Úgy volt, hogy szombaton Zoli elmegy Sipivel országútizni, én meg nyakamba veszem a Nagyhideg-hegyet. A pénteki Surströmming-buli után viszont Sipi lemondta, állítólag megfázott. Szerintem lehet köze a rohadt halnak hozzá, de hát ne konspiráljunk, igazából nem volt az olyan rossz. Viszont jó tanácsként mondom, hogy ne nyúlj hozzá puszta kézzel, mert két nap múlva is érezni fogod a szagát, és semmiképpen ne bontsd ki zárt térben, kivéve, ha egy arra tévedt borzot akarsz kiüldözni.
Mivel mindketten egyedül maradtunk, rávettem Zolit, hogy recoveryt tartson, és jöjjön inkább velem. A Duna-parton megreggeliztünk, és már úton is voltunk Királyrétre. Az első sokk itt ért, amikor Zoli kitalálta, hogy ne a járt úton menjünk fel, hanem a Grófi úton. Ebben az a jó, hogy köves és alaposan ki van mosva, de ha így még nem lenne nehéz, szerencsére meredek is. Azt már az elején tisztáztuk, hogy az utolsó szakaszon biztosan tolni fogom, de hát menjek addig, amíg bírom. Felnézve ijesztőbb volt, mint a valóságban, de azért tényleg nagyon köves, lefelé nem akartam volna erre jönni. (Aztán végül még ilyenebben jöttem, de ne rohanjunk úgy előre.)
 A rettegett utolsó szakasz előtt egy perc nyomvonal egyeztető pihenőt tartottunk, hátha feljutok lábon. És tulajdonképpen magam sem tudom, hogy hogyan, de egy kilépéssel és biciklit árkon átrángatással kitekertem. A tetején megint megkaptam, hogy miért csak a hetedik vagyok a maratonokon, ha így megyek…
Itt szétváltunk, mentem a sotteren Magastaxig, Zoli meg úgy gondolta, hogy ő ma kőarc lesz, és felteker a piroson. Ebben az volt a kihívás, hogy még sosem sikerült neki, de innen is gratula, aznap megoldotta!
Fent Magastaxon már kezdett hűlni a levegő, winter is coming,ugyebár. Innen már csak az volt a cél, hogy a túristaházig valahogy feljussak. Persze nem volt kérdés, ha a Grófi úton kitekertem, akkor a sotteren sem maradhatok szégyenben…
Fent rengeteg bringás volt, szikrázó napsütés, de elkelt a szélkabát. Kaptam egy tűzforró kávét a kemény munkáért cserébe, amit a mátrai magnéziumhoz hasonlóan, megpróbáltam külsőleg alkalmazni, és egy elegáns mozdulattal a térdemre borítottam. Ezzel a kísérlettel empirikusan bizonyítottam, többet ér, ha megiszom, és a forró kávé nem tesz jót az ízületeknek.
Zoli kitalálta, hogy még kőarcabb lesz, és felteker a sípályán. Beakadt nála ez a sípálya dolog, ha meglát egyet, akkor fel akar tekerni rajta. Én addig elücsörögtem a fűben, élvezve, hogy nézhetem, ahogy küzd 🙂
img_20160924_141938
A hős küzd a sípályával
A rettegett lefelében választhattam: a piroson megyünk le, ahol Zoli feltekert, vagy a híres Róka-úton. A pirosat választottam, a Róka-úthoz még kicsit kell fejlődni.  Itt is megvolt az instrukció: amíg menjek, amíg jól esik, és leszállok, ha túl sok. Nem mondom, hogy hiba nélkül, mert egy helyen leszálltam, de a nagyján lejöttem. Azt hiszem, tavaly ilyenkor senki nem gondolta, hogy valaha ebben az életben én ilyen helyen lejövök. Na jó, igazából még én sem. És azon gondolkoztam, hogy igazából nehezebb volt elindulni tavaly augusztusban a Ligetben a kétméteres lejtőn, mint most itt végigjönni. Ott kellett igazán a bátorság, itt már csak az egész éves gyakorlás adta meg a lendületet.
Hazafelé még belefért egy kis kerülő, Szokolyáról Magyarkútra egy singletrack visz. Az összképen rontottak a kidőlt fák (itt a cx szezon…), de amúgy egy nagyon szép kis út. Mondjuk nem hosszú, és az elején át kell vergődni a csalánerdőn, de hát a szépségért meg kell szenvedni.
img-20160924-wa0007
Ebből így 67 km, 1100 m szint lett, szép kis szezonzáró tekerés. ÉÉÉÉÉS, túl vagyok az idei 4000. km-en. Az már nem is olyan kevés. De akkor miért csak a hetedik vagyok a maratonokon? :/

 

img_20160924_161244