Tegnap találkoztam Petivel, hogy átbeszéljük az idei év eseményeit, és a jövő terveit. Felkerült a léc, jó magasan van, egyelőre nyugodtan átférek alatta 🙂

Szóval a tavalyi tapasztalatok azt mutatják, hogy nem vagyok teljesen tehetségtelen, és ha elég munkát befektetek, akkor akár még fejlődni is lehet.  Peti szeretné a helyezéseimet úgy nagyjából lefelezni (kac-kac). Azért ép ésszel átgondolva ezt, az első 5-ben végezni nem irreális, de hát jövőre még meghagyom Vikinek a dobogó legfelső fokát 🙂

Egyébként pedig félelmetes látni Peti szemében a csillogást, amikor megjegyeztem, hogy karácsonykor másfél hétig szabadságon leszek, mert így hosszabb/keményebb edzéseket is betervezhet. Nekem ez lesz a karácsonyi ajándék. Ezen kívül, néhány hét múlva a rettegett lépcsőteszttel zárhatom az évet, hogy pontos számokat lehessen beállítani az edzésekhez. Az mondjuk még fájni fog, de hát most mit tegyek, a szépségért ötödik helyért szenvedni kell.

Beszélgettünk a versenytaktikáról is: az egy dolog, hogy Zolival épp ellentétesen működünk, és nekem a szociális foglalkozás verseny előtti este nagyon fontos, de muszáj lesz vinni egy segítő kezet* , hogy ne egyedül rajtoljak, és valaki figyeljen rám is, ne csak én rohangáljak mindenki után.

Tehát kemény évnek nézek elébe, és a tanári kar sajnos ismét szerepet kapott, de hát majd csinálok sütit. Vagy ha azt szeretnétek, akkor inkább nem, majd eldöntitek 🙂

Viszont cserébe egy hetem maradt lógni, és halkan mondom, hogy ezen a héten alaposan ki is használom a dolgot: eddig hétfőn voltam a bringásfocin, és kész… Egy kicsit lelkiismeretfurdalásom is van, épp emiatt a ForzaRacingTeam meghívásának nem is tudtam ellenállni, és a tervek szerint szombaton felmegyek meghalni túlélőtúrára szóval szaladgálni a HHH-ra.

 

 

* Mi történik, ha a plüssmacinak leszakad a keze?
Belenyúl a fiókba és előveszi a takarékszövetkezet. #nixinapivicceisback