oké, egy negyed óra tanácstalan fejvakarás és csavar csavargatás után rájöttem a hiba nyitjára, és megoldottam.
  2. Odakint verőfényes napsütés van, a téli ruházatom meg a kislakásban pihen a szekrényben. Mert azt ott kell tartani, nem ott, ahol a bringát is. Ülj le egyes. Meg is érdemeltem, hogy a teraszajtóban görgőzzek és nézzem, hogy hova nem megyek.

Közben Sipivel és Richárddal egyeztettünk, hogy nem annyira tesz jót a görgőzés a gumim futófelületének, úgyhogy jó lenne valami céleszközt ráapplikálni. Tehát feladat: szedjem ki a hátsó kereket. Igazából, ha rombolni kell, abban nagyon jó vagyok, szóval úgy voltam, hogy kifelé csak kijön valahogy, ez mégsem agysebészet. Sikerült kiszedni, és alig lettem olajos. Elvágtattunk a Decathlonba venni home trainer külsőt és pár nélkülözhetetlen dolgot (például most már van saját láncolajom, többet nem fogok nyikorogni), és Ricsi volt olyan tündérbogár, hogy kisebb anyázásokkal kísérve ki is cserélte a külsőmet. A kihívás része abban volt, hogy vajon egyedül vissza tudom-e rakni a kereket a helyére. És igen! Segítség nélkül sikerült elsőre visszahelyezni, és a jelek szerint minden alkatrész a helyére került. Elképesztően büszke vagyok magamra. 🙂

Az új piros hometrainier kerék. És a háttérben színben harmonizáló csetreszt rejtettünk el.

Miután napok óta nem bírom kiverni a fejemből, hogy nekem fel kell menni valami hegyre és onnan le kell jönnöm, valamint a Traktort megjáratni, mert lassan nem is ismer meg, Ricsi, mint egyetlen elérhető csordatag elvitt arcon pörögni. Vasárnap délben -egy picikét ugyan körülményesen- de sikerült elinduljunk fel János-hegy – Normafa felé, és majd valahogy le. Őrülten csodálkoztam, hogy nem akartam már az Árnyas úton lefordulni a bringáról (megjegyzem szegmensek alapján nagyjából úgy ment, mint tavaly augusztusban. Ahogy Ricsi mondaná, idén odabaxunk.).  Utána fent az aszfalton léptünk csak be a télbe. Szeretem az ilyen havas részeket, ezek még nem csúsznak (annyira). Azért amikor elindultunk lefelé, átgondoltam az életem, és csak elővett a pánik. Fogalmam sincs mi történt, nem csúszott jobban, mint előtte, nem mentem gyorsan, de hirtelen kétségeim támadtak, hogy innen én élve lejutok. Aztán pár méter után összeszedtem magam, és úgy voltam, hogy fent nem maradhatok, inkább megyek és majd lesz valahogy. Szerencsére már a nyári edzéseknek hála, van annyi gyakorlatom, hogy ne ijedjek meg mindentől, így ez a pánikroham is gyorsan elmúlt. Onnantól meg élveztem a lejtőket. Amíg el nem tévedtünk, mert akkor meg felfelé kellett menni 🙂 Itt volt egy pont, ahol már nagyon elég volt, mert felfelé tükörjégen nem annyira könnyű haladni. Ahogy láttam, szárazon kitekertem volna, de így inkább a Superman pózt választottam.

Ez a hó dolog tényleg tetszik, ahol fent még elég hó volt, és elfedte a köveket, jobban mertem jönni, mint szárazon. Végülis nem láttam, hogy hol fogok megbotlani, és ahogy bebizonyosodott, sehol. Innen ismerős volt a környék, szépen lejutottunk a civilizációba, hogy aztán átcsatlakozzunk az utolsó szakaszra: van egy lépcső (segítsetek, hogy ez melyik, mert csak azt tudom, hogy köves – lépcső – kanyar- kisvasút – köves – vége. Valahol Hűvösvölgy felé), ami teljes terjedelmében jégbe borult. Gyakorlatilag a gyalog is esélytelen kategória, de Ricsi kemény, ő megmutatta hogyan kell. Csúszva… Én fentről néztem és röhögtem, éppen addig, míg leesett, hogy itt bizony nekem is le kell jutni valahogyan. Kis kerülővel megoldottam, de innentől már nem volt olyan vidám.

Traktor a hóban <3

Lassan jön a csattanó (szó szerint…), az utolsó szakaszon aztán tényleg végig jég, egy kicsi hó borítás se volt, hogy legalább néhol tapadjon. Valahogy azért haladtunk, de egyszercsak azt vettem észre, hogy ülök a földön, és csúszok. De métereken át, és nem tudtam, hogy hol fogok megállni… Nem estem nagyot, már számítottam is rá, úgyhogy nagyon nem lepett meg. Felkászálódtam, kerestem egy kevésbé jeges foltot, ahol vissza tudok ülni, majd 20 méter után Ricsi is utánamcsinálta. Innentől már az út szélén mentünk, de kínlódás volt. Ezt a részt kihagytam volna az életemből, pedig a nagy része kifejezetten élvezetes volt.

Nem gondoltam, hogy januárban, jégben, fagyban, hóban én ennyire élvezni fogom a bringázást…

Mindenesetre kellett ez a kis töltődés, és a kirándulás utáni húsleves anyukámnál 🙂