Month: augusztus 2016

Mátra maraton – végállomás következik

Mint ahogy korábbi bejegyzésekből kitűnik, egy csöppet tartottam a Mátrától… Na jó, igazából ez barokkos túlzás: halálra voltam rémülve, hogy vajon mi fog velem történni a hegyek között, és helyezés helyett túlélésre játszottam.
Előző éjjel persze alig aludtam, nagyrészt a stressztől, hogy nekem tényleg oda kell állni. Legalább az eldőlt (meg én is) még csütörtökön, hogy biztosan elrajtolok, aztán lesz valami.
Reggel a megszokott kisebbfajta őskáoszon túlesve (holarajtszám-veddátatöbbiekét-Sipiideértmár-holanapszemcsi-keverjizot-detöbbvizettölts, stb.), sikerült beállni a rajtba Ricsivel, és húsz percet várni. Ez meg azért jó, mert a megelőző bemelegítés bármilyen utóhatása pont elmúlik, mire végre elindulhatunk.
Viszont ennél rosszabb rajt szerintem idén még nem volt: értem én, hogy lassú rajt, de hogy rajt után másfél perccel még egyhelyben állok, azért az kicsit erős. Alig tudtam kivergődni a kapun, még az aszfalt elején is lépésben a tömegben (pulzuskontroll: ha nem haladsz, fel sem megy…)
Mikor kicsit nekiindultunk, ott jól elképedtem, hogy MINDENKI megy el mellettem. Oké, spórolósra vettem, tudtam, hogy ez csak a bemelegítés, fog ez még fájni épp eleget, de meglepett, hogy csak úgy húztak el mellettem. Ez még csak rendben lenne, úgyis később szoktam visszaelőzgetni, de ez most nem az a nap lett. Az első frissítőn a fél zselé adott kis erőt, de ez sem tartott sokáig.
Mikor felértünk az első erdei ösvényre, egy lány rámkiabál: Te vagy a ZsNiki? Mert neki engem kell megelőznie 🙂 Mivel nekem nem ment úgy nagyjából sehogy, inkább elengedtem, legalább ő haladjon és hozzon jó eredményt.
Mindenesetre nagyon igyekeztem betartani Peti útmutatását: kis részenként „ettem meg” a távot. Megvolt az első emelkedő, ahol múlt héten majdnem kitekertem (aztán toltam), utána nem sokkal a kis sík, ami után a tavalyi aprólejt jött, ahol gyakoroltunk, megvolt ahol Sipi felnézett és húbzmeg, aztán ahol tavaly azt mondtam, hogy sosem fogok tudni lejönni, idén meg de. Minden ilyen kis szakasz egy kis öröm volt, hogy na, ezen is túl vagyok és sikerült.
Az mondjuk hamar kiderült, hogy nem abban a mezőnyben vagyok, ahol szoktam: túl sokan tolták, és lefelé is bizony szégyenben maradtunk a durvább helyeken, pl. a patakátkelés előtt. Arcoskodhatnék, hogy ezt majd jövőre megcsinálom, de az ilyenekhez még kicsinek érzem magam*
Ahogy kiértünk a Rudolf-tanya előtti aszfaltra egy háromnyilas rész után, egy sráccal kezdtem beszélgetni: mikor megkérdezte, hogy lesz-e még ilyen durva rész, akkor majdnem felnevettem, hogy hát ez bizony még csak az eleje, innen csak durvább lesz…
Innentől a második frissítőig azt hittem, sosem fogok odaérni. A patak után feltolva már néztem az órát, hogy nem lehet sok. Aztán toltam még egy csomót, frissítő sehol. Úgy véltem, itt az ideje a kis magnéziumampullának, mielőtt begörcsöl a mindenem. Minderről azt hittem, Superman-pózban történő bringatolás közben is tudom abszolválni. Végülis megoldottam, külsőleg alkalmazva a magnéziumot: sikerült magamra borítani, kezem-lábam ragad. Szupcsi, legalább nem csúszik le az ujjam a fékről…
Kicsit arrébb, mint számítottam rá, végre eljött a második frissítő, lemoshattam a kezem, kaptam új adag vizet, és a másik fél zselé is megvolt, így újult erővel számolhattam vissza a km-eket.
Még hátra volt pár mászás, és pár félelmetes lejtőzés: mikor már azt hittem, hogy nem jön több nehéz rész, kiderült, hogy mekkorát tévedtem.
Annyira kezdtem fáradni, hogy gondolkoztam egy helyen, hogy hát csak le kéne szállni a testi épségem érdekében, amikor megláttam, hogy fotóznak: hááá, olyan nincs, hogy tologassam a képen! Nem voltam vidám, és biztosan kiült az arcomra a pánik, de lejöttem!**
screenshot_20160829-101221
Majd egyszer lesz jobb minőség is 🙂
Mindenesetre az utolsó emelkedőnél már kicsit megtoltam, hogy jólvan, mindjárt vége. A szervezők azt állították, hogy a forrás előtti DH részt kiszedik, mert csak. Helyette jött is az aszfalt, megnyugodtam, egy nehézzel kevesebb. Aha, a forrásig levittek, csak másik úton…. Szerencsére a múlt heti gyakorlás elég volt, hogy eszembe se jusson leszállni a kövek között. (Na nem mintha esélyem lett volna a leszállásra, úgy meglepődtem, hogy mire felfogtam, hol vagyok, már lent voltam az alján)
Innen már csak a célba vergődés volt hátra (persze, hogy felfelé), és mivel az elejét elspóroltam, maradt annyi, hogy pár versenytársat leelőzzek.
Rég örültem ennyire, hogy vége a versenynek, és túl vagyok rajta… 2:41-re és a 10. helyre nem vagyok büszke, de végigcsináltam, és nem estem el, tehát a kitűzött cél megvan. Igazából az vigasztal, hogy (Ricsin kívül) az összes BringaBandás úgy ért be a célba, hogy menten elhalálozik: arról próbáltak beszélni, hogy ez mekkora szívás volt és milyen nehéz, de még ez is nehezükre esett. Volt váltóprobléma, defektszerelés, végelgyengülés, meg ami csak lehet.
fb_img_1472448650645
Látszik, hogy ez már nem őszinte
És mivel vége a TopMaraton sorozatnak, és tulajdonképpen sikeres az összesítés (majd erről külön posztban értekezek), kaptam Ricsitől egy IronShakert. Mert kemény vagyok, és megérdemeltem. Ki se nézi az ember belőle, hogy ennyire kedves is tud lenni 🙂
img_20160828_163631
Már csak egy verseny van hátra, a Kassa. Ez olyan kisebbfajta zárótábor is lesz. Szomorú, hogy lassan vége a nyárnak és a szezonnak…

*Azért Ricsi már mondogatja, hogy muszáj lesz egyensúlyt fejlesszek, és a tanári kar majd szépen összegyűjti, hogy hol kéne még lejussak, ahol nem merek. Ilyen hely még elég sok van, meglátjuk, mire jutunk vele.
** Jelezném, hogy ez kb. olyan érzés volt, mint a soproni lejtő, ahol Gergő segítségével sikerült elnyalni. Csak az a különbség, hogy most ezt nem nézte végig, pedig még mindig szebb látvány volt, mint májusban.

 

Rule#1: Fall down, adjust the crown, walk on

Első szín
Normafa, átcsatlakozás terepre az aszfaltról, halvány ötletem sincs, hogy hol.
Nixi elindul lefelé, túlfékez, fekszik a kövek között. 20 méterre fiatal kutyások, szörnyülködve sziszegnek. Nixi feltápászkodik, megnézi, hogy a bringa egyben van-e, visszaül, továbbmegy.
Az út végén a lépcső előtt erős fék, leszáll, lesétál. Tanári kar szakérti a sérülést:
  •           Jólvanaz, nem is vérzik, nincs semmi bajod! Menj vissza, gyere le!
  •           Nem megyek!
  •           Dehogynem, lejössz. Nézd, a bringád is le tud jönni!

Richárd bemutatót tart, látszik, hogy a Traktor egyedül is le tud jönni a lépcső mellett a meredeken.
Nixi még próbálkozik kicsit, hátha megússza, végül a többség szava dönt  – És megoldja, átlép a félelmén.

Függöny le, felvonás vége.

Tehát: elesik, koronát igazít, megy tovább.
Egyébként pedig az történt, hogy tegnapra összejött a kis kompánia, hogy most aztán mindenki engem fog tanítani (szeretem ezeket a session-öket, tök sok okosságot tanulok).
Normafára sikerült felvergődni, én azt hittem, hogy elég gyászos idővel, de végül kiderült, hogy nem is ment az olyan rosszul (lásd Strava, csomó PR és társai). Fent megvártuk Sipit, elütöttük az időt Gergő utó-szülinapi köszöntésével (8 napon bőven túl, de a szándék a fontos, szóval boldogat innen is :)), aztán jött a fent említett színdarab. Azt az esést kihagytam volna az életemből, hiszen legalább egy hétig nem volt seb rajtam, ráadásul olyan helyen sikerült produkálni, ahol amúgy már lejöttem mindenféle gond nélkül. Nem is értem, hogy mit csináltam már megint…. Mindenesetre nem vették komolyan a sérülésemet, és nem volt opcióm kiszállni, minden maradék bátorságot össze kellett szedni.
A lépcső melletti bemutató után találtak még egy remek helyet, ahol nekem feltétlen le kellett menni. Ismét bemutatózás a tanári kartól, majd rövid (?) könyörgés, hogy ugyan induljak már neki. Második nekifutásra sikerült is abszolválni, fentről tényleg félelmetesebb volt. (És persze megint csak a szám nagy, Gergő kapott el, mert nem annyira tudtam eldönteni, hogy álljak-e meg vagy menjek tovább.)
Innentől nem kínoztak nagyon tovább, csak a köves részeken kellett átjutnom, tulajdonképpen nem is ment olyan rosszul. Vagyis lehetett volna rosszabb is, tényleg minden bátorságomat összegyűjtöttem. Kell is, az egész esemény tulajdonképpen azért jött össze, hogy a Mátrára felkészüljek. Legalább lélekben.
A végére sikerült HGerit és Lacit is összegyűjteni, bár velük én már nem mentem terepen.
Hazafelé a Szépvölgyin azért sikerült egy kocsinak elémkanyarodnia, amikor 40-nel jöttem lefelé, végülis alig vagyok feltűnő…Mindenesetre mindent túléltem, és most ez volt a cél.
Most viszont három dolgon kell dolgozni:
 – megtanulni fékezni
– megtanulni kanyarodni
– megtanulni, hogy bátran mehetek, mert általában kiadja. Kivéve a medve.
Viszont az felborulás tényleg nem kellett volna, már megint nem tudok térdelni (nemkalandozikel) – mindkét térdemre ráestem, csupa seb vagyok, bedagadt a lábszáram és a tenyerem, ahol odacsapódtam.
Ellenben gyűjtöm a bátorságot, és vasárnap kemény leszek, mint Tarzan talpa, valahogy majd megoldok mindent. Legalább már biztos, hogy beállok a rajtba. És a jó hír, hogy Ricsi is rövidtávozik, így nem egyedül kezdek!
A többieknek is szép lassan összejön a nevezés, így a jelek szerint a teljes pónicsorda tiszteletét teszi. Már várom a vasárnapot 🙂

What else is there

Tegnap estére jól felhúztam magam. Nem tudom, említettem-e már, hogy mennyire utálok falun lakni…

Tehát miután reggel a MÁV megszívatott, és ezért lekéstem a vonatomat, amivel beértem volna időben munkába, (nem, nem tudtam korábban indulni, átszállás miatt nem értem oda), úgy döntöttem, hogy akkor úgy döntöttem, megyek inkább kocsival. Mikor meg hazaértem az őrületből, akkor meg a házimunka borult rám, amitől kapásból lettem idegbeteg, szóval inkább elmentem bringázni.

Mondjuk kár is lett volna kihagyni, szép idő is volt, nulla szél, alig forgalom, naplemente. És mire hazaértem, le is nyugodtam. Hiába, ez ilyen stresszlevezető nálam. Lehet van köze hozzá, hogy 160 bpm fölött már nincs időm a házimunkán gondolkozni 🙂

Közben kaptam jótanácsokat Petitől, hogy mégis hogyan fogom túlélni a Mátrát. Most gondolatban többször bejártam a pályát, a nehéz részeken is lejöttem. Felfelé úgyis tolni fogja mindenki az én mezőnyömben, hiszen én felfelé vagyok erősebb, lefelé szoktak utolérni. Kicsit nehéz, mert nem emlékszem pontosan, hogy melyik rész melyik után jött, de nagyon igyekszem mentálisan is (ki)készülni.

És akkor gyakorlásnak a rövid táv szintrajz:

Mátra-para (kislány nagy hegyek között)

Támadt az a remek ötletünk, hogy járjuk be a Mátra maraton rövidtávot, mert az jó lesz. Főleg nekem lesz jó, mert megnyugszom. Bejártuk, nem nyugodtam meg.

Kicsit részletesebben, az úúúúúgy volt, hogy vasárnap reggel, annak ellenére, hogy esőt mondtak, mi vidáman autóztunk fel, bringákkal a tetőn Mátraházára.
Alig 40 perc késéssel sikerült is megérkezni, és most, hogy Zoli töltötte fel a tracket az órára, így hamar be is tájoltuk magunkat a rajtba.

Lendületesen vágtunk neki a hegynek, és vidáman faltuk a kilométereket, Ricsi szelfibotjának társaságában.
Hello, szelfibot
A szokásos agyvihart leszámítva egészen jól ment az eleje, nyilván amíg aszfalton van az ember, jól lehet haladni. Igyekeztem pulzust lent tartani, és országútis módra beszélgetni (Nem liheg, nem izzad, kellemes 100-as fordulaton beszélget. Nem baj, ha a véredben lévő sav már átmarja az érfalaidat.)
Ez a vidám hangulat eltartott az első keményebb terepes emelkedőig, ahol még úgy félig sikerült is kitekerni, aztán persze toltam. És toltam. És még toltam is egy kicsit.
Volt egy pont, egy jó köves felfelén, amire rákanyarodván még Sipi száján is kiszaladt egy b*zmeg, amikor meglátta az emelkedőt, tele sziklákkal. Hát, nem tekertem ki itt sem. Ahogy mendegéltünk felfelé, találtunk egy kidőlt fát. Na ezt ne úgy képzeld el, hogy rönk-bunnyhopp-mésztovább. Ez konkrétan egy fa teteje volt, az ágak között egy akkora réssel, amin fekve átférsz, és át tudod rángatni a bringádat. Szerencsés esetben. Bénázva. Mire átvergődtünk, utolért minket a profi kontingens (Benkó Barbi, Cseh Roni és barátaik) – aztán gyorsan ott is hagytak, az én fiaimmal együtt, én meg jól továbbmentem a könnyebb úton, csakhogy ez zsákutca lett. Akárhogy próbálkoztam, muszáj volt felmennem a többiek után… Egy helyen megálltam pihenni, hogy na én most itt visszaszállok és kitekerek, amiből az lett, hogy kipörgött a hátsó kerék (akkora a nyomatékom, hogy letépem a pedált – nem, csak csúszott a homok), és már feküdtem is. Szerencsére ez volt az egyetlen borulás aznap, külsérelmi nyom nélkül megúsztam.
Az a szerencse, hogy hullámzik a terep, a sok felfelé között van némi lefelé is. Eleinte tényleg jól ment. Oké, aszfalton mindenki le tud menni, de a terepen, ahol tavaly azt mondtam, hogy itt soha nem leszek képes rá, Zoli után, szép lassan csak lejutottam. (Közben a srácok meg élménybringáztak át mindenen, legalább nekik jó volt :))
Mindez eltartott úgy a 27. km-ig, amikor elkezdett esni az eső. És valahogy sehogy nem akart véget érni a pálya. Innen jött a neheze: fáradtan, vizesen vártam, hogy hátha vége lesz már, de csak nem. Annyira elfáradtam, rángattam fel a bringát, a pulzusom kétmillió, lassan sírva fakadok, és a lefelékben is bénázok… Ezen a ponton kezdtem el gondolkozni rajta, hogy én itt ugyan el nem indulok a jövő héten.
És most jött a merő szenvedés: már csak a vergődés volt hátre. A cél bizony magasabban van, és oda valahogy fel kell jutni. Egynyomos gazos – nincs jobb, mint mikor a szederbokor által tépett sebekbe belecsap a vizes csalán… mindez éppen csak annyira sárban, hogy rendesen csússzon. Hogy utána jöjjön még egy emelkedő… Az utolsó három kilométer szerintem legalább 13 volt. Amikor nem hallották a többiek, hangosan káromkodtam. Rég szenvedtem ennyire….
Amikor beértünk, még mindig azt éreztem, hogy én ehhez bizony kicsi vagyok, és nem volt elég ennyi tudás, bőven kell még fejlődjek, hogy ezt versenytempoban is megcsináljam. Még rágcsálom kicsit, be vagyok nevezve, és tudom, hogy mások is tolni fogják, ahol én. Egyelőre nem akarok indulni, de vasárnap még messze van. Majd meglátjuk mi lesz belőle.

Welcome home

Tehát hazaértünk a nyárból, és elég szomorúan konstatáltam, hogy itt bizony ősz van.

Ahhoz képest, hogy augusztus van, bejött a hideg, reggelente elfér a kiskabát, és az esti edzésen is jól vagyok háromnegyedes nadrágban. Eléggé nehezményezem ezt az időjárást, nem tudom, említettem-e már, hogy nem annyira viselem jól a hideget. (20 fok alatt hűvös van, 15 fok alatt pedig határozottan hideg. Szerintem nem a megfelelő szélességre születtem.)

Mindenesetre tegnap kicsit belehaltam az edzésbe, állati nehezemre esett megmozdulni. (Illetve jó úton vagyok megint a fejben szétesés felé, de majd csinálok magammal valamit. Még nem tudom mi lesz az, de az legutóbb is bejött.) Már bringán ültem, amikor még mindig úgy éreztem, hogy ez ma nem, inkább hazamegyek. Szerencsére győzött a bennem élő maximalista törpe, és így végigcsináltam, sőt, a második fele mondhatni jól ment. De attól még fájt és Peti egy hajcsár 🙂

Most viszont arccal a falnak, akarom mondani a Mátrának, jön a pályabejárás. Tavaly azt végigszenvedtem (Zoli is velem, nem tudom melyikünknek volt rosszabb), mert mocskosnehéz a terep, vagy legalábbis emlékeim szerint az volt. Aztán azóta sok víz lefolyt a hátamon, csak könnyebbnek fogom érezni. Főleg, hogy alakítottak is a pályán és egy elég nehéz rész került ki. Állítólag, aztán majd most hétvégén megnézzük. (Ha a csodálatos időjárásunk is így akarja.)

Tériszonytréning – avagy így nyaralunk mi

Igen, ismét sikerült pihenős nyaralást alakítani…

A hét eleji Balaton után szombaton hirtelen felindulásból nekivágtunk a horvát autópályának, és meg sem álltunk (csak kávézni :)) Rijekáig. Igazából annyira szép a kilátás az erkélyről, hogy szinte kimozdulni sem érdemes innen, itt napoztatom a talpacskáimat. A part tényleg 50 méterre van (szintben is…), és a helyi Beach Barban mindig szól a zene és hideg a sör. Mindennek ellenére ugye nekem semmi nem jó, és az edzésterv szent, muszáj volt nyakunkba venni az országutat.

Itt a talpam, ahogy nézi a tengert

Peti kiírt két és fél óra szivatást, Zolinak három és felet, csak mert ugye nyaralunk. A tanulság, hogy remek dolog a parton lakni, kivéve ha bringával kell elhagyni a terepet – mire nem jó a mókuskerék fokozat, neki a hegynek kapásból. Nem hosszú az utca, de hát volt kihívás már itt kitekerni, bemelegítésnek gyorsan egy 174-es pulzus.

A tengerparti utat választottuk, gondolván, hogy nem lesz nagy a forgalom, és az lent megy a tengerparton. Hát, tévedtünk. Egyrészről, mert azért a várthoz képest több volt a kocsi, másrészt meg mert a tengerparti út nevével ellentétben a hegyoldalban megy. Néha látszik azért a tenger….

Szóval elindultunk kis lakunktól, de gyanúsan sokáig lejtett az út. Lefelé 37-tel azon gondolkoztam, hogy mekkora buli lesz itt hazafelé kitekerni, amikor már hulla fáradt vagyok…. Mindenesetre a kilátás eléggé rendben volt. Na nem mintha lett volna érkezésem gyönyörködni két halálfélelem között. Itt azért kicsit mások az utak, mint otthon: az oké, hogy ugye nem olyan szélsőségesek az időjárási körülmények mint otthon (_szarkazmustábla_), így itt nem hiányzik az útpadka, és nem buksz csak azért, mert lehúzódtál a szélére, de hogy itt nincs egy deka sík szakasz sem, félelmetes. Felfelé még oké, mert lassan megyek, és van időm azon gondolkozni, hogy ahol nincs szalagkorlát, csak függőleges sziklafal tőlem fél méterre, azon milyen szépen lehet leflippereződni a tengerig, de lefelé konkrét halálfélelem, hogy vajon leszorítanak-e, ahol szintén nincs szalagkorlát, csak a sziklafal. Nem annyira mertem lenézni, bármennyire is szép volt a táj, komoly tériszony már csak a következő kanyart nézni is. Valahogy autóból nem tűnt ez ilyen meredeknek…

Igyekeztünk nem a legforgalmasabb utat kiválasztani, és ahol lehetett lemenni közvetlen a partra, mert így több szintet lehet összegyűjteni a fel-le gurulásokkal, cserébe hangulatos kis partszakaszokat lehet találni. Ez alant épp Bakar, ahova egy 9%-os lejtő vezetett le. Aki megfelelően éles logikával rendelkezik, kitalálhatja, hogy ez a lejtő hazafelé pont emelkedik, és már pont nem fog jól esni. Lelőhetem a poént már most, hogy valóban nem esett jól, de mivel kemény vagyok, mint a kád széle, azért sikerült megoldani. De kibírtam nevetés nélkül.

Cuki kisváros, a meredek alján

Mentünk-mendegéltünk, amíg meg nem láttuk a Krk szigetre vezető hidat. Itt gyorsan lef*stuk a bokánkat, hogy ezen ugyan át nem tekerünk, mert állati magasan van, keskeny, sok a kocsi, és amúgy is, nem tudjuk, hogy fel szabad-e menni rá bringával. Ez utóbbit meg nem derítettük ki, inkább legurultunk a híd alá valami kikötőhöz, ahol főleg helyiek főleg sört ittak. Gyors kávé és győrikeksz után újra felmásztunk a hídhoz (nem kicsit meredeken), és hazaindultunk, hogy majd valahol megállunk ebédelni. Itt már azért jobb volt, mert megszoktam a magasságokat és mert jobbra nem szakadék volt mellettem, hanem a sziklafal, így kicsit nagyobb biztonságban éreztem magam. Kivéve, amikor egy busz elment mellettem öt centire, mert nyilván fájt volna kicsit kikerülni.

Végül Rijeka belvárosában ebédeltünk, csak a Nutellás palacsinta után valahogy nem annyira esett jól a hazaút (igen, az is felfelé ment). Zoli hősiesen bírta a tempomat majdnem végig, csak néha hagyott ott és gurult előre, így neki kevésbé volt ennek edzésértéke. Mindegy, nyaralunk, ha beledöglünk is.

Azért nem mondom, jól elfáradtam a végére, közel három és fél óra alatt 55 km-t és 900 m szintet gyűjtöttünk össze. Összességben nem könnyű itt tekerni, a forgalom, a meredekek és a tériszony új szintje miatt sem. Edzőtábornak azért jó lesz az jövőre 🙂

Bükk maraton – a visszavágó

Elöljáróban annyit kiemelnék, hogy nagyon készültem lélekben erre a versenyre, az előzményekben megtalálhatók az előzmények (mily meglepő fordulat), hiszen itt estem tavaly akkorát pofára, hogy aztán inamba szállt a bátorságom.

Gyorsan elszaladt egy év, és vasárnap reggel egyszer csak a rajtban találtam magam*, egész sok lány között, várva a sorsomra. Bemelegítés done, sós Sponser zselé done (ez egész finom, még a kávésnál is jobb…), első 500 méter után 170-es pulzus done…

Kicsit aggódtam, hogy ezt vajon fogom-e végig bírni, de hát ma ennyi volt, nem tudtam lejjebb vinni. Már egy ideje haladtunk, amikor egy lány mellé csapódtam, akivel valahogy nagyon egy tempónk volt. Furcsa módon 175-ös pulzuson még kényelmesen elbeszélgettünk, hogy ki kivel edz, mik a célok, és mivel ő sokkal ügyesebb nálam lefelé, mondta, hogy mutatja az utat, kövessem. Egy darabig ment is, aztán valamit bénáztam egy kis kavicson, és egy kanyarban nem tudták eldönteni előttem, hogy merre van az előre, kis híján sikerült eltévedni… Ezzel le is maradtam, az utolsó nagy meredeknél értem utol őt, hogy aztán a végén ne tudjak kitekerni, és végleg lemaradjak.

Azért bennem volt, hogy én itt bizony kitekerek, de hát ez nem az a nap volt, az egy darab keresztbe gyökéren kiléptek előttem, és muszáj volt leszálljak…visszaszállni meg csak a tetején tudtam, így Ákos is lehagyott, bosszút állt a 24 órásért 🙂

A frissítőre szerettem volna egy órán belül beérni, de ez sem jött össze, csak pár percet javítottam a tavalyihoz képest, jobbra számítottam. A stressz viszont csak innen indult, jön a lefelé.

Idén is száraz volt az erdő nagyja, kicsit talán nyomvályúsabb, mint tavaly, de én is fejlődtem: mindenféle gond, vagy bizonytalanság nélkül jöttem le ott, ahol tavaly egyszer (khm, kétszer – egyet jobbra, egyet balra, mint a csárdás, csak nem vallottam be) elestem. Virult a kis fejem lefelé a mentősök mellett, hogy idén nem állok meg csacsogni 🙂

Meglepően hosszan volt nehéz szakasz, én erre nem így emlékeztem. Viszont azon gondolkoztam a lefeléken, hogy én itt tavaly, miután hiányzott a bőr mindkét karomról, a lábamról, és úgy fájt a vállam, hogy minden kőnél láttam, hogy megint fekszem a földön, hogyan fejeztem be a versenyt? Mi vitt rá, hogy visszaüljek és megcsináljam?

Mindenesetre most azért a sotteres lefelét nagyon megnyomtam, gyorsabban mentem, mint ahogy szerettem volna… Amit sajnálok, hogy egy lány leelőzött, végig láttam a hátát, de esélyem sem volt visszaelőzni, fél percet vert rám, így csak hetediknek értem be.

Végül 2:10 lett az időm, ami pontosan fél órával jobb a tavalyinál. Valami nem volt a helyén, iszonyat magas volt a pulzusom végig, 171-es átlag lett úgy, hogy a felfeléken 175-183 között voltam végig. Ez még nekem is sok… Elvileg 5-10 perccel jobbra számítottunk (Zoli is, pedig ő inkább reális/fölé becsül a realitásnak), pedig nem volt extrém időjárás, kicsit voltam csak fáradt, rendesen edzettem, de hát most ennyi volt bennem. A pozitívum az, hogy most láttam, hogy mennyit tanultam tavalyhoz képest. És hogy mennyi munka van még előttem…


Befutó

* Emellett muszáj megemlítenem (némi verbális erőszak hatására), hogy a felkészítő edzések komoly részét teszik ki a szociális programok. A szombati mentális felkészülés aktív résztvevői voltak Ricsi és Gergő, akiknek hála ismét nem volt nyugalmas a verseny előtti estém, mindent megtettek azért, hogy 
a, én legyek a célpont, és szétcikizzenek, 
b, férfiak lelkének olyan bugyraiba nyerjek betekintést, amit nem biztos, hogy akarok,
c, fesztelenül beszélgessenek velem bármiről, ami eszükbe jut. Jellemzően ez nem szépirodalom.
És mindennek ellenére valamiért élvezem a társaságukat. Magam sem értem 🙂
Ezen kívül Ricsinek köszi a képeket, és a frissítést a csapat nevében!

Where are you now?

Lassan kezdek visszarázódni a hétköznapokba, és belegondolni, hogy vasárnap máris itt a Bükk maraton, amiről azt hittem, hogy áh, az olyan messze van még. Ezen kívül elég megrázó, hogy máris augusztus, lassan már a hosszú távú tervekben szerepel, hogy akkor mennyi pihenő jön és mikor is kell a téli felkészülésnek nekivágni. Na jó, azért addig még van pár km, amit meg kell tenni, pár anyázás, amikor a szakadó esőben cibálom a bringát, és egy pár b*zi, aki tolja…
Visszatérve a dolgos hétköznapokhoz, a hétfői fájdalmak ellenére már lassan kezdjük tervezgetni, hogy a jövő évi 24 órásra hogyan kell készülni ahhoz, hogy akkor már a dobogó legfelső fokáról szemléljük a tájat. (Ahol persze el sem fogunk indulni, főleg nem tekerünk éjjel, és kizárt, hogy visszavegyük a szétizzadt mezeket.)
Tegnap kicsit csalódottan értem haza tekerésből, valahogy nagyon nem akart menni. Az átlagsebességem még rendben is volt, de valahogy nem éreztem, hogy most annyira jól esett volna, és az emelkedő is megtört kicsit. (Ami természetesen nem is volt, mert nem az volt kiírva edzéstervbe :))
Mindenesetre kicsit úgy érzem, hogy a Bükk a főversenyem, és most már kezdek izgulni (csupa stressz ez a nyár). Hiába mondják, hogy a rövidtáv pályája nem túl izgalmas, azért én tavaly a mentősökkel való flörtöléssel elég jól feldobtam. Bármennyire is kedvesek voltak, idén kihagynám ezt a részt, és megpróbálnám hiba nélkül teljesíteni a 38 km-t.

Egyébként pedig Bükk után megyünk nyaralni, amit sikerült kicsit túlszervezni: 4 nap múlva szeretnénk indulni, de még nem tudjuk hova. Még az országot sem, nemhogy pontos útvonalterv és a tőlem megszokott Excel táblázat… Azt sem tudom, hogy akkor lesz-e edzés ezalatt, de mivel jön a Mátra, annyira nem lenne nagy baj, ha meg tudnám oldani. (Mátráról jut eszembe: ha a Bükk miatt izgulok, a Mátra miatt össze fogom sz*rni magam a csodaszép, ámbár meredek és technikás ösvényei láttán. Elképzelésem nincs, hogy azzal mi lesz.) 

Csillámpóni hadművelet – 24 órás verseny, Zánka

Pénteken már tűkön ültem, hogy végre elinduljunk. Egy óra késéssel sikerült is, és a 14:30-as találkozóból lett 15:30, amiből pedig egy kihagyhatatlan kávézás után 16:00…
Ennek örömére elég későn értünk Zánkára, így nem maradt idő a pályabejárásra, de legalább a raj(t)számot átvettük. Csapatkapitányunk kicsit félénken mondta be a Nixi és a Csillámpónik csapatnevet a regisztrációkor, de az első félszegségen gyorsan túlestünk, és büszkén hordtuk a Csillámpónis csapatpólót.
Szóval Nixi és a Csillámpónik. 
Mire felépült a csapatsátor, és átvettük a szállást, elszaladt az este, ismét sikerült 10 körül, rettenetesen éhesen kajához jutni. Ez nem sikeres stratégia, legközelebb már tényleg máshogy kell megoldani, elkerülendő a hisztit. Este még azért kicsit szocializálódtunk, és szombaton egész kipihenten kelt a csapat. Azért a reggeli a teraszon, balatoni kilátással elég menő volt, lehetne belőle rendszer.
Csöppet későn értünk a helyszínre, és a kocsitól a sátorig (~200 m) sikerült felszedni egy tüskét – a tej ugyan megfogta, de hát azért tehetséges vagyok, na.
Sipi segít defektet szerelni, én pedig úgy nézek, mintha értenék hozzá
Pontban délben elrajtolt a mezőny, Ricsi első három köre a tűző napon igen kemény volt…Beálltunk a harmadik helyre, amit nagyon igyekeztünk javítani.
Én 5. voltam a csapatból, először 3 körül került rám a sor. Eredetileg három kört szerettem volna menni, de a második körben annyira elszállt a pulzusom, és annyira megcsapott a nagyonmeleg, hogy hányingerem lett és szédültem… A mező közepén elájulni annyira nem vágytam, így maradtam a két körnél. Szerencsére a második felvonás már jobban ment, kicsit hűlt az idő, de ahhoz, hogy tartani tudjuk a helyezésünket, elég volt nekem ismét két kör. Mindenesetre megelőztem Ákost (a másik Bringabandás csapat egy tagját), aki megkérdezte Zolit, hogy mivel etet engem, hogy így megyek felfelé 🙂 Közben persze Peti is elhúzott mellettem, még rám is kiabált, hogy KÓNUSZNAGYTÁNYÉR, AZEDZŐMINDENTLÁT! 🙂
Itt még örülök
Ahogy esteledett, kicsit jobb lett az idő és a srácok nagyon keményen nyomták a köröket. Bizton állítom, hogy mindenki kihajtotta magából, amit csak lehetett.
Amikor épp nem szerepeltem, azzal töltöttem az időt, hogy a váltó zónában segítettem a kis csapatunknak*, vagy kaját generáltam a sátornál. Nóci is sokat segített, bár mivel a nyolcadik hónapban jár, azért őt nem lehetett annyira terhelni.
Az éjjel (soha nem érhet véget…) kicsit nehezebben telt: mikor besötétedett, és majdnem rám került a sor, beijedtem és mégsem mentem. Ricsi és HGeri mentettek meg, akik helyettem is rótták a köröket. És persze Sipi, aki rendületlenül körözött, a viszontagságok ellenére.
Ricsivel világmegváltottunk a sátor mellett, majd becsatlakozott TGeri is, amikoris elszabadult a pokol 🙂 Beszélgettünk időutazásról, kecskékről, és azt hiszem a hétvégén megint több szintet lépett a kapcsolatom velük <3 Ezen kívül a leharcoltságunk is új szintre lépett. **
Egy kép többet mond…a káoszról
Végül nekem sikerült egytől háromig aludni (vagyis csukott szemmel feküdni a support kocsiban), de akkor már nagyon hideg volt. Hajnalra a fű is harmatos lett, gyakorlatilag minden kint hagyott cuccunk vizes… Itt volt egy keményebb mélypont: még nem akart világosodni, fáztunk, mindenki nagyon fáradt és feszült volt. El is határoztuk, hogy ide többet nem jövünk, mert annyira szörnyű a hajnal.
Mikor kivilágosodott, újra felszerelkeztem, és 6 körül ismét nyomtam két kört. Tulajdonképpen kevésbé volt rossz, mint amennyire számítottam rá két óra alvás után, de azért bírtam nevetés nélkül.
Reggeli családbanmarad: izomlazítás közben próbálok reggelizni a saját köreim előtt
A következő etapban Zoli utolsó előtti körénél tartott, amikor bemondták, hogy a 13-as csapatnál láncszakadás történt, készüljünk. Oké, de melyik kategória 13-as???? Nem tudták megmondani, így pánikszerűen rákészültünk a váltásra, de szerencsére nem mi voltunk azok.
Igazából innentől felpörögtek az események, lassan már mindenki csak két köröket ment, egyrészt, mert nem ment több, másrészt hátha sikerül befogni a második helyezett csapatot.
Az utolsó két körömre már megint túl meleg lett (nekünk semmi se jó, ugyebár), de beleadtam mindent, utána viszont már csak a váltásokra figyeltem.
Ricsi reggeli körei után azt mondta, hogy neki itt a vége, és innentől fotózni fog, mert annyira elfáradt (jogos, ahhoz képest, hogy azzal jött el, hogy éjjel nem fog kimenni, mégiscsak megtette, bőven belefért, hogy elég legyen ennyi)
Zoli az utolsó körében sikerült elessen, mert valakivel összeakadt a kormánya (azt mondta, hogy mindig tök előzékeny volt, és szólt, hogy melyik irányból fog menni. Igazából ez lett a veszte, hogy megint ELŐZékenykedett), tulajdonképpen ez volt a legnagyobb technikai problémánk. Még Richárdunk sem kapott defektet, ami csodaszámba megy. ***
Az utolsó körökre Sipit küldtük ki, két kemény és egy örömkörre. Nagy öleléssel vártuk, boldogan zártuk a harmadik helyen a versenyt. Sikerült a dobogó!
Új mez, raj(t)szám, érem. Büszkeség
Estére annyira fáradtak voltunk, hogy gyakorlatilag mondat közben elaludtunk, így hamar lőtték a pizsit, és 10 óra alvás után sokkal jobban esett a létezés.
Összefoglalva így utólag én nagyon jól éreztem magam. Hazaúton már beszélgettünk a jövő évi felkészülésről, hogy mit kell máshogy csinálni, hogy ha visszatérünk, megnyerjük. Persze szigorúan ugyanezzel a csapattal.
További beszámolók a csapattagoktól emitt és amott  elérhetők.
Kulturált kép az új csapatmezben. Hát nem csinosak? 🙂
A képekért köszi Richárdunknak, illetve hamarosan lesz video is.
*Jó tanács a jövőre nézve: ha frissen gyógyult seb van a lábadon, ne térdelj le, miközben rakod át az egyik Csillámpóniról a másikra a chipet, mert ott bizony vízhólyag lesz. És az bizony fáj, valamint elég extrém érzés vízhólyaggal a térdeden élni.
** Az, hogy az izzadt kis testünkre simán vettük vissza a Csillámpónis pólót, hogy az eredményhirdetésre a szétizzadt, poros, büdös mezt vettük fel, csak az jéghegy csúcsa. Az érzés, amikor a valamelyik csapattag által átizzadt chip rákerül a bokádra, megfizethetetlen. Az, hogy azon sárosan kezdesz kajálni ki tudja kinek a tányérjából, alap. Egy idő után már nem foglalkoztat, hogy kinek a kulacsából iszol, mert annyira szomjas vagy, és annyira mindegy. Egy nagy család vagyunk.

***Helyesbítek: a verseny alatt nem kapott defektet, csak hazafelé a kocsitól a lakásig. Tolva. Fogalmunk sincs, hogy ezt hogy sikerült 🙂