Úgy tűnik, tegnap megérkezett a nyár. Ennek örömére, és arra, hogy végre aludtam, Ricsi és Sipi elvittek Dobogókő felé. Reggel még kicsit tartottam tőle, hogy ebből mi lesz, főleg a csütörtöki tapasztalatok alapján (úgy értem, otthagynak-e sorsomra az erdőben, mert megunják, hogy kövenként megállok), de lelövöm a poént, és elmesélem már most, hogy magamhoz képest atomjól ment.

 A fél 11-es találkozóra mindannyian 11re érkeztünk, tehát nem is volt baj, hogy alig bírtam elindulni. Összeraktam a bringát (úgy, ahogy…), ittunk egy izot (úgy értem citromos sört), és irány a hegynek fel.

Ugye nekem felfelé nem szokott problémám lenni, maximum az, hogy 160-as pulzuson még nyugodtan beszélgetek, bár azért másfél óra után már örültem, hogy látszik a vége. Tanulság, hogy mindenütt gyorsabb voltam, mint márciusban, ami annak fényében, hogy mennyit edzek, nem olyan meglepő. Meg mondjuk nem éreztem úgy, hogy menten elhalálozok, amikor felértünk.

Az elején gyorsan összesároztuk a bringákat, mégiscsak mtb, nehogymár tisztán jöjjünk haza. Ki hinné el, hogy bringázni voltunk? Nagyjából kerülgethetőek voltak a tócsák, kivéve amelyik nem, úgyhogy közepesen vadmalac módra néztünk ki már az első 5 km után.

Útközben lehetett választani, hogy a bazimeredeken menjünk fel, ami köves is, vagy inkább vágjunk át a mezőn. Ez utóbbi lett a döntés, de utólag nem vagyok benne biztos, hogy valóban ez volt-e a jó válasz. Egy picit bebokrosodott, erős jóindulattal is csak néhol lehetett singletracknek hívni, a több rész gyakorlatilag bozótos. Viszkettünk is, mire kiértünk innen, nekem szanaszét kaszabolta a kezem meg a lábam, és nem is igazán láttam, hogy merre is kell menni, de hát teher alatt nő a pálma, és ott mégsem maradhattam.

Na jó, hazudnék, ha azt mondanám, a végén nem a Matyi büfés palacsinta tartotta bennem a lelket 🙂

Fent csináltunk szelfit hármunkról, de akárhogy nézem, a legjobban ezen a képen mutatunk:

Kilátvány Dobogókőről

Kis tanakodás után nagy nehezen visszamásztunk a bringákra, és ugyanarra indultunk, ahonnan jöttünk. Itt elcsodálkoztam magamon, azt hiszem a titok nyitja, hogy néha aludni kell. Persze felesleges időpocsékolás, meg minden, de így, hogy kipihenten mentem neki, sokkal gyorsabb voltam lefelé, nem pánikoltam be kődarabokról, és lementem ott is, ahol inkább toltam volna. Oké, az útvonalválsztás még nem tökéletes, volt, hogy rossz nyomon maradtam és mászhattam át a másik oldalra, de azért mindent megoldottam. Sok helyen volt aprókavicsos, mozgós, rázkódott a bringa, de meglepő módon nem féltem túlzottan, és mertem menni, nagyon élveztem, hogy követem a srácokat kis lemaradással.

Visszaúton a mező helyett inkább az erdei utat választottuk, ami csak korlátozottan volt jobb megoldás, de legalább nem vágtak a bokrok. Furcsa ez a hegy, még lefelé is felfelé kell menni rajta, node annyi baj legyen, miután újra másztunk egy kevésbé kellemeset, csak megindultunk lefelé is.

Az utolsó részen, úgy két km-re a céltól fura hangokat kezdett adni a Traktor. Nem tudtam mire vélni a nyikorgást. Megyek szép lassan felfelé, lenézek az első kerékre: öt centire kilóg az átütőtengely. Azért a para új értelmet nyert… Szerencsére még a helyén volt a kerekem, Sipi gyorsan visszarakta, mondta, hogy az elején rosszul raktam össze. Pedig azért egy átütőtengelyt visszarakni nem agysebészet…

Mindenesetre lezúztunk a kocsiig, teljes lelki nyugalommal hazajöttem, itthon jól felbosszantott, hogy vagy 10 percet játszottam, mire helyreraktam a kereket, de még mindig kotyogott. Ma reggel kiderült, hogy azért, mert a tengelyben elrontódott a menet, nem lehet visszarakni rendesen, mert nem kattan a helyére (Remek hexloc, ilyet többet nem kérek)

Na zsír, akkor most mi lesz velem? Itt állok bringa nélkül, és ugyan Sipi megnézi nagykerben, hátha van alkatrész, de addig? Ugyan már jobb kedvem van, és nem fakadok sírva mindjárt, de nekem nincs másik bringám. Most vagy elkezdek egykerekezni, vagy itthon maradok. Nyertem egy kényszerpihenőt… Ki tudja meddig, úgy, hogy két hét múlva már Duna. Három hét múlva Salz. Oké, mindennek oka van (…), és valóban rám fér egy pár nap, amikor visszaveszek kicsit, és lehet égi jel (vagy direkt rontottam el a tengelyt), de nagyon bosszant, hogy az én hibám, és hogy ennyi műszaki érzékem sincsen, hogy egy kereket visszarakjak, mit akarok egy technikai sporttól… Kicsit rágcsálom magam, aztán kifekszem a Duna-partra egy jó könyvvel, hátha legalább a kesztyűm nyoma kicsit halványodik. Azért nem vagyok vidám ma.