Month: szeptember 2016 (page 1 of 2)

Rozsomákos jóreggelt

Említettem már, hogy utálom a Naszályt? Na, hát most se szerettem meg.
Tegnapra gyűjtöttem annyi túlórát, hogy jó korán hazamehessek, és csak úgy, terv nélkül tekerjek kicsit. Útközben Zoli kitalálta, hogy remek, akkor megyünk a Naszályba. Lenyomtam a szokásos hisztit, hogy azt nem szeretem, de essünk túl rajta.
A legjobb a Naszályban, hogy máris jó kis combos emelkedő vezet oda tőlünk, azon bemelegítés nélkül. Utána jöhet a nyomvályús rész, szintén felfelé. Zoli meg kitalálta, hogy az nem járja, hogy lejövök olyan sziklákon, ami nincs is egy maratonon, de a sima erdei utakon meg lassú vagyok, itt kell fejlődni. Szóval összeszedtem minden parámat, és nyávogva ugyan, de elkezdtem nyomni. Zoli kedvenc teszt emelkedőjét is becéloztam, hogy majd én most aztán kitekerek, és végülis másfél perccel jobbat mentem, mint eddig, de egy gyökér kigáncsolt, így ez ma sem az a nap lett. De hát hosszú még a tél, fog ez még sikerülni egyszer.
Útközben felfelé megjelentek az apró fekete bogarak, amik szeretnek az ember arcán/szemüvegén/orrán/egyéb kiálló testrészein megülni és rettenetesen idegesítően körözni a szemem előtt. Ráadásul a szúnyogokhoz hasonlóan valamiért engem nagyon szeretnek, de sajnos az érzés egyáltalán nem kölcsönös. Mikor azt hittem, már fent is vagyunk, és kezdett lemenni a nap (és még mindig nyávogtam valamiért) Zoli bevitt a bozótosba. Azt mondta, hogy azért jövünk erre, mert itt lakik a Rozsomák. Ilyenkor az ember jobban kapkodja a lábacskáit, nehogy otthagyják az erdőben, szabad prédának 🙂
Szerencsére megúsztam, de itt még nem értek véget a megpróbáltatásaim: ott egy jó meredek, köves, menjünk arra! Hát az én kis testem már ezt egyáltalán nem kívánta, szóval itt elszakadt a cérna, úgyhogy meggyőztem Zolit, hogy a lemenő nap, hogy még vár a mosatlan edény és a mosatlan farmerom, és hogy egyáltalán nem élmény a biciklitoló verseny, inkább forduljunk haza, de villámsebesen.
Ennek hatására úgy össze is félte magát tőlem, hogy menten nekivágtunk a hazaútnak. Innen már csak az ezoterikus rétig kellett elvergődni, ahonnan csak lefelé vitt az út.
Valamiért nem ment túl jól a lefelé, fejben nem annyira voltam ott, szóval igazából megint el sem kellett volna indulni. Ellenben a naplemente csodaszép volt, ritkán látni ilyen színeket. Amit persze telefonnal remekül le lehet fotózni (nem).

 

pano_20160929_184346

 

A tanulság annyit, hogy a Naszály nem a barátom, és bármennyire is igaz, hogy aki a Naszályban tud tekerni, az bárhol tud, én még nem tartozom ebbe a klubba. Idén többet nem akarok oda menni, majd talán jövőre újra megpróbálkozom vele.
img-20160929-wa0012

Restday

Egész héten pihenőm van, meglepő módon valóban ezt teszem, és nulla darab edzést terveztem*

Ellenben legalább kihasználom a lehetőséget, és az összes barátnőmmel egyeztettem időpontot, és annyit csacsogok és szocializálódok, mint a régi szép időkben. És mivel elszakadt az egyetlen kedvenc farmeron, muszáj leszek plázázni is. Még a végén azt hiszik rólam, hogy lány vagyok…

Mindenesetre azért nem bírok magammal, és jövő héttől már jön a trx. Szerencsére jók az összeköttetéseim, és így Anikó lesz oly drága, hogy tart nekem privát szabadtéri edzéseket. Azon gondolkozom, hogy vajon normális vagyok-e, hogy beállok a Terminátorlány szárnyai alá. (segítek, nem. Tuti belehalok, amit ez a nő művelni fog velem…)

*kivéve persze a hétvégi tekeréseket, de hát ugye az még messze van. És amúgy is, Peti azt mondta, hogy azért ne a kanapén üléssel töltsem ezt a két hónapot. Úgyhogy múlt héten is csak nyolc órát tekertem…

Csodaride – 4000-en túl

Úgy volt, hogy szombaton Zoli elmegy Sipivel országútizni, én meg nyakamba veszem a Nagyhideg-hegyet. A pénteki Surströmming-buli után viszont Sipi lemondta, állítólag megfázott. Szerintem lehet köze a rohadt halnak hozzá, de hát ne konspiráljunk, igazából nem volt az olyan rossz. Viszont jó tanácsként mondom, hogy ne nyúlj hozzá puszta kézzel, mert két nap múlva is érezni fogod a szagát, és semmiképpen ne bontsd ki zárt térben, kivéve, ha egy arra tévedt borzot akarsz kiüldözni.
Mivel mindketten egyedül maradtunk, rávettem Zolit, hogy recoveryt tartson, és jöjjön inkább velem. A Duna-parton megreggeliztünk, és már úton is voltunk Királyrétre. Az első sokk itt ért, amikor Zoli kitalálta, hogy ne a járt úton menjünk fel, hanem a Grófi úton. Ebben az a jó, hogy köves és alaposan ki van mosva, de ha így még nem lenne nehéz, szerencsére meredek is. Azt már az elején tisztáztuk, hogy az utolsó szakaszon biztosan tolni fogom, de hát menjek addig, amíg bírom. Felnézve ijesztőbb volt, mint a valóságban, de azért tényleg nagyon köves, lefelé nem akartam volna erre jönni. (Aztán végül még ilyenebben jöttem, de ne rohanjunk úgy előre.)
 A rettegett utolsó szakasz előtt egy perc nyomvonal egyeztető pihenőt tartottunk, hátha feljutok lábon. És tulajdonképpen magam sem tudom, hogy hogyan, de egy kilépéssel és biciklit árkon átrángatással kitekertem. A tetején megint megkaptam, hogy miért csak a hetedik vagyok a maratonokon, ha így megyek…
Itt szétváltunk, mentem a sotteren Magastaxig, Zoli meg úgy gondolta, hogy ő ma kőarc lesz, és felteker a piroson. Ebben az volt a kihívás, hogy még sosem sikerült neki, de innen is gratula, aznap megoldotta!
Fent Magastaxon már kezdett hűlni a levegő, winter is coming,ugyebár. Innen már csak az volt a cél, hogy a túristaházig valahogy feljussak. Persze nem volt kérdés, ha a Grófi úton kitekertem, akkor a sotteren sem maradhatok szégyenben…
Fent rengeteg bringás volt, szikrázó napsütés, de elkelt a szélkabát. Kaptam egy tűzforró kávét a kemény munkáért cserébe, amit a mátrai magnéziumhoz hasonlóan, megpróbáltam külsőleg alkalmazni, és egy elegáns mozdulattal a térdemre borítottam. Ezzel a kísérlettel empirikusan bizonyítottam, többet ér, ha megiszom, és a forró kávé nem tesz jót az ízületeknek.
Zoli kitalálta, hogy még kőarcabb lesz, és felteker a sípályán. Beakadt nála ez a sípálya dolog, ha meglát egyet, akkor fel akar tekerni rajta. Én addig elücsörögtem a fűben, élvezve, hogy nézhetem, ahogy küzd 🙂
img_20160924_141938
A hős küzd a sípályával
A rettegett lefelében választhattam: a piroson megyünk le, ahol Zoli feltekert, vagy a híres Róka-úton. A pirosat választottam, a Róka-úthoz még kicsit kell fejlődni.  Itt is megvolt az instrukció: amíg menjek, amíg jól esik, és leszállok, ha túl sok. Nem mondom, hogy hiba nélkül, mert egy helyen leszálltam, de a nagyján lejöttem. Azt hiszem, tavaly ilyenkor senki nem gondolta, hogy valaha ebben az életben én ilyen helyen lejövök. Na jó, igazából még én sem. És azon gondolkoztam, hogy igazából nehezebb volt elindulni tavaly augusztusban a Ligetben a kétméteres lejtőn, mint most itt végigjönni. Ott kellett igazán a bátorság, itt már csak az egész éves gyakorlás adta meg a lendületet.
Hazafelé még belefért egy kis kerülő, Szokolyáról Magyarkútra egy singletrack visz. Az összképen rontottak a kidőlt fák (itt a cx szezon…), de amúgy egy nagyon szép kis út. Mondjuk nem hosszú, és az elején át kell vergődni a csalánerdőn, de hát a szépségért meg kell szenvedni.
img-20160924-wa0007
Ebből így 67 km, 1100 m szint lett, szép kis szezonzáró tekerés. ÉÉÉÉÉS, túl vagyok az idei 4000. km-en. Az már nem is olyan kevés. De akkor miért csak a hetedik vagyok a maratonokon? :/

 

img_20160924_161244

Ahogy az országútisok tanítják

Tehátakkorkéremszépen, ahogy azt az országútisoktól tanultam: laza százas pedálfordulattal, bárminemű lihegés nélkül tekerünk fel a hegyre, természetesen bájos mosollyal az arcomon, függetlenül attól, hogy a sav már csöpög a lábamból. Például így:

325183_big
Keep smiling

A valóság pedig az ,hogy még időben észrevettem a fotós kollégát, és így tudtam mosolyt varázsolni az arcomra, még ha közben gondolatban végigszidtam is azt, aki kitalálta, hogy én idejöjjek, és hogy a hegyeket olyan magasra kell tenni.

Szóval elkészültek a hivatalos képek a Kassa MTB Singletrack buliról, és néhányon úgy nézek ki, mintha élvezném. Mondjuk azt sajnálom, hogy lejtőzős képek nincsenek, de hát mindent nem lehet.

Egyelőre viszont élvezem a már 5 napja tartó pihenőidőszakot, ezalatt csak egyszer voltam tekerni. Mondjuk holnap egy szép, egésznaposat tervezek, aztán remélem az időjárás is úgy akarja.

És hogy ne unatkozzunk, az a remek ötletünk támadt, hogy újítsuk fel a fürdőszobát. Nyilván ez fergeteges ötlet volt részünkről, mert micsoda dolog lenne, hogy csak úgy unalmasan eltelne egy egész hónap… Szóval most nyakunkba vesszük a várost, és a mai edzést a környékbeli barkácsáruházakban töltjük, ahol alaposan kiművelhetjük magunkat a csempék és csaptelepek világában. Kívánjatok szerencsét…

Napéjegyenlőség

Tegnap délután még mentünk egy kört a hegyen, csak a rend kedvéért. Úgy terveztük, lesz még ilyen hétköznapi tekerés, de meggyőződtünk róla, hogy ennek sajnos idénre vége.
A Normafánál találkoztunk a csordával (bár Ricsire mind kicsit neheztelünk, amiért nem tolta oda az arcát, ennyit igazán megtehetett volna, ha már úgyis szabadságon van*)
Még a felfelé útról említésre méltó, hogy ugyan nem tudom mit ettem tegnap, de volt benne kraft: hoztam pár PR-t, sőt, a Libegőtől a betonig offroad sprint szegmensen nemcsakhogy végig kitekertem, de már nem is vállalhatatlan az időm.
Tehát fent a hegyen konstatáltuk, hogy itt bizony nincs viccelődés, mocsok hideg van, mi meg erősen alulöltözöttek. De sebaj, zúzzunk lefelé, úgy még hidegebb lesz.
A legutóbbi elnyalásom emlékére újra ugyanarra indultunk, de most kicsit összeszedettebbnek éreztem magam, így közel hiba nélkül jöttem le. A sor végén meg, a múltkori áhitat** helyszínén pedig már megállás és gondolkodás nélkül (a megfelelő terminus technicust idézve) b*szattam mint asertés – legalábbis én így éreztem, amúgy a valóságban ez úgy nézett ki, hogy lassít-körülnéz-najóessünktúlrajta-huhhlentvagyok.
Innen indult a biciklicipelő verseny. Sipi és Zoli ugyan bemutatták, hogy kell lemenni a sziklákon, de Gergő és én inkább úgy döntöttünk, hogy nem akarunk a közeli János kórház vendégszeretetével visszaélni.
Sipi viszont veszélyérzet nélkül pattogott tova a kis ösvényen, éppen addig, míg a telefonja egy 10 pontos salto mortalet bemutatva landolt a bozótosban. Szerencsére Sipit szeretik a barátai, ezért alaposan dokumentálták, ahogy bemászik érte, és büszkén hozza elő:
videotogif_2016-09-22_12-13-54
Zoli pedig, aki egyik kezével ad, a másik kezével elvesz, az alábbit bírta megjegyezni egy lejtő végén: Te így tudsz lefelé jönni?? Akkor mit csinálsz a Maratonokon? -.-
Nos, innentől visszafogottabban arcoskodok, mert az ismeretlen terület megtört kicsit. Mint ahogy azt hiszem, említettem már korábban is, nem annyira tudok kanyarodni, itt meg pont az volt a lényeg. Egyébként nem rossz ösvény, pont elég nehéz ahhoz, hogy én remegő lábakkal másszak át a nagyján, de amúgy teljesíthető lenne.
Átérve a Kis-Hárs-hegyre, Sipi tudott egy rövidebb utat, és mint ugye tudjuk, ez sosem végződik jól. Mutatott egy DH pályát, mert az nekünk nyilván jó lesz. Még az eleje nem is volt rossz, de nekem hamar véget ért a buli, innen meg lerángattuk csak a bringát.
Az aljában már gyakorlatilag semmit nem láttunk, annyira ránk sötétedett az erdő, így véget vetett a játékunknak.
Ellenben BORZalmas hazautam volt. Zene dübörög a kocsiban, teljes lelki nyugalomban haladok hazafelé a kisautómmal, hátul a bringa behajtogatva, mikor az M2-n elém ugrik egy BORZ. Azért eléggé halálra rémültem, hogy most elüssem, vagy ne üssem, de végülis visszaszaladt, így megmentette mindkettőnk életét és a kisautómat is.
Illetve végtelenül demoralizáló, hogy ma van az őszi napéjegyelőség, innentől hosszabbak az éjszakák, mint a nappalok. De már csak 93 nap van karácsonyig.
*Majd jönni fog a kifogásokkal, hogy 1000 km, meg nyaralás, de természetesen ez mindannyiunk szerint elfogadhatatlan.

 

**Ahol leimádkoztak, és nem voltam hajlandó lejönni. Aztán de.

Kassa Sigletrack Maraton – That’s all, folks

Az egyik felem nagyon várta már ezt a versenyt, annyi pletyka keringett már az élvezetes pályáról és jó szervezésről, viszont a másik felem tiltakozott, hogy nehogy már vége legyen a szezonnak, még csak most kezdődött.
Mindenesetre péntek reggel frissen és üdén (nem) lenyomtam a reggeli edzést, aztán egy kis kapkodás után alig negyed óra késéssel indultunk felszedni a srácokat. Útközben a szokásos muszájkávé közben sikerült belekönyököljek egy darázsba, ha esetleg a kávétól nem ébredtem volna fel. (Igazából arcoskodott, és könyökkel levertem. Utána megtanultam hol a helyem.)
Szerencsére innen egészen eseménytelenül telt az út, átvettük a szállást és elmentünk nevezni a helyi konditerembe. A rajtcsomagban kivételesen nem póló volt, hanem kulacs, így végre kidobálhatunk pár erőteljesen elhasználtat, végtére is a gombás izo még az én konyhaművészetemnek is kicsit erős.
img_20160918_141415
A menő kulacs és a rajtszámom
Ami elég fura volt, hogy időben sikerült kajához jutnunk, szóval most már így a szezon végére közel tökéletesnek tűnt a felkészülés. Rövid szociális program után (ahol ismét bebizonyítottuk, hogy a sör tulajdonképpen izo) egész hamar mentünk aludni, hogy reggel hétkor már tobzódjunk a kávésbödön fölött.
9 után már a sípálya tetején lévő versenyközpontban nyergeltük a lovakat (csak a szokásos: holazizo-keverjegyet- teddfelarajtszámot-olajozztál-kinélvanapumpa-zseléazsebbe), viszont továbbra is szokatlan módon már majdhogynem összeszedettek voltunk. A srácoknak (és Beának) 10-kor volt a rajt, így nekik nem sok bemelegítésre jutott idő. Még egy gyors fotózkodás a Csillámpóni csordával, és hagy szóljon.
img_20160917_094409
Csodraszellem
Innentől nekem alig másfél órám maradt a saját rajtomig… Ezalatt ittam egy adag izot (igazit, nem sört :)), eszegettem egy kis energiaszeletet, és elhúztam melegíteni. Ez utóbbiban legalább most elég alapos voltam, így csak 11 körül álltam a rajtba, még így is az elsők között. A maradék fél óra, amikor már elég stresszes voltam, gyorsan elszaladt, és a visszaszámoláskor már tejbetök módjára vigyorogtam, mert hallottam, hogy pár másodperc múlva a FIRE-re fogok indulni.
Az első rövid mászáson kapásból kiléptek előttem, tehát még alig kezdtünk hozzá, máris tolni kellett. Szerencsére ez rövid szakasz volt, utána lejtővel folytattuk. Itt azért meglepődtem, hogy jó kis rázós-köves lesz ez a buli, remélhetőleg én is gyorsan belerázódom. Mondjuk időm az volt erre, mert innen indultunk felfelé a Lajoskához, az egyetlen hegyre a rövidtávon. Lajoska magasan lakik, így szép lassan közelítettük meg. Nagyjából tartottam a tervezett időt, és mikor már látszott a hegy teteje, sikerült halálra rémülni a lefelé száguldozóktól, hogy bizony nekem is arra kell menni.
Fent megvolt a fél zselé meg egy kis víz, és nekiláttam, hogy túléljem a hosszú lefelét. Aztán nem is volt olyan félelmetes, nyilván az adrenalin miatt éreztem magam stabilabbnak. Ellenben hamar beértünk a verseny nevéhez méltó singletrackes szakaszba. Saját magamhoz képest egész sokáig nyomtam a kis kimosott árkot, de azért a végén úgy 20 méterre leszálltam. Innen nekem nagyon hiányzott egy háromnyilas tábla, szerintem ez veszélyesebb volt, mint néhány hely, ahol kint volt.
Mivel innentől nem tűnt olyan veszélyesnek, gyorsan visszapattantam a nyeregbe, hiszen két lány is elment mellettem, ez pedig tarthatatlan 🙂
A következő huplinál pedig elestek előttem, szóval ahelyett, hogy én is átestem volna szegény srácon, inkább leszálltam, és reméltem, hogy hamar vége lesz ennek a szakasznak. Innentől kezdve kis hullámvasút jött, sok kis fel-le. A felfelékben sikerült utolérjem a lányokat, és visszaelőzni, hogy a következő lejtőn megint elmenjen mellettem az egyik.
Node sebaj, hamar jött a következő frissítő. Már a rajtban láttam, hogy az erdőből jönnek ki egy hosszabb lejtőn, jó nagy tempóval a középtávosok, és csak csendben reménykedtem, hogy engem nem arra visz az út. De igazából de. Viszont mikor már odaértem, nem is volt félelmetes, és gyorsan elszáguldottam a frissítő mellett. Vizem még volt, és már csak 7 km volt hátra az egészből.
Nem sokkal lejjebb eltereltek jobbra, még jó, hogy benéztem az erdőbe, és volt időm visszaváltani: egynyomos, gyökeres, jó meredek. Nekivágtam, mondván maximum mit baj lehet, aztán még én is meglepődtem, hogy kitekertem. Nagyon bennem volt, hogy haladni kell, itt már nincs hova tartalékolni, mert még meglehet a másfél órás kitűzött cél, így a kis egynyomoson száguldoztam – főleg, hogy valaki jött mögöttem, de nem szólt, hogy menne. Engem viszont nagyon idegesített, így egy kis tisztáson elugrottam előle, hagy menjen. Utána kiderült, hogy miért nem zaklatott korábban: nagyjából egy tempóval mentünk a sráccal innen, előzgettük egymást. Nyilván felfelé voltam én az erősebb…
A cél előtt még megláttam egy lányt magam előtt, lefelé ő is gyorsabb nálam, de a befutó bizony felfelé volt. Az utolsó erőmmel megnyomtam a célegyenest, így 4 másodperccel előtte értem be. Utólag kiderült, hogy magyar lány volt.
Ezzel a teljesítménnyel 7. lettem, 1:34 alatt tettem meg a távot. Tulajdonképpen kivételesen elégedett vagyok, tudtam, hogy ennyi van bennem, és a 171-es átlagpulzus 189-es maximummal elég jól megnyomtam így a végét.
Zoli kicsit betegen indult neki, de arra számítottam, hogy mire én beérek, ő már ott lesz. Na hát majdnem 20 percet vártam rá, utána Ricsi és Gergő egyenletesen, kétpercenként értek be. Sipi hosszútávozott (az ő beszámolója a Mucikli blogon elérhető), így rá vártunk még egy keveset – váltóprobléma, folyton leeső lánc és egy kisebb esés ellenére is az ő átlagsebessége lett a legjobb… Esésre visszatérve, a teljes csorda megoldotta fejenként egy eséssel (úgy néz ki, maradandó károsodás nélkül), csak én hagytam ki kivételesen. Úgy néz ki, én csak edzésen esek-kelek, pedig komolyan versenyen megyek bátrabban (néha úgy érzem, ész nélkül)
A pálya amúgy meglepő módon, a nehézsége ellenére is tetszett, nagyon szép helyen vezetett, és szerencsére kevés aprókavicsos sotter volt. Meglepődtem azért pár helyen (lefelé és felfelé is), de nem volt sem olyan eszemet meredek, sem olyan nehéz, mint a Mátra. Az időmérés is említésre méltó, beérkezéskor kivetítőn látszott, hogy milyen idővel hányadiknak érsz be, és öt percen belül csipogott az sms az eredménnyel.

 

Ha rajtam múlik, jövőre is jövünk, aztán a Csillampóni team visszavág 🙂

Névnapi Csóványos ride

Kicsit lemaradtam a beszámolókkal, pedig hétvégén nem kicsit mentünk.
Szombaton Sipi jött 10-re, és szokás szerint délben már úton is voltunk. Na jó, annyit csalok, hogy fontos szerelnivalója akadt, és Királyrétig kocsival mentünk. (Igen, mi kocsival megyünk bringázni is)
Csóványoson még nem jártam, adta is magát a remek alkalom – azt hiszem, azért még van hova erősödni. Az elején az aszfalt még oké, megy az magától, de a sotterre érve már kevésbé komfortos a dolog. Mivel a takonykór még rajtam van (most már igazán elmúlhatna, kezdem unni), levegőt csak korlátozottan kaptam, de hát az minek is, úgy mindenkinek menne…
Node, felfelé a sotterről elég hamar letértünk egy ösvényre, ami sosem akart elfogyni. Így értünk fel a Foltán-kereszthez, ahol Sipi és Zoli próbálták kitalálni, hogy vajon merre visz az út.
img_20160910_124948
Foltán-kereszti tanakodós
A jó hír az volt, hogy innen már nincs túl messze a kilátó, a rossz az, hogy most jön az ún. börzsönyi szuszogó szegmens. Az ilyennek meg sosincs jó vége, vagyis inkább csak a vége jó. Tehát neki is mentünk, Sipi elhozta a KOM-ot, én azért párszor megálltam rápihenni. Ez elég mocsok szakasz, jó kis meredek, keresztbe néhol gyökerekkel, egy helyen be is borultam a bokorba. Legközelebb már jobban fog menni, és lesz legközelebb, mert olyan nincs, hogy nem tudom megcsinálni 🙂
A kilátó mellett hozzánk csapódott egy cuki kiskutya, gondoltuk, hogy betesszük a zsebbe és jöhet haza velünk, de végül muszáj volt otthagyni. Kép azért van róla:
img_20160910_133004
Sipi + cukikutya + Zoli mancs
 Innen jött a nehezebb része, mert ha felmegy az ember a hegyre, akkor bizony onnan le is kell jönni. Na itt kiderült, hogy a szuszogó nem csak felfelé nehéz…. Végülis a tanár kar oktatásának köszönhetően nem kaptam frászt az első méteren attól, hogy csúszott a kerekem, így csak öt méterrel később szálltam le. Azért ahol már kevésbé meredek volt, ott visszapattantam, és lejöttem, de azért na. Van még hova gyakorolni.
Igazából a lefelé legrosszabb része a kavicsos út volt, nagyon vártam, hogy véget érjen. Apró kavicsok, mozognak, ijesztgetnek, arrébb teszik a bringát. Nem esett jól, na.
img_20160910_140935
Itt meg csak gurulni kell
Szerencsére innen egy jó kis lejtős aszfalt vitt tovább Kemencére, közben csak egy forrásnál álltunk meg kisóvodás módjára fröcskölnivizet vételezni:
img_20160910_141653
A gonosz manó
Kemencén Sipi ismert egy jó helyet a „belvárosban”, és mivel a hidratálás fontos, egy kávé mellé az izotóniás sör is jól jött. A kocsma meg elég menő, ide még visszatérünk.
img_20160910_151129
A sör tulajdonképpen izo
Tanakodtunk, hogy mi is legyen, végül Nagybörzsöny felé vettük az irányt, véletlenül tudtunk egy helyet, ahol jó a kaja (gyk. ott volt az esküvőnk). Ide muszáj volt aszfalton menni, jó kis hullámvasút: beálltam Zoli mögé a szélárnyékba, így egész kényelmesen tartottam a 30 körüli tempót. Életem egyik leggyorsabb lejtőjén egészen 54-ig felgyorsultam, de ez csak aszfalt, csak fél pontot ér.
A kiadós ebéd után már csak a hazaút volt hátra. Lassan elindult lefelé a nap, kapkodni kellett, hogy sötétedés előtt visszajussunk Királyrétre. Zoli ismert egy utat, vagyis inkább elképzelt egy utat, amiről azt feltételezte, hogy létezik.
Ugyan egy helyi részeg korlátozottan stabil mozgású bácsi annyit segített, hogy valóban létezik az az út, a sorompónál kell továbbmenni, de azt nem tudtuk kiszedni belőle, hogy hol a sorompó… Végül egy helyi nagyon kedves néni irányba állított minket, és megtaláltuk azt a bizonyos sorompót. Éppencsak egy mező közepén kötöttünk ki, út meg sehol. A mezőn átvágva, Stravával irányba állva végül megkerült az út, de alaposan elbújt a bozótosban. Az élvezetes, köves lejtő a végén pedig bekötött egy aszfaltba, amit nem is értek, hogy vajon ki és miért hozott el idáig. Újabb aszfalt, ami a semmiben végződik (vagy kezdődik, nézőpont kérdése).
Innen már csak át kellett mászni a hegyen, legurulni a Deszkametszőn, és máris Királyréten találtuk magunkat.
Összesen 75 km, 1350m szint lett, úgy a fele terepen. Mit ne mondjak, kemény nap volt….

 

And she goes away

Tegnap megtörtént, ami még nem volt. Félúton visszafordultam edzésből. Sőt, igazából ha őszinte akarok lenni, akkor még félútig se jutottam.
Sötétedett, nem esett jól, még izomlázam van, és nyávogok, és amúgy is. Szóval ez most nem adta ki, nem ment.

Inkább hazamentem nutellát enni relaxálni, és meditálni, hátha az többet segít. Nem segített, mert persze így meg lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem tettem meg mindent. Mondjuk lehet, hogy ez a minden igazából többet ártott volna, mint amit használ….

Azért ma már nagyon péntek van, konkrét fizikai fájdalmat okozott a felkelés (és most az életben maradás is).

Mindenesetre most azért már igyekszem kialudni magam, hogy holnap újult erővel tolhassam a bringát Csóványos felé. Komolyan, nem terhel meg úgy a heti öt edzés, ha nem kell 5:45-kor felkelni, csak 6:30-kor, lefekvéstől függetlenül… Ellenben most már nincs ilyen opció, mert ha haza akarok érni világosban, akkor muszáj hajnalban elinduljak dolgozni.

Egyébként frusztrál az ősz is, hogy milyen hamar sötétedik, és hogy már nincs igazán idő hétköznap másfél-két órás edzésekre. (meg amúgy az is, hogy semmire sincs időm, és folyton rohanok. Ezt meg tetézi, hogy a MÁV képtelen normálisan közlekedni… és még nincs is tél.)

Tehát összefoglalnám az elhangzottakat: sürgősen fel kell tenni magam töltőre, és  befejezni a nyávogást, egyrészt mert senkit nem érdekel, másrészt meg mert csak magamat szívatom vele.

642713

 

Az utolsó mohikán

Tegnap megvolt az idei utolsó olyan edzés, ami kifejezetten azzal a céllal jött létre, hogy engem verseny előtt lélekben felkészítsenek az eljövendőkre.
Úgy értem, hogy felmentünk a HHH-n a BB körre (…), hogy na majd én jól lejövök a bárhol. Gergő talált is nekem egy kellemes kövest, hogy akkor ott jól menjek fel. Jól esett (nem), de legalább a tetején megpihenhettem végiggondolni az életem. Aztán ha jól nem is, de lejöttem – kivéve azt a köves részt, amiért ott voltunk. Mire leszenvedtem magam, Ricsi is befutott, aki ezen felbuzdulva visszazavart, hogy most nem biciklitologatásért jöttünk. Megmutatta a Traktornak, hogy mit is kell csinálni, és hogy nem is para, szóval villámsebesen üljek fel, és jöjjek le. Kicsit már unom, hogy folyton imádkozni kell, hogy elinduljak, de majd kinövöm ezt is egyszer. Addig meg legalább elviselik, hogy visszabeszélek, aztán úgyis lejövök.
Ez a BB kör elég jó, van benne minden, ami kell (és az is, ami nem). Szép hosszú emelkedő, amire azt hiszed, hogy a kanyar után vége, de igazából csak ott lesz meredek. Aztán a kis kedvenc emelkedőm, amin még tavasszal gyakoroltunk, hogy fel tudok-e menni rajta (eleinte nem sikerült). Most is megálltam az aljában, hogy hát, ez ma nem, de mikor megindultam, valahogy csak azt vettem észre, hogy fenn vagyok a tetején. Mondjuk ezen én is meglepődtem, de sokat segített, hogy már ismertem a nyomot, hogy merre lehet megoldani.
Lefelé meg persze jó kis köves, sokkal kimosottabb lett, mint volt tavasszal. Meglepő fordulatkéni, mivel ez egy kör, vissza is jutottunk az első köveshez, ahol most már megállás nélkül végigmentem! Valami csak ragad rám, a koszon kívül is.
A második lecke mára a farolgatás volt, hogy ne féljek, ha kicsit csúszik a hátulja. Nos, ez még nem annyira megy 🙂
Közben persze folyamatosan csörgött a hátam, mert Zoli és Sipi is a környéken kószált, csak a haladó pályán – úgy értem Normafa sípálya, felfelé. Már ahogy meséltek róla, is kedvem lett volna megnézni (szigorúan fentről, ahogy tolják :))
Megegyeztünk, hogy valahol találkozunk (ne kérdezzétek, fogalmam sem volt hol járunk), felfelé a HHH kilátó felé. Pont egy lejtősebb részen sikerült összeszedni a fiúkat, és végre sikerült is kicsit kicsúsztatni, állok nagy büszkén, mire Zoli első mondata, hogy a hát mit csinálsz, a drága Schwalbe gumit koptatod??? Na szupi, így hallgasson az ember a tanári karra 🙂
14224885_10209155724747817_6972232439350511079_n
Ez itt Zoli, a képet meg Sipitől loptam el 🙂
Mi a panoráma utat választottuk a kilátó felé (Sipinek és Zolinak jó volt a híres Szuszogón), amit végre tudtam értékelni is (mert már le mertem nézni), tényleg szép ez a rész, főleg így a naplementében. Ellenben ez is könnyebb lett, mióta utoljára itt jártam, gyanítom, mert nem akartam épp meghalni, és mert azért csak fejlődök valamennyit.
Az utolsó aszfaltos részt már nem annyira akartam fel a kilátóig, sötétedett, hirtelen nagyon éhes lettem, elfogyott a vizem, és már nagyon el is fáradtam. Bánatomra, mire felvergődtem, nem lehetett csoportképet csinálni, mert már erősen sötétedett.
Lefelé már csak az aszfalt várt, haladó szinten – lámpa nélkül, a töksötétben.

 

Kicsit azért megnyugtatott ez a a kör, kaptam egy kis önbizalmat, hogy menni fog ez. Innentől még egy hét edzés, és utána már csak a túrázások lesznek. Ebből azért remélem még jutni fog idénre 🙂

Szilvás Crumble – homebased day

Úgy tűnik, a köhögésem nemhogy javult volna, de végképp kidőltem. Még orvoshoz is mentem (ami nálam azért már a vég). Ki is írt mára, szóval szigorú ágynyugalom.  Petivel beszéltük, hogy akkor így az edzések is kimaradnak, majd holnap egy óra és vasárnap egy rövidebb kör lesz.

A szigorú ágynyugalmat meg ugye én nagyon jól viselem, szóval ugyan kicsit lassabban, mint normális esetben, de sikerült kitakarítani a konyhát, majd újra összekenni. A végeredmény egy kis crumble, ami ugyan nem a konyaművészet csúcsa, de finom, és gyorsan kész. Ezt a receptet  vettem alapul, csak szilvával és fele mennyiségben. Olyan illata van, amit még én is érzek a taknyon túl 🙂

14212064_10209100974576373_5661568857511230436_n

Mondjuk kicsit zavar, hogy kimaradt egy hét edzés itt a finisben, de remélem elég lesz a maradék kettő a felkészülésre. Jobb, hogy most vagyok beteg, mint bármelyik korábbi verseny előtt…

Older posts