Month: július 2016

More than perfect

Mindjárt indulunk Zánkára, már égnek a telefonvonalak, hogy ki-mikor-hova-mit hozzon. Zolinak rajzoltam itinert (alaposan dokumentált részletekkel), hogy mit kell bepakolni, nehogy otthon maradjon valami nélkülözhetetlen, és már úton is vannak értem. Sőt, ha minden jól megy, az új mezeket is megkapjuk ma.

Van egy olyan érzésem, hogy nincs még egy csapat, amelyik ennyire professzionális háttérmunkát végzett volna: van saját időmérő szoftverünk, csapatpóló, táblázat a költségekről és eszközökről, valamint ennyire alaposan még sosem pakoltam össze. A végtelenített agymenésről ne is beszéljünk.

Közben az jutott eszembe, hogy annyira lefoglaltak az elmúlt napokban háttéresemények, hogy mindent és mindenkit össze tudjunk koordinálni, hogy az az apróság csak most esett le, hogy NEKEM VERSENYEZNI IS KELL!!!!

Szóval most már emiatt is izgulok, nem csak azon, hogy betettem-e a lekvárt, és főztem-e elég paradicsomszószt…

Oké, Peti által kitűzött középkori kínzásokat célzott edzéseket becsülettel megcsináltam – mit nekem monszun -, de attól még a szokásos versenypara bennem van. A pálya nem tűnik nehéznek, és ha az első pár kör tömegverekedése alábbhagy, akkor semmi gond nem lesz vele. És majd igyekszem nem eltévedni, khm. 🙂

Nagyon rég vártam ezt a hétvégét, úgyhogy most már lesz, ami lesz, csapassuk 🙂

A gomba is esőben nő

          mondta Peti, miután beírtam az edzéstáblázatban, hogy sikerült elázzak…  🙂

Még gondolkoztam is tegnap, hogy induljak-e neki, nagyon mondták a vihart. Végül Zolival úgy döntöttünk, hogy nekivágunk, mert már elvonult (aminek nyilvánvaló jele, hogy ablakrezgetősen dörög az ég)
Egészen Dunakesziig mentem, és vissza: azon túl, hogy gyakorlatilag oda-vissza szembeszél fújt, egész jó időt futottam, és még hittem benne, hogy nem fog esni. Éppen Vác határában jártam, amikor elkezdett csöpögni, majd ömleni… Gyakorlatilag a 6 perc alatt, amíg hazaértem, teljesen szanaszét áztam. Azért lassan elég lesz, hogy egy héten legalább egyszer megázok.

U.i: az esőkabátom otthon pihent a szekrényben. Zsebében a szerszámkészlettel. Mindenre felkészültem 😀

Mit eszik a Csillámpóni?

Mint tudjuk, a Csillámpóni varázslatos lény, különleges táplálkozási szokásokkal. Könnyen megszelídíthető, de aki életben akarja tartani, tudnia kell, hogy van közte ragadozó, növényevő és válogatós. Ezen kívül a versenyistállóban kiemelten fontos a megfelelően tudatos táplálása.

Mivel van 5 Csillámpónim a hétvégi 24 órásra,  megnyertem a nemes feladatot, hogy legyen előkészített kaja, amit csak melegíteni kell. A feladat, hogy főzzek olyat, amiben

van hús
– nincs hús
– nincs tej/tejtermék
– fagyasztható
– melegíthető
– finom

Mivel a versenyre legjobb a tészta, így csak a szószt kellett előkészíteni, ezért bolognai és cukkinis-póréhagymás paradicsomszósz lett a döntés. Komoly méregtelenítő program ilyenkor nagy tételben főzni, de hát a kis csapatért bármit.

Alább a receptek, illetve a fázisfotók:

GMO cukkini, mellette a lábasban már pirul a hús 🙂

A megpirított hagymára rádobáltam a darált húst és két felkockázott paradicsomot.  Amikor már elfőtte a levét, ráöntöttem egy doboz paradicsompürét és másfél kockázott paradicsomkonzervet. Fűszerezés után (oregano, bazsalikom, kakukkfű, fokhagyma) egészen ehetőnek minősítem.

In progress

Miközben ez a kör főtt, ismét hagymát aprítottam (vörös-, fok- és póréhagymát) valamint a fent látható apróbb cukkinit felkockáztam. A hagymákra pirítás után ismét paradicsom került, erre pedig a cukkini Amikor már untam a kavargatást, ráborítottam egy halom paradicsomkonzervet, fűszereztem és vártam a csodát.

Íme a végkifejlet, ezt most valahogy le kell fagyasztanom:

Jobbra vega, balra nemvega.

Ebben már csak az a kihívás, hogy a fagyasztómba nagyjából a bal felső doboz fér be, és tele van. Jöhet a legozás…

Lost virginity

Félreértések elkerülése végett máris megmagyarázom, nem a medve volt gyorsabb, hanem … a Jeti. Na jó, igazából azért veszítettem el a szüzességemet, mert egyedül, edzésként még sosem jártam rendes terepen. Most már ezen is túl vagyok és egész jól megúsztam.

Kezdjük az elején. A srácok a héten kitalálták, hogy akkor Mátra, és mennek egy keményebb lejtőzést. Én meg mondtam, hogy jó utat, nekem jó lesz itthon is. Kicsit gondolkoztam, hogy kit tudnék vinni, és Dávid úgy volt, hogy jön velem Nagy hideg-hegyre, de végülis lebetegedett, így egyedül maradtam.

Tulajdonképpen, ha belegondolok, teljesen eseménytelen utam volt. Nem jött sem a medve, sem a vérmókus, szép komótosan, versenytempó alatt tekertem fel. Sokat nem segített, hogy eszméletlen párás volt a levegő, és ha lassan mentem, apró bogarak röpködtek előttem, de a felfelével nem szokott gond lenni. Magastaxnál álltam meg egy pár percre, hogy innen jön a neheze, de aztán kiderült, hogy nem is volt olyan nagyon nehéz. Sikerült végig kitekerjek a turistaházig, ami azért meglepő, mert eddig még sosem ment. Hiába, az a 200+ óra, amit idén a nyeregben töltöttem, determinálja, hogy Terminátor lettem 🙂 Aztán most nagy az arcom, lássuk meg a jövő héten és utána..

Magastax – pihenő

Fent persze a szokásos sztrapacska várt, és fotózkodni is kellett a csúcson.

Párás panoráma odafent

Eleinte lefelé kicsit tartottam tőle, hogy mi lesz, de az első 500 m után belerázódtam (szó szerint), és már nem akartam tövig húzott fékkel jönni, amit a fejlődés jelének veszek. Igazából egyrészt majdnem élveztem, másrészt pedig rövidebbnek tűnt az út, mint korábban, és nem is zavart annyira, hogy kavicsos. Mondjuk ösvényre nem akartam menni, mert mégiscsak egyedül vagyok, aztán ha elesek, akkor a prérifarkasok fogják elrágcsálni a tetememet, de ami késik, nem múlik, idővel csak eljutok ide is. Mármint nem prérifarkasvacsi szeretnék lenni, hanem hogy merjekegyedül ösvényen is lejönni.

Közben utánaszámoltam, hogy bizony 3 edzés van a 24 órásig, és ahogy látom, már a csillámpónik is kezdenek rápörögni a témára, alakul a készülődés. A csapatpóló kész, szállás elintézve, kaja alakul. Kicsit sok csapat lett, de így van benne kihívás.

Ami még ijesztőbb, hogy már csak két hét van a rettegett Bükkig. A többiek nem igazán szeretik, szóval nem leszünk sokan, de nekem muszáj, meg kell mutatni, hogy esés nélkül is végig tudom csinálni.

Nyugaton a helyzet változatlan

Rövid helyzetjelentenék: hétvégén konkrétan lógtam. Szombat este lánybúcsú volt (Már férjhez mehetsz, Olgi :)), ami meglepően jól sikerült. Viszont mivel fél háromkor sikerült ágyba kerülni, így korlátozottan voltam kipihent vasárnap. Szerencsére ráfoghattam, hogy szakad az eső, ezért nem kell kimennem edzeni, úgyis csak egy órányi recovery lett volna. Helyette a csömöri OB-n szörnyülködtünk, hogy mennyire sáros és mennyire csúszik és jajjszegények és úúú meg áááá. Recovery edzésnek pedig felfogható, hogy Ricsivel (gyalog) bejártuk a pályát, megkeresvén a nehezebb részeket, hogy vajon szárazon le tudnék-e menni rajta (nem, de itt lehetett nagy a szám, úgyse derül ki. Még.)
Peti továbbra is tartja magát az ígéretéhez, hogy mostantól jönnek a keményebb edzések (és továbbra is mar a kínzó kérdés, hogy akkor eddig mit csináltam), tegnap ki is zavart jó másfél órára. Megtanultam (ismét), hogy az intervall fáj. A 170-es pulzus is fáj. Szembeszélben főleg. Főleg, hogy ezek a terhelő szakaszok osztódással szaporodnak. Mondjuk úgy, hogy kibírtam nevetés nélkül, hogy 20 egyperces volt. Aztán hazaértem és továbbra is fájt. Még jó, hogy csak az elsőn lakunk, magasabbra nem biztos, hogy feljutok…

Mindenesetre ma megint megyek vagy két órát, hiszen 10 nap van a Csillámpóni Rideig…akarom mondani 24 órásig, ott meg komoly célok vannak! Azért addig nem ártana megtanuljak kanyarodni. Igen, ez célzás 😉

Massive attack

Tegnap sikerült összeterelni az összes Csillámpónit, ami azért lássuk be, nem könnyű feladat (Khm. :)). Mindenesetre Sipi megkapta az ajándékát a meztervezésért, most már csak az elkészült mezeket várjuk. Ha kapok képet, akkor meg is mutatom, igazi BringaBandás söröskorsót kapott, különleges sörválogatással. Itt is köszönjük Sipi a munkádat!

Másrészt megpróbáltunk némi stratégiai megbeszélést tartani Zánkára, ami gyakorlatilag röhögésbe fulladt, és mindenről beszéltünk, csak a stratégiáról nem. Sebaj, még van két hét addig! Ma kaptam az értesítést, hogy a nevezést elfogadták, valóban Nixi és a Csillámpónik néven fogunk futni. Vagyis biciklizni.

Ellenben Peti eldöntötte, hogy addig engem kicsinál: ma nyertem egy Vo2max intervallt, nehezebb volt, mint ez a típusú edzés bármikor… Főleg, hogy mellé járt a szembeszél, de ugye a szél erősít…

Nade, ami nem öl meg ugye, az erősít. Kivéve a medve, ugyebár. És szerintem ez az életbölcsesség mára elég is lesz 🙂

How to dance in the rain

Tegnap beszélgettem Petivel, helyretette a fejemet a Salz miatt. Kicsit megijesztett az a megjegyzése, hogy akkor mostantól indulnak a kemény edzések. Miért, eddig mi volt??? 
Visszakaptam a bringámat is, most már jó a hátsó kerekem, most már nem ereszt (- a rabja lettem. Ah, megint a humorom!)
Viszont az az alapvetően tarthatatlan állapot lépett fel, hogy elvették a kedvenc QOM-omat (Strava szegmens), muszáj volt visszaszerezni. A kereket járatni kell és úgyis volt majdnem két óra endurance kiírva, így nyakamba is vettem a bicikliutat, úgyis régen jártam Nagymaroson.
Úgy néz ki, hamar kipihentem magam, és már most jobban ment, mint valaha, pedig még a pulzuskontrollra is figyeltem. Mindenesetre élveztem a szép időt, hogy nem tűz rám a nap (ez már intő jel lehetett volna), nyomtam a km-eket. Nagymaroson leültem megenni a kis csokimat, hogy ne forduljak le a bringáról, néztem a Dunát (úgyis ez a vízpart dolog a mániám), aztán nekiveselkedtem a hazaútnak.
Visegrád, Nagymaros, Dunapart, és a gyanús eredetű felhők
Épp nyomtam a kis sprintemet, mikor nagy kerékzúgással utolért TZoli, hogy hova rohanok, alig bírt követni 🙂 A B táv után ő is kipihente magát, már készül is lassan a következőre, mondta is, hogy még Fenyveshegyre megy egy kört. Verőcén elváltak útjaink, ő hegynek fel, én síkon tovább. Majd öt perc múlva csöpög az eső. Oké, nempara, mindjárt eláll. Ahhha, meg ahogy én azt elképzelem… Rákezdett a vihar, úgy három perc alatt áztam szét teljesen (helyi vizes póló verseny, még jó, hogy nem fehér mezben voltam :)). A minden mindegy alapon már nem is siettem annyira, így is jól felcsaptam a sarat. Azért úgy néz ki, öregszem. Már nem akadtam ki azon, hogy eláztam, és nem is gyűlölöm annyira az esőt, mint régen. Amúgy is imádom hallgatni az égdörgést, bár azt hiszem, az erkélyről nézni az esőt még mindig jobb elfoglaltság, mint kint tekerni.
Hazaérkezésemkor Zoli már fennhangon röhögött, de megnyugtatott, hogy ő is elázott. És amikor észrevettem, hogy egy kicsit túlságosan siettem az öltözéssel, már én is röhögtem:
Deviszontellenbenámdebár, enyém a QOM! Nem adom ám olyan könnyen 🙂 Mondjuk kaptam egy defektet is mellé, még jó, hogy megfogta a cucc, de azért legközelebb nem 4 bar nyomáson megyek.

Salzkammergut Trophy F – rövid táv, hosszú beszámoló

Szokás szerint nem tudtunk eseménytelenül elindulni: szerda este bekészítettem egy mosást, rácsuktam a mosógép ajtaját, majd mint aki jól végezte dolgát, elmentem legyártani az útravaló sütit. Két óra múlva ki akartam teregetni – a még mindig száraz ruhákat… Akkor még egy kör, most próbáljuk meg úgy, hogy el is indítom. Nagy nehezen sikerült összepakolni, és csütörtök reggel kivételesen időben indultunk. Begyűjtöttük a többi versenyzőt, és irány Gosau! (Természetesen kávézni megálltunk, csak a miheztartás végett.)

Délutánra értünk a szállásra, most nem adták ki másnak a szobáinkat, de hogy ne legyen unalmas: csőtörés, estig nincs víz. Remek, akkor inkább menjünk bringázni, csak egy fél órát: két A távos és két B távos nagymenő csatlakozott hozzám, megtiszteltetés. Csodaszép helyen laktunk, maga a környék miatt megérné csak úgy visszamenni túrázni is. Gyorsan akklimatizálódtam, úgy 200 m sotteren sikerült fülig összekenni magam.

Pénteken már reggel elindultunk egy rövidet edzeni, hivatalosan kicsit kevesebbet kellett volna mennem, de Zoli meg akarta mutatni az Ewige wandot, mint a legnehezebb szakaszt az én távomon. Verőfényes napsütés, szinte száraz utak, fenn az alagútnál fotózkodtunk is  kicsit, aztán irány lefelé a kövesen. Mivel nem csúszott, úgy a 95%-án lementem, egy-két helyen szálltam le, ahol nagyobb letörések jöttek. Jól meg is ijedtem, hogy itt egyedül (illetve sok F távossal), hogyan fogok lejutni. Mintha a Szilvás legrosszabb 200 métere tartana itt kilométereken át. Már itt nem éreztem jól magam, de betudtam a versenyparának, az mindig van.

Délután rajtszám átvétel: negyedszerre vagyok itt, de először van saját rajtszámom, izgalmas érzés. Rengeteg ismerős volt, jó kis csapat jött össze, vacsinál már csak a verseny taktikákról volt szó. Hány zselét, hova teszik, Bettiék hol frissítenek, mikor fognak érkezni, hova vigyem a kocsit, mikor kelünk.

Zoli és Sipi az A távon (beszámolóik átkattintás után itt lesznek hamarosan elérhetők) indultak, ők az én hős droidjaim. Nyilván ők voltak a fontosabbak, bringafelkészítés még este 10-ig. Közben kiderült, hogy ereszt a hátsó kerekem. Csak a versenyt bírja ki…
Izgalmas éjszakánk volt, 11-től fél 2-ig aludtam, akkor Zoli motoszkált, aztán 3kor (igen, HÁROMKOR) csörgött is az óra. Zoli és Sipi rángatják magukra a bringásnacit a töksötétben, meg is jegyeztem, hogy ez akkor sem lenne furcsább, ha a flitteres nagyestélyimet vennék épp magukra. A megdöbbentő az, hogy rajtuk kívül még 716 elmebeteg pontosan ugyanezt csinálta. Mármint nem a nagyestélyimet rángatták fel, hanem az A táv rajtra készültek. Gyártottam a fiúknak reggelit, 4 körül pedig már a kocsiban ültünk Petivel, aki szintén ex-Bringabandás, szintén A távos, és irány a rajt!

5-kor már fergeteges volt ott a hangulat, egész nagy tömeg gyűlt össze nézőkből is. 3-2-1, ugyan nem a FIRE, de rajt! Szegények akkor vették észre, hogy hatalmas fekete felhők gyűlnek a fejünk felett.

Én még visszafeküdtem két órára, nyilván rém pihentető volt ennyi részletben aludni, fél 8-kor pedig leballagtam a saját bringás nacimban a saját reggelimet elfogyasztani. Kinéztem az ablakon (öreg hiba), SZAKAD AZ ESŐ. Hát nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek (ez kitartott egész nap), és csak fogtam a fejem a kis kávém fölött, és néztem, ahogy ázik szét az összes hegy (na jó, káromkodtam is). Komolyan elgondolkoztam rajta, hogy akkor én inkább nem indulok, ennek nem lesz élvezeti értéke.

 Végülis 11-kor Dusit is elrajtoltattam, és elmentem melegíteni. Esőben. Legalább rendesen bemelegítettem, itt volt lehetőség, és hamar be is álltam a rajtba (a kerekem még mindig ereszt, csodás), hogy jó helyen legyek (nem mintha számított volna így utólag).

Rajtra várva

Pontban 11:50-kor eldördült a rajtpisztoly, irány a hegyekbe. Kicsit más úton, de ugyanúgy aszfalton indultunk fel. Én úgy gondoltam, hogy ez csak a verseny eleje, azért nem megy. Aztán ahogy haladtunk fel, még mindig nem ment, mellettem mentek el az emberek: mi ez a rendszer, felfelé nem így szokás! Nem ment fel a pulzusom, 165-170 között megállt, és nem bírtam feljebb kergetni. Nem volt erő… Az első trail szakaszon kapásból le is szálltam, térdig érő sár… Csúszott mint állat, alig bírtam levergődni, közben mentek el mellettem, igazán motiváló… Vissza aszfalt, a kerékből a sár csapódott mindenfelé, közben elkezdett esni is. Csodálatos… Újabb adag aszfalt, most pedig hogy igazán szép legyen, el is kezdett esni… Pedig már azt hittem, hogy tisztul, én kis naiv. Közben egy lány már fekszik az út szélén, ellátják, gondolom nagyot esett. Egy helyen annyira meredek volt az aszfalt, hogy tolni kellett, elképesztő utakat építenek az osztrákok – viszont az egész úton ennyi volt a felfelé tolás.

Lassan a péntekről ismert útra értünk: lejtős aszfalt, becsatlakozunk az erdőbe, itt az Ewige wand. A tegnapi élmény út most sáros, csúsznak a kövek, sokan vannak, nem férek el, előzni próbálok, utána engem előznek, szörnyű, legyünk már túl ezen. Magán a falon már jól voltam, majdnem sikerült a képen mosolyogni is. Szerencsére idén ki volt világítva az alagút, így láttam merre megyünk, de tudtam: jön a neheze. Persze le is szálltam, kicsit toltam, visszaszálltam, letörés, lemászás. Próbálnék visszaszállni, nem tudok becsatolni. Körömmel kikaparom az spdből a beleragadt fadarabot (nem teremsport, értem?), felszállok, legalább kis sotter, jól kitaposva, egész stabil. Itt a lányok mocsokjól mennek lefelé az ilyen utakon, hiába, aszfalthoz és sotterhez vannak szokva.

Kivételesen a bringán

Újabb sokk: a következő erdei kövesen ránk engedik az A távosokat. Ezek állatok… Próbálok elugrálni, alig tudok felszállni, megintcsak sok tolás, kevés gurulás. Legyen már vége…

Mikor leértünk az aszfaltra, tudtam, hogy itt lehet nyomni, majdnem sík, rá is kezdtem, bár tudtam, hogy az eredetileg tervezett időt már rég túlléptem. Egy keskenyebb ösvényen kiabálnak, hogy engedjem el, három A távos. Kettő elmegy, a harmadik elrántja a kormányomat, valahogy megtartom, nekimegy a kerekemnek is, hát fogalmam sincs, hogy nem estem el. Legalább bocsánatot kért.

Oké, túl vagyok a nehezén, innentől jó sok felfelé, a 22 km-nél lévő a frissítő a cél. Közben elszáguldottam Bettiék mellett, mire feldolgoztam, hogy ők voltak, már nem tudtam megállni.

A hosszú sotter hol felment, hol lejtett kicsit, már küzdöttem az életemért, csak a frissítő tartotta a lelket bennem. Még rajtam volt az esőkabát, nem akartam a pihenőig levenni, de közben melegedett az idő, jó kis pára, folyt rólam a víz. Fél órával a tervezett után értem a frissítőre, kabát le, egy zselé, víz a kulacsba, menjünk, essünk túl a maradékon.

Tudtam, hogy csak pár km van hátra felfelé, próbáltam nyomni, de hát az erőm a völgyben maradt. Közben pár elgyötört A távos ment el mellettem úgy két tizeddel gyorsabban, mint én, néha egyet-egyet visszaelőztem, szegények már 10 órája nyomták. Volt időm nézelődni, nagyon szép hegyek között csavarogtunk felfelé, közben azon gondolkoztam, hogy

a, miért vagyok én itt?
b, mikor fogy már el a hegy
c, tényleg kell ez nekem???
d, nem akarok bringát látni idén

Egyszer csak véget ért a fel, elindultunk lefelé. Itt már kicsit eldurrant az agyam, hogy miazhogynemmegy, hát nem lenne rám büszke a tanári kar, szégyent hozok rájuk, nem ezt tanították. Jobban is ment valahogy, kezdtem hozzászokni az utakhoz. Ahol elvált az A táv az F-től, már nem volt vészes, kicsit technikás, de szárazabbm, nem túl meredek, ez nekem való. Egy lánnyal sokat meccseltem, lefelé ő a jobb, felfelé egyértelműen én.

Már csak 4-5 km lehetett hátra, amikor begörcsölt a combom, annyira, hogy majdnem eldobtam a bringát.. Ha lett volna még felfelé, nem biztos, hogy megcsinálom… Szerencsére hamar jött egy lejtő, ahol ki tudtam állni, és elmúlt a görcs, de innentől végig fájt.

Mikor beértem az aszfaltra, már láttam előttem az előbb említett lányt, elkezdtem sprintelni. Toltam neki, ami a csövön kifért, a befutóig lehagytam őt is és egy másik lányt is. Mikor megláttam a célegyenest, majdnem sírva fakadtam, hogy végre vége…

Sikerült mosolyogni

 A 38 km-t, 1100m szintet végül 2:55 alatt tettem meg, ami eléggé csalódás. 45. lettem 100 lányból, ami sokkal jobb is lehetett volna. Az átlagpulzusom a szokásos 175 körüli helyett 160 lett, ebből is látszik, hogy milyen gyenge voltam. Az esős, saras időjárás rengeteget rontott, de az a legnagyobb tanulság, hogy vagy support vagyok, vagy versenyző. Az éjszaka rengeteget kivett belőlem, nem pihentem, és végig éreztem a fáradtságot. Sajnos ezt elrontottam, de tanultam belőle.

Zoli és Sipi is megcsinálták az A távot, állati büszke vagyok rájuk, ez nagyon sok embernek nem sikerült. Megkapták a fekete pólót, a sört, és volt boldogság. Legalább nekik. 🙂

Hősök sörrel

Vasárnapra igen kalandos hazautunk kerekedett, letereltek az autópályáról, jóval éjfél után értünk haza, így mára muszáj volt egy pihenőnap.

Most már újra elhiszem, hogy a bringa jó, következő esemény a 24 órás, nagy reményekkel. És sok csillámpónival 🙂

T-3

Szerda reggel van, utolsó munkanap a héten. Ma még egy aerob teszt (az biztos csudaszupi lesz), süti (természetesen epres-mustáros), összepakolás, és holnap indulunk a Salzkammergut Trophyra
Nekem kevésbé para, Zoli és Sipi már kész vannak. (Részletek Sipinél amott).
Nade az igazat megvallva, én is izgulok azért, még ha csak buckákat kell is megmásszak a fiúkhoz képest. 1100 m szint nem olyan kevés…
Csak úgy babonából, itt a szintrajz, hogy lássátok, mit fogok csinálni három nap múlva.
Végiggondolva, tulajdonképpen mindent megtettünk, hogy rendben menjen, de azért magabiztos nem vagyok. Viszont ilyen szép helyen még sosem tekertem, szóval itt a remek alkalom kipróbálni. A sikeres Duna sokat dobott rajtam, valószínűleg erre is képes leszek. Hétfőn megkaptam Petitől az instrukciókat a hétre, illetve a versenyre (azért vannak elképzelései a jövőmről, de majd mindent szépen sorjában), a legmegnyugtatóbb mondata pedig az volt, hogy egy Salzon nagyon figyelnek az ember testi épségére, nem lesznek nyomvályús, nagyon vad részek (legalábbis nekem. A fiúk távjáról ezt nem merném így kijelenteni). Mindjárt keresek is valami motivációs szöveget, csak a biztonság kedvéért 🙂
Majd jelentkezem a részletekkel, drukkoljatok!

Duna Maraton – vakrepülés a bozótban

Ahogy korábban már írtam, az utóbbi időben nem ment jól. Valahogy nem éreztem magam jól a nyeregben, a múlt szerdai „edzés” pedig csak hangulatában volt fergeteges, edzésértéke kevés volt. Tehát kicsit elbizonytalanodtam (vagy mégsem?), hogy most mi is lesz velem vasárnap.
Szombaton már nagyon izgultam, és a technikai is mintha ellenem dolgozott volna: Zoli elvette a tartalék fékbetétemet, nekem meg nem annyira van hátsóm. (Igen, hátsóm van, engedjük is el a témát, hátsó fékem nincs :)) Mindegy, 30 km-t még kibír. A többi csak úgy felsorolásszerűen:
  • Nincs szintrajz, a Stravárol letöltött csak többé-kevésbé fedi a valóságot
  •  De nem is láttam a pályát, tök ismeretlen lesz az út. Hatalmas gyakorlatomnak köszönhetően ez sem sokat segít…
  • Ha végig is mentünk volna rajta, utolsó nap megváltoztatták az elejét. Mindegyaz, majd lesz valami. Most úgyis jobban figyelnek a biztonságra.
  • Ha nincs fék, gyorsabb vagyok…
  • Az órám hol mér, hol nem. Edzésen pedálfordulat nem volt, néha a pulzusom nincs. Mindegy, pulzuskontrol versenyen úgysincs.

Ezek után a közepesek rajtja előtt már láttam, hogy bizony a rövidesek már bent állnak, én meg még bóklászok, szóval elzúztam, és kemény 6 percet melegítettem, aminek nyilván rengeteg értelme volt. Valahogy beálltam, eléggé hátra, Ricsi meg szórakoztatott (hősi cselekedet 1: nagyön örültem neki, hogy nem egyedül álltam ott várva a sorsomra) és csinált rólam pár nem-mongúz képet (hősi cselekedet 2):

If it is not on Strava, it never happened
Fél órával a közepesek után mi is elrajtoltunk, jól be is szorultam a kapunál. Ellenben innentől meg a sebességemet nem mérte a kis kütyü… Na remek, akkor indulhat a vakrepülés, megyek a tömeg után, aztán majd a második frissítőnél tudni fogom, hogy a felénél járok…
Az aszfalton már éreztem, hogy egész jó lesz ez, nem akartam lefordulni a bringáról. Néhány km múlva pedig a sebességmérés is felébredt, ami annyit legalább segített, hogy ugrált előttem egy csomó szám, de attól még nem tudtam, hogy hol lehetek.
Beérve az erdőbe az első egynyomosra gyorsan befeszültem és ráparáztam a semmire. Olyan mereven ültem a bringán, mint egy betonszobor, szerintem félhangosan beszéltem magamban, hogy jó, akkor ezt itt most lehet abbafejezni, mert így nagyon hosszú lesz ez a 30 km. Szerencsére ettől a hangnemtől összerántottam magam, és máris jobb lett. Onnantól elmúlt ez az érzés, és a kövesebb részeken már majdnem utol is értem az előttem lévőket.
Az első meredekebb felfelén nekiindultam, hogy énittmostaztánletépemapedáltéskitekerek, aztán persze előttem kiléptek, így ráfoghattam, hogy emiatt kellett feltoljam 🙂 Ez a nagy erő pont a lejtőig tartott, ahol elmentek mellettem a srácok. De legalább élveztem a lefeléket! Sok nyomvályú volt, de a tanári karom ennél durvább helyen zavar le kérdés nélkül. (Még a végén HGerinek lesz igaza, hogy a magyar rövidtávokat simán megcsinálom…)
Egész hamar eljött a fent nevezett frissítő, a félút – 55 perc: itt megörültem, tartom a kinézett tempót. Megvolt a fél zselé, kicsi víz, toljuk neki.
Fel az aszfalton, el a srácok mellett újra. Újra lejtő, újra mennek el mellettem. Meg is jegyezték, hogy erősebb vagyok, de lefelé ők bátrabbak. Hát, megvan a fejlesztenivaló….
Ráfordultunk valami mezőre, ha már meredek, legalább nem nyomvályús…Fel nehéz, lefelé ráz mint állat, essünk már túl rajta. Utolsó erdei szakasz, előre kiabálnak, hogy nagyon sáros, nagyon csúszik, óvatosan. Hát, nem csúszott – oké, inkább szóljanak, csak már láttam lelki szemeim előtt, hogy itt majd vonszolom a bringát a térdigérő mocsárban, de éppencsak nedves volt. Sőt, az utolsó letörésnél annyira mondták, hogy veszélyes, hogy le is szálltam, pedig nem kellett volna. (Nem mintha számítana, hogy veszítettem úgy 5 másodpercet)
Végre az utolsó emelkedő: meglepően sokáig bírtam, de a háromnegyedénél muszáj volt leszállni – éppencsak annyira voltam fáradt, hogy már feltolni is csak Superman pozícióban sikerült, félve, hogy közben pofára esek… De már látszott az utolsó frissítő, akkor nem lehet messze a cél! Szóltak is, hogy kb. 7 km, nagyja lefelé. Akkor hajrá, időben vagyok, most kell megtolni rendesen.
Komolyan, jobban félek az aprókavicstól mint a sziklakerttől… Próbáltam engedni, szerencsére senki nem volt a közelben, és nem is volt hosszú szakasz. Beérve az aszfaltra nagytempó – célegyenes! (ami kicsit görbe, de egynek jó lesz :)) Innen végigsprinteltem, ami a csövön kifér alapon – nagyon megörültem a Bazilika látványának.
Így a vége 1:53 lett, a kitűzött cél két órán belül volt. Ugyan a dobogó még messze van, de mivel első 10 a cél idénre, a 6. helyemmel maximálisan elégedett vagyok! A 172-es átlagpulzus pedig mutatja, hogy nem sokat lazsáltam útközben. Ricsi és Vivi bent vártak a célban (hősi cselekedet 3), így volt lehetőségem eldobni a bringát és eldőlni 🙂
Ezt is Ricsi követte el, innen is köszi a fotózást és a hősi cselekedeteidet, amit végrehajtottál a nap folyamán! 🙂

U.i. A hősi cselekedetek mellé pedig alább a lantkíséret: