Szóval eltelt ez a hosszúhétvége is, igen tartalmasan. Szombat reggel kocsiba vágtam a Traktort és saját magamat is, majd az irodánál összevártuk egymást a Pónicsorda kétharmadával, és útnak eredtünk Dobogókő irányába.
Ugyan már az Árpád-hídon le akarta tépni a fejünket a szél, és egy cseppet sem volt barátságos idő, azért mi kitartottunk, és hamar Pilisborosjenőre értünk. A helyi büfében elfogyasztottunk egy forralt bort (akarom mondani forralt izot), hátha segít átfagyott tagjainkon.

Innentől már csak felfelé vezetett az út. Jártunk már erre tavasszal, és egyszer nyáron is. Már akkor is fájt. Nem volt ez másképp most sem, főleg, hogy gyanúsan bujkált bennem egy kis megfázás. Ennek köszönhetően, a szokásos, normális beszélgetős tempóban mentem fel – konstans 175-180 bpm között. Igazándiból nem értettem, hogy miért ilyen magas, de hát nem volt mit tenni, nem akart lemenni. Cserébe az erdő állati szép ilyenkor: ahogy az orkánerejű szél belekap a szivárvány minden színében pompázó falevelekbe, majd jól irányzott pofaszéllel a fél erdőt az arcodba kapod…
img_20161029_140249
Halászunk az avarosban
Mindenesetre a köves részen, ahol már év elején is meglepődtek a srácok, most is ki tudtam tekerni, pedig a ráhordott levelektől nem annyira látszott, hogy merre kell menni. Így azért nehezített pálya volt, de hát azért ez a szezon csak hozott annyi plusz tudást, hogy ezt is megoldjam. Ahogy számítottam is rá, nem is ez volt a legnehezebb rész, hanem a medve az utolsó szakasz. Itt mindig csak a Matyi büfé palacsintájának gondolata tartja bennem a lelket, ezen a napos szombaton szintén csak ez motivált.
img_20161029_143312
Szóval ezen a kövesen megyek épp felfelé, ahol lefelé is mentem.
Sajnos Sipi most nem mutatott be a legutóbbi tripla leszúrt Rittberger után újabbat. Mondjuk amúgy is le voltam maradva, szóval simán elképzelhető, hogy de, hogy csak nem vallja be.
Fent megvolt a palacsinta-napközistea kombó, majd a szokásos szelfi a kilátónál. Szerencsére a múltkorinál vállalhatóbb lett, szinte szépek vagyunk rajta:
img_20161029_153140_1
2/3 pónicsorda
Ezek után a szokásos, hogyjutokleinnen rész jött. Mivel felfelé haldokoltam, megemlítettem, hogy mi lenne, ha inkább aszfalton gurulnék le, de a srácok helyretettek, hogy nem országútizni jöttünk, szóval majd lecsorgok szép lassan.
Nem is volt para a már említett kövesig, ahol egy sráccal találkoztunk. Megjegyezte, hogy ésszel menjünk, mert mozognak azok a kövek, amik amúgy sem látszanak az avar alatt. Én úgy voltam, hogy elindulok, aztán majd leszállok, ha nagyon meguntam a bulit. Végül valami őrült csoda folytán lejutottam lábon, Zoli hüledezett is, hogy ezt hogy csináltam. 🙂 (és a szokásos kérdést feltette, hogy akkor miért hetedik vagyok a maratonokon…)
Miután kihevertem a sokkot, hogy lejöttem ott, ahol nem is akartam, a srácok elzúztak előre egy kavicsos-avaros úton. Több se kellett nekem, úgy voltam, hogy egy életem-egy halálom, megyek, ahogy sikerül, tartom a tempót, amíg tudom. Hát sikerült 🙂 Életemben először tudtam őket úgy követni, hogy nem mentek miattam lassan.
Addig örömködtem ennek, míg ki nem derült, hogy benéztünk egy útelágazódást, és túlmentünk…. nos igen, nem volt elég a szint, pont ez a visszamászás hiányzott még hozzá…. Valamint azt is konstatáltuk, hogy amíg Ricsi lemaradt molyolni, ő ismerte az utat és bevette az említett kanyart. Ő azt hitte, hogy mi vagyunk túl gyorsak, mi pedig azt, hogy utál minket és végre lerázott.

Szóval mentünk-mendegéltünk az erdőben lefelé, Zoli is elhúzott előre, Sipivel ketten maradtunk. Az utolsó szakaszon, gyakorlatilag az aszfalttól 2 km-re lehettünk, amikor szembejött egy nyomvályús szakasz. Már a tetején gondolkoztam, hogy lehet nem kéne úgy kapkodni itt lefelé, de hát jöttem már le ezen hiba nélkül máskor is. Ez pont addig tartott, amíg a hátsó kerekem be nem csúszott az egyik nyomba. Sipi mögöttem riadókészültségbe vágta magát, hogy majd jön összegyűjteni a szétgurult testrészeimet, de valamilyen őrült csoda folytán sikerült megfogjam. Magam sem értem, igazából itt bővel el kellett volna essek.
Mindenesetre innen már hamar leértünk, és Zoli megdicsért, hogy olyan még sosem volt, hogy jobban jöttem lefelé, mint ahogy felfelé.
Viszont nem véletlenül volt az átlagpulzusom 160 bpm. Vasárnapra úgy lebetegedtem, hogy a hosszúhétvégét sikerült végigszenvedjem… Az egyetlen plusz program a keddi squash lett, amit a csökkent tüdőkapacitásommal csak korlátozottan tudtam abszolválni…
Most már remélem, lassan befejezem ezt a betegségeskedést, mert kicsit unom.

 

Illetve ezúton szeretném felcsigázni maroknyi olvasómat, hogy készül a bloggal kapcsolatban egy kis meglepetés, bár gyanítom, hogy informatikai érdeklődésemet figyelembe véve, ez engem csak engem villanyozott fel 🙂