![]() |
Majd egyszer lesz jobb minőség is 🙂 |
![]() |
Látszik, hogy ez már nem őszinte |

—
![]() |
Majd egyszer lesz jobb minőség is 🙂 |
![]() |
Látszik, hogy ez már nem őszinte |
—
![]() |
Tehát: elesik, koronát igazít, megy tovább. |
Tegnap estére jól felhúztam magam. Nem tudom, említettem-e már, hogy mennyire utálok falun lakni…
Tehát miután reggel a MÁV megszívatott, és ezért lekéstem a vonatomat, amivel beértem volna időben munkába, (nem, nem tudtam korábban indulni, átszállás miatt nem értem oda), úgy döntöttem, hogy akkor úgy döntöttem, megyek inkább kocsival. Mikor meg hazaértem az őrületből, akkor meg a házimunka borult rám, amitől kapásból lettem idegbeteg, szóval inkább elmentem bringázni.
Mondjuk kár is lett volna kihagyni, szép idő is volt, nulla szél, alig forgalom, naplemente. És mire hazaértem, le is nyugodtam. Hiába, ez ilyen stresszlevezető nálam. Lehet van köze hozzá, hogy 160 bpm fölött már nincs időm a házimunkán gondolkozni 🙂
Közben kaptam jótanácsokat Petitől, hogy mégis hogyan fogom túlélni a Mátrát. Most gondolatban többször bejártam a pályát, a nehéz részeken is lejöttem. Felfelé úgyis tolni fogja mindenki az én mezőnyömben, hiszen én felfelé vagyok erősebb, lefelé szoktak utolérni. Kicsit nehéz, mert nem emlékszem pontosan, hogy melyik rész melyik után jött, de nagyon igyekszem mentálisan is (ki)készülni.
És akkor gyakorlásnak a rövid táv szintrajz:
![]() |
Hello, szelfibot |
Tehát hazaértünk a nyárból, és elég szomorúan konstatáltam, hogy itt bizony ősz van.
Ahhoz képest, hogy augusztus van, bejött a hideg, reggelente elfér a kiskabát, és az esti edzésen is jól vagyok háromnegyedes nadrágban. Eléggé nehezményezem ezt az időjárást, nem tudom, említettem-e már, hogy nem annyira viselem jól a hideget. (20 fok alatt hűvös van, 15 fok alatt pedig határozottan hideg. Szerintem nem a megfelelő szélességre születtem.)
Mindenesetre tegnap kicsit belehaltam az edzésbe, állati nehezemre esett megmozdulni. (Illetve jó úton vagyok megint a fejben szétesés felé, de majd csinálok magammal valamit. Még nem tudom mi lesz az, de az legutóbb is bejött.) Már bringán ültem, amikor még mindig úgy éreztem, hogy ez ma nem, inkább hazamegyek. Szerencsére győzött a bennem élő maximalista törpe, és így végigcsináltam, sőt, a második fele mondhatni jól ment. De attól még fájt és Peti egy hajcsár 🙂
Most viszont arccal a falnak, akarom mondani a Mátrának, jön a pályabejárás. Tavaly azt végigszenvedtem (Zoli is velem, nem tudom melyikünknek volt rosszabb), mert mocskosnehéz a terep, vagy legalábbis emlékeim szerint az volt. Aztán azóta sok víz lefolyt a hátamon, csak könnyebbnek fogom érezni. Főleg, hogy alakítottak is a pályán és egy elég nehéz rész került ki. Állítólag, aztán majd most hétvégén megnézzük. (Ha a csodálatos időjárásunk is így akarja.)
Igen, ismét sikerült pihenős nyaralást alakítani…
A hét eleji Balaton után szombaton hirtelen felindulásból nekivágtunk a horvát autópályának, és meg sem álltunk (csak kávézni :)) Rijekáig. Igazából annyira szép a kilátás az erkélyről, hogy szinte kimozdulni sem érdemes innen, itt napoztatom a talpacskáimat. A part tényleg 50 méterre van (szintben is…), és a helyi Beach Barban mindig szól a zene és hideg a sör. Mindennek ellenére ugye nekem semmi nem jó, és az edzésterv szent, muszáj volt nyakunkba venni az országutat.
![]() |
Itt a talpam, ahogy nézi a tengert |
Peti kiírt két és fél óra szivatást, Zolinak három és felet, csak mert ugye nyaralunk. A tanulság, hogy remek dolog a parton lakni, kivéve ha bringával kell elhagyni a terepet – mire nem jó a mókuskerék fokozat, neki a hegynek kapásból. Nem hosszú az utca, de hát volt kihívás már itt kitekerni, bemelegítésnek gyorsan egy 174-es pulzus.
A tengerparti utat választottuk, gondolván, hogy nem lesz nagy a forgalom, és az lent megy a tengerparton. Hát, tévedtünk. Egyrészről, mert azért a várthoz képest több volt a kocsi, másrészt meg mert a tengerparti út nevével ellentétben a hegyoldalban megy. Néha látszik azért a tenger….
Szóval elindultunk kis lakunktól, de gyanúsan sokáig lejtett az út. Lefelé 37-tel azon gondolkoztam, hogy mekkora buli lesz itt hazafelé kitekerni, amikor már hulla fáradt vagyok…. Mindenesetre a kilátás eléggé rendben volt. Na nem mintha lett volna érkezésem gyönyörködni két halálfélelem között. Itt azért kicsit mások az utak, mint otthon: az oké, hogy ugye nem olyan szélsőségesek az időjárási körülmények mint otthon (_szarkazmustábla_), így itt nem hiányzik az útpadka, és nem buksz csak azért, mert lehúzódtál a szélére, de hogy itt nincs egy deka sík szakasz sem, félelmetes. Felfelé még oké, mert lassan megyek, és van időm azon gondolkozni, hogy ahol nincs szalagkorlát, csak függőleges sziklafal tőlem fél méterre, azon milyen szépen lehet leflippereződni a tengerig, de lefelé konkrét halálfélelem, hogy vajon leszorítanak-e, ahol szintén nincs szalagkorlát, csak a sziklafal. Nem annyira mertem lenézni, bármennyire is szép volt a táj, komoly tériszony már csak a következő kanyart nézni is. Valahogy autóból nem tűnt ez ilyen meredeknek…
Igyekeztünk nem a legforgalmasabb utat kiválasztani, és ahol lehetett lemenni közvetlen a partra, mert így több szintet lehet összegyűjteni a fel-le gurulásokkal, cserébe hangulatos kis partszakaszokat lehet találni. Ez alant épp Bakar, ahova egy 9%-os lejtő vezetett le. Aki megfelelően éles logikával rendelkezik, kitalálhatja, hogy ez a lejtő hazafelé pont emelkedik, és már pont nem fog jól esni. Lelőhetem a poént már most, hogy valóban nem esett jól, de mivel kemény vagyok, mint a kád széle, azért sikerült megoldani. De kibírtam nevetés nélkül.
![]() |
Cuki kisváros, a meredek alján |
Mentünk-mendegéltünk, amíg meg nem láttuk a Krk szigetre vezető hidat. Itt gyorsan lef*stuk a bokánkat, hogy ezen ugyan át nem tekerünk, mert állati magasan van, keskeny, sok a kocsi, és amúgy is, nem tudjuk, hogy fel szabad-e menni rá bringával. Ez utóbbit meg nem derítettük ki, inkább legurultunk a híd alá valami kikötőhöz, ahol főleg helyiek főleg sört ittak. Gyors kávé és győrikeksz után újra felmásztunk a hídhoz (nem kicsit meredeken), és hazaindultunk, hogy majd valahol megállunk ebédelni. Itt már azért jobb volt, mert megszoktam a magasságokat és mert jobbra nem szakadék volt mellettem, hanem a sziklafal, így kicsit nagyobb biztonságban éreztem magam. Kivéve, amikor egy busz elment mellettem öt centire, mert nyilván fájt volna kicsit kikerülni.
Végül Rijeka belvárosában ebédeltünk, csak a Nutellás palacsinta után valahogy nem annyira esett jól a hazaút (igen, az is felfelé ment). Zoli hősiesen bírta a tempomat majdnem végig, csak néha hagyott ott és gurult előre, így neki kevésbé volt ennek edzésértéke. Mindegy, nyaralunk, ha beledöglünk is.
Azért nem mondom, jól elfáradtam a végére, közel három és fél óra alatt 55 km-t és 900 m szintet gyűjtöttünk össze. Összességben nem könnyű itt tekerni, a forgalom, a meredekek és a tériszony új szintje miatt sem. Edzőtábornak azért jó lesz az jövőre 🙂
Elöljáróban annyit kiemelnék, hogy nagyon készültem lélekben erre a versenyre, az előzményekben megtalálhatók az előzmények (mily meglepő fordulat), hiszen itt estem tavaly akkorát pofára, hogy aztán inamba szállt a bátorságom.
Gyorsan elszaladt egy év, és vasárnap reggel egyszer csak a rajtban találtam magam*, egész sok lány között, várva a sorsomra. Bemelegítés done, sós Sponser zselé done (ez egész finom, még a kávésnál is jobb…), első 500 méter után 170-es pulzus done…
Kicsit aggódtam, hogy ezt vajon fogom-e végig bírni, de hát ma ennyi volt, nem tudtam lejjebb vinni. Már egy ideje haladtunk, amikor egy lány mellé csapódtam, akivel valahogy nagyon egy tempónk volt. Furcsa módon 175-ös pulzuson még kényelmesen elbeszélgettünk, hogy ki kivel edz, mik a célok, és mivel ő sokkal ügyesebb nálam lefelé, mondta, hogy mutatja az utat, kövessem. Egy darabig ment is, aztán valamit bénáztam egy kis kavicson, és egy kanyarban nem tudták eldönteni előttem, hogy merre van az előre, kis híján sikerült eltévedni… Ezzel le is maradtam, az utolsó nagy meredeknél értem utol őt, hogy aztán a végén ne tudjak kitekerni, és végleg lemaradjak.
Azért bennem volt, hogy én itt bizony kitekerek, de hát ez nem az a nap volt, az egy darab keresztbe gyökéren kiléptek előttem, és muszáj volt leszálljak…visszaszállni meg csak a tetején tudtam, így Ákos is lehagyott, bosszút állt a 24 órásért 🙂
A frissítőre szerettem volna egy órán belül beérni, de ez sem jött össze, csak pár percet javítottam a tavalyihoz képest, jobbra számítottam. A stressz viszont csak innen indult, jön a lefelé.
Idén is száraz volt az erdő nagyja, kicsit talán nyomvályúsabb, mint tavaly, de én is fejlődtem: mindenféle gond, vagy bizonytalanság nélkül jöttem le ott, ahol tavaly egyszer (khm, kétszer – egyet jobbra, egyet balra, mint a csárdás, csak nem vallottam be) elestem. Virult a kis fejem lefelé a mentősök mellett, hogy idén nem állok meg csacsogni 🙂
Meglepően hosszan volt nehéz szakasz, én erre nem így emlékeztem. Viszont azon gondolkoztam a lefeléken, hogy én itt tavaly, miután hiányzott a bőr mindkét karomról, a lábamról, és úgy fájt a vállam, hogy minden kőnél láttam, hogy megint fekszem a földön, hogyan fejeztem be a versenyt? Mi vitt rá, hogy visszaüljek és megcsináljam?
Mindenesetre most azért a sotteres lefelét nagyon megnyomtam, gyorsabban mentem, mint ahogy szerettem volna… Amit sajnálok, hogy egy lány leelőzött, végig láttam a hátát, de esélyem sem volt visszaelőzni, fél percet vert rám, így csak hetediknek értem be.
Végül 2:10 lett az időm, ami pontosan fél órával jobb a tavalyinál. Valami nem volt a helyén, iszonyat magas volt a pulzusom végig, 171-es átlag lett úgy, hogy a felfeléken 175-183 között voltam végig. Ez még nekem is sok… Elvileg 5-10 perccel jobbra számítottunk (Zoli is, pedig ő inkább reális/fölé becsül a realitásnak), pedig nem volt extrém időjárás, kicsit voltam csak fáradt, rendesen edzettem, de hát most ennyi volt bennem. A pozitívum az, hogy most láttam, hogy mennyit tanultam tavalyhoz képest. És hogy mennyi munka van még előttem…
![]() |
Befutó |
* Emellett muszáj megemlítenem (némi verbális erőszak hatására), hogy a felkészítő edzések komoly részét teszik ki a szociális programok. A szombati mentális felkészülés aktív résztvevői voltak Ricsi és Gergő, akiknek hála ismét nem volt nyugalmas a verseny előtti estém, mindent megtettek azért, hogy
a, én legyek a célpont, és szétcikizzenek,
b, férfiak lelkének olyan bugyraiba nyerjek betekintést, amit nem biztos, hogy akarok,
c, fesztelenül beszélgessenek velem bármiről, ami eszükbe jut. Jellemzően ez nem szépirodalom.
És mindennek ellenére valamiért élvezem a társaságukat. Magam sem értem 🙂
Ezen kívül Ricsinek köszi a képeket, és a frissítést a csapat nevében!
![]() |
Szóval Nixi és a Csillámpónik. |
![]() |
Sipi segít defektet szerelni, én pedig úgy nézek, mintha értenék hozzá |
![]() |
Itt még örülök |
![]() |
Egy kép többet mond…a káoszról |
![]() |
Reggeli családbanmarad: izomlazítás közben próbálok reggelizni a saját köreim előtt |
![]() |
Új mez, raj(t)szám, érem. Büszkeség |
![]() |
Kulturált kép az új csapatmezben. Hát nem csinosak? 🙂 |
© 2021 Egy lány a bringán
Theme by Anders Noren — Up ↑