Pénteken már tűkön ültem, hogy végre elinduljunk. Egy óra késéssel sikerült is, és a 14:30-as találkozóból lett 15:30, amiből pedig egy kihagyhatatlan kávézás után 16:00…
Ennek örömére elég későn értünk Zánkára, így nem maradt idő a pályabejárásra, de legalább a raj(t)számot átvettük. Csapatkapitányunk kicsit félénken mondta be a Nixi és a Csillámpónik csapatnevet a regisztrációkor, de az első félszegségen gyorsan túlestünk, és büszkén hordtuk a Csillámpónis csapatpólót.
Szóval Nixi és a Csillámpónik. 
Mire felépült a csapatsátor, és átvettük a szállást, elszaladt az este, ismét sikerült 10 körül, rettenetesen éhesen kajához jutni. Ez nem sikeres stratégia, legközelebb már tényleg máshogy kell megoldani, elkerülendő a hisztit. Este még azért kicsit szocializálódtunk, és szombaton egész kipihenten kelt a csapat. Azért a reggeli a teraszon, balatoni kilátással elég menő volt, lehetne belőle rendszer.
Csöppet későn értünk a helyszínre, és a kocsitól a sátorig (~200 m) sikerült felszedni egy tüskét – a tej ugyan megfogta, de hát azért tehetséges vagyok, na.
Sipi segít defektet szerelni, én pedig úgy nézek, mintha értenék hozzá
Pontban délben elrajtolt a mezőny, Ricsi első három köre a tűző napon igen kemény volt…Beálltunk a harmadik helyre, amit nagyon igyekeztünk javítani.
Én 5. voltam a csapatból, először 3 körül került rám a sor. Eredetileg három kört szerettem volna menni, de a második körben annyira elszállt a pulzusom, és annyira megcsapott a nagyonmeleg, hogy hányingerem lett és szédültem… A mező közepén elájulni annyira nem vágytam, így maradtam a két körnél. Szerencsére a második felvonás már jobban ment, kicsit hűlt az idő, de ahhoz, hogy tartani tudjuk a helyezésünket, elég volt nekem ismét két kör. Mindenesetre megelőztem Ákost (a másik Bringabandás csapat egy tagját), aki megkérdezte Zolit, hogy mivel etet engem, hogy így megyek felfelé 🙂 Közben persze Peti is elhúzott mellettem, még rám is kiabált, hogy KÓNUSZNAGYTÁNYÉR, AZEDZŐMINDENTLÁT! 🙂
Itt még örülök
Ahogy esteledett, kicsit jobb lett az idő és a srácok nagyon keményen nyomták a köröket. Bizton állítom, hogy mindenki kihajtotta magából, amit csak lehetett.
Amikor épp nem szerepeltem, azzal töltöttem az időt, hogy a váltó zónában segítettem a kis csapatunknak*, vagy kaját generáltam a sátornál. Nóci is sokat segített, bár mivel a nyolcadik hónapban jár, azért őt nem lehetett annyira terhelni.
Az éjjel (soha nem érhet véget…) kicsit nehezebben telt: mikor besötétedett, és majdnem rám került a sor, beijedtem és mégsem mentem. Ricsi és HGeri mentettek meg, akik helyettem is rótták a köröket. És persze Sipi, aki rendületlenül körözött, a viszontagságok ellenére.
Ricsivel világmegváltottunk a sátor mellett, majd becsatlakozott TGeri is, amikoris elszabadult a pokol 🙂 Beszélgettünk időutazásról, kecskékről, és azt hiszem a hétvégén megint több szintet lépett a kapcsolatom velük <3 Ezen kívül a leharcoltságunk is új szintre lépett. **
Egy kép többet mond…a káoszról
Végül nekem sikerült egytől háromig aludni (vagyis csukott szemmel feküdni a support kocsiban), de akkor már nagyon hideg volt. Hajnalra a fű is harmatos lett, gyakorlatilag minden kint hagyott cuccunk vizes… Itt volt egy keményebb mélypont: még nem akart világosodni, fáztunk, mindenki nagyon fáradt és feszült volt. El is határoztuk, hogy ide többet nem jövünk, mert annyira szörnyű a hajnal.
Mikor kivilágosodott, újra felszerelkeztem, és 6 körül ismét nyomtam két kört. Tulajdonképpen kevésbé volt rossz, mint amennyire számítottam rá két óra alvás után, de azért bírtam nevetés nélkül.
Reggeli családbanmarad: izomlazítás közben próbálok reggelizni a saját köreim előtt
A következő etapban Zoli utolsó előtti körénél tartott, amikor bemondták, hogy a 13-as csapatnál láncszakadás történt, készüljünk. Oké, de melyik kategória 13-as???? Nem tudták megmondani, így pánikszerűen rákészültünk a váltásra, de szerencsére nem mi voltunk azok.
Igazából innentől felpörögtek az események, lassan már mindenki csak két köröket ment, egyrészt, mert nem ment több, másrészt hátha sikerül befogni a második helyezett csapatot.
Az utolsó két körömre már megint túl meleg lett (nekünk semmi se jó, ugyebár), de beleadtam mindent, utána viszont már csak a váltásokra figyeltem.
Ricsi reggeli körei után azt mondta, hogy neki itt a vége, és innentől fotózni fog, mert annyira elfáradt (jogos, ahhoz képest, hogy azzal jött el, hogy éjjel nem fog kimenni, mégiscsak megtette, bőven belefért, hogy elég legyen ennyi)
Zoli az utolsó körében sikerült elessen, mert valakivel összeakadt a kormánya (azt mondta, hogy mindig tök előzékeny volt, és szólt, hogy melyik irányból fog menni. Igazából ez lett a veszte, hogy megint ELŐZékenykedett), tulajdonképpen ez volt a legnagyobb technikai problémánk. Még Richárdunk sem kapott defektet, ami csodaszámba megy. ***
Az utolsó körökre Sipit küldtük ki, két kemény és egy örömkörre. Nagy öleléssel vártuk, boldogan zártuk a harmadik helyen a versenyt. Sikerült a dobogó!
Új mez, raj(t)szám, érem. Büszkeség
Estére annyira fáradtak voltunk, hogy gyakorlatilag mondat közben elaludtunk, így hamar lőtték a pizsit, és 10 óra alvás után sokkal jobban esett a létezés.
Összefoglalva így utólag én nagyon jól éreztem magam. Hazaúton már beszélgettünk a jövő évi felkészülésről, hogy mit kell máshogy csinálni, hogy ha visszatérünk, megnyerjük. Persze szigorúan ugyanezzel a csapattal.
További beszámolók a csapattagoktól emitt és amott  elérhetők.
Kulturált kép az új csapatmezben. Hát nem csinosak? 🙂
A képekért köszi Richárdunknak, illetve hamarosan lesz video is.
*Jó tanács a jövőre nézve: ha frissen gyógyult seb van a lábadon, ne térdelj le, miközben rakod át az egyik Csillámpóniról a másikra a chipet, mert ott bizony vízhólyag lesz. És az bizony fáj, valamint elég extrém érzés vízhólyaggal a térdeden élni.
** Az, hogy az izzadt kis testünkre simán vettük vissza a Csillámpónis pólót, hogy az eredményhirdetésre a szétizzadt, poros, büdös mezt vettük fel, csak az jéghegy csúcsa. Az érzés, amikor a valamelyik csapattag által átizzadt chip rákerül a bokádra, megfizethetetlen. Az, hogy azon sárosan kezdesz kajálni ki tudja kinek a tányérjából, alap. Egy idő után már nem foglalkoztat, hogy kinek a kulacsából iszol, mert annyira szomjas vagy, és annyira mindegy. Egy nagy család vagyunk.

***Helyesbítek: a verseny alatt nem kapott defektet, csak hazafelé a kocsitól a lakásig. Tolva. Fogalmunk sincs, hogy ezt hogy sikerült 🙂