Tegnap délután még mentünk egy kört a hegyen, csak a rend kedvéért. Úgy terveztük, lesz még ilyen hétköznapi tekerés, de meggyőződtünk róla, hogy ennek sajnos idénre vége.
A Normafánál találkoztunk a csordával (bár Ricsire mind kicsit neheztelünk, amiért nem tolta oda az arcát, ennyit igazán megtehetett volna, ha már úgyis szabadságon van*)
Még a felfelé útról említésre méltó, hogy ugyan nem tudom mit ettem tegnap, de volt benne kraft: hoztam pár PR-t, sőt, a Libegőtől a betonig offroad sprint szegmensen nemcsakhogy végig kitekertem, de már nem is vállalhatatlan az időm.
Tehát fent a hegyen konstatáltuk, hogy itt bizony nincs viccelődés, mocsok hideg van, mi meg erősen alulöltözöttek. De sebaj, zúzzunk lefelé, úgy még hidegebb lesz.
A legutóbbi elnyalásom emlékére újra ugyanarra indultunk, de most kicsit összeszedettebbnek éreztem magam, így közel hiba nélkül jöttem le. A sor végén meg, a múltkori áhitat** helyszínén pedig már megállás és gondolkodás nélkül (a megfelelő terminus technicust idézve) b*szattam mint asertés – legalábbis én így éreztem, amúgy a valóságban ez úgy nézett ki, hogy lassít-körülnéz-najóessünktúlrajta-huhhlentvagyok.
Innen indult a biciklicipelő verseny. Sipi és Zoli ugyan bemutatták, hogy kell lemenni a sziklákon, de Gergő és én inkább úgy döntöttünk, hogy nem akarunk a közeli János kórház vendégszeretetével visszaélni.
Sipi viszont veszélyérzet nélkül pattogott tova a kis ösvényen, éppen addig, míg a telefonja egy 10 pontos salto mortalet bemutatva landolt a bozótosban. Szerencsére Sipit szeretik a barátai, ezért alaposan dokumentálták, ahogy bemászik érte, és büszkén hozza elő:
videotogif_2016-09-22_12-13-54
Zoli pedig, aki egyik kezével ad, a másik kezével elvesz, az alábbit bírta megjegyezni egy lejtő végén: Te így tudsz lefelé jönni?? Akkor mit csinálsz a Maratonokon? -.-
Nos, innentől visszafogottabban arcoskodok, mert az ismeretlen terület megtört kicsit. Mint ahogy azt hiszem, említettem már korábban is, nem annyira tudok kanyarodni, itt meg pont az volt a lényeg. Egyébként nem rossz ösvény, pont elég nehéz ahhoz, hogy én remegő lábakkal másszak át a nagyján, de amúgy teljesíthető lenne.
Átérve a Kis-Hárs-hegyre, Sipi tudott egy rövidebb utat, és mint ugye tudjuk, ez sosem végződik jól. Mutatott egy DH pályát, mert az nekünk nyilván jó lesz. Még az eleje nem is volt rossz, de nekem hamar véget ért a buli, innen meg lerángattuk csak a bringát.
Az aljában már gyakorlatilag semmit nem láttunk, annyira ránk sötétedett az erdő, így véget vetett a játékunknak.
Ellenben BORZalmas hazautam volt. Zene dübörög a kocsiban, teljes lelki nyugalomban haladok hazafelé a kisautómmal, hátul a bringa behajtogatva, mikor az M2-n elém ugrik egy BORZ. Azért eléggé halálra rémültem, hogy most elüssem, vagy ne üssem, de végülis visszaszaladt, így megmentette mindkettőnk életét és a kisautómat is.
Illetve végtelenül demoralizáló, hogy ma van az őszi napéjegyelőség, innentől hosszabbak az éjszakák, mint a nappalok. De már csak 93 nap van karácsonyig.
*Majd jönni fog a kifogásokkal, hogy 1000 km, meg nyaralás, de természetesen ez mindannyiunk szerint elfogadhatatlan.

 

**Ahol leimádkoztak, és nem voltam hajlandó lejönni. Aztán de.