Szokás szerint nem tudtunk eseménytelenül elindulni: szerda este bekészítettem egy mosást, rácsuktam a mosógép ajtaját, majd mint aki jól végezte dolgát, elmentem legyártani az útravaló sütit. Két óra múlva ki akartam teregetni – a még mindig száraz ruhákat… Akkor még egy kör, most próbáljuk meg úgy, hogy el is indítom. Nagy nehezen sikerült összepakolni, és csütörtök reggel kivételesen időben indultunk. Begyűjtöttük a többi versenyzőt, és irány Gosau! (Természetesen kávézni megálltunk, csak a miheztartás végett.)

Délutánra értünk a szállásra, most nem adták ki másnak a szobáinkat, de hogy ne legyen unalmas: csőtörés, estig nincs víz. Remek, akkor inkább menjünk bringázni, csak egy fél órát: két A távos és két B távos nagymenő csatlakozott hozzám, megtiszteltetés. Csodaszép helyen laktunk, maga a környék miatt megérné csak úgy visszamenni túrázni is. Gyorsan akklimatizálódtam, úgy 200 m sotteren sikerült fülig összekenni magam.

Pénteken már reggel elindultunk egy rövidet edzeni, hivatalosan kicsit kevesebbet kellett volna mennem, de Zoli meg akarta mutatni az Ewige wandot, mint a legnehezebb szakaszt az én távomon. Verőfényes napsütés, szinte száraz utak, fenn az alagútnál fotózkodtunk is  kicsit, aztán irány lefelé a kövesen. Mivel nem csúszott, úgy a 95%-án lementem, egy-két helyen szálltam le, ahol nagyobb letörések jöttek. Jól meg is ijedtem, hogy itt egyedül (illetve sok F távossal), hogyan fogok lejutni. Mintha a Szilvás legrosszabb 200 métere tartana itt kilométereken át. Már itt nem éreztem jól magam, de betudtam a versenyparának, az mindig van.

Délután rajtszám átvétel: negyedszerre vagyok itt, de először van saját rajtszámom, izgalmas érzés. Rengeteg ismerős volt, jó kis csapat jött össze, vacsinál már csak a verseny taktikákról volt szó. Hány zselét, hova teszik, Bettiék hol frissítenek, mikor fognak érkezni, hova vigyem a kocsit, mikor kelünk.

Zoli és Sipi az A távon (beszámolóik átkattintás után itt lesznek hamarosan elérhetők) indultak, ők az én hős droidjaim. Nyilván ők voltak a fontosabbak, bringafelkészítés még este 10-ig. Közben kiderült, hogy ereszt a hátsó kerekem. Csak a versenyt bírja ki…
Izgalmas éjszakánk volt, 11-től fél 2-ig aludtam, akkor Zoli motoszkált, aztán 3kor (igen, HÁROMKOR) csörgött is az óra. Zoli és Sipi rángatják magukra a bringásnacit a töksötétben, meg is jegyeztem, hogy ez akkor sem lenne furcsább, ha a flitteres nagyestélyimet vennék épp magukra. A megdöbbentő az, hogy rajtuk kívül még 716 elmebeteg pontosan ugyanezt csinálta. Mármint nem a nagyestélyimet rángatták fel, hanem az A táv rajtra készültek. Gyártottam a fiúknak reggelit, 4 körül pedig már a kocsiban ültünk Petivel, aki szintén ex-Bringabandás, szintén A távos, és irány a rajt!

5-kor már fergeteges volt ott a hangulat, egész nagy tömeg gyűlt össze nézőkből is. 3-2-1, ugyan nem a FIRE, de rajt! Szegények akkor vették észre, hogy hatalmas fekete felhők gyűlnek a fejünk felett.

Én még visszafeküdtem két órára, nyilván rém pihentető volt ennyi részletben aludni, fél 8-kor pedig leballagtam a saját bringás nacimban a saját reggelimet elfogyasztani. Kinéztem az ablakon (öreg hiba), SZAKAD AZ ESŐ. Hát nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek (ez kitartott egész nap), és csak fogtam a fejem a kis kávém fölött, és néztem, ahogy ázik szét az összes hegy (na jó, káromkodtam is). Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy akkor én inkább nem indulok, ennek nem lesz élvezeti értéke.

 Végülis 11-kor Dusit is elrajtoltattam, és elmentem melegíteni. Esőben. Legalább rendesen bemelegítettem, itt volt lehetőség, és hamar be is álltam a rajtba (a kerekem még mindig ereszt, csodás), hogy jó helyen legyek (nem mintha számított volna így utólag).

Rajtra várva

Pontban 11:50-kor eldördült a rajtpisztoly, irány a hegyekbe. Kicsit más úton, de ugyanúgy aszfalton indultunk fel. Én úgy gondoltam, hogy ez csak a verseny eleje, azért nem megy. Aztán ahogy haladtunk fel, még mindig nem ment, mellettem mentek el az emberek: mi ez a rendszer, felfelé nem így szokás! Nem ment fel a pulzusom, 165-170 között megállt, és nem bírtam feljebb kergetni. Nem volt erő… Az első trail szakaszon kapásból le is szálltam, térdig érő sár… Csúszott mint állat, alig bírtam levergődni, közben mentek el mellettem, igazán motiváló… Vissza aszfalt, a kerékből a sár csapódott mindenfelé, közben elkezdett esni is. Csodálatos… Újabb adag aszfalt, most pedig hogy igazán szép legyen, el is kezdett esni… Pedig már azt hittem, hogy tisztul, én kis naiv. Közben egy lány már fekszik az út szélén, ellátják, gondolom nagyot esett. Egy helyen annyira meredek volt az aszfalt, hogy tolni kellett, elképesztő utakat építenek az osztrákok – viszont az egész úton ennyi volt a felfelé tolás.

Lassan a péntekről ismert útra értünk: lejtős aszfalt, becsatlakozunk az erdőbe, itt az Ewige wand. A tegnapi élmény út most sáros, csúsznak a kövek, sokan vannak, nem férek el, előzni próbálok, utána engem előznek, szörnyű, legyünk már túl ezen. Magán a falon már jól voltam, majdnem sikerült a képen mosolyogni is. Szerencsére idén ki volt világítva az alagút, így láttam merre megyünk, de tudtam: jön a neheze. Persze le is szálltam, kicsit toltam, visszaszálltam, letörés, lemászás. Próbálnék visszaszállni, nem tudok becsatolni. Körömmel kikaparom az spdből a beleragadt fadarabot (nem teremsport, értem?), felszállok, legalább kis sotter, jól kitaposva, egész stabil. Itt a lányok mocsokjól mennek lefelé az ilyen utakon, hiába, aszfalthoz és sotterhez vannak szokva.

Kivételesen a bringán

Újabb sokk: a következő erdei kövesen ránk engedik az A távosokat. Ezek állatok… Próbálok elugrálni, alig tudok felszállni, megintcsak sok tolás, kevés gurulás. Legyen már vége…

Mikor leértünk az aszfaltra, tudtam, hogy itt lehet nyomni, majdnem sík, rá is kezdtem, bár tudtam, hogy az eredetileg tervezett időt már rég túlléptem. Egy keskenyebb ösvényen kiabálnak, hogy engedjem el, három A távos. Kettő elmegy, a harmadik elrántja a kormányomat, valahogy megtartom, nekimegy a kerekemnek is, hát fogalmam sincs, hogy nem estem el. Legalább bocsánatot kért.

Oké, túl vagyok a nehezén, innentől jó sok felfelé, a 22 km-nél lévő a frissítő a cél. Közben elszáguldottam Bettiék mellett, mire feldolgoztam, hogy ők voltak, már nem tudtam megállni.

A hosszú sotter hol felment, hol lejtett kicsit, már küzdöttem az életemért, csak a frissítő tartotta a lelket bennem. Még rajtam volt az esőkabát, nem akartam a pihenőig levenni, de közben melegedett az idő, jó kis pára, folyt rólam a víz. Fél órával a tervezett után értem a frissítőre, kabát le, egy zselé, víz a kulacsba, menjünk, essünk túl a maradékon.

Tudtam, hogy csak pár km van hátra felfelé, próbáltam nyomni, de hát az erőm a völgyben maradt. Közben pár elgyötört A távos ment el mellettem úgy két tizeddel gyorsabban, mint én, néha egyet-egyet visszaelőztem, szegények már 10 órája nyomták. Volt időm nézelődni, nagyon szép hegyek között csavarogtunk felfelé, közben azon gondolkoztam, hogy

a, miért vagyok én itt?
b, mikor fogy már el a hegy
c, tényleg kell ez nekem???
d, nem akarok bringát látni idén

Egyszer csak véget ért a fel, elindultunk lefelé. Itt már kicsit eldurrant az agyam, hogy miazhogynemmegy, hát nem lenne rám büszke a tanári kar, szégyent hozok rájuk, nem ezt tanították. Jobban is ment valahogy, kezdtem hozzászokni az utakhoz. Ahol elvált az A táv az F-től, már nem volt vészes, kicsit technikás, de szárazabbm, nem túl meredek, ez nekem való. Egy lánnyal sokat meccseltem, lefelé ő a jobb, felfelé egyértelműen én.

Már csak 4-5 km lehetett hátra, amikor begörcsölt a combom, annyira, hogy majdnem eldobtam a bringát.. Ha lett volna még felfelé, nem biztos, hogy megcsinálom… Szerencsére hamar jött egy lejtő, ahol ki tudtam állni, és elmúlt a görcs, de innentől végig fájt.

Mikor beértem az aszfaltra, már láttam előttem az előbb említett lányt, elkezdtem sprintelni. Toltam neki, ami a csövön kifért, a befutóig lehagytam őt is és egy másik lányt is. Mikor megláttam a célegyenest, majdnem sírva fakadtam, hogy végre vége…

Sikerült mosolyogni

 A 38 km-t, 1100m szintet végül 2:55 alatt tettem meg, ami eléggé csalódás. 45. lettem 100 lányból, ami sokkal jobb is lehetett volna. Az átlagpulzusom a szokásos 175 körüli helyett 160 lett, ebből is látszik, hogy milyen gyenge voltam. Az esős, saras időjárás rengeteget rontott, de az a legnagyobb tanulság, hogy vagy support vagyok, vagy versenyző. Az éjszaka rengeteget kivett belőlem, nem pihentem, és végig éreztem a fáradtságot. Sajnos ezt elrontottam, de tanultam belőle.

Zoli és Sipi is megcsinálták az A távot, állati büszke vagyok rájuk, ez nagyon sok embernek nem sikerült. Megkapták a fekete pólót, a sört, és volt boldogság. Legalább nekik. 🙂

Hősök sörrel

Vasárnapra igen kalandos hazautunk kerekedett, letereltek az autópályáról, jóval éjfél után értünk haza, így mára muszáj volt egy pihenőnap.

Most már újra elhiszem, hogy a bringa jó, következő esemény a 24 órás, nagy reményekkel. És sok csillámpónival 🙂