Ahogy korábban már írtam, az utóbbi időben nem ment jól. Valahogy nem éreztem magam jól a nyeregben, a múlt szerdai „edzés” pedig csak hangulatában volt fergeteges, edzésértéke kevés volt. Tehát kicsit elbizonytalanodtam (vagy mégsem?), hogy most mi is lesz velem vasárnap.
Szombaton már nagyon izgultam, és a technikai is mintha ellenem dolgozott volna: Zoli elvette a tartalék fékbetétemet, nekem meg nem annyira van hátsóm. (Igen, hátsóm van, engedjük is el a témát, hátsó fékem nincs :)) Mindegy, 30 km-t még kibír. A többi csak úgy felsorolásszerűen:
  • Nincs szintrajz, a Stravárol letöltött csak többé-kevésbé fedi a valóságot
  •  De nem is láttam a pályát, tök ismeretlen lesz az út. Hatalmas gyakorlatomnak köszönhetően ez sem sokat segít…
  • Ha végig is mentünk volna rajta, utolsó nap megváltoztatták az elejét. Mindegyaz, majd lesz valami. Most úgyis jobban figyelnek a biztonságra.
  • Ha nincs fék, gyorsabb vagyok…
  • Az órám hol mér, hol nem. Edzésen pedálfordulat nem volt, néha a pulzusom nincs. Mindegy, pulzuskontrol versenyen úgysincs.

Ezek után a közepesek rajtja előtt már láttam, hogy bizony a rövidesek már bent állnak, én meg még bóklászok, szóval elzúztam, és kemény 6 percet melegítettem, aminek nyilván rengeteg értelme volt. Valahogy beálltam, eléggé hátra, Ricsi meg szórakoztatott (hősi cselekedet 1: nagyön örültem neki, hogy nem egyedül álltam ott várva a sorsomra) és csinált rólam pár nem-mongúz képet (hősi cselekedet 2):

If it is not on Strava, it never happened
Fél órával a közepesek után mi is elrajtoltunk, jól be is szorultam a kapunál. Ellenben innentől meg a sebességemet nem mérte a kis kütyü… Na remek, akkor indulhat a vakrepülés, megyek a tömeg után, aztán majd a második frissítőnél tudni fogom, hogy a felénél járok…
Az aszfalton már éreztem, hogy egész jó lesz ez, nem akartam lefordulni a bringáról. Néhány km múlva pedig a sebességmérés is felébredt, ami annyit legalább segített, hogy ugrált előttem egy csomó szám, de attól még nem tudtam, hogy hol lehetek.
Beérve az erdőbe az első egynyomosra gyorsan befeszültem és ráparáztam a semmire. Olyan mereven ültem a bringán, mint egy betonszobor, szerintem félhangosan beszéltem magamban, hogy jó, akkor ezt itt most lehet abbafejezni, mert így nagyon hosszú lesz ez a 30 km. Szerencsére ettől a hangnemtől összerántottam magam, és máris jobb lett. Onnantól elmúlt ez az érzés, és a kövesebb részeken már majdnem utol is értem az előttem lévőket.
Az első meredekebb felfelén nekiindultam, hogy énittmostaztánletépemapedáltéskitekerek, aztán persze előttem kiléptek, így ráfoghattam, hogy emiatt kellett feltoljam 🙂 Ez a nagy erő pont a lejtőig tartott, ahol elmentek mellettem a srácok. De legalább élveztem a lefeléket! Sok nyomvályú volt, de a tanári karom ennél durvább helyen zavar le kérdés nélkül. (Még a végén HGerinek lesz igaza, hogy a magyar rövidtávokat simán megcsinálom…)
Egész hamar eljött a fent nevezett frissítő, a félút – 55 perc: itt megörültem, tartom a kinézett tempót. Megvolt a fél zselé, kicsi víz, toljuk neki.
Fel az aszfalton, el a srácok mellett újra. Újra lejtő, újra mennek el mellettem. Meg is jegyezték, hogy erősebb vagyok, de lefelé ők bátrabbak. Hát, megvan a fejlesztenivaló….
Ráfordultunk valami mezőre, ha már meredek, legalább nem nyomvályús…Fel nehéz, lefelé ráz mint állat, essünk már túl rajta. Utolsó erdei szakasz, előre kiabálnak, hogy nagyon sáros, nagyon csúszik, óvatosan. Hát, nem csúszott – oké, inkább szóljanak, csak már láttam lelki szemeim előtt, hogy itt majd vonszolom a bringát a térdigérő mocsárban, de éppencsak nedves volt. Sőt, az utolsó letörésnél annyira mondták, hogy veszélyes, hogy le is szálltam, pedig nem kellett volna. (Nem mintha számítana, hogy veszítettem úgy 5 másodpercet)
Végre az utolsó emelkedő: meglepően sokáig bírtam, de a háromnegyedénél muszáj volt leszállni – éppencsak annyira voltam fáradt, hogy már feltolni is csak Superman pozícióban sikerült, félve, hogy közben pofára esek… De már látszott az utolsó frissítő, akkor nem lehet messze a cél! Szóltak is, hogy kb. 7 km, nagyja lefelé. Akkor hajrá, időben vagyok, most kell megtolni rendesen.
Komolyan, jobban félek az aprókavicstól mint a sziklakerttől… Próbáltam engedni, szerencsére senki nem volt a közelben, és nem is volt hosszú szakasz. Beérve az aszfaltra nagytempó – célegyenes! (ami kicsit görbe, de egynek jó lesz :)) Innen végigsprinteltem, ami a csövön kifér alapon – nagyon megörültem a Bazilika látványának.
Így a vége 1:53 lett, a kitűzött cél két órán belül volt. Ugyan a dobogó még messze van, de mivel első 10 a cél idénre, a 6. helyemmel maximálisan elégedett vagyok! A 172-es átlagpulzus pedig mutatja, hogy nem sokat lazsáltam útközben. Ricsi és Vivi bent vártak a célban (hősi cselekedet 3), így volt lehetőségem eldobni a bringát és eldőlni 🙂
Ezt is Ricsi követte el, innen is köszi a fotózást és a hősi cselekedeteidet, amit végrehajtottál a nap folyamán! 🙂

U.i. A hősi cselekedetek mellé pedig alább a lantkíséret: