Az egyik felem nagyon várta már ezt a versenyt, annyi pletyka keringett már az élvezetes pályáról és jó szervezésről, viszont a másik felem tiltakozott, hogy nehogy már vége legyen a szezonnak, még csak most kezdődött.
Mindenesetre péntek reggel frissen és üdén (nem) lenyomtam a reggeli edzést, aztán egy kis kapkodás után alig negyed óra késéssel indultunk felszedni a srácokat. Útközben a szokásos muszájkávé közben sikerült belekönyököljek egy darázsba, ha esetleg a kávétól nem ébredtem volna fel. (Igazából arcoskodott, és könyökkel levertem. Utána megtanultam hol a helyem.)
Szerencsére innen egészen eseménytelenül telt az út, átvettük a szállást és elmentünk nevezni a helyi konditerembe. A rajtcsomagban kivételesen nem póló volt, hanem kulacs, így végre kidobálhatunk pár erőteljesen elhasználtat, végtére is a gombás izo még az én konyhaművészetemnek is kicsit erős.
img_20160918_141415
A menő kulacs és a rajtszámom
Ami elég fura volt, hogy időben sikerült kajához jutnunk, szóval most már így a szezon végére közel tökéletesnek tűnt a felkészülés. Rövid szociális program után (ahol ismét bebizonyítottuk, hogy a sör tulajdonképpen izo) egész hamar mentünk aludni, hogy reggel hétkor már tobzódjunk a kávésbödön fölött.
9 után már a sípálya tetején lévő versenyközpontban nyergeltük a lovakat (csak a szokásos: holazizo-keverjegyet- teddfelarajtszámot-olajozztál-kinélvanapumpa-zseléazsebbe), viszont továbbra is szokatlan módon már majdhogynem összeszedettek voltunk. A srácoknak (és Beának) 10-kor volt a rajt, így nekik nem sok bemelegítésre jutott idő. Még egy gyors fotózkodás a Csillámpóni csordával, és hagy szóljon.
img_20160917_094409
Csodraszellem
Innentől nekem alig másfél órám maradt a saját rajtomig… Ezalatt ittam egy adag izot (igazit, nem sört :)), eszegettem egy kis energiaszeletet, és elhúztam melegíteni. Ez utóbbiban legalább most elég alapos voltam, így csak 11 körül álltam a rajtba, még így is az elsők között. A maradék fél óra, amikor már elég stresszes voltam, gyorsan elszaladt, és a visszaszámoláskor már tejbetök módjára vigyorogtam, mert hallottam, hogy pár másodperc múlva a FIRE-re fogok indulni.
Az első rövid mászáson kapásból kiléptek előttem, tehát még alig kezdtünk hozzá, máris tolni kellett. Szerencsére ez rövid szakasz volt, utána lejtővel folytattuk. Itt azért meglepődtem, hogy jó kis rázós-köves lesz ez a buli, remélhetőleg én is gyorsan belerázódom. Mondjuk időm az volt erre, mert innen indultunk felfelé a Lajoskához, az egyetlen hegyre a rövidtávon. Lajoska magasan lakik, így szép lassan közelítettük meg. Nagyjából tartottam a tervezett időt, és mikor már látszott a hegy teteje, sikerült halálra rémülni a lefelé száguldozóktól, hogy bizony nekem is arra kell menni.
Fent megvolt a fél zselé meg egy kis víz, és nekiláttam, hogy túléljem a hosszú lefelét. Aztán nem is volt olyan félelmetes, nyilván az adrenalin miatt éreztem magam stabilabbnak. Ellenben hamar beértünk a verseny nevéhez méltó singletrackes szakaszba. Saját magamhoz képest egész sokáig nyomtam a kis kimosott árkot, de azért a végén úgy 20 méterre leszálltam. Innen nekem nagyon hiányzott egy háromnyilas tábla, szerintem ez veszélyesebb volt, mint néhány hely, ahol kint volt.
Mivel innentől nem tűnt olyan veszélyesnek, gyorsan visszapattantam a nyeregbe, hiszen két lány is elment mellettem, ez pedig tarthatatlan 🙂
A következő huplinál pedig elestek előttem, szóval ahelyett, hogy én is átestem volna szegény srácon, inkább leszálltam, és reméltem, hogy hamar vége lesz ennek a szakasznak. Innentől kezdve kis hullámvasút jött, sok kis fel-le. A felfelékben sikerült utolérjem a lányokat, és visszaelőzni, hogy a következő lejtőn megint elmenjen mellettem az egyik.
Node sebaj, hamar jött a következő frissítő. Már a rajtban láttam, hogy az erdőből jönnek ki egy hosszabb lejtőn, jó nagy tempóval a középtávosok, és csak csendben reménykedtem, hogy engem nem arra visz az út. De igazából de. Viszont mikor már odaértem, nem is volt félelmetes, és gyorsan elszáguldottam a frissítő mellett. Vizem még volt, és már csak 7 km volt hátra az egészből.
Nem sokkal lejjebb eltereltek jobbra, még jó, hogy benéztem az erdőbe, és volt időm visszaváltani: egynyomos, gyökeres, jó meredek. Nekivágtam, mondván maximum mit baj lehet, aztán még én is meglepődtem, hogy kitekertem. Nagyon bennem volt, hogy haladni kell, itt már nincs hova tartalékolni, mert még meglehet a másfél órás kitűzött cél, így a kis egynyomoson száguldoztam – főleg, hogy valaki jött mögöttem, de nem szólt, hogy menne. Engem viszont nagyon idegesített, így egy kis tisztáson elugrottam előle, hagy menjen. Utána kiderült, hogy miért nem zaklatott korábban: nagyjából egy tempóval mentünk a sráccal innen, előzgettük egymást. Nyilván felfelé voltam én az erősebb…
A cél előtt még megláttam egy lányt magam előtt, lefelé ő is gyorsabb nálam, de a befutó bizony felfelé volt. Az utolsó erőmmel megnyomtam a célegyenest, így 4 másodperccel előtte értem be. Utólag kiderült, hogy magyar lány volt.
Ezzel a teljesítménnyel 7. lettem, 1:34 alatt tettem meg a távot. Tulajdonképpen kivételesen elégedett vagyok, tudtam, hogy ennyi van bennem, és a 171-es átlagpulzus 189-es maximummal elég jól megnyomtam így a végét.
Zoli kicsit betegen indult neki, de arra számítottam, hogy mire én beérek, ő már ott lesz. Na hát majdnem 20 percet vártam rá, utána Ricsi és Gergő egyenletesen, kétpercenként értek be. Sipi hosszútávozott (az ő beszámolója a Mucikli blogon elérhető), így rá vártunk még egy keveset – váltóprobléma, folyton leeső lánc és egy kisebb esés ellenére is az ő átlagsebessége lett a legjobb… Esésre visszatérve, a teljes csorda megoldotta fejenként egy eséssel (úgy néz ki, maradandó károsodás nélkül), csak én hagytam ki kivételesen. Úgy néz ki, én csak edzésen esek-kelek, pedig komolyan versenyen megyek bátrabban (néha úgy érzem, ész nélkül)
A pálya amúgy meglepő módon, a nehézsége ellenére is tetszett, nagyon szép helyen vezetett, és szerencsére kevés aprókavicsos sotter volt. Meglepődtem azért pár helyen (lefelé és felfelé is), de nem volt sem olyan eszemet meredek, sem olyan nehéz, mint a Mátra. Az időmérés is említésre méltó, beérkezéskor kivetítőn látszott, hogy milyen idővel hányadiknak érsz be, és öt percen belül csipogott az sms az eredménnyel.

 

Ha rajtam múlik, jövőre is jövünk, aztán a Csillampóni team visszavág 🙂