Month: január 2017

Life goes on

Hú, hol is kezdjem. Nehéz napokon vagyunk túl, de hát az élet nem áll meg, megyünk tovább.

Közben a hétvégét persze a görgőn töltöttem (lassan belejövök, utoljára már hibapont nélkül összeraktam), és a ma estét is ott fogom tölteni. Lassan tényleg szobabiciklis lesz belőlem, merthátugye kispályás vagyok Sipihez képest, aki amint leszállt a buszról egy hét snowboard után, már ment is a hegyre. De hát aki A távra készül, annak muszáj csinálni… 🙂

Mindenesetre most ez csak ilyen élek-itt vagyok-csinálom a hétköznapokat bejegyzés, aztán majd remélem lassan valami vidámról is beszámolhatok.

Juteszembe a vidámságról, hétvégén lesz a váci cyclocross, amin pont nem fogok elindulni, mert tavalyról olyan csodás élményeim vannak, hogy a hideg ráz, ha rágondolok. Vikinek drukkolok, nem hiszem, hogy lesz kérdés a helyezését illetően!

Úgyhogy még 28 nap tavaszig. Az már mindjárt itt van. Ugye?

…és ígérem, nincs benne mustár!

 

Black

Teljesen offtopic leszek és egy cseppet sem vidám..

Nem találom a szavakat. Egy régi ismerős. Nem volt közeli, nem tartottuk a kapcsolatot, csak Facebookon láttam. Egy pár posztból lett gyanús, hogy valami történt. Eszembe jutott egy ezer évvel ezelőtti pókerparti. Tulajdonképpen tőlük tanultam meg játszani. Ha jól körülnézek, még megvannak a képek. Aztán írtak rám közös ismerősök, hogy hallottam-e. Ma kiderült, hogy nem élte túl. Nem vagyok túl jó passzban, de ez most nagyon megrázott.

Részvétem az egész családnak és a barátoknak.

 

Can’t get you out my head

Ismét vasárnap este, ideje beszámolni a hétvégéről.

Szombaton felnyergeltem Sipi görgőjét, majd megint  rájöttem, hogy

  1. Valamit újfent rosszul raktam össze (háromból három…), mert most ugyan nincs fura hangja, de nem is ér hozzá a kerék a görgőfelülethez. Oké, egy negyed óra tanácstalan fejvakarás és csavar csavargatás után rájöttem a hiba nyitjára, és megoldottam.
  2. Odakint verőfényes napsütés van, a téli ruházatom meg a kislakásban pihen a szekrényben. Mert azt ott kell tartani, nem ott, ahol a bringát is. Ülj le egyes. Meg is érdemeltem, hogy a teraszajtóban görgőzzek és nézzem, hogy hova nem megyek.

Közben Sipivel és Richárddal egyeztettünk, hogy nem annyira tesz jót a görgőzés a gumim futófelületének, úgyhogy jó lenne valami céleszközt ráapplikálni. Tehát feladat: szedjem ki a hátsó kereket. Igazából, ha rombolni kell, abban nagyon jó vagyok, szóval úgy voltam, hogy kifelé csak kijön valahogy, ez mégsem agysebészet. Sikerült kiszedni, és alig lettem olajos. Elvágtattunk a Decathlonba venni home trainer külsőt és pár nélkülözhetetlen dolgot (például most már van saját láncolajom, többet nem fogok nyikorogni), és Ricsi volt olyan tündérbogár, hogy kisebb anyázásokkal kísérve ki is cserélte a külsőmet. A kihívás része abban volt, hogy vajon egyedül vissza tudom-e rakni a kereket a helyére. És igen! Segítség nélkül sikerült elsőre visszahelyezni, és a jelek szerint minden alkatrész a helyére került. Elképesztően büszke vagyok magamra. 🙂

Az új piros hometrainier kerék. És a háttérben színben harmonizáló csetreszt rejtettünk el.

Miután napok óta nem bírom kiverni a fejemből, hogy nekem fel kell menni valami hegyre és onnan le kell jönnöm, valamint a Traktort megjáratni, mert lassan nem is ismer meg, Ricsi, mint egyetlen elérhető csordatag elvitt arcon pörögni. Vasárnap délben -egy picikét ugyan körülményesen- de sikerült elinduljunk fel János-hegy – Normafa felé, és majd valahogy le. Őrülten csodálkoztam, hogy nem akartam már az Árnyas úton lefordulni a bringáról (megjegyzem szegmensek alapján nagyjából úgy ment, mint tavaly augusztusban. Ahogy Ricsi mondaná, idén odabaxunk.).  Utána fent az aszfalton léptünk csak be a télbe. Szeretem az ilyen havas részeket, ezek még nem csúsznak (annyira). Azért amikor elindultunk lefelé, átgondoltam az életem, és csak elővett a pánik. Fogalmam sincs mi történt, nem csúszott jobban, mint előtte, nem mentem gyorsan, de hirtelen kétségeim támadtak, hogy innen én élve lejutok. Aztán pár méter után összeszedtem magam, és úgy voltam, hogy fent nem maradhatok, inkább megyek és majd lesz valahogy. Szerencsére már a nyári edzéseknek hála, van annyi gyakorlatom, hogy ne ijedjek meg mindentől, így ez a pánikroham is gyorsan elmúlt. Onnantól meg élveztem a lejtőket. Amíg el nem tévedtünk, mert akkor meg felfelé kellett menni 🙂 Itt volt egy pont, ahol már nagyon elég volt, mert felfelé tükörjégen nem annyira könnyű haladni. Ahogy láttam, szárazon kitekertem volna, de így inkább a Superman pózt választottam.

Ez a hó dolog tényleg tetszik, ahol fent még elég hó volt, és elfedte a köveket, jobban mertem jönni, mint szárazon. Végülis nem láttam, hogy hol fogok megbotlani, és ahogy bebizonyosodott, sehol. Innen ismerős volt a környék, szépen lejutottunk a civilizációba, hogy aztán átcsatlakozzunk az utolsó szakaszra: van egy lépcső (segítsetek, hogy ez melyik, mert csak azt tudom, hogy köves – lépcső – kanyar- kisvasút – köves – vége. Valahol Hűvösvölgy felé), ami teljes terjedelmében jégbe borult. Gyakorlatilag a gyalog is esélytelen kategória, de Ricsi kemény, ő megmutatta hogyan kell. Csúszva… Én fentről néztem és röhögtem, éppen addig, míg leesett, hogy itt bizony nekem is le kell jutni valahogyan. Kis kerülővel megoldottam, de innentől már nem volt olyan vidám.

Traktor a hóban <3

Lassan jön a csattanó (szó szerint…), az utolsó szakaszon aztán tényleg végig jég, egy kicsi hó borítás se volt, hogy legalább néhol tapadjon. Valahogy azért haladtunk, de egyszercsak azt vettem észre, hogy ülök a földön, és csúszok. De métereken át, és nem tudtam, hogy hol fogok megállni… Nem estem nagyot, már számítottam is rá, úgyhogy nagyon nem lepett meg. Felkászálódtam, kerestem egy kevésbé jeges foltot, ahol vissza tudok ülni, majd 20 méter után Ricsi is utánamcsinálta. Innentől már az út szélén mentünk, de kínlódás volt. Ezt a részt kihagytam volna az életemből, pedig a nagy része kifejezetten élvezetes volt.

Nem gondoltam, hogy januárban, jégben, fagyban, hóban én ennyire élvezni fogom a bringázást…

Mindenesetre kellett ez a kis töltődés, és a kirándulás utáni húsleves anyukámnál 🙂

Nincs itt kérem semmi látnivaló

Azt mindig is tudtam, hogy a január nem az én hónapom, mindig nagyon megvisel a tél. Ilyenkor a sötétség és a hideg valahogy az agyamra megy, és gyakorlatilag elviselhetetlen sündisznó leszek.

Most épp keresek egy barlangot, ahol meghúzhatom magam (és befér a két bringám meg egy görgő :)), és mondjuk úgy február közepéig aludnék. Ott is csak a snowboardozás meg a szülinapom miatt kelnék fel, utána alszom tovább tavaszig….

Szóval most ez ilyen lelki élet jellegű bejegyzés, mert az edzés a szokásos görgőzés-szobakondi-bringásfoci háromszögben merül ki, az meg nem olyan izgalmas.

Tehát a kis lelkem nincs a helyzet magaslatán, de végülis a felhők felett mindig süt a nap, meg minden nap egy lépéssel közelebb kerülsz az álmaidhoz, és egyéb Coleho-i magasságok. Akik meg itt vannak körülöttem, azoknak köszi a kitartást, megértést, segítséget, már nincs sok hátra és jön a tavasz! 😀

Illetve két új fogadalom került fel a listára:

  •  Megtanulom befogni a számat, és előbb gondolkozni, csak utána beszélni
  • TÜRELEM. TÜRELEM. TÜRELEM. Úgy értem, hogy életem több területén is kiderült, hogy előbbre leszek, ha kicsit türelmesebben állok a világhoz. Úgy tűnik az univerzum idei tanítása ez lesz, hogy próbáljak meg nyugton maradni, és majd minden el fog rendeződni, akkor is ha nem rohanok sehova. (Oravecz Coelho ma nem hagy békén: az elefántot is meg lehet enni, csak apró falatonként. Lassan befejezem az önsegítő kört.)

Mindenesetre most arra számolok vissza, hogy egy hónap múlva már a havas hegyekben fogom (nem) összetörni magam szezon előtt. Vagy nem nagyon. Pár kék folt azért belefér, anélkül nem is jövök haza 🙂

Addig még sok görgőzés folyik le a Dunán, például a tegnapi másfél óra egész jól helyretett. Annyira, hogy ma folytatom is…

Those will be the best memories

Komolyan csak kapkodom a fejem, hogy már megint vasárnap este 10 óra van, és megint nem alszom és megint elszaladt a hétvége.

Szóval ott tartottam, hogy a múlt héten Peti irányba rakott, és szételemezte a teljesítménydiagnosztikámat, aminek az az eredménye, hogy csomó dologban kell fejlődjek. Tehát idén sem fog hagyni unatkozni. Majd mesélek róla okosságokat, ha megkaptam írásban is az ítéletet. Fellebbezésnek helye nincs.

Péntek esti programnak be is jelentkeztem Sipi edzőtermébe, ahol én lenyomtam a másfél órás görgős session-ömet, miközben a hátam mögött pingponglabdával dobáltak vérre menő félpályás pingpongmeccs zajlott. Mikor végre lekászálódtam, és büszkén feküdtem a földön, hogy ezt az edzést is túléltem, megérkezett Ricsi is, és egy egészen komoly asztalitenisz mérkőzést bonyolítottunk le.

Mivel másnapra igényeltem egy teljes pihenőt, végre volt időm beiktatni egy két órás délutáni alvást. Komolyan mondom, a kotyogós kávéfőző után a második legjobb találmány a délutáni szundi, kár, hogy hétköznap nem néznék jó szemmel az irodában.

A bajok csak itt kezdődtek… Estére beterveztünk egy kisebb elhajlást, miszerint belevetjük magunkat a budapesti éjszakába. Mindezt én úgy terveztem, hogy kicsit iszogatunk, valami közepesen vállalhatatlan helyen rájövök, hogy ismét nem az én zeném szól, és némi viháncolás után legkésőbb éjjel kettőkor már ágyban leszek. Ehelyett sikerült kikötni egy közepesen vállalhatatlan helyen, ahol rájöttem, hogy ismét nem az én zeném szól, de ez egy cseppet sem érdekel, és némi viháncolás után reggel hétkor sikerült hazaérni. Igazából az utóbbi évek legjobb bulija lett belőle, szóval köszi srácok 🙂

Ezzel csak annyi probléma adódott, hogy másfél órával a hazaérkezésem után fel is ébredtem… Annyit segítek, hogy másfél óra alvás után nem vagyok dekoratív, ellenben edzésnap lévén muszáj volt lenyomjam a szobakondit. Csodák csodája még jól is esett, pedig erőteljes kétségekkel álltam neki, hogy ez most nekem nagyon fog fájni.

Most viszont ülök egy ágon, egy szép hosszú ágon, akarom mondani ülök az ágyamon, és várom, hogy elaludjak, de ehelyett blogot írok, mert nem jön álom a szememre (ótejóégennélnincslejjebb). Bizton állíthatom, hogy csodás hétfő vár rám, és a bringásfocin is kiemelkedő teljesítményt fogok nyújtani kialvatlanul…

Újévi fogadalmak – frissítve

Ugyan lassan egy fél hónap már eltelt az újév óta, de még lógok egy bejegyzéssel az idei tervekről, fogadalmakról.

Szóval az első és legfontosabb, ami nem is fogadalom igazán: az utóbbi néhány hétben többször kaptam visszajelzést (olyantól is, aki alig ismer), hogy negatívan látom magam a kis világomban. Szóval elsődleges cél (persze a világbéke után), hogy helyre tegyem a képességeimet, és lássam, hogy honnan indultam és hová megyek. (Mondjuk ez utóbbiról sokszor halvány ötletem sincs, de majd azért csak sikerül irányba állni. Létezik vajon ilyen GPS? :)) Elégedett lehetek: fogalmam sincs, honnan volt lelkierőm visszaülni a bringára és nulláról végigcsinálni a tavalyi évet, egészen sikeresen. Ahányszor elmegyek a Liget mellett, mindig eszembe jut, amikor álltam a szédületes 2 m szintet tartalmazó domb tetején a pánikkal, hogy itt fogok meghalni, ha le kell menjek. Nem tudom, mi mozgatott, amikor újra felültem, és újra  nekikezdtem az egésznek. Szóval igen, baromi büszke vagyok rá, hogy eljutottam ide.

Ennek fényében pedig a másik fogadalom/cél a fejlődés: oké, most már elhiszem, hogy jobban bringázok, mint az átlag, de még bőven van hova fejlődni: a maratonokat tekintve nem annyira kérdés, hogy nem is a technikás részek a nehezek nekem, hanem a gyorsaság. Tehát gyakorolni kell, hogy merjem engedni neki ott, ahol nem is kell gondolkozni. Pl. Szilvás vége. Csak ahogy a csövön kifér. Ezt csak szokni kell, alakul majd. Nyilván már most erősebb vagyok, mint tavaly ilyenkor, sőt mint tavaly tavasszal, és erre pont jól rá lehet építeni a többit.

Sipi mester megmondta a frankót, ennél jobb tanácsot még nem kaptam. Richárd pedig előrukkolt a dizjánnal. Nos, nincs több hozzáfűznivalóm, tegyétek magatokévá a mondanivalót. 🙂

A továbbiak a szokásosak:

  • összeszedettebb leszek (igen jól megy: elhagytam az pulzusmérőmhöz tartozó átalakítót… Van tippem, hogy hol lehet, de ha nem, akkor kétségbeesek)
  • rendszeresen szedek vitamint (a munkahelyemen a polcon van: így ha látom, legtöbbször be is szedem)
  • többet alszom (és most hangosan nevetek, hát persze)
  • megtanulok szabadgörgőzni (egyrészt mert jól néz ki, másrészt meg hasznos lehet versenyek előtt. Természetesen a tanulás folyamatát rögzítjük.)
  • nem nyomom le a szokásos hisztit versenyek előtt (kezeket fel, aki elhiszi :))
  • idén is elmegyek egy olyan országba, ahol még nem jártam (ez kb. minden évre igaz fogadalom/cél, de még annyi olyan hely van, amit nem láttam…)
  • több időt töltök saját magammal (ez most rém hülyén hangzik, a következő bejegyzés meg a Kiskegyed horoszkóp rovata lesz. De igazából csak arra próbálok célozni, hogy vannak még hiányosságaim, amiken sürgősen javítani kell a saját, és közvetlen környezetem lelki békéje érdekében.)
  • legalább egyszer dobogón fogok állni idén is (és nem azért, mert a rajt előtt odaszaladtam, mielőtt a biztonsági őrök elvezettek volna, hanem mert kiérdemeltem)

Úgy nagyjából ennyi, még útközben biztos jut eszembe pár gondolat, aztán majd hozzácsapom. Most még kéne ide valami felettébb motiváló kép vagy video, az úgy adná:

Na tessék, találtam. És ezzel szórakozom ahelyett, hogy aludnék. Neszenekedfogadalom 🙂

Movin’ so fast

Lassan kezd vérciki lenni, hogy január közepe van, és nullán áll a Strava számlálója. A következő az lesz, hogy megszólnak a faluba’ a vénasszonyok, hogy nézd már a bringáslányt, nagy a szája, aztán nem megy sehova. Pedig esküszöm készülök a szezonra, csak mondjuk a görgőzést feltenni kicsit indokolatlannak érzem, végülis azlatt viszonylag minimális a megtett km. Meg amúgy is, szobabiciklizésben semmi izgalmas nincs (kivéve, ha nem rögzíted a tengelyt a görgőre, akkor jön a mentő, meg szirénáznak, de nem tesz jót a karrieremnek. Maximum az instagram profilomon lesz nagyobb forgalom, a begipszelt testrészeimmel :))

Na szóval a lényeg, hogy most már aztán véget érhetnének a nagyonmínuszok, mert a kicsitmínuszban még simán kimegyek, de ha az ajtóban már elér a fagyhalál, akkor nem vagyok előbbre. Főleg amikor eszembe jut Sipi megjegyzése, hogy a kóbor kutyák fogják a fagyott tetemünket nyalogatni az erdőben. Motiváló na.

 

Ladies obsession

Hát ez a hétvége pontosan egy villanás volt…

Péntek estére tettük át az idei első focit, amire gyenge kezdés után erős visszaesés volt jellemző. Egyikünknek sem ment jól, és valahogy mintha ezen a szinten megrekedtünk volna. Mindegy, majd legközelebb jobb lesz. Monjduk a mai session-t pont tervezem ellógni, és helyette filmet nézni egy üveg nutellával lenyomni az előírt szobakondit.

A hétvégére visszatérve, sikerült igazi lányos programot válasszak, kivételesen a szó szoros értelmében: szombatra Malvin keresett egy alanyt portréfotózásra, és mivel én meg szeretek szerepelni (ugyan, ki gondolta volna… :)), valamint pont ráértem szombat délután, felmentünk a Normafára egy pár képet csinálni. Halkan jegyzem meg, hogy napközben is mínusztizen fokok repkedtek, úgyhogy hamar az arcomra fagyott a mosoly, de nagyon élveztem. Cserébe olyan képek készültek, hogy el sem hiszem, hogy én vagyok rajtuk… Nekem nagyon tetszenek, köszi Kata! Illetve hosszútávon megegyeztünk, hogy majd csinál bringás képeket is, ha kicsit jobb lesz az idő, és mondjuk nem fagy rá az ujja az exponáló gombra.

Ez itt én vagyok, amikor épp nem bringázom. A képet Malvin készítette 🙂

A szombat estét a sport jegyében töltöttük, és egy rövid ping-pong bajnokság után leültünk Ki nevet a végén-t játszani. Innen is üzenem a résztvevőknek, hogy aki kartellezik, nem kap sütit legközelebb!!

Mivel szombaton nem sikerült elérni a kritikus hideget, vasárnapra jó ötletnek tűnt megnézni a Cyclocross OB elit futamát. Azt sajnálom, hogy a lányokat nem láttam, mert Vikit megnéztem volna, de majd legközelebb 🙂 A helyszín az előző napi fotózás nyomán eléggé megragadott, mert a munkagépeken kívül a romos gyárépületekhez is van egy megmagyarázhatalan vonzódásom. Akár itt is készülhetnek majd képek úgy tavasz táján. Azért az öltözködés nem volt könnyű, egy Michelin baba hozzám képest karcsú balerina, mindent felvettem, amit csak találtam. Így viszont nem fáztam (annyira), és szó nélkül kibírtam az egy órás futamot. Gratulálok a résztvevőknek, ők az igazán kemények!

Itt jött a nap csúcspontja, nem tudtam tovább halogatni, és meg kellett csinálnom a kiírt görgőzést, úgyhogy a délután hátralevő részét a bringán töltöttem… Egyébként a lehetőségekhez képest nem volt olyan rossz, csak azon gondolkoztam a max sprintek közben, hogy vajon megfelelően van-e rögzítve a bringa, vagy lendületből fogok átrepülni a szemben lévő üvegajtón… Végül szerencsésen megúsztam (különben hogy írtam volna meg ezt a bejegyzést ugye).

Szóval most már megint hétfő van, és még mindig nagyon hideg. Nem lehetne, hogy kicsit feljebb csavarjuk a fűtést odakint?

 

Endless summer

Ó, hát hogyne. Ma reggel a parkolótól az irodáig (~ 200 m) terveztem megfagyni. Elképesztő hideg van, és én meg hisztizek. Na nem mintha az segítene rajta.* Viszont azt már apró sikernek könyvelem el, hogy a kocsi ajtaja nem fagyott be, és minden probléma nélkül el is indult. Kicsinek is örülni kell jelen körülmények között 🙂

Valamint a mai napom már jobban indult, mint a héten bármelyik: három napja arra kelek, hogy oké, megint elfelejtettem tejet venni, megint nem lesz kávé. De ma! Végre a megszokott mederbe tereltem az életem, és a kis kávémmal a kezemben ültem az ágyon, és próbáltam feldolgozni, hogy ma is fel kell kelni. Helyreállt a világ rendje.

Mellesleg, ha már tulajdonképpen a bringázásról szól a blog, jelezném, hogy két napja nem szakadok le a szobabicikliről. A tegnapi felettébb változatos edzésemet eléggé kínlódva csináltam végig (szép egyenletes endurance. Szigorúan monoton, és nem nő.) De legalább csak másfél óra. Mondjuk lehet, hogy nem segített sokat a három óra alvás, amit abszolválni tudtam,

Ellenben kiscsirke vagyok, és nem merek a hétvégén kimenni tekerni. Hiába győzködöm magam, ebből nem lesz szabadtéri edzés…. Még a kirándulás is veszélybe került… 🙁

Egyébként pedig közeleg a szülinapom (téli gyerek hogy fázhat ennyire???) és az alábbi költeményt néztem ki magamnak. Kevés ennél megfelelőbbet tudok elképzelni jelenleg:

Búslakodó – téli verzió

*Ugye már említettem, hogy nem bírom a hideget? Ráadásul most ez most ez itt így ez valami überbrutál. Hát nem találom a szavakat!!! – 10 fok napközben? Hát ne viccelődjünk, kérem szépen, ez cseppet sem humoros! Lefagynak a virgácsaim!

 

What doesn’t kill you

Na most így január elején magamévá teszem az ami nem öl meg, erősebbé tesz szakkifejezést, és rámegyek a pozitív hozzáállásra. Vagy veszek egy macskát. Esetleg medvét.

Mindenesetre elindult az új év, és ahogy az lenni szokott, el is lógtam a recovery-t január elsején… De tegnap már összerántottam magam, és megvolt a szőnyegkondi (ennek még mindig vicces a neve, bár közben nem nevettem annyit).

Ahogy látom, Peti is felébredt, és most, hogy túl vagyunk a terheléses teszten (és a fülem sem olyan lila már a vérvételektől), talált is nekem remek szórakozást. Mondjuk ma inkább pihenőnapot tartok és ügyintézek, de holnapra már látom szomorú sorsomat a görgőn…

A hétvégi tekerés sarkköri hideg és várható fagyhalál miatt el fog maradni, de helyette teljesítjük a Caminot elmegyünk túrázni a hegyekbe. Abban úgyis jó vagyok: remekül tájékozódom (nem), és jellemzően nem viszek térképet, mert úgy mindenkinek megy. Így az okostelefonok korában egy kicsit már könnyebb lesz, mint megboldogult ifjúkoromban, amikor úgy eltévedtünk a Börzsönyben, hogy kis híjján az erdőben éjszakáztunk. Már akkor is profi csapatot válogattam magam köré, nulla túratapasztalattal.

Remélhetőleg a csordatagoknak nálam kicsit több eszük van, és nem lesz para. Cserébe viszek sütit, ha nem hagynak ott az erdőben.