Rövid helyzetjelentenék: hétvégén konkrétan lógtam. Szombat este lánybúcsú volt (Már férjhez mehetsz, Olgi :)), ami meglepően jól sikerült. Viszont mivel fél háromkor sikerült ágyba kerülni, így korlátozottan voltam kipihent vasárnap. Szerencsére ráfoghattam, hogy szakad az eső, ezért nem kell kimennem edzeni, úgyis csak egy órányi recovery lett volna. Helyette a csömöri OB-n szörnyülködtünk, hogy mennyire sáros és mennyire csúszik és jajjszegények és úúú meg áááá. Recovery edzésnek pedig felfogható, hogy Ricsivel (gyalog) bejártuk a pályát, megkeresvén a nehezebb részeket, hogy vajon szárazon le tudnék-e menni rajta (nem, de itt lehetett nagy a szám, úgyse derül ki. Még.)
Peti továbbra is tartja magát az ígéretéhez, hogy mostantól jönnek a keményebb edzések (és továbbra is mar a kínzó kérdés, hogy akkor eddig mit csináltam), tegnap ki is zavart jó másfél órára. Megtanultam (ismét), hogy az intervall fáj. A 170-es pulzus is fáj. Szembeszélben főleg. Főleg, hogy ezek a terhelő szakaszok osztódással szaporodnak. Mondjuk úgy, hogy kibírtam nevetés nélkül, hogy 20 egyperces volt. Aztán hazaértem és továbbra is fájt. Még jó, hogy csak az elsőn lakunk, magasabbra nem biztos, hogy feljutok…

Mindenesetre ma megint megyek vagy két órát, hiszen 10 nap van a Csillámpóni Rideig…akarom mondani 24 órásig, ott meg komoly célok vannak! Azért addig nem ártana megtanuljak kanyarodni. Igen, ez célzás 😉