Month: december 2016

Szokásos évértékelés – 2016

Így az év utolsó napján rendre eszméletlenül szentimentális hangulatba kerülök. Ilyenkor végiggondolom, hogy mi minden történt, miért lehetek hálás, és ilyenkor jönnek az szokásos újévi fogadalmak is, amiket legalább január 3-ig be is tartok.

Nos, csapjunk is bele: mivel szeretem a számokat, kezdjünk is a statisztikával.

4500 km tekerés, összesen 150 alkalommal (ebben nincs benne a görgőzés…),111 blogbejegyzés, 8 sikeresen teljesített verseny, egy új bringa, elképesztően sok élmény.

Itt meg elérhető a Stravatól kapott, nagyon menő kis film, még több statisztikával.

Meg kell hagyni, idén is elég mozgalmas évet zárhatok, van mit végiggondolni. Ugyan még nincs egy éves a blog (és mivel szökőnapon sikerült indítani, csak négy év múlva lesz :)), de azért azt hiszem, elég nagy hatása volt az évemre. A régiek mellé sok új barátságot hozott, és a barátságokkal együtt rengeteg élményt, kalandot is (mert velem öröm az élet, és mindig történik valami). Aztán csak bízom benne, hogy ezek a kapcsolatok hosszabb távra szólnak, és jövőre is mellettem maradnak, valamint elviselik a hülyeségemet, amikor megállok a hegy tetején azzal, hogy én onnan ugyan le nem jövök. Az új barátságok viszont közel sem fájdalommentesek: a régiek mellé sok új sebhelyet is szereztem idén. Mindegyiket büszkén mutogatom, mert minden sebhelyhez van egy jó sztorim is.

Most már állíthatom, hogy megtanultam bringázni, és innentől már csak gyakorolni kell. Őszintén mondom, hogy voltak kétségeim a karrieremet illetően, hogy vajon van-e ennek értelme. Tudom, hogy sokan (finoman szólva is) szkeptikusan álltak hozzám, de íme a bizonyíték: nincs olyan, hogy lehetetlen, maximum kicsit több idő kell hozzá. Meg végtelen akarat és kitartás. Azért a következő lépést megtettem: beneveztem a TopMaratonokra.

Ettől függetlenül már nagyon várom, hogy véget érjen a december, és új évet indítsak, azt hiszem rám/ránk fér most már. Nem mondom, hogy egyszerűnek ígérkezik 2017, de állok elébe, mert mire kitavaszodik, minden szépen újra irányba fog állni.

Köszönöm a Csordának (Ricsi, Sipi, Gergő, Geri), hogy hittek bennem, és megtanítottak bringázni, Petinek a sok és kemény edzésért, hogy ne essek le a hegyről, Zolinak, hogy támogatta a hobbimat, az összes barátnőmnek, akiknek nyekereghettem, amikor fájt, és küldöm mindenkinek, aki szereti.

Boldog, bringázásban, sportban, gazdag, sérülésben szegény, sikeres új évet kívánok mindenkinek!

 

Winter wonderland

Megint lemaradtam a beszámolókkal, valahol ott, hogy 23-án megvolt a teljesítménydiagnosztika. Pár dolog már most látszik, például, hogy van hova fejlődni, de még várom Peti értékelését. Ha az megvan, akkor írok róla részletesebben. Egyébként elöljáróban annyit, hogy 190 bpm fölött látni a hangokat 🙂

A karácsonyi készülődést egy csöppet sikerült kapkodósra venni: 23-án délelőtt sikerült végül eldönteni, hogy akkor én főzök a családra Szenteste, tehát a teszt után álltam, hogy akkor valahonnan halat kell keríteni. Mivel a horgászat nem az én sportom, muszáj voltam beállni a sorba a halas bódénál, ahol elfogyott a hal. Úgy 40 perc várakozás és utcai közelharc után sikerült magamévá tegyek egy darab halottnak tűnő pontyot. Boldogan libegtem vele haza, elfagyott lábujjakkal, hogy akkor ezt most ehető formára kell alakítani. Kicsaptam a konyhapultra, hogy akkor itt most bizony vérengzés lesz. A belezéssel még nem is volt baj (biológus vagyok, vagy mi :)), de most akkor ezt hogy kell felaprítani?

Addig szerencsétlenkedtem az immáron jelentősen halottnak tűnő állattal, hogy megnyomtam egy ideget, tehát a konyhapulton elkezdett csapkodni. Nagy nehezen megfékeztem, és sikerült hidegre tegyem, de úgy értékeltem, hogy ez innentől férfimunka. Mivel Zoli ezalatt valahol volt, így a döntés az lett, hogy majd másnap, rohamtempóban fogja feldarabolni, öt perccel halászléfőzés előtt, én pedig elvonultam a többi vacsorára valót is összevadászni, azon gondolkozva, hogy vajon a döglött hal mekkora kárt tesz a hűtőben.

Mivel úgy értékeltem, hogy 3 óra elég lesz a teljes menü végigfőzéséhez és amúgy sem gondoltam fairnek, ha csak Zoli megy bringázni én meg itthon játszom a háziasszonyt, becsatlakoztam a három hosszútávos Zolihoz egy kis téli kirándulásba. Azért még indulás előtt előkaptam az immáron tényleg mozgásképtelen halat, hogy akkor íme, ezt a szörnyet kellene a következő 6 percben meghámozni és a rendelkezésre álló vajazókéssel formára szeletelni. Mivel a művelet hamar kudarcba fulladt, telefonos segítséget kértünk. Végül Zoli anyukájának egy barátja mentette meg a vacsorát, és amíg mi kirándulgattunk, a hal szerencsésen feldarabolódott.

Nade, ami a kirándulást illeti, a kezdeti nehézségek ellenére (ketten kipontozódtak otthonmaradt alkatrészek miatt), végül az alig jeges úton sikerült nekivágni a télnek. Egész úton azon gondolkoztam, hogy ha két éve valaki nekem előadja, hogy én Szenteste a hegyen leszek bringával, és élvezem is, azt nettó kiröhögöm. Mindenesetre az első kicsit havas ösvény végén TZoli mondta, egyrészt alig tudott aludni, annyira várta a mai tekerést, és hogy akkor mindjárt átérünk a télbe. Mi összenéztünk, hogy mért, eddig hol voltunk?? Aztán felszedtük az állunkat a földről, mert valóban kiértünk egy olyan csodaszép, havas területre, hogy nem győztünk csodálkozni.

Innentől viszont csak fel kellett menni a hegy tetejére, mert a kilátókat oda szokták tenni, valami érthetetlen oknál fogva. Ahogy felfelé haladtunk, egyre mélyebb lett a hó, meg csúszott is, úgyhogy bármennyire is igyekeztem, az utolsó pár méteren már nem tudtam kitekerni. Mentségemre szóljon, hogy a nagyok se 🙂

Itt még mindenki a nyeregben 🙂

Mire felverekedtük magunkat a hegytetőre, egyikünk se fázott, bár azért hiányzott a forralt bor, de hát mindent nem lehet, és a látvány kárpótolt minket. A szokásos fényképezkedés után újra nyeregbe pattantunk, hogy most lefelé csúszkáljunk a hegyről.

Végülis itt jöttem már le szárazon, szóval úgy nagyjából volt sejtésem róla, hogy a hó és az avar alatt bőven vannak kövek, de legalább nem láttam, így nem volt mitől félni 🙂

Félúton leváltunk a többiekről, mert ők nagyobb kört mentek, nekem viszont muszáj volt hazamenni halászlevet főzni. Hazafelé vezető úton egy kis ösvényen azért kicsit nagyobb tempót sikerült menni, mint akartam, meg is találtam, hogy hol van jég a hó alatt 🙂 Végül ezzel az egy eséssel megúsztam, és igazából annyira élveztem, hogy már értem TZoli pörgését a havas tekerésre. Nekem ez lett a karácsonyi ajándék, fehér karácsony, az igazi téli csodaországban.

Hogy ne hagyjak senkit kétségek között, estére elkészült a halászlé is, anyáink legnagyobb örömére. A jelek szerint mindenki túlélte 🙂

Hardcore sufnituning

Kicsit hirtelennek érzem, hogy már megint kedd van, pedig az előbb még szombat  volt…

Tehát szombati fagyhalál után elvittem a KisKockát doktor Sipi rendelőjébe, hogy gyógyítsa meg. Én pedig rendes ápolónőként adtam a szikét és a törlést, amikor épp szükség volt rá.

Apró, rutinbeavatkozásról volt csak szó, de muszáj volt megnézni, mi a baj, mert a fékbovden nem úgy mozgott, ahogy kell neki, márpedig nem olyan nagy hátrány, ha az embernek van féke.  Közben vettem megfelelő mennyiségű és minőségű gyorskötözőt, így a kölcsönkapott mérőszettet is fel tudtam tenni. (Köszi, Dávid ;)) Mondjuk miután véletlenül két napig bekapcsolva maradt az órám,  sikerült teljesen lemeríteni, így el kell menjek elemet vadászni, mielőtt nagyon beüzemelném az új rendszert.

Dr. Sipi műt

És ha már úgy belejöttünk, Sipinek igyekeztem nagyon segíteni féket légteleníteni, mert azért az sem járja, hogy hátsó féke azért nincs, mert elkopott, első meg azért nincs, mert kicsit levegős lett, aztán megjavította, és most már egyáltalán nem fog. Erre pedig a Tescoban megtaláltuk a tökéletes célszerszámot: a hercegnős szívószálat 🙂

Hightech solutions

It’s cold outside

Mit csinál egy fanatikus hülyegyerek teljesítménydiagnosztika előtt szombat délelőtt?

a, sokáig alszik, és utána kitakarít. Esetleg. Aztán visszafekszik újra.

b, elmegy a plázába, és alaposan szétshoppingolja magát karácsonyra

c, ebédet főz a családnak, aztán délutáni alszik

d, fogja a bringáját és kimegy a mínusz 5 fokban másfél órára tekerni, mert az edzésterv szent. Közben a hétvégi sofőrök közül kettő próbálja meg elütni (csak a szokásos: kinéz, látja, hogy jövünk, de azért ő még kikanyarodik, én meg vészfékezek), és rájön, hogy a -5˙C bizony hideg. És hogy az utak jegesek. Azok meg csúsznak. És szállingózik a hó. Viszont a kamásli a világ legjobb találmánya.

Lehet tippelgetni, hogy hol jártam…

Another day in paradise

Azért a cím erősen megtévesztő a napjaimra vonatkozóan, hiszen mást sem csinálok, csak vagy a görgőn ülök vagy fejvesztve rohangálok a városban. (Lehet át kéne írjam another day on hometrainerre.)

Kedden kitaláltam, hogy az nagy ötlet lesz, ha átszerelem a Traktorról a pedálfordulatmérőt, mert akkor már tudok a KisKockán görgőzni. Két helyen akadt el a projekt: egyrészt, mert nem volt otthon elég gyorskötöző, ami meg volt (szám szerint 4 db), az vagy nem érte körbe a vázat vagy ipari vastagságú volt. Mikor már egy fél órája játszottam, leesett, hogy az egy dolog, hogy a fordulatmérő rajta van, de vajon mi fogja megmérni, ha a computert nem rakom át?

Tehát a hamvában holt ötlet feldolgozásaként inkább megoldottam a hagyományos módszerrel, és Zoli bringáját fogtam be. Ellenben ott meg a computer merült le félúton. Így elég kalandos lett az ezdés, de leginkább az értékelhetetlen jelzőt találom megfelelőnek.

Szerdán hosszú lett az este (minekiszikakinembírja), így a tegnapiban közel sem voltam biztos, hogy valóban lesz edzésértéke, de sikerült rácáfolni, és még azt is ki merem jelenteni, hogy élveztem.*

Most pedig ismét csak nézek ki az iroda ablakán, hogy milyen szép verőfényes napsütés van (meg mínuszezerfok…), szóval csak csendben imádkozom, hogy holnap is ilyen legyen (valamint plusz 15 fok), és mehessek a dolgomra.

Juteszembe, vettem kamáslit is**, szóval most már mit nekem fagyhalál, ki fogok menni holnap a srácokkal valamerre, ugyanis azt ígérték, hogy megkergetnek az országútival. Szerintem ők is úgy értették, hogy igyekeznek olyan lassan menni, hogy utolérjem őket néha. De majd addig kávéznak. Vagy leborotválják a lábukat.

 

 

*Kezdek visszarázódni ebbe a görgőzés dologba, most már újra szívesen csinálom. Az első pár alkalom rettenet küzdelmes volt, de most már újra jól megy. Leszámítva, hogy vagy fordulatot vagy pulzust tudok tartani, de még hiszek benne, hogy egyszer elég erős leszek mindkettőhöz. Mondjuk mire véget ér a görgő-szezon és végre normálisan ki lehet menni.

**Igazán ízléses színt sikerült válasszak: neonsárga, hivatalos nevén safety green, mert az igen jól illik a kék-narancsságra Traktorhoz. Hiába, van érzékem a divathoz…

Bike porn, azaz welcome home, KicsiKocka!

Említettem ugye, hogy ha a fejembe veszek valamit, azt elég nehéz belőle kiverni. Ennek következtében gyorsabban sikerült beszerezzek egy országútit, mint sejtettem. Íme, ő az új szerelmem:

20161211_140506

Köszöntsétek szeretettel az új jövevényt, Traktor kistestvérét, KicsiKockát!

Mivel olyan rém türelmes természetem van, persze, hogy úgy terveztem, hogy azon nyomban kipróbálom. De hát ugye mindig történik valami: amint aláírtuk a szerződést, a tinta gyakorlatilag még meg sem száradt a papíron, amikor elkezdett esni… Miután kidühöngtem magam, hogy ez nem ér, és egész délelőtt verőfényes napsütésben próbáltam magamhoz térni a szombati bónusz-munkanap után, pont most kell esnie, elállt és nagyjából fel is száradt az út. Gyanús lehetett volna, hogy teljes szélcsendben ez ugyan nem szárad fel, de hát ennyi eszem azért nincsen.

Szóval gyorsan útra keltem, és hát jelentem, imádom. Nyilván a sok km tapasztalata is lendített a helyzeten, de sokkal biztonságosabbnak éreztem, mint számítottam rá. Oké, még nem érzem, hogy Dobogókőről ötvennel fogok leszáguldozni, de ami késik… 🙂

Ellenben a kaland velem az élet jegyében, elindultam a 2-esen: szokásos edzőútvonal, ezerszer jártam rajta. Node, fúj a szél (nem kicsit), sötétedik (nem kicsit), nosza menjünk a Duna-partra, a bringásútra! Hát persze, mert a Duna-parton nem fúj a szél, ugye? Mindenesetre mikor oldalbakapott a szél, kicsit elkezdtem tartani tőle, hogy azon lapított küllőstül fog belefújni a Dunába. Inkább úgy döntöttem, hogy megyek vissza a 2-esre. Szóval fogtam magam, és eltévedtem. Bebolyongtam az üdülőövezetbe, amit onnan lehet megismerni, hogy nincsenek leaszfaltozva az utak. Úgyhogy a zsírúj országútival, 23-as gumival szép lassan ki-cyclocrossoztam a főútig, miközben röhögtem magamon, hogy hogy lehet eltévedni Gödön…

Mire persze sikerült hazaérjek, teljesen besötétedett (pedig toltam neki, 170+ bpm, kocsik között szlalomozva), de az eltévedés ellenére is olyan tempóval mentem, mint montival ritkán. Szóval azt hiszem, ez szerelem.

 

Note to self

Megjegyzés: ha még egyszer kiejtem a számon a “szeretek görgőzni” szakkifejezést, ér idejönni és megpofozni, hogy ne beszéljek ennyi hülyeséget.

Részletek: a harmadik napon kezdtem el szenvedni, hogy milyen szörnyű is az én sorsom, hogy már megint a görgőn vagyok. Pedig csak 45 perc recovery volt, de elképesztően nagy szenvedés volt. Úgyhogy ma 1:15-öt fogok, mert olyan vagyok, mint a kiselefánt, nehezen tanul és könnyen felejt.

We should just turn back time

Egészen kalandosra sikerült a hétvégém, de a lényeget egy mondatban tudnám összefoglalni: ODAKINT FAGY!!!!

Szombat reggel konstatáltam, hogy a szélvihar nem tűnt el teljesen, és szédületes, 18 km/h sebességgel száguldok Verőce felé, miközben letépi a szél a fejem. Kicsit féltem is, hogy ekkora tempóval hogy tartom meg a gépet egy hirtelen fékezéskor, de szerencsére másik idióta szerencsés sporttárs nem tűnt fel az úton.  A végeredmény gyászos, választhattam, hogy épeszű tempót megyek vagy tartom a pulzust, és hát az utóbbira esett a választás. Train slow, race fast, a race pedig még olyan messze van, hogy van időm várost nézni.

Vasárnapra mérséklődött a szél, és átléptem a bűvös 20 km/h sebességet (fordítok nem-bringásoknak: ez az, amit Mari néni a teszkós biciklire gumipókozott gázpalackkal még megerőltetés nélkül tud tartani),  így csak a repkedő mínuszok miatt fagytak el a lábujjaim.  Egy külön életérzés a dérlepte fűcsomókat, és befagyott pocsolyákat kerülgetni…

A hétvége tanulsága, hogy egy órát bárhogy ki lehet bírni, de legkésőbb hétvégéig kell egy kamáslit szerezzek (addig ugye nem megyek ki edzeni, a görgőn meg elvagyok azért nélküle),  illetve, hogy ha bentről nézve fáj is a szívem, hogy milyen szép idő van, és  csak jó lenne kint tekerni, igazából ez teljes átverés. Tömören: fanatikus hülyegyerek. 🙂

 

This Is The Begining

Hello December, hello görgő!

Elérkezett a várva várt december, ezzel pedig a görgőzés is. Sipi már írt róla odaát, hogy mekkora buli is a görgő, de mivel olyan vagyok, mint egy aranyhal, ezért már rég elfelejtettem, hogy igazából ez milyen mocskosmód tud fájni, akkor is, ha igazából nem.

A változás tavalyhoz képest (azon túl, hogy képes vagyok hiszti nélkül végigülni egy órát Zoli országútiján, ami pont nem jó sem méretben, sem formában), hogy új a görgőnk, mégpedig egy Elite Qubo. Előnye, hogy végre tudok normálisan ellenállást szabályozni, mert ez már folyadékos és nem mágnesfékes, valamint annyival csendesebb, hogy a szomszédok se dörömböljenek, hogy miért szól már megint az industrial techno.

Ami viszont nem változott, hogy ugyanúgy egy kis zárt szobában vagyok, az ajtó és a szekrény között, tehát nem annyira jár a levegő, ezért pont jól imitáljuk a nyári 50 fokot a mezőn, ahol nulla szél jár, de legalább meredek. Mondjuk a kilátás nem olyan jó, de hát mégiscsak tél van. (Na meg itt nyekergek már megint, amikor ma az volt a bajom, hogy az irodában a fagyhalálra készültem. 24 fokban.)

Elsőre azért a pulzuskontroll inkább csak vágyálom volt, mint valóság. Nos, hosszú még ez a tél…

Illetve a hétvégi edzéstervemen felnevettem, amikor megláttam. A mai görgő ugyan semmi extra, de a további két nap ki kell mennem az utcára. Peti szerintem nem nézett időjárást, mikor ezt le bírta írni. Node ez nem teremsport, kérem szépen.

Tehát az én adventi kalendáriumomban december 23-ig minden nap valami meglepi vár, hogy felkészült legyek mind testben, mind lélekben az Ensportos teljesítménydiagnosztikára. Kinek mit hoz a Jézuska…